2021. MÁRCIUS 4. – CSÜTÖRTÖK: OLASZORSZÁGBÓL JELENTKEZIK TORNAI HELGA

Szerző: | márc 4, 2021 | Vírusnapló, Archívum, Irodalom, Tárca

Emil Nolde Maszkok 1911
Emil Nolde: Maszkok (1911)

Ma A celeb vallomása című legújabb tárcámat ajánlom nagyon sok szeretettel Mindannyiotoknak elolvasásra:

EGY CELEB VALLOMÁSA

(monológ)

Engem sokan utálnak. És az utálkozók közül jó páran egyenesen a pokolba fognak kívánni, mihelyt értesülnek arról, amit most elmondok Önöknek. De ez nem szegi kedvem. Sőt, várhatóan kőkemény gyűlöletük számomra csak olaj a tűzre.

A történet főszereplője én vagyok, fő-fő szereplője meg a jobb lábam kisujja. Miért nevetnek? Nem vagyok se vásári komédiás, se cirkuszi bohóc. Komolyan illene venniük, amit mondok. Szóval, a főszereplő meg a fő-fő… Rendben, értem, úgy gondolják, hogy itt valami nem klappol. Tévednek! De még mennyire! Biztosíthatom Önöket, hogy nem csupán a mesékben, hanem az életben is juthat a legkisebbnek, és sokszor a legjelentéktelenebbnek tűnőnek, a legfontosabb szerep. Először, persze, a kisujjam csupán suta statisztaként lépett színre, merthogy a fő-fő szerepet akkor még az égő torkom játszotta, amely egy álló hete fújt már folyamatosan sárkánylángot mindenre. Így: „Hhhú! Hhhú! Fhhú! Huhhú! Huhhh! Fhúúúúúú!” A kisujjam mindeközben csupán annyit hallatott magáról, mint a pár nappal korábban a bejárati ajtóhoz ütődött könyököm vagy a már évek óta makacsul, de azért sosem túl erősen fájó derekam.

Szóval, először csak egy kis bizsergő, fura, buta, megfoghatatlan érzés volt az egész, amelyet én így véltem hallani: „Vegyél már ugyan engem is észre!” „Oké, oké, észrevettelek, észre én” vetettem oda neki bosszúsan, amikor már vagy tizedszerre hallatott magáról az ő kis fura-buta módján. De nem hiszem, hogy meggyőztem volna, mert egy nap taktikát változtatott: felhagyott a gyermeteg, néha-itt-bizsergek-egy-kicsit-néha-meg-ott-lüktetek-egy-pirinyót-játékával, és egy kisebb tűszúrásfélét produkált. Ő, akit én előzőleg annyira butának, gügyének, mulyának véltem, hogy tulajdonképpen számításba se vettem. Hát most majd kénytelen leszek én is, a nagyságos úr, az ő létezését végre megfelelőképp tudomásul venni!szúrt rajtam még egyet, s ezúttal egy kimondottan fájdalmasat. Emlékszem, rettentő kínos volt: épp élő adásban voltam, beszélgettem… beszélgettünk… kérdeztek, válaszoltam, majd ismét kérdeztek, én ismét válaszoltam, s egyszer csak, az egyik kérdést követően, válasz helyett hosszú másodpercekig csupán vicsorogtam. A stúdióban mindenki értetlenül bámult rám. És a fiatal műsorvezető arca közben szánalmasan hosszúra nyúlt! Talán azt hitte, furcsa megnyilvánulásomért ő a felelős.

Az élő adás után következett az a rossz emlékű vendégség, ahol egyetlen óra alatt vagy száz erős szúrás ért! A cipő lehet rossz, merült fel bennem, de ahányszor csak megpróbáltam kibújni belőle, egyből elbizonytalanodtam. Féltem, ha szabadulok tőle, lábam bűze menthetetlenül beleng mindent. Ráadásul aznap még egy átkozott lyuk is éktelenkedett a zoknimon!

Amint hazaértem, természetesen rögtön lerúgtam magamról a lábbelit. Forgattam, tapogattam, hajlítottam, simítottam, talpbélését hosszan masszíroztam, de az égvilágon semmi rendkívülit nem észleltem. Így végül örömmel állapítottam meg, hogy a kézzel varrott exkluzív darab az utolsó eurócentig megérte csillagos árát. A következő nap pedig ismét felvettem, és abszolút tünetmentesen viseltem egy darabig. De aztán, ajaj, megint hallatott magáról az én drágalátos kisujjam, és a cipőcsere – vagy inkább: a sorozatos cipőcsere sem segített. A lábujj, minden egyes nap, óra s perc múltával, egyre vörösebb és dagadtabb lett. Egyszeriben pedig cipőről már szó se lehetett, csakis papucsról, méghozzá kizárólag otthoni papucsról.

A fellépéseimet egymás után le kellett mondani. Nemhogy a színpadon állni, de még otthon a karosszékben ülni is alig bírtam. Borzasztóan szenvedtem.A lábujjam szüntelenül lüktetett, hasogatott, égett… Állandó gyötrelmek között éltem. A fájdalomcsillapítók semmit nem értek.

És az orvosok sem tudtak rajtam segíteni. Eleinte pedig próbálkoztak. Előbb itthon, majd a kórházban. Először egyesével, később egy egész csapatban. Foglalkoztak velem, nem tagadom. Sokat, rengeteget! Két álló hétig szívták a vérem, vizsgáltak különféle szokásos és fura, csak tudományos-fantasztikus filmekben látható eszközökkel. Mértek, nyomkodtak, szorítottak, ütögettek. A csontjaimon átvilágítottak. Krémeztek, kenegettek, cseppentgettek és borogattak. Végül még konzíliumot is tartottak, talán hogy eldöntsék, legyen-e műtét. Persze nem lett, mert szükségtelennek ítélték. Menjek csak haza szépen, mondták. Majd elmúlik magától a pirosság. Ahogy jött, úgy el is tűnik, nyugtatgattak. Csupán idő kérdése az egész. De nekik, orvosoknak, több idejük az én lábamra, sajnos, nincs már. De, ugye, ezért én tényleg nem orrolok meg rájuk? Hisz távol álljon tőlük, hogy panaszkodjanak, de tisztában vagyok vele, ugye, hogy ők miattam még sajtótájékoztatókra is kényszerültek?!

Szóval, kilöktek a kórházból, és ők még meg is orroltak rám: feltartottam őket, feleslegesen raboltam drága idejüket! Esetem egyébként rendkívül kedvezőtlen fényt vetett rájuk. Elbocsátásomkor egy fotósnak sikerült lekapnia, amint fájdalomtól eltorzult arccal szállok be ügynököm autójába. Nem maradhatott hát titok, hogy haza is úgy mentem, ahogy korábban a kórházba: leírhatatlan fájdalmakkal!

A hazatérésemet követő napokban ügynökömet számtalan laptól megkeresték. Interterjút akartak. Én azonban az összes újságírót elutasítottam, hisz különösebb mondanivalóm egyiküknek sem akadt. Legfeljebb arról a pimaszságról szólhattam volna, amelyet még a kórházban az egyik orvos engedett meg magának. Próbálta szavát halkra fogni, de én attól még kitűnően hallottam a marhát. A lángész pszichés eredetűnek vélte bajomat. Soha nem felejtem el, amint így szösszögött kollégája fülébe: „Psssszichosssszomatikus!”

Hogy fáj, hogy nyilall egy mellkas vagy egy végtag valamilyen lelki probléma miatt, arról folyvást cikkeznek, de hogy egy lelki baj vörösre fessen és sokszorosára duzzasszon egy lábujjat! S pont az enyémet?! Ezt Önök elhitték volna?! El??? Akkor is, ha tudták volna, hogy nekem a lábujjfájdalmamat megelőzően, egy kis náthát leszámítva, soha semmilyen bajom nem volt? Se testi, se lelki! Bevették volna ezt a lelki-eredetes-badarságot, ha tudták volna, hogy én mindig is a világ egyik legszerencsésebb és legboldogabb emberének tekintettem magam??

Kétlem, hogy bevették volna. De az én nagyeszű ügynököm, aki pedig úgy ismer engem, mint a tenyerét, bevette! „És ha mégis? Mégis egy felderítetlen, önmagad előtt is gondosan elpalástolt lelki problémáról lenne szó?” kérdezte szemlesütve, amikor egy nap felugrott hozzám, és én beszámoltam neki a fent említett tompa elméjű orvos feltevéséről.

Mérhetetlenül begurultam. Követeltem, azonnal mondja meg, mire céloz. (Merthogy a napnál is világosabb volt: valamire csak céloz!) De amilyen sunyi, gyáva alak, nem merte bevallani az igazságot. Csak vonogatta a vállát, hogy mit tudja ő, milyen probléma állhat a háttérben. De ha én tényleg kíváncsi vagyok rá, morogta a fogai között, ne őt, hanem egy pszichológust faggassak!

Elment az ügynököm, és én megpróbáltam szavait higgadtan mérlegelni. És ha mégis volna egy szemernyi igazság abban, amit mond? tanakodtam. Ha csakugyan létezne egy olyan lelki zavar, amely egy égetően fájó, dagadt lábujj képében válik immár elfedhetetlenné, letagadhatatlanná, megkerülhetetlenné? – töprengtem sokáig, míg végül elhatároztam, lesz, ami lesz, megkísérlem a tudatalattimból előásni akár a legvadabb, legképtelenebb vágyaimat és a legbizarrabb emlékeimet is.

Egy álló hétig mást se tettem, mint túrtam, kutattam, ástam az agyamban. Természetesen egyedül, lélekbúvárok segítsége nélkül. Tudniillik irtózom még a gondolattól is, hogy az én lelkemben mások vájkáljanak.

Hogy végül mit sikerült megtudnom magamról? No, nem, azt nem árulom el. Hiszen ha én még a szakmai titoktartásra kötelezett lélekgyógyászokban sem bízom, akkor most épp Önökben bízzam meg!?

Na, ne vágjanak már olyan fancsali képet! Bocsássanak meg! Rosszul fejeztem ki magam. Önök igenis azon kevesek közé tartoznak, akikben, tudom, abszolút megbízhatok. De vajon miért terhelném a titoktartás roppant súlyával embertársaimat? A huszonegyedik században arcátlanság lenne tőlem etikus viselkedést megkövetelni bárkitől is. Nem akarok én senkit arra kényszeríteni, hogy milliókat utasítson vissza a legkülönfélébb pletykalapoktól. A végén még én lennék a hibás! Ne haragudjanak, de már hallom is Önöktől: „Becsületességünkért mi óriási árat fizetünk. Hallgatunk, mint a sír, s mi érte a jutalmunk? Járhatunk továbbra is a vén tragacsunkkal! És Velencébe meg Párizsba még nászútra se mehetünk!”

Mindannyiunknak jobb hát, ha én nem terhelem Önöket legszemélyesebb dolgaimmal. Lényeg, hogy a lélekelemzés nem segített. Legfeljebb annyiban, hogy immár biztosra vehettem: lábujjam katasztrofális állapota nem lelki tényezők függvénye.

Ó, ha Önök csak elképzelni tudnák, hogy fájó kisujjam, a történet fő-fő szereplője, mily kegyetlenül uralkodott felettem! Ha kérdeztem, ha nem, mindenről elmondta véleményét. Mindenről ő döntött az életemben. És abszolút kényúrként mindig ő szabta meg, hogy én mit tehetek, és mit nem. A vörös szörnnyel lehetetlen volt bármiféle békés együttélés. Ha csupán mutattam neki egy cipőt, egyből felment a cukra, és még élesebben fájt, szaggatott! Meg ne próbáld! – olvastam ki vörösen izzó tekintetéből, s hiába volt minden rábeszélés, hogy legalább az edzőcipőbe kíséreljünk meg bebújni, vagy abba az új lábbelibe, amely teljesen felveszi a lábfej formáját, és amelyet én roppant elkeseredésemben már a neten rendeltem. Én, aki cipőt előzőleg csak személyesen, fővárosi korzók elegáns üzleteiben vásároltam.

Ha meg akarsz gyógyulni, nem a tüneteket kell kezelni – ingatta fejét rosszallóan a legjobb barátom, amikor egyszer váratlanul feljött hozzám, és én éppen egy hűsítő zselével kenegettem fájó kisujjam. Az okot kell mihamarabb megszüntetni – jelentette ki.

De ha minden lehetséges okot kizártunk! – replikáztam. – Garantálom, hogy az összes számításba jöhető testi tényezőt az orvosok gondosan megvizsgálták, és én napokig, sőt, egy teljes hétig analizáltam a lelkemet…

– Á! – kiáltott fel. – Itt a hiba! mondta. – Fogadok, hogy csak a sajátodat analizáltad! – nézett rám vádló tekintettel.

Miért, szerinted tán a lábujjam meg a cipőm lelki életét is ki kellett volna elemeznem?! – kérdeztem gúnyosan.

De ő fel se vette. Mintha meg se hallotta volna csúfondáros kérdésem. Tekintete a távolba tévedt. Aztán hirtelen megragadta a karom, felpattant székéről, és így szólt izgatottan:

– Várj!

Majd zsebéből előhúzta mobilját és egykettőre eltűnt a szemem elől. Vártam, ahogy kérte, de a távolléte mind hosszabbra s hosszabbra nyúlt, én pedig egyre inkább unatkoztam. Így hát, hogy unalmamat elűzzem, megpróbáltam elképzelni – tűnjék bármennyire esztelennek is! – az én méregdrága, kézzel varrott olasz cipőm lelki életét. És milyen fenségesen szórakoztam! Különösen akkor, amikor még azt is elgondoltam, miként gázol a fő-fő szereplő az ő finom lelkébe naponta. Szegény cipő! Csak nehogy öngyilkos legyen még a végén! – röhögtem magamban éppen, amikor a barátom végre visszahuppant székére, és közölte, hogy:

– Fél óra múlva itt lesz.

Hogy kicsoda, nem volt hajlandó elárulni, hiába faggatóztam.

Mindenesetre igazat mondott: embere pontosan fél órával később megérkezett. Fekete bőrnadrágban és narancsszínű selyemingben. Amint bevezette a házvezetőnőm a nappaliba, hátizsákját egy könnyed mozdulattal a díványra dobta, majd hozzám lépett s bemutatkozott.

Mágus vagyok hajolt meg udvariasan előttem, és rögtön a lényegre tért: – Szeretném megnézni a fájó testrészt – közölte.

Mivel én nem hiszek semmiféle mágiában, először vonakodtam, de aztán mégis engedtem kérésének. Vastag fekete keretes szemüvege mögül, apró, hunyorgó szemmel, nagyon komoly tekintettel vizsgálta hosszasan a lábujjamat. Végül sóhajtott egy mélyet, rám nézett, s így szólt:

– Tipikus eset.

Kérdőn pillantottam rá.

– Lelki ok – felelte kurtán.

Azt hittem, rosszul hallok.

– Pszichés? – szaladt szemöldököm az égbe. – Pszichés??? – villant tekintetem rá meg a barátomra roppant dühösen.

De ők nem vesztették el a nyugalmukat. Szenvtelenül néztek rám.

– Természetesen – bólintott Mágus. – Se szúrásnak, se vágásnak, se egyéb külső behatásnak nyoma nincs – magyarázta készségesen. – Nem gennyes a lábujj – folytatta –, azaz… – vakarta meg pelyhes állát – legalábbis fizikai értelemben nem.

– Akkor pszichésen gennyes! – kiáltottam gúnyosan, s közben kihívó pillantást vetettem előbb rá, majd a barátomra. Ez utóbbi, aki mindig gondosan ügyel rá, hogy bárminemű élesebb összeütközésnek azonnal elejét vegye, természetesen úgy tett, mintha meg se hallotta volna gúnyolódásom. Tekintetét egyszerűen a parkettára csúsztatta, és a terepet egyetlen megjegyzés nélkül átengedte Mágusnak.

– Így is lehet fogalmazni – bólintott Mágus, hangjában még mindig felhőtlen nyugalommal.

Azt hittem, pimaszságától menten megpukkadok.

– Ki innen! – ordítottam vendégeimre. – Ismeritek a járást! – intettem fejemmel a bejárati ajtó irányába.

De hiába, mert meg se mozdultak. Tudták, kínzóan fájó lábujjam, a fő-fő, őket ugyan ki nem rúgja!

– Ne haragudj! – kért a barátom a heveskedésemért elnézést Mágustól.

– Ccc! – csettintett nyelvével a pelyhes állú. – Megszoktam. Másokkal se könnyebb – nyugtatta meg a barátomat. – Míg eljutunk a szarvakhoz, a rituális képekhez meg a falloszhoz…

– Hogy mihez?? – vágtam szavába megrökönyödve. – Hogy mihez???? – kaptam kezemet védelmezőn ágyékomhoz.

– Hát a falloszhoz – tárta szét karját Mágus jókedvűen, ijedtségemet nyíltam megmosolyogva – meg az…

 – …összes többi szimbólumhoz és módszerhez – vágott lelkesen Mágus szavába a barátom –, amelyek mind arra szolgálnak, hogy távol tartsák tőlünk a Gonoszt.

– Milyen Gonoszt?

– A Gonoszt, amely ellenségeink és legeslegfőképpen irigyeink lelkében lakozik – magyarázta a barátom.

Aha, még szerencse, hogy akkor legalább az exkluzív cipőm lelke kimarad a buliból! – vetettem oda neki gondolatban, és vártam a folytatást, ami jött is azonnal, de nem tőle, hanem Mágustól:

– De, ugye, téged – pillantott szánalommal teli tekintettel fájó lábujjamra – már megtámadott a Gonosz, és így az első stádiumon túl vagyunk. Nem segít már se szarv, se fallosz, se egyéb. A második stádiumban már csak egyetlen lehet a teendőnk… – mondta elgondolkodva.

– Éspedig? – kérdeztem még mindig inkább gúnyosan, mint kíváncsian.

– Elhitetni az irigyeidddel, hogy legyőztek.

– De… valóóóóban leee… legyőztek! – nyögtem ki rém fájdalmas hangon, mert ebben a pillanatban a vörös szörny minden erejével ellenem fordult: véste, vágta, falta, rágta kíméletlenül mindenemet.

A kínok kínját éltem át. Szerettem volna arcul ütni a rettenetes bestiát, szerettem volna gumigyűrűvel megcsúzlizni, zoknival megfojtani és végül éles késsel miszlikre vagdalni!

– Csak csatát, nem háborút nyertek ellened – igazított ki Mágus.

Hittem is neki meg nem is, de mivel megpróbáltam már mindent, amit ép ésszel meg lehetett, beadtam a derekam.

– Mit tegyek hát? – tudakoltam végre némi érdeklődéssel.

– Azonnal le kell lohasztani a média érdeklődését irántad – magyarázta Mágus. – Néhány unalmas interjú, és kész! Ne feledd: egyelőre se új szerep, se új terv, se új szerelem, se új gyerek… Jól jegyezd meg: csak semmi titokzatosság és semmi további értelmetlen elzárkózás a világtól! Jöjjenek csak a firkászok! Különben meg… úgyis csak az első nap lesz tolongás. Két hét, max. egy hónap, és meglátod, teljesen rendbe jön a lábujjad.

– Nem kell krém, borogatás, gyógyszer? Magától elmúlik a fájdalom? – hitetlenkedtem.

– Magától! És úgy, mint a karikacsapásssss! – füttyentett Mágus vidáman.

Ennyiben maradtunk hát. És, ha hiszik, ha nem, egy hónappal később az exkluzív olasz cipőmben még táncolni is voltam! Természetesen nem egy lesifotósoktól nyüzsgő lokálban, hanem a legjobb barátom szerény, vidéki hajlékában. De állítom, pompásan szórakoztam a régi haverokkal meg csajokkal. Panaszra egy csepp okom, annyi nem lehetett! Hisz a korábban fő-fő szerepet játszó kisujjam ekkor már ismét a régi volt: egy ártalmatlan senki.

Mágus igazat beszélt: irigyeim csupán csatát, nem háborút nyertek ellenem.

– Persze hülyeség volt ennyire látványosan magad ellen izgatnod őket – okított, alighogy problémám megoldódott, és én utoljára találkoztam vele. – Hogy is mondtad? A New York-i interjúdban azt állítottad a kollégáidról, hogy nagyrészt fajankók? És azt vetetted a szemükre, ha te nem lennél, akkor ők, beképzelt, pancser alakok, telt házat csak álmodhatnának maguknak? És felvágtál az öltöződ előtt sorakozó nőkkel, meg az autóiddal, a házaiddal és a világon szerteszét fogant porontyaiddal! És az interjúd legvégén azt nyilatkoztad az összes tehetségtelen szakmabeliről, hogy ők a lábad kisujjával nem érnek fel? Azt? Aha-hazt??? – röhögött fel láthatóan remekül mulatva a dolgon. – Hát erre, apukám, egy életre megtanítottak rá, hogy ha a lábad kisujjával nem is, de a lábad kisujjáig mindenképp felérnek. Még ha egyedül nem is, de együtt biztosan. Hogy is tartja a mondás? – nézett rám várakozással teli arccal.

– Sok lúd disznót győz vágtam ki egyből.

És közben arra gondoltam, hogy a következő évadban már, a sokáig habozó, tétova Hamlet helyett, a feladatának azonnal nekilátó zseniális Mágust fogom alakítani a színpadon. Aki narancsszín selyemingben és fekete bőrnaciban hanyagul besétál mások életébe, felállítja diagnózisát, hátizsákjából előveszi szarvát vagy éppen falloszát, és – vérontás nélkül, csupán egy-két jó tanáccsal – könnyedén megold minden ép ésszel megoldhatatlannak tűnő problémát.

James Ensor Intrika
James Ensor: Intrika

RSS Hírstart hírei