A FIRÁNYI CSALÁD TÖRTÉNETE – Firányi Ferenc írása
Családom 300 éves története
Őseim valószínű a felvidékről települtek, vagy telepítették őket Bácskába, erre a török korban rác martalócok (embervadászok) által többször is kiirtott elnéptelenített vidékre. Kishegyes és Szenttamás között oda-vissza költöztek vagy házasodtak, innen széledtek szét Zenta, Ada, Zombor vagy egyéb irányba. Firann, Firány, majd Firányinak jegyezték be őket az egyházi könyvekbe.
Jelen ismereteim szerint legrégebb ismert ősünket Firann Lőrincnek hívták. Egy Kishegyesről szóló dokumentum találtam rá.
Ezek szerint: a kamarai uradalommal kötött Contractus Punktum (úrbérrendezési szerződés.) szerint a hegyesiek – lévén szerződéses jobbágyok – mindenféle földi termésből a vármegyének kilencedet adóztak, melynek beszedését a kamarai uradalom intézte. A tized – a dézsma – nem tartozott az úrbérrendezés körébe, mert azt az egyháznak fizette a jobbágy.
A kishegyesi 1783-as úrbéri tabella szerint Firann Lőrincnek: 1 hold belterületen álló háza, 76 hold szántóföldje és 45 hold rét tulajdona volt. Ezért évi:
– 104 napi igás,
– 208 napi kézi robotot kellett biztosítania, továbbá
– 1 forint cenzust (füstpénzt) mert saját háza volt.
Urbáriális vertuáléként (konyhai élésként) köteles volt beszolgáltatni:
– 2 icce kisütött vajat,) mert tehene volt,
– 4 darab kappanyt,
– 4 darab csirkét,– 24 darab tojást.Firánn Lőrinc 1791. július 15-én a szolgabírónak írt levelében a kirótt adójával igen elégedett volt és nem panaszkodott helyzetére. Ezekből a feljegyzésekből mai szemmel arra a következtethetek, hogy ősöm módos gazda lehetett.
Firánn Lőrincnek fia volt Firány Márton. Felesége Szumec Katalin.
Kishegyesi igazságszolgáltatás
Firány Mártonnal kapcsolatban érdekes feljegyzésekre bukkantam:
„Hegyes Helység Elöljárósága 1825.-ik Esztendei Szent András hava 25. napján tartott Pereket eligazító ülése jegyzőkönyvének Kivonata 367.-szám alatt”
Firány Márton panaszt tett, mert 1829. június 30-án, szombaton a késő este kutyáját a mészárszék udvarába csukták és ott agyonverték, a holt tért 10 forint kártérítést kér.
Farkas Antal tanító, Csepellei János kántor és Döme Albert harangozónak azt vallották, hogy azon este 9 óra után egy kutyát iszonyú kegyetlenséggel a vágóhídon agyonvertek, sőt midőn már semmi hangot nem adott, még akkor is több mint 50 ütést kapott.
Ezen illetlen cselekedetet Herczeg Vince mészároslegény, Balbeher Krisztián puskacsináló legény, Stader József borbély és Henc Vince puskacsináló inas követték el, akik be is vallották tettüket.
Az agyonvert kutyáért, az inasnak mondása szerint Firány Mártonnak a kutyája volt, 10 forintoknak fizetésére kötelezték őket. Az elkövetett kegyetlensé gért és az éjjeli csendességnek megháborgattatásáért testi büntetésben is megfenyítettük, rendeltettek hozzáadásával, hogy az inason kívül pénzbeli büntetéssel felválthatják, de azt cselekedni nem akarván 6 Pálca ütésekben megbüntetődtek.
III. Károly 1729. évi dekrétuma tiltja az állatkínzást, a hegyesi bíró és az esküdtek ezt szigorúan alkalmazták.
A botozás általában férfiaknál ősidők óta alkalmazott büntetési fajta volt, amelyet sokszor rokkantságig, esetleg a teljes munkaképtelenségig vagy a halál bekövetkezéséig alkalmaztak.
Egyéb nevezési pálcázás, vagy lapátütés, vagy furatos ütés. A botot helyettesítve a bikacsök, amelyek alkalmazására a 16. század óta nagyon sok eset található, főleg a Felvidéken és Erdélyben. Ha a lapát fejét középen átfúrták, hogy suhintáskor ne fogjon szelet, furatos volt a neve.
A furatos alkalmazását helyhatósági szabályrendeletek és földesúri utasítások általában tiltották.
A botozás mértéke rendkívül változó, de a későbbi időkben a leggyakoribb a 24 botütés előírása volt. A szabályrendeletnek a legalsó határa 12, a legfelső 100 botütésben írták elő, amelyet négy részletben mértek ki. Hegyesi állatkínzásért kiszabott pálcázás egyben a hegyesi, Firány Márton esete volt a magyar történelemben első eset, hogy állatkínzásért pénzbeli kártérítést ítéltek meg.
A hegyesi falu széke úgy találta, hogy a két noachita törvény egyaránt vonatkozik minden emberre és a Teremtő könyvéből származik: És parancsolta az Isten: minden fáról a kertben lehet enni! Ebből arra a következtetésre jutottak a bölcsek:
- Igazságos ítélethozatal szükségessége.
- Bálványimádás tilalma.
- Istenkáromlás tilalma.
- Gyilkosság tilalma.
- Lopás tilalma.
- Paráznaság tilalma.
- Állatkínzás tilalma.
Nagyszülők
Majd sorban Firányi Pál következett, aki 1854-ben született, felesége Tajti Anna, fiuk szintén Firányi Pál, (1877-1920) született és felesége Tóth Rozália (1885-1945). Ők voltak az én soha nem látott nagyszüleim.
Nézem a nagyszüleim fényképét: Két ember, akik a kedvünkért elmentek a fotográfushoz, hogy megörökíttessék magukat. Egy csizmás – bajszos – szivaros férfi, nagykabátját panyókára vetve és egy fekete selyembrokát ruhában lévő asszony. Arcukon még a fotográfus kedvéért sem, mosolynak még csak a nyoma sincs. Sokkal inkább felfedezhető a sok munka, szenvedés és kevés öröm.
Ebben az időben pékinasnak legtöbbször az árva, vagy a nagyon szegény sorsú gyerekeket adták. Az volt az általános vélekedés, hogy ott legalább mindig lesz mit ennie. Így került az Apám is pékinasnak. Az apja meghalt, anyja férjhez ment, a gyerekek az új férjnek nem kellettek. Gyámjuk a legidősebb testvérük, a Rózsi lett. Ő meg mielőbb szabadulni akart tőlük. A Julist szolgálni küldte, a Béla papucsos inas lett, a Ferit (az Apámat) pedig pékinasnak adta. Idősebb bátyjuk, András korán megnősült. Később aztán a három testvér szorosan tartotta a kapcsolatot, de mindig azt mondták a negyedikről, a Rózsiról, hogy azt nem kell szeretni. Nem is tartották vele a kapcsolatot. Valószínű, azért mert gyerekkorukban így elbánt velük.
Tehát az Apám tizenkét évesen bekerült egy szabadkai péksége, ahol egész napos munkáért kosztot és kvártélyt kapott. Két évig, tizennégy éves korától inas lett és inasiskolába járt. A pékségbe lakott, éjszaka a pékeknek segített, nappal a szakácsnő és a nagysága parancsolt neki. A segédek is a pékségben, a segédszobában laktak, reggeli, ebéd és vacsorát kaptak. Az ebéd általában az volt, ami a kertben termett. Egész nyáron tökfőzelék és zöldbabfőzelék. A segédek nem mertek lázadozni ez ellen, hanem felbiztatták az ilyen fiatal kisinasokat. Mondták, hogy kérdezd már meg a szakácsnőt, hogy mikor lesz már hús? Fogd meg kisfiam a seggedet és lesz a kezedben hús – volt a válasz.
Máskor felhergelték, hogy nem mered a falhoz vágni a tökfőzeléket! Micsoda? Már repült is a pléhtányér, meg aztán a kisinas is. Ekkor el kellett mennie egy másik Mesterhez, aki már tudta a gyerek viselt dolgait, de mégis szívesen átvette, mert már sokat tudott és jó ingyen munkaerő volt.
Végül aztán csak levizsgázott, segéd majd mester lett.
Háborús idők
Nem hiszem, hogy van a világnak még olyan része, ami ennyiszer gazdát cserélt mind ez a hely, amin élünk. Kitelepülők, betelepülők, kitelepítettek, betelepítettek, kivándorlók, bevándorlók, elüldözöttek, betolakodók. Kitudja még hányfajta elnevezésük volt a különböző csoportoknak – dogyosok, kofferások.
Az biztos, hogy mikor katonának mentek az asztalosnál csináltattak egy fakoffert, ebben vonultak be. Ez a fakoffer aztán megmaradt és a bevándorló, gyülevész népséget kofferosoknak hívták.
Kissé megilletődve tartom a kezemben azt a régi fakoffert, ami végigkísérte szüleim életútját. Most is a régi iratok, fényképek vannak benne. Ott van Anyám kiselejtezett ridikülje, benne a régi papírok. Két egyforma szürke nyomtatvány tintával kitöltve. Alatta a dátum: Tompa, 1947. július 1-én. Tudtam ezekről a régi papírokról, de betűről betűre nem olvastam el őket. Most rászántam magam.
A két teljesen egyforma nyomtatvány egyike az Apám, a másik az Anyám nevére van kiállítva. A hátulján lévő figyelmeztetésen elmosolyodok: „Ezt a szelvényt gondosan meg kell őrizni!” – hát ez megtörtént. Címe: „Állandó lakás kijelentését igazoló szelvény”. Tompa, Tisza I. u. 29-ből jelentkeztünk ki. Hogyan kerültünk oda, az nem teljesen egyértelmű számomra. Már gondoltam rá, hogy elmegyek erre a címre és legalább körülnézek ott, mert nincs is messze, de aztán nem került rá soha sor. Meg aztán valószínűleg nem is él már senki, aki emlékezne erre a régi eseményre.
Leírják az Apám és az Anyám szüleinek nevét, születési helyét és időpontját, foglalkozását. Tehát egyértelmű, hogy rólunk van szó. Az Apám iratán a vele utazó 1944. évben született Ferenc gyermekét is feltüntették. Ez vagyok én. Ez az irat egy biztos támpont. Ekkor biztosan ott voltunk, de mi is történt előtte és utána?
Erről már nincs irat a kezemben, csak emlékeimre és szüleim régen elmondott meséire hagyatkozhatok.
Azaz mégis van még egy régi irat, de ahhoz vissza kell mennem még öt évet. Szabadka, 1942. május 29. a dátum. „Véghatározat”, az Apám iparengedélyének megadásáról szól.
Már a kezdet is érdekes: „Szabadka, szabad királyi thj. város I. fokú Iparhatóságától.
Tehát ez bizonyítja azt, hogy én 1944. 05. 26-án tulajdonképpen nem is Jugoszláviában születtem, hanem Magyarországon!
Az 1980-as évek elején a határ jugoszláviai vámosával vitám támadt erről. Nézi az útlevelemet és szerbül mondja, látva, hogy születésem helyéül Szabadka van írva:
– Te Jugoszláviában születtél!
Én önérzetesen magyarul válaszoltam:
– Én Szabadka szabad magyar királyi városban születtem!
Ezzel rövid beszélgetésünk meg is szakadt, semmi öröm nem látszott a hivatalnok ábrázatán.
De visszatérve a véghatározathoz. Lakhelyünk: Szabadka, Halasi szőlők 234. szám van megjelölve. A pékség címe nincs feltüntetve, hanem Szabadka város területére szólt az engedély.
Érdekes az erről értesített hivatalok felsorolása is. Hogy milyen hamar kiépült és a mai napig is alig változott a bürokrácia rendszere.
– Szegedi Kereskedelmi és Iparkamarát,
– Szabadka magyar királyi adóhivatalt,
– Városi Adóhivatalt,
– Forgalmi Adóhivatalt,
– OTI-t,
– Ipartestületet,
– Tiszti Főorvost,
– Kerületi Rendőrkapitányságot.
Ma sem lehetne különb.
Valahol aztán megtaláltam a pékség címét is, ott azt írták, hogy Szabadka, Gajeva 50. szám.
Több más cím is előkerült. Firányi Ferenc bevonulás előtti lakcímeként Szabadka, Bárány u. 28. volt írva. Legközelebbi hozzátartozójaként felesége, Nánási Etel, Szabadka, Bethlen u. 50. van megjelölve.
Tehát az biztos, hogy az Apám 1942. május 29-én bérelt egy pékséget és ott kezdtek kenyeret sütni. (Mindössze huszonnégy éves volt ekkor.)
Azt tudjuk az iratokból, hogy pékmester és házas. Mestervizsga nélkül nem is kapott volna iparengedélyt.
Szüleim házasságkötésének időpontjáról és részleteiről nem tudok semmit. Erről nem is beszéltek. Egyszer annyit említettek ugyan, hogy a szabadkai városháza előtt két ismeretlen férfit kértek meg, hogy legyenek tanúk, ennyi volt az esküvőjük. Sokszor mondták akkori vagyoni helyzetükről ezt a nem legszebb, de találó és használt mondatot: „Bassza a szegénység a nyomorúságot.”
A pékségükről annyit hallottam, hogy egy sütőterű falazott kemencéje volt, fateknőben kézzel dagasztottak. Valamint hallottam egy Dózsa bácsiról, aki egy öreg segéd volt. Hárman dolgozhattak tehát, az Anyám, akkor már terhes volt első gyermekével, aki pár naposan meghalt. A szabadkai temetőben egy rokoni sír fejfájához kis koporsóban lett eltemetve. Anyám saját bevallása szerint a sok munkától halt meg a gyermek, a tésztával telt kosarak felöntése a táblára nagyon nehéz munka volt neki. Ferenc volt a neve az 1942-ben született gyermekének is. Második terhessége alatt az Apám katona volt, de a Dózsa bácsi nem engedte annyit dolgozni, így hát megmaradtam.
A családi albumban van rólam is meztelen kisbabás kép. Őszintén megvallom, nagyon sokáig, szégyelltem ezt a képet. Ha ismerősökkel, rokonokkal néztük a régi képeket és ez a kép előkerült gyorsan át szerettem volna lapozni az albumot. Nem is tudom pontosan megfogalmazni, hogy miért – talán szemérmetlennek tartottam. Úgy tizenöt éves lehettem, amikor kifakadtam szüleimnek, hogy miért hagytak így lefényképezni. Még a Jézus – Krisztusnak a keresztfán is kijárt egy rongy az ágyékára, pedig azt igazán meg akarták szégyeníteni – mondtam. Szüleim csak szelíden, nyugodtan mosolyogtak és vigasztaltak, hogy látod, hogy milyen vasgyúró gyerek voltál!
Most, amikor nézem ezt a vasgyúrós képet magamról, már nem szégyellem. Elgondolkozom azon, hogy a patikában kapható gyerek tápszerek előtt, hogy lehettem ilyen jó kondícióba? Valószínű, hogy az anyatej csodálatos hatásának köszönhetem ezeket a hurkákat a combomon. Hát igen, a szopás, vagy a szoptatás, is egy olyan téma volt, amiről gyerek koromban keveset beszéltünk. Ha az Anyám mondott is valamit erről, én gyerekként, szemlesütve hallgattam. Egy mondatára viszont határozottan emlékszem. Azt mondta, hogy kivertem a bögrét a kezéből, és azt kiabáltam, hogy nem kell tejke, cicit adjál. Tehát, ha ezt tudtam már mondani, biztos, hogy két évesnél nagyobb voltam, és még mindég szoptam. Egy ismerősöm mesélte, hogy ő vitte a kisszéket az anyja után, azért, hogy fel érje a cicit.
Apám fogságban
Apámat 1941-ben elviszik szerb katonának, majd 1943 a magyar hadseregbe is besorozták. Telt az idő, az Apámról egyre kevesebb hír érkezett, az biztos, hogy Pajkó nevű barátjával egyszer úgy döntöttek, hogy számukra a háború véget ért. Megszöktek a hadseregből, és hosszú-hosszú nyugati irányba való menekülés következett. Napközben rejtőzködés, legtöbbször a falutól távol, szárkúpban, éjszaka óvatos haladás, mindig csak nyugat felé.
Linznél kapta el őket egy amerikai járőr, és bevitte őket a lágerbe. Innen származott egy kanál, amit az Apám nagy becsben tartott és őrizgetett, megvolt Sombereken, Csátalján, de még Baján is. Lukas kanálnak hívtuk, mert a nyelén volt egy lyuk, valószínű a derékszíjra való akasztásra volt hivatott és US ARMY bevésés volt a nyelében.
Amikor véget ért a háború, az amerikai azt mondta a foglyoknak, hogy mindenki mehet haza, és kitárták a kapukat. Elindult hát a hosszú, lassú gyaloglás keleti irányba hazafelé, ugyanis mindkettőjüknek Szabadkán maradt a felesége és a gyermeke. A Pajkóról annyit tudok, hogy egy Zsuzsa nevű, nálam öt évvel idősebb kislánya volt.
Hazafelé lopakodva mindenáron egy járműre szerettek volna szert tenni. Az útszélen sok kilőtt, használhatatlan katonai jármű roncsa volt, abból kellett aztán válogatni. Nagy nehezen össze is raktak egy „Opel-Blitz” nevű katonai teherautót és elkezdtek menni vele. Útközben mindenkit felszedtek, hogy valami hivatalos-félének látsszanak. Minden utasuk hálás is volt, amit nélkülözni tudtak, útiköltség fejében nekik ajándékoztak. Egész kis vagyonka gyűlt össze, mire Mosonmagyaróvárra érkeztek. Ott aztán egy magyar tábori csendőrt nem tudtak megtéveszteni, mindenüket elvették, és mint hadi szökevényeket bevágták őket egy Oroszország felé tartó szerelvénybe málenkij-robotra. Két nap után innen is valahogyan megszöktek. Szerencsésen, mert onnan kevesen és nagyon sokára értek csak vissza. Megkezdődött hát a még óvatosabb bujkálás és lopakodás Mosonmagyaróvár és Kelebia között. Mindig gyalog, mindig éjjel. Igen lassan és óvatosan.
Szökésünk
1947-ben már magyar-osztrák és a magyar-jugoszláv határ is komolyan őrzött határ volt, már nem lehetett csak úgy jönni-menni, mert hamar lelőtték a határsértőt.
Hogy Apám és Palkó kivel, hogyan és mikor üzenték meg az asszonyoknak, hogy itt vannak Kelebián, azt nem tudom, az Anyám csak annyit mondott, hogy üzenetet kaptak.
A szökés részleteit nagyon át kellett gondolni, mert a határ környékén civil ruhás partizánok figyelték a mozgást, és gyanús alakokat lelőtték. A két asszony titokban keresett valakit, aki úgymond átvezeti őket a határon.
Találtak egy, a határhoz közel levő tanyában lakó embert, aki komoly pénzért vállalta, hogy átvezeti őket a határon.
Már az otthonról való elszökés is komoly volt, nehogy a szomszédok gyanút fogjanak. Reggel bevetették a kenyeret. Anyám azt mondta a Dózsa bácsinak, hogy bemegy a városba, mire kisül a kenyér addigra biztos visszaér. Ha nem, adja el a kenyeret.
Így lopakodtunk ki a városból, figyelve, hogy nem követ-e bennünket valaki. Négyen voltunk tehát: Pajkóné a nyolc éves lányával és az Anyám velem, aki három éves voltam. Pajkónénak könnyebb dolga volt, mert neki csak a kislánya kezét kellett fogni és vezetni, Anyámnak viszont a karján kellett cipelni engem.
Végre odaértünk a tanyára a vezetőhöz, aki elszállásolt bennünket a pajtában. Nem lehetett egész nap mutatkozni. Két napig figyelte, hogy követett-e bennünket valaki. Aztán egyik este elindultunk aztán a határ felé a vezetővel, aki egy darabig vezetett bennünket és azt mondta: arrafelé menjetek, arra van Magyarország.
Óvatosan kellett menni, mert tudtuk, hogy ha a szerbek észrevesznek, akkor rögtön lőnek, sőt ha mi már magyar területere is érünk, akkor is átununk jönnek és lelőnek bennünket, a magyar határőrök pedig elfordulnak, mintha nem láttak volna.
Anyám szerint itt az erdőben mindent el kellett dobálniuk, mert nem tudták tovább cipelni. Öt köcsög szilvalekvárt hozott, egy rádiókészüléket, de nem tudta tovább cipelni és eldobta. Hajnalra egy kezében a kis fekete fakofferrel amiben a család dokumentumai voltak és a karján velem átértünk a határon. A magyar határőrök bekísérték a négy határsértőt az őrsre, majd találkoztak a férjekkel. Hosszú évek óta újra együtt volt a két család.
Kiskunhalasi gyűjtőtáborban nem sokat teketóriáztak, kijelölték a sombereki kötelező lakhelyet. A férfiak már a hosszú fogság alatt megbeszélték a továbbiakat. Pajkó ragaszkodott ahhoz, hogy ők továbbszöknek nyugatra. Amerika volt az álma és a célja. Azt mondta, hogy ő látta, hogy az amerikai katonák milyen ellátást kaptak a háború vége felé. Amikor nekik már nem volt semmijük, az amerikai katona még akkor is megkapta karácsonyra a csomagolt csoki tortáját. Ő nem tágít attól, hogy addig megy, amíg Amerikába nem ér! El is váltunk tehát, Pajkóék ismét továbbszöktek nyugat felé. Nem is hallottunk róluk egészen 1951-ig, amikor levelet hozott a postás Kanadából. Millió bélyegző rajta és cenzúrázva, ahogy akkoriban illett. Fénykép volt benne, ami egy benzinkút előtt készült. Írják, hogy itt dolgoznak és a háttérben lévő házban laknak. Tehát ők révbe jutottak. Nemsokára aztán elkezdtek szimatolni utánunk a nyomozók, hogy mi kivel levelezünk. Apám elmondta, hogy levelezésről szó sincs, csak egy levelet kaptunk Kanadából, amire nem válaszoltunk, és kész. Ennyi volt a Pajkóékkal való kapcsolat, azóta sincs hírünk róluk.
Az Apám döntése egy másik történet, ő azt mondta, hogy nem megyünk sehova, őt eddigi egész életében azért üldözték, mert magyar volt. Ugyan beszél szerbül, de a szerbek tudták, hogy magyar. Szilárd elhatározása volt ez, hogy bármilyen is lesz Magyarországon, itt bátran beszélhet magyarul, ezért nem fogják üldözni. Emellett kitartott ötvenhatban is, amikor megint lehetőség kínálkozott a szökésre. Akárhová megyünk, ott idegenek leszünk, és „én nem leszek senki lába kapcája” – mondta.