FÉNYEK ÉS ÁRNYÉKOK
SZEGED DélkelSzegeet-Magyarország legnagyobb városa – a Tisza és a Maros összeszögellésénél terül el. Létét is e földrajzi helyzetének köszönheti. A vizekből kiemelkedő hátságok alkalmasak voltak az ősember megtelepedésére. Az öthalmi leletek tanúsága szerint már az őskőkorban, mintegy húszezer éve átmenetileg megtelepült itt az ember. Az új kőkor elején (Kr. e. 4500 körül) a vidék első lakója a Körös-kultúra népe volt. Ettől kezdve folyamatosan meglakta e vidéket az ember. A Kr. e. I. évszázadban a két római tartomány, Pannónia és Dacia között az út Szegeden át vezetett. Római őrség és postaállomás vigyázta a só- és aranyszállítást. E szerepét az avarok idején is megtartotta.
A honfoglaló magyarság sűrűn megszállta e tájat. A város nevét először III. Béla 1831. évi oklevele említi (in Ciggedin), jellemzően szintén a só kapcsán. Az Aranybulla (1222) kimondta, hogy sót csak Szalacson, Szegeden és a határvidékeken szabad tartani.
A város jelentőségét növelte, hogy a tatárdúlás (1541) után kiépült vára a királyi várbirtoknak és a vidéknek hadászati központjává is vált. IV. Béla 1247. évi adomány levele, amellyel Tápét és Vártót a szegedieknek adta, bizonyíték, hogy Szeged kevéssel előbb elnyerte a városi rangot. Fejlődésének a kőtárban őrzött töredékek hiteles jelei. A román stílusú faragványok egyenrangúak Esztergom, Székesfehérvár, Pécs, Gyulafehérvár egykorú művészeti emlékeivel; a gótika maradványai pedig budai és visegrádi rokonságot mutatnak. Szeged kövei bizonyítják, hogy Szeged a kora középkortól a török hódoltságig az európai műveltség sodrában élt. Ezt tanúsítják a kor szellemi alkotóműhelyei, a kolostorok is. A középkor alighanem legjelentősebb kódexíró műhelye a premontrei apácák Szentlélek-monostora volt. Az itt készült Szegedi kódex örökítette meg a legrégibb, név szerint ismert szegedi író, Márta nővér nevét. A kódexben megnevezi magát: „soror marta yrta”.
A középkor végén hazánkból alighanem a szegedi diákok tanultak legnagyobb számban külföldi egyetemeken. A Bolognában tanuló Zákány Balázs latin verse az első, szegedi szerzőtől származó, nyomtatásban megjelent alkotás (1522).
Szeged a 15. század elejéig különálló városrészekből állt: Alsó- vagy Al-Szeged és Fölső-Szeged külön jogokkal, vásárokkal, bírákkal, valamint a vár és a körötte kialakult Palánk. Csak a 19. században olvadt össze az addig vízjárta árokkal, tiszai holtágakkal elhatárolt három városrész.
A vár, egyben a város szerepét megnövelte Zsigmond király 1394. évi döntése, mellyel Szegedet jelölte ki a török ellen gyülekező hadak helyéül. 1439-ben Albert király is Szegeden gyűjtötte össze Murád szultán ellen seregeit, s hosszan időzött a városban. 1444. augusztus l-jén Ulászló itt kötött tíz évre békét a törökkel. Négy nap után esküjét megszegve innen hirdette meg a török elleni hadjáratát, amely életébe került. Hunyadi János is itt tartózkodott ekkor, s később is gyakran megfordult a várban. 1456 júniusában innen indult Nándorfehérvár (Belgrád) alá. Egy évvel előbb Kapisztrán János is megfordult a városban, s prédikált a szegedieknek.
Mátyás király többször tartózkodott itt, országgyűlést is tartott, s kiváltságokat (vásártartást, vámmentességet, szabad legeltetést stb.) adott a szegedieknek. A város jólétét az állattenyésztés és a borkereskedelem alapozta meg. Ennek mértékét mutatja, hogy Buda után Szeged fizette a legmagasabb adót. A török 1526-ban hetvenezer juhot hajtott el innen.
A nagy fénynek nagy az árnyéka is. Az 1522. évi tizedjegyzék az összeírtak 57 százalékát zsellérként említi. Ez magyarázza, hogy míg a jómódú polgárság rettegte Dózsa kereszteseit, a szegénység reménykedve állt zászlaja alá. A hagyomány szerint Zápolya János Dózsa levágott fejét Szegedre küldte nevelőapjának, Pálfy Balázs főbírónak. E szegedi hagyományt Juhász Gyula több szép verse (Dózsa feje, Az alsóvárosi temetőben stb.) költötte tovább.
Mohács után a török megsarcolta és fölgyújtotta a várost; csak 1543-ban foglalta el. Tóth Mihály bírónak és hajdúcsapatának kísérlete 1552 farsangján a város visszafoglalására kudarccal végződött. Tanulságait Tinódi Sebestyén Szeged veszedelme című históriás énekében vonta le. Ekkor kezdődött el a szegediek szétszóródása Kassára, Nagyszombatba, Debrecenbe, Kolozsvárra. A híres szegedi ötvösök Kecskeméten telepedtek meg.
1560-ban a korábbi lakosság felét, 3500 lelket írtak össze. 1585-ben pestis tizedelte meg a szegedieket, 1596-ban meg tatár hadak pusztították őket. A 16. század végén már csak 1500 lakosa volt a sokat szenvedett városnak. Népe egyaránt adózott a török szultánnak, a magyar királynak, nemegyszer az erdélyi fejedelemnek és a vármegyének is. A füleki várkapitány csapatai a 17. században gyakran lecsaptak a környékre, elhajtották a szegediek jószágait, kifosztották őket.
Még szerencse, hogy Szeged khász város volt, közvetlenül a kincstárnak adózott, nem a folyton változó, mohó szpáhi földesuraknak. Evlia Cselebi szerint 1665-ben ismét mintegy kétszáz bolt volt a Palánkban,
A reformáció a 16. század első negyedében Szegeden is elterjedt. Számos jeles prédikátor (Szegedi Kis István, Szegedi Gergely, Szegedi Lőrinc, Abádi Benedek stb.) innen származott, vagy itt működött. Az alsóvárosi templom hajójában a prédikátorok, szentélyében a ferencesek tartották istentiszteleteiket. 1545-ben a híres szegedi dispután a török kádi adta vissza a templomot a barátoknak: „Ne félj, papgazda –, mondta a gvárdiánnak –, tied a templom!”
Szegedet a török uralom alól 1686. október 23-án szabadította föl a császári sereg. A várban az osztrák lett az úr.
A kuruc hadak először 1704 májusában jelentek meg Szegeden: elfoglalták a Palánkot, de a várat nem bírták. Rákóczi Ferenc 1704. július 20-án érkezett ide seregével. A vár ostromát azonban augusztus 12-én ő is föladta mert megbetegedett és fejedelemmé választása miatt el kellett távoznia.
A városnak – a várparancsnokok és az udvari kamara beavatkozásai elleni védekezésül – létérdeke lett, hogy a hódoltság előtti kiváltságait elismertesse. Temesváry János főjegyzőnek és Nagy János ferences tartományfőnöknek, hajdani alsóvárosi gvárdiánnak, a polgárság nem csekély áldozatkészségével sikerült elérnie, hogy az 1715. évi országgyűlés Szegedet a szabad királyi városok sorába iktassa. A szabadalomlevelet III. Károly 1719. május 21-én írta alá. Ezért ez a nap Szeged napja.
A város ma ismét érvényes címerét is ekkor kapta. A címeren levő kőbárány eredetije a Dóm téri Dömötör-torony kapuja fölé van befalazva. A kun pusztáknak 1737-ben eldőlt pőrében bizonyítékként fontos szerepe volt.
A 18. század a gyors föllendülés időszaka volt. 1721 őszén kezdték meg lelkipásztori és tanítói tevékenységüket a piaristák. A kegyes oskola az egész Délvidékre sugározta ki szellemét. A piarista iskoladrámák bemutatói a város színjátszásának első alkalmai voltak. Csaknem egy évszázadnak kellett eltelnie, hogy 1800 májusában Kelemen László társulata is bemutatkozzék a város falai között.
Szeged magyarsága a 18. században vetette meg alapját a sajátos színű, de országos értékű szegedi irodalomnak és tudománynak. A bunyevác Dugonics András (1740–1828) és Vedres István (1765–1830) életműve egyben a magyarság páratlan vonzóerejét is bizonyítja, akár a 19. században a németből jött Nátly József (1801–1871) vagy Tömörkény István (1866– 1917) példája. A népköltészet értékeit Dugonics szellemében mentette meg számunkra – Móra Ferenc díszítő jelzőivel jellemezve – „a legnagyobb magyar folklorista”, „az utolsó magyar sámán”: Kálmány Lajos (1852–1919).
A szellemi fölvilágosodás ellenére a 18. század elején boszorkánypörök robbantak ki. Gazdasági-társadalmi alapjukat a törzsökös polgárságnak és a betelepülő szerb, bunyevác, német kereskedőknek, iparosoknak, hivatalnokoknak – „a négy nemzetnek” – ellentétei teremtették meg. Ezt számos természeti csapás (aszály, járvány), szegénység, tudatlanság, bosszúvágy szította. Kicsikart vallomások alapján 1728. július 23-án tizenhárom elítéltet – köztük a város egykori főbíráját, Rózsa Dánielt mint „a boszorkányok kapitányát” – máglyán égették el. A Tisza-partnak azt a félszigetét, amelyen e tragikus esemény lejátszódott, azóta hívják Boszorkány-szigetnek.
1801-ben Grünn Orbán könyvnyomtató tevékenysége jelzi a művelődés újabb vívmányát. Cirill betűs könyvek is kerültek ki műhelyéből, mutatva Szegednek a szerb kultúra történetében betöltött szerepét. Az 1829-ben megalakult belvárosi kaszinó a polgári értelmiséget a reform szellemében tömörítette. 1833-ban vendégük volt „a legnagyobb magyar”, Széchenyi István, a Tiszát először meglovagoló gőzhajó utasaként. 1845-ben már megindult a gőzhajózás a folyón. Ugyanabban az évben Klauzál Gábor kezdeményezésére megalakult a Szeged-Csongrádi Takarékpénztár, elősegítve a polgárosodás alapföltételét, a tőkegyűjtést és a vállalkozást ösztönző hitelt.
Az 1848–49-es szabadságharcban Szeged népe nemzetőr- és honvédzászlóaljakat állított ki, s fiai ott küzdöttek a legtöbb csatában. Kossuth 1848. október 4-én híres toborzóbeszédét így kezdte: „Szegednek népe, nemzetem büszkesége, szegény elárult hazám oszlopa! Mélyen megilletődve hajlok meg előtted.” Majd így folytatta: „más helyekre azért mentem be, hogy lelkesedést ébresszek; de Szegedre azért jöttem, hogy a lelkesedést szemléljem”.
Nem csak az olasz foglyokat engedte ki a várból, hanem Rózsa Sándor csapatának is amnesztiát adott. Jól is harcoltak karikás ostoraikkal a délvidéki harcokban, csak a zsákmányszerzéskor tört ki belőlük a betyártermészet…
1849 júliusában Szeged lett az ország fővárosa. A kormány és az országgyűlés itt tartotta üléseit. Kossuth július 11-én érkezett meg, és a Kárász-ház történelmi nevezetességű erkélyéről szólt a téren szorongó hatvanezer egybegyűlthöz. Ez volt a kormányzó elnök utolsó nyilvános beszéde hazájában. Július 14-én írta alá Nicolae Bálcescuval a román–magyar megbékélési tervezetet. Sajnos, későn.
Szintén elkésett, de így is történelmi jelentőségűvé vált az a két törvény, amelyet az országgyűlés július 28-án fogadott el: a nemzetiségek jogairól és a zsidóság egyenjogúsításáról.
Augusztus 3-án Haynau elfoglalta Szegedet, s 5-én túlerőben lévő seregei a szőregi csatában legyőzték az olasz és lengyel légióval megerősített honvédcsapatokat. Dembinszkynek a karja tört el, mikor kilőtték alóla a lovát. Guyon Richárdot nagy nehezen vágták ki huszárjai az ellenség gyűrűjéből. Mieceslav Woroniecki ezredes fogságba esett, s október 20-án az aradi vértanúk sorsára jutott.
Az önkényuralom a város ’48-as vezetőin bosszút állt. Osztróvszky Józsefet és Dáni Ferencet halálra ítélték, majd ezt várfogságra enyhítették. Rengey Ferdinánd elbujdosott, többé vissza sem tért szülővárosába.
Az 1848-i vívmányok egy részét, így a jobb ágyfölszabadítást, nem lehetett visszacsinálni. Ez gyorsította a tőkés fejlődést, amely utat tört magának. Ennek egyik eredménye, egyben újabb előrelendítője a vasútépítés. 1854-ben ért Szegedre a pesti vasút, 1857-ben folytatódott a Tisza hídján át Temesvárra. 1864-ben Szabadka és Nagyvárad felé is megnyílt a vasút.
Meggyorsult a hatalmas szegedi tanyavilág benépesülése. Sajátos viszonyokat teremtett a város 1852-ben kezdődő földbérleti rendszere. 1900 körül Szegednek mintegy negyvenezer holdja volt hatezer kisbérlő kezén. Szeged „a bérföldes magyarok” hazája lett. A kicsiny birtokok emberfölötti munkára, belterjes gazdálkodásra kényszerítették a legelőkön és homokon megkapaszkodó tanyaiakat. így jött létre a ma virágzó szőlő- és gyümölcskultúra a hajdani tanyavilágban.
A kiegyezés (1867) után az ipari és kereskedelmi élet újabb lendületet kapott. Gyárakat, középületeket, iskolákat emeltek, a tereket, utcákat kikövezték. Ezt a fejlődést törte meg Szeged történetének legnagyobb katasztrófája, az 1879. március 12-i árvíz, a Víz.
Hátulról, Rókus felől tört az alvó városra éjjel fél 2-kor, és hajnalra romba döntötte. 5723 házából mindössze 265 állotta ki a széltől fölkorbácsolt hullámok ostromát.
Az újjáépítést Tisza Lajos kormánybiztos irányította; műszaki munkáit Lechner Lajos vezette. Párizs és Bécs mintájára rajzolta ki a kerekes-küllős, a sugárutakkal szabdalt körutas városszerkezetet, amely máig szolgálja a megnőtt forgalmat. „A palotás Szeged”, ahogy a századfordulón nevezték, a belváros, az eklektika jegyében egységes városképet mutat. A barokk városházával ékes Széchenyi tér az országnak talán legszebb tere.
A királynapok (1883. okt. 14–16.) alkalmával nemcsak új középületeket avattak föl, hanem a város első kőszínházát és a Somogyi Károly esztergomi kanonok adományából létesült városi könyvtárat is. Belőle nőtt ki 1899-ben a múzeum, amely ma legnevesebb igazgatójának, Móra Ferencnek nevét viseli.
A helyi közlekedés 1857-ben omnibuszjáratokkal kezdődött. 1884-ben lóvasút, 1908-tól villamos szállította az utasokat előbb a vasútállomásokról, később más városrészeket is összekötve a belvárossal.
Az első világháborúban (1914–18) mintegy 18 ezer szegedinek kellett fegyvert fognia. Juhász Gyula Negyvenhatosok című megrázó költeményében örökítette meg a halálba marsoló szegedi bakák emlékét.
Az itthoni nyomorúság és a békevágy 1918-ban már sztrájkokban robbant ki. A Szegedi Nemzeti Tanács az országosnál előbb, már október 22-én megalakult a Fekete Házban, a Munkásotthon könyvtárszobájában. Alapítói közt volt Juhász Gyula, Móra Ferenc és Hollós József, a szegedi forradalmak legjelentősebb szereplői.
December 30-án franciák szállták meg Szegedet. Jelenlétük befolyásolta a forradalmi eseményeket. A proletárdiktatúra vezetőit, a franciák ultimátuma már 1919. március 27-én kiűzte a városból, s bár április 14-én Szeged népe a forradalom mellett szavazott, 24-én már a bécsi emigrációból visszatérő régi vezetők megalakították az Antibolsevista Comitét, s május 7-én katonai puccsal átvették a hatalmat.
A munkásság és az értelmiség legjobbjai méltán siratták el álmaikat, melyeknek valóra válását a forradalmaktól várták. Itt nem volt vörös terror, csak fehér terror, így a forradalmi mámor csak lassan múlt ki. 1919. október 31-én a szegedi Munkásotthonban még Juhász Gyula emlékezhetett meg az őszirózsás forradalom ígéretes vívmányairól, amelyeket a feudális ellenforradalom elsikkasztott. A Horthy-korszak két évtizede is a demokráciáért folyó küzdelem jegyében telt. De a város gazdasági és szellemi életének fejlődését nem lehetett megállítani.
1921-ben Szegedre került a kolozsvári tudományegyetem, 1923-ban Temesvárról ide tette át székhelyét a csanádi püspök. 1928-ban Pestről leköltözött a tanárképző főiskola. Szeged világhírét Szent-Györgyi Albertnek, az egyetem biokémikus professzorának Nobel-díja (1937) teremtette meg. A szegedi egyetemnek József Attila (1924/25) és Radnóti Miklós (1930-35) is diákja volt.
Az 1913-ban megkezdett, a háború miatt félbehagyott Fogadalmi templom építését 1923-ban folytatták. E munkák támogatója Szeged országgyűlési képviselője, Klebelsberg Kunó kultuszminiszter volt. így épült föl Rerrich Béla tervei alapján a Dóm teret körülölelő épületsor, árkádjai alatt helyet adva a Stróbl Alajos hagyatékából kifejlesztett Nemzeti Emlékcsarnoknak. A régi palánki templom lebontásakor került elő a város legrégibb műemléke, a Dömötör-torony. E szép tér ihlette a szabadtéri játékok ötletét. 1931-ben, azután 1933 és 1939 közt, majd 1959 óta évente a dóm előtti színpad vonzza ide a vendégek ezreit.
A második világháború (1939–45) hazánk hadbalépése (1941) után kezdte igazán éreztetni nyomasztó hatását. A német megszállás (1944. márc. 19.) után a zsidókat deportálták, a baloldaliakat internálták. A háború szegedi áldozatainak száma elérte a hatezret. Súlyos károkat okozott az angolok hat légitámadása emberben, épületben egyaránt. A vasúti híd is ekkor pusztult el.
A közúti hidat a németek robbantották föl október 9-én. A város helyén maradt néhány vezetője október 10-én este küldöttséget menesztett a szovjet csapatoknak az alsóvárosi temetőnél állomásozó parancsnokához, és kérte ne lőjék Szegedet, nincs benne katona. Éjjel foglalták el a várost a szovjet katonák.
Egy időre Szeged lett a fölszabadult országrész központja. November 17-én megindult a német megszálláskor betiltott Délmagyarország, most mint a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front lapja. A Függetlenségi Front december 3-án bontott zászlót a színházban. Ekkor még úgy látszott, a Moszkvából jött kommunisták is a parlamentáris demokrácia szellemében veszik ki részüket az ország újjáépítéséből.
De bizonyos jelek már egyeduralomra törekvésükre figyelmeztettek. A fakultatív hitoktatás bevezetésének erőszakolása hívta ki a középiskolás diákok 1947. március 17–19-ei tüntetését, amelyet a kommunista párt kerékpárláncokkal, botokkal fölfegyverzett gyári munkásokkal veretett szét.
Jellemző, hogy az 1948-ban újjáépült közúti hidat Rákosiról nevezték el, s Gerő („a hídverő”) avatta föl.
Az ötvenes évek pangását a Jugoszláviával való szembenállás idézte elő. A korlátozott iparosítás eredményei: a régi gyárak (kendergyárak, szalámigyár) bővültek, újak (textilművek, ruhagyár, 1957 után kábelgyár, gumigyár) jöttek létre. Szintén csak 1957 után kezdődött a tömeges lakásépítés (1962: Újszegeden Odessza városrész, 1966: Tarján, 1976: Makkosház, Új-Rókus).
Algyőn már 1917-ben földgázra bukkantak. 1927-ben Pávai-Vájna Ferenc a város kellős közepén 943 méter mélyről 50 fokos hévizet tárt föl. Hévizet kerestek, de 1965. július 7-én olaj szökkent föl 30 méter magasra Tápén. Azóta új meg új kutak ontják a kőolajat meg a földgázt. A „szegedi medence” az ország olajának 67 százalékát, földgázának 53 százalékát adja.
Szeged lakossága ma 175000 fő. Iskolaváros jellegét mutatja, hogy 40-50 ezer általános és középiskolás diákja fölér egy közepes magyar város lakosságával, a több mint hatezer pedagógusé pedig egy községével. Az értelmiség száma kevéssel marad alul a tizenkétezren. A Magyar Tudományos Akadémiának huszonhárom tagja dolgozik Szegeden. A Dél-Alföld tudományos tevékenységét 1961 óta a Szegedi Akadémiai Bizottság fogja össze. Országos jelentőségű az MTA Szegedi Biológiai Központja (1973). A Gabonatermesztési Kutatóintézet a növénynemesítés dél-alföldi központja. A Szegedi Nemzeti Színház operatagozata országosan kezdeményező kedvéről híres. Az irodalmi élet az ország legrégebben alapított, ma is élő folyóirata, a Tiszatáj (1947–) köré tömörül. Itt jelenik meg a gyermekek országos irodalmi folyóirata, a Kincskereső (1971–).
A rendszerváltás Szegeden 1985-ben azzal kezdődött, hogy a korszakot leginkább jelképező Komócsin Mihály – városi, majd megyei párttitkár, tanácselnök, élet-halál ura a megyében – az országgyűlési választásokon alulmaradt a tévériporter Király Zoltánnal szemben. Eltűnése a közéletből fölszabadította nem csak a pártonkívülieket, hanem a párt reformerőit is. A megindult folyamat az 1990. évi választásokon hozta meg gyümölcsét: az új országgyűlési képviselőket, az új városi önkormányzatot, 1990. október 23-án a város első demokratikusan választott polgármesterét.