Telhetetlen a magamfajta szósóvárgó. Ha beugrik egy telitalálatnak ígérkező kifejezés, nem várja ki a könyvpremiert, ahol élőben mérhetné fel, jót találta-e ki, vagy csak egy kínosan udvarias bólintást ér majd el… Azt se tudom, gyártott-e, agyalt-e ki már valaki egy pont ilyen szóöszvért, egy új fogalom megragadására…!? Nem is nézek utána. Legyen ez az én szellemi apportom…
KÖNYVKALEIDOSZKÓP… Illetve fordítva is jó. Tessék csak forgatni, játszadozni az újszülött gyermekecskével nyugodtan!
A második olvasás fele útjánál pattant ki a megfejtés. Az írott capriccio (hoppá, ez meg most született!) két fejezete között szólalt meg bennem az a kifejezés, amit azok ismerhetnek már csak, akik az írónővel és velem együtt, gyermekként a falusi búcsúban kaptak olyan gukkert, amibe belekukucskálva absztrakt geometriai idomokat láttak, amolyan korabeli analóg mandalákat….
Csakhogy, ahogy azon egyet fordíttunk, egyik ámulatos kompozíció rakódott ki a másik után (a mai napig fingom sincs hogy működött, de már nem is akarom megtudni). Itt viszont, a könyvhétre megjelent könyvben, a dorozsmai gyermekidillből, az erdélyszerelemből, egyetlen mozdulattal nyomasztó, örökbezárt titkok, majdnemvéres tőrrettegés, akasztott ember valósága adhatja magát… de kedves és nagyon emberközeli világmegfigyelések is nyugtatgathatják mélyebb érzékeinket közben.
Ez másmilyen kaleidoszkóp, de olyan, ami képeket csihol az olvasóban, szófogalmazásra, új, vagy inkább meg nem fogalmazott fogalmak megfogalmazására bujtja ez ajánló sorok íróját is…
Mindezt annak hatására és kapcsán írtam le, hogy erős mentális izgalom hatása alatt várom a találkozást Várnagy Márta írónővel, abból az alkalomból, hogy szegedi könyvbemutatóján, beszélgetőtársául, engemet választott. Mi azelőtt – nem vér szerinti, bár minden egyéb lényeges dologban – rokonokként ismertük meg egymást és most, hogy – húszévenként – újra találkozunk, rendkívüli módon megtisztelt azzal, hogy engem jelölt meg erre a feladatra és nem egy felkent, rendes irodalmárt. Nyilván tette azért is, mert párhuzamos életrajzi motívumaink mellett, tudja rólam, hogy igen alapos átélőművészeti gyakorlattal rendelkezem… és érdekelheti a rezonanciám az írása által megismert, legkülönfélébb létállapotaira. Lelki és hangulati félvezetőként pedig, talán majd jól tudom mediálni kissé félszeg, kislánykori izgalommal várt, halmozottan felnőttkori visszarepülését a „szerette városba” és annak csatolt, szeles-malmos fertályára…
Térjünk a tárgyra, mert végzettségére nézve, eredetileg mégis csak egy jogászdoktorral van dolgunk – igaz, most a legkevésbé ebbéli minőségében…!
2021. október 15. péntek, 16.30; Somogyi Könyvtár folyóirat olvasó terme
„VÁNDORMESE A KŐBÁRÁNYRÓL ÉS MÁS HÁBORÚSÁGOKRÓL” címmel dedikálással egybekötött könyvbemutatót, író-olvasó találkozót tartunk VÁRNAGY MÁRTA: KAPUZÁBÉ, a könyvhétre megjelent könyve kapcsán.
Házigazda: PLESI, PLESKONICS ANDRÁS
Közreműködik: SALLAY GERGELY gitárművész
(…aki, mint tudjuk, nem utolsósorban szerkesztőségünk dédelgetett benjáminja)
Akkor tehát álljon itt egy rövid kis „lopott” bio:
Szegeden végzett a JATE jogi karán, elvégezte a Magyar Íróakadémia szépírói mesterkurzusát, valamint a Metropolitan Egyetem írásművészeti szakát. Budapesten és egy kis nógrádi faluban, Béren él. Novellái, versei, esszéi 2004. óta jelennek meg irodalmi folyóiratokban (Tiszatáj, Parnasszus, Palócföld, Ambrózia, Új Forrás, Napút, Tekintet, Irodalmi Centrifuga, Szőrös Kő, Aracs, Életünk), valamint antológiákban.
Turczi István József Attila-díjas, Babérkoszorú-díjas és Prima Primissima díjas költő, mint a Parnasszus költészeti folyóirat főszerkesztője, kellő közelségből és méltó figyelemmel ajánlhatja a kötetet, ezzel a fülszöveggel:
Várnagy Márta a szeizmográf érzékenységével rajzolja fel, lépésről lépésre haladva, apró lélegzetvételekkel a maga belső leltárát arról a nemzedékek óta bennünk gomolygó, fojtogató, elvontságában is fájdalmasan konkrét fogalomról, amit a háború jelent. Töredékekből, emlékakkordokból, dallamokból és képekből kibomló rövidtörténeteinek hol erősen lüktető, hol riadtan, borzongva nekiiramodó aritmiája itt egyfajta szervező erő. Mert a látványnál, a háború borzalmainál fontosabb a látvány keltette gondolati és érzelmi hullámzás. A közvetlen szemlélet illúziója helyett az egyediből átsugárzó lényeg érdekli. Ezért lehet a ráismerés a múltkeresés legfontosabb pillanata. Mintha otthonosabban mozogna az erkölcsi lét tiszta ábrái közt, mint a fogható világban. Innen a balladás retorika, a szövegzene, a tárgyi világ puszta leírásában rejlő költői lehetőség megragadása. Azért ne ijedjünk meg: „az örvényt kutatva újabb örvényekre lelő” ember traumája valamelyest feloldódik az emlékmunka során, és a tükörcserepek jól kivehető, karakteres képpé állnak össze.
A könyv a Parnasszus kiadónál, a könyvhétre jelent meg és állíthatjuk, hogy igen határozott, mérhető és pozitív kritikai visszhangra talált. A nagytekintélyű Kabdebó Lóránt professzor úr által, érző szívvel és mestermértékkel szabott utószava pedig önmagáért (utó)szól… Mondhatnám, értékén mér… Bravó Márti! Még annál is jobban szeretek a rokonod lenni, mint valaha (az, önmagában amúgy sem mindig mérhető érték…)!
Ja, és még egy „netentanált„, ráadásul fején talált kisrecenzió (a kello.hu webáruház lapján)
Várnagy Márta kisprózáinak túlnyomó többsége nem hagyományos novella, hanem finoman hangolt, érzelmekre ható etűdök sora, amelyekben a konkrétumnak és a megfoghatatlannak szinte egyforma szerep jut. Az írónő pozíciója az érzékeny megfigyelőé, a tűnődő emlékezőé, aki nem is annyira a valóság részleteit figyeli meg, hanem e részletek, lelkében tükröződő jegyeit. Töredékekből, emlékfoszlányokból, érzelmi futamokból, hangulatokból rakja össze lélekhez szóló „történeteit”. Néhány írása csakugyan olyan, mint egy zenemű, gyorsuló-lassuló ritmussal, refrénekkel, ellágyuló, elhalkuló dallamokkal (Hideg revü; Fecskefarkú pillangó).
Na mit mondtam?! Zene van az írásban, ritkán kapcsolódik így egymáshoz a kaleidoszkóp és a kapriccsó – még az én írásaimban is…! 🙂
Az én KALEIDOSZKÓP-KÖNYV-KAPRICCSÓ képzavarom pedig maradjon köztünk, legyen a mi titkunk… Ahogy színházban szokták tanácsolni a lelkes kezdőszínésznek: – Dolgozzál még rajta…! 🙂 Dolgozok is…! A könyvet pedig harmadszor is elolvasom a beszélgetés után.. az igazán nagy zeneművek is a harmadik meghallgatás után lesznek igazán a bensőnk részei…
Mártikám! Mit mondhatnék még a billentyűkbe?! Nagyra becsüllek, írói erényedért is és önszembenézésed példázatos tisztaságáért külön! Az a szép, az a szép… ha a kemény és durva életben ilyen finom lélek marad valaki… ezt tényleg meg kellett örökíteni – és éppen így!!!
A másik Szakadát
A Nyárád vad hegyi folyó. Szeredánál már nem annyira vad, mint a Görgényi havasok és a Bekecs lábánál, vagy akár Vármezőnél, de bizony még itt is zuhogó súgók, vad vízfolyások, kisebb vízesések váltogatják egymást a csendesebb folyású, mélyebb vizű, egymást kergető, apró hullámokat vető, alig térdig érő, vízfolyásos részekkel. Itt próbáljon csak talpon maradni az ember. Rögtön megismeri a folyó erejét.
No, és a kanyarok, mert kanyart kanyar követ. Ahol a part ellenáll, a víz nem sokat töpreng, lágyabb ívű, vagy éppen éles fordulóval irányt változtat, mintha eltérne a könnyebb ellenállás irányába. Azt hinné az ember, arra szalad tovább, ahol szabadabb az út, pedig ez így nem igaz. Nekimegy a víz, de még hogy, de még milyen erővel nekimegy a partszakasznak, és megmutatja az erejét. Teszi ezt főleg a kanyarulatban. Mert a víznek már csak az a tulajdonsága, hogy egyik oldalon rombol és bont, míg a másikon fövennyel, kaviccsal építkezik, és mindig így váltakozik.
A Nyárád völgye szélesen terül el a folyó két oldalán. Erdélyben ez ritkaság. Talaja sárga agyagos, löszös, igen termékeny öntvény föld. Ezt viszi hordalékként magával, ezért sárgás a víz színe, ezért hívják Szőke Nyárádnak. Ebben vág utat a víz, és magas partszakaszok között folyik tovább. Van, ahol domb emelkedik a folyó fölé, mint a Szakadátnál. Itt a domb képezi a jobb partot. Nekem gyerekként égbeszökő, alig megmászható, meredek szurdoknak tűnt.
A folyó hosszú, egyenes szakasz után derékszögben ütközik a fölé magasodó domboldalnak, és a domb közvetlen aljában további két kanyart véve folytatódik. A víz itt összeszűkül, és mély medret váj magának. Ahogy a víz nagy erővel ütközik a partját képező domboldalnak, azt folyamatosan bontja. Különösen hóolvadáskor, vagy nagy esők után, amikor a víz a hegyekből mind a Nyárádba szalad. Ilyenkor jócskán megemelkedve mossa és feláztatja a domboldalt, ami egyre bentebb, egyre magasabban beleomlik, beleszakad a folyóba, ahogy a domb magasodik. Ezért Szakadát.
A szinte függőleges omlásfalon fölkapaszkodva azután kitárul a világ.
Alattad Szereda, előtted a távolban a Mező havas és a Görgényi havasok kéklenek, balra, a Kerekerdő feketéllik, és jobbra, alig karnyújtásnyira a Bekecsnek tömbje magasodik, rajta László király várának romjaival, és sírokkal.
Ide kapaszkodott fel vödör vízzel és súroló kefével Rózsika néni, rovásírásos, kidőlt-bedőlt fejfákról sírverseket, rigmusokat gyűjteni. Teleírt egy füzetet. Jó ember volt Gergő, szerette a halat, mikor a torkán megakadt egy falat, vagy Maris nénnye éppen kavarta a rántást, amikor az ördög tett rajta egy rántást.
A Szakadát fala fölött máris tengerben találtad magad. Virágtengerben. Ameddig a szem ellát, körös-körül térdig vagy derékig érő, a nyári szélben hullámzó hegyi rét, virággal és illattal, méhekkel, bogarakkal, alattad a Nyárád a csobogásával, zúgásával. Ha lefeküdtél, mert le kellett feküdnöd, nem volt mese, fölötted az égbolt. Ha lehevertél, el is aludtál, mert olyan bódulat jött rád. Ha fölébredtél, szinte lebegtél a világ tetején, és eggyé váltál mindennel, ami körülvett.
Nem tudtam én, mi ez az érzés. Csak éreztem, hogy jó, hogy ez fölemelkedés, hogy zeng-bong bennem minden. Valami, ami eddig is volt, de mégis hiányzott, most megtaláltam újra. Minden összhangba került egy másik, mindig hívó rezonanciával. Béke és nyugalom fogott el. Minden idegszálam érezte ezt a belső biztonságot és a bizonyosságot, otthon vagyok.
Ebből is következik, hogy két Nyárád, két Szakadát van. Az egyik Erdélyben, a másik bennem. Innen patakzik, zúg tova, és bennem omlik, bennem épül. Ezért tudott apám úgy vezényelni Bécsújhely alatt a zászlóaljának, hogy Nyárád-mente, haza! Mert az otthon, az a haza.
Ha lehunyom a szemem, a legapróbb részletig mindent látok és hallok, de nem kell lehunynom, akkor is hallom a Nyárád zúgását, csobogását, látom a hullámzó mezőket, a havasokat, látom a sírokat, a Bekecs tömbjét. A balladák világát.
Várnagy Márta
Holnap végre egy jót beszélgetünk, nagyon várom.. már régen…!