2021. OKTÓBER 22. – A SZÖGÉNY EMBÖR FIA

Szerző: | okt 22, 2021 | Vírusnapló, Archívum, Gazdaság, tánc, Történelem, Vallás, Videó, Zene

A KISKANÁSZ

A szögény embör élete a kanászsággal kezdődik. A régi értelemben vett kiskanász ma már nem található meg. Nincs már olyan kanászgyerek, aki zubbonyos korában kikerülvén a tanyára őrizni, legeltetni a disznókat, malacokat fagyban, sárban, a városba évenként egyszer-kétszer ha bejött, némelyik csak akkor, amikor kiírták katonának. Olt cseperedett, nőtt fel a szabad ég alatt kisbéressé, öreg béressé, egészen addig, míg meg nem házasodott. Sokan azután is kintmaradtak tanyásbéresnek, tanyásnak, egész életüket ott töltötték halálukig. A VÍRUSNAPLÓ mai bejegyzésében a kanászokról emlékszünk mög:

3 1 054

A sok családú szögény embör gyerekeiből lett a kiskanász. Odaadta kisebb iparosmester is, mikor már nagyon szaporodtak. Otthon nem tarthatták, mert nem volt miből. A muszájnál is erősebb nincstelenség hajtotta, vitte rá a szegényt, hogy gyermekét elállítsa, hogy más keze-lába legyen. így van ez különben ma is. Ahol sokan vannak, sok kenyér kell. Már pedig régebben 12-17 gyerek is hancúrozott a kuckóban, ha nem egy asszonytól valók is, úgyhogy alig fértek. Az ilyen helyen aztán nem győzték betevő falattal a sok szájat, rajta való ruhával se testüket. Nincs ez se, az se; az ínség, a nyomorúság vicsorítja fogát mindenfelől.

Az egymást követő bajok ellenére sem megy a gyerek elállítása olyan könnyen, ahogy a szükség parancsára elgondoljuk. A gyerekek szaporodásával a szülők gondja is növekedik. Nap-nap után égetőbbé válik a helyzet, mi lesz, hogy lesz. Nehéz azt még kimondani is, el kell állítani a legnagyobbikat. Hányszor elmondják, hányszor elbeszélik: „olyan kicsi még ez a gyerök, de muszáj”. Anyja előre si ratja, hogy más húzza-vonja, más üti-veri. Igaz, hogy ott hon is kikap, megverődik a gyerek, dehát más az, ha maga üti, a gyereknek sem fáj úgy.

Míg a jóérzésű apa fájó szívvel adja oda gyermekét szolgálni, s az anya sajnálkozva simogatja tekintetével naponként fejlődő kis fiát, bizony vannak olyanok is, akik számításból adják szolgálatba még egyetlen gyereküket is, hogy ne fogyassza otthon a kenyeret. Keressen legalább egy pár csizmáravalót, lendítsen rajtuk valamit. Sőt olyan is sok van, aki azért örül a nagyszámú istenáldásnak, mert gyerekei keresnek, dolog és gond nélkül élhet. Megesik az is, hogy azért kell elállítani, mert radó a gyerek, de nagyon, nem bírnak vele. Súlyosabb az az eset, miikor elhalván a feleség, a második asszony nem tűri a más gyerekét; a házi békéért kénytelen-kelletlen a háztól eltávolítani az apa a gyermeket, legtöbbször lelkifurdalások között. Szomorúbb a helyzet ott, ahol apa, anya nélkül maradnak az apróságok. Az árvával nem gondol senki. A könyörületes szívűek is azzal veszik magukhoz, hogy mentül hamarabb keressenek nekik az árvák. Sok esetben megváltás szegényekre, ha el kerülnek hazulról. Legszánandóbb sora van a kénytelenségből lett gyerekeknek, akinek születésekor azt mondják: ez is bajnak lőtt.

Ezelőtt egy-két emberöltővel, amikor még nem erőltették az iskolát olyan nagyon a világi népre, mint manapság, már a zubbonyos gyereket kivittek kanásznak, alig hogy el tudott pásztorítani. Nyolc-kilenc esztendős koráig az étiért szolgált, vetettek a nyakába valami ócska rongyot. Ez volt a fizetése. Ebben az időben a jobbmódú ember fia lett iskolás, a szegényé kanász. Vágyott is a gyerek a kintvaló életre, ha belekóstolt is az iskoláskodásba, néhány hónap múlva otthagyta. Mert az iskolában nem azt tette, amit akart, pacsisl, jenekest kapott. Míg a tanyán pite és lepény csalogatta a jobb életre. A tanítótól minduntalan azt hallotta: „Te se bánnád, ha megkennék hájjal az iskolát, hogy a kutya megennél” Addig mondogatta a mester, míg éretlen gyerekésszel el is hitték szórul-szóra. Attól tudom, akivel megtörtént, hogy szegyeit iskolába zubbonyban járni – akkor még 6-8 éves- gyerek is vászonzubbonyban járt – könnyen hajlott a vele egyidős gazdafi szavára és egy reggel otthagyták a várost kettesben. De mielőtt elindultak, ellopták a hajat és azzal a tanítói pálca hatása alatt meg kenték az iskola falát, kivált az ajtófélfát, ahol bejártak. Abban a hiszemben tették ezt, hogy a kutya csakugyan megeszi és megszabadítják a veréstől az iskolás gyerekeket. A kutyák reggelre virradóra nyakak az iskola oldaláról a rákent hajat, a járókelők nagy bámulatára, derültségére. De az apák sem erőltették fiaikat az iskolába. Magúik is iskolázatlanok lévén, azzal tartották, aki a kanászságból meg nem él, kevés annak a Dárius kincse is! Többet ér egy választási malac, mint az ábécé. Ki miben született, abban maradjon. A kanászság tehát korántsem volt büntetés a gyereknek, hanem öröm. A legtöbb nehezen várta, mikor állítják el cselédnek. Nem adta fél világért, ha felülhetett a lóra.

Aki feladta is iskolába a fiát, nyáron a két hónapi szünidőre kiadta a tanyára jószágot őrizni, hadd szokja meg a kintvalólételt. Sok szülő elfogta az iskolától gyerekét, mihelyt az idő kinyitott, kivált azok a néhány hold földdel bírók, kiknek a saját jószáguk őrzésére volt szükségük. A régi időben szinte szokássá vált, hogy a fiúgyerek három esztendeig járt iskolába, a leány csak egy évig. Aztán leszakadt az iskolából. Most már újesztendeig maradt a tanyán. Év végén jött haza csak, hogy újra elálljon a régi vagy az új gazdához.

A szegény ember gyereke, ha hamarább nem, mikor el érte a tíz esztendőt, éves kanász lett. Egyformán nagy esemény, mind a család, mind a gyerek életében. A szülők féltő gonddal, a gyerek örömmel gondolt rá.

Esztendő utolsó napján van a kanász- és béresfogadás. Majd minden városrészben van jelesebb kocsma, hol a kanászfogadás történik, melyek közül leglátogatottabbak a vá ros közepén levő vásárállás-széli kocsmák. Aki ekkor és itt el nem szegődik, az újesztendő első hetében a templom előtti piacon próbál szerencséit, bár itt inkább a szolgáló fogadás történik. Szokták a gazdák is fölkeresni a cselédnek valót, a cselédek is ajánlkoznak a gazdáknál. A jó maga viseletű, kötelességtudó gyereket elkommendálták, kapós volt; jobb bért is adtak neki.

A mondott napon, vagyis óesztendő utolsó estéjén a kanásznak-, béresnek valók a kocsma felé tartanak, hol a fogadás történik. Nem maguk mennek, hanem apjuk kíséretében. Esteli 6-7 órakor már annyian vannak, alig lehet bemenni. A kocsmának minden helyisége el van foglalva. Akik nem tudtak helyet fogni, a terem közepén állanak. Van nagy jövés-menés, még nagyobb füst, mert ilyenkor az is pipál vagy szivarozik, akinek sohse volt a szájában ilyesféle. A nagyobbak, a béresnek valók boroznak, dalolnak. Olyan nagy a zaj, az ember saját szavát is alig hallja.

Idejönnek a gazdák is. Külsejükről meglátszik a jómód. A kocsmáros igyekszik helyet csinálni nekik. Ahogy leül a gazda, mindjárt szóba ereszkedik a mellette levő egyik szegény emberrel, kinek a fia tőle alig egy lépésre bámulja a hangos mulatozókat és némi irigykedéssel szemléli azokat a kiskanászokat, kik már egy vagy két évig kanászkodtak, kiknek már szabad bort inni.

– Milyen családja van?

– Kanásznakvaló fiam van.

A gazda végignéz rajta. Erősségét figyeli, miközben kérdezi:

– Vót-é már valahol?

– Nem vót még.

– Hogy akarja?

– Hát 30 forintot szeretnék, mög égy pár csizmát, két fehér ruhát, égy darab szappant, kocsi szalmát, égy köböl búzát, égy köböl árpát, mög választási malacot.

– Hű, bátya, kend sókat akar! Égy kicsit sokallom!

– Mér vóna sok, Héjjá gazduram is ennyiért fogadott mög inkább hitványabbat az enyimnél az imént.

– Kend alkudni akar, úgy látom. Iszik kend egy pohár bort? – veti közbe. Feleletet se vár, már rendeli is. Egy pillanat s az élelmes kocsmáros teszi a gazda elébe a piros bort két pohárral. Tölt. Isznak.

– Másként beszéljék kend – kezd ismét az alkudozásba.

A szegény ember, a sok bajú, nagy családú apákat jellemző mozdulattal, arckifejezéssel és bőbeszédűséggel kezdi bizonyítani igazát, hogy milyen nagy a nincstelenség náluk, csak a kenyérevő szaporodik, maholnap lelepi a sok gyerek. Még ha szájukbavalót tud is keresni két karjával, de testi ruhát nem tud rájuk adni. A gazda engedi beszélni, bele nem szólna, inkább helybenhagyólag bólongat.

– Baj van mindönütt. Neköm is elvetéltek a kocáim az idén, veti ellen a gazda.

Addig-addig mondogatják a maguk igazát, míg meggyőzik egymást felhozott panaszaik valóságáról. Megegyeznek. De a ruha vagy a malac elmarad.

– Hát akkor majd kimegy gyerököm – fordul a fiához az apa, mit az öcskös nem kis örömmel vesz tudomásul.

Elfogy a bor is. Köszönés előtt gondos szülő felkéri a gazdát, hogy jól bánjanak a gyerekkel. Szívére köti azt is, hogy nagy jószágot ne bízzanak rá, mert azzal még nem bír. Tudni kell, hogy a kiskanász csak disznókkal, malacokkal bajlódott régen, később azonban, kivált az újabb időben, elébevernek minden jószágot, libát, juhot, csikót, lovat, tehenet, mivelhogy kisebbszerű gazdánál nincs is abból több, mint amennyit egy gyerekre rá lehet bízni.

– Elnézéssel löszünk mink – nyugtatja meg a gazda. Egy forint foglalót ad biztosítékul.

Emitt az asztal sarkánál régóta alkudik egy gazda olyan gyerekre, aki már volt szolgálatban. Hogy ott hallgatja a szót a gyerek, megkérdezi tőle kisebbítés céljából:

– Tudnál-e két lónak lucernát vágni?

– Tudnék – mondja a gyerek bátortalanul.

– Sarlóval ugye? – kötődik csúfondárosan a gazda.

– Na, na, – mentegeti az apa – sönki se tanulja azt az anyja hasába.

Folytatják az alkudozást. A gazda a pénzt sokallja. Igyekszik lealkudni. Az apa semmiáron sem enged.

– Olyan kabátja vót most is, nem tudta az anyja mögfódani. Újat köllött állítani.

A gazda legyint. Pénzzé lőhet tönni az életöt.

– Igön ám, de éccör majd aszongyák: édösapám, én kerestem is ám, hun van? mer eddig rámönt… Mert van négy fiam, mög egy sz … s lány.

– Ha a búzának jó ára lösz, kétannyk kap érte, mint amennyit most ér.

– Igön, de azt köll számítani, iami most van, a következőt sofasé tudja az embör.

Nagynehezen, sokára, de megállapodnak, a gazda átadja a foglalót egyezségük megpecsételéséül és áldomást fizet.

Három-négy nap múlva megy ki a fiú a tanyára. Addig otthon a ruháját kijavítják, megfoltozzák. Helyreállása előtti napon összeszedik a gyerek gesznye-gusznyáját, amely a következő darabokból áll: az őszi vásárban vett rövid szűrkünké, egy pár fejelés csizma, patkóval a sarkán; fontos, hogy mentül több szalma férjen az orrába, mert így télen melegebb, két szál kapca, régebben vastag vászongatya, ún. téligatya, amit a flanell bélésű nadrág váltott fel; esztendeig ez is eltartott, hétköznap a bélés volt kifele, vasárnap a színe. Ahol jobban telt, bekecset vettek, ahol nem telt, vastag felöltővel, dakuval kellett beérni. Kis mándli, nyakravaló tartozik még a felső ruhához. Két pár fehér ruha kellett minden kanásznak, egyik a rajtavaló, a másik egy fehér vászonzacskóba kötve, vándorol örökösen ki és be a tanyára és a városba. Nyáron hetenkint, télen kéthetenkint. A gazda lakására vasárnap délelőtt, vagy piaci nap (kedd és péntek) viszik a tisztát, hogy a délutáni kimenetellel azt is kivigyék. Egy jókora bunkós bot és bicska egészíti ki a cókmókot. Visz még magával a kanász egy darab kötelet is karikásostornak.

Tavasszal, idő kinyíltával a téli kabátot könnyebb fel öltő, a sapkát kalap, a csizmát bocskor váltja fel.Így eresztik a világba.

Nehezen várja a kanász a szolgálatbaállás napját. Korán kel. Rendbe hozván magát, früstök után elindul a nagy útra, az életbe. Szülei lelkére kötik, hogy szófogadó legyen, jól viselje magát, akkor vele is jól bánnak. Anyja titkon könnyet ejt. A kiskapuból még soká néz utána könnyes szem mel. Az apja is egy önkénytelenül jött sóhajtással jelzi elérzékenyülését. Mikor pedig befordul az édesanya az eresz alá, erőt vesz rajta a sírás, az eresz ágasának dől, azt öleli. Azért tudja olyan meghatóan mondani sok édesanya: „jaj de sokat megölelgettem, jaj de sokat megsiratgattam az ágast a ház előtt, míg felneveltem őket!”

Odakint a tanyán kezdetben kedveznek neki. Jó enni valóval kecsegtetik. Hamarabb ehetlk, mint a béres. Jókor lefekhetik. Szombaton meleg lábvizet iádnak neki. Mindezt azért, hogy megszokja a kintvalólételt. Vigyáznak rá, hogy a kútba ne essék. Eleinte a házban az ajtó háta megett al zik a vackon vagy padon, szűrrel takaródzik, csak mikor világosodni kezd, akkor kelti fel a gazda. Szájból mosdik. Apródornként hozzászokik a jókorkeléshez, napi munkájához. Idővel kikerül az istállóba állandóan, ott is alszik a jászol ban vagy a szénatartóban.

Mikor helyreáll a kiskanász, motyója között mindig ott van egy darab kötél is karikásostornak. De akár visz, akár nem, a karikásostort kötélből készíti magának. Előre örül annak, milyen szép karikásostora lesz, milyen nagyot tud majd vele durrantani.

Jó helyen megkérte a gazdát, vagy gazdasszonyt, adjon egy kis kenderszöszt karikásostornak, amit azok szívesen adtak, örültek, hogy iparkodó, ügyes cselédjük van. Ahol pedig nem törődtek a cseléddel, a gyerek ügyességétől függött, hogy ostora legyen. Ügy segített magán, ahogy tudott: szerzett magának és eldugta valamelyik kazalba. Ha szerezni sem tudott, megkérte a bérest, hogy segítsen rajta. A béres azzal a kikötéssel ígérte meg segítségét, ha meg fogadja, amit parancsol. Könnyű elképzelni, hogy mindenre vállalkozott a karikásostorért. Az ilyen kis kanász nehezen várta az idő kinyílását, április utolját, mikor kieresztik a disznót a gyepre legelni, hogy kint a disznó mellett megfon hassa a zsineget és elkészíthesse karikásostorát.

Kötőfékszárból vagy istrángból készül a karikásostor, mert az sugarán vékonyodó, mint a kígyó; felső része vastagabb nehezebb, lejjebb folytonosan vékonyodik. Az ilyen nel jobb ütés esik, nem ránt, mint az egyforma vastag, vagy éppen az egyenlőtlen vastagságú, nem csapja meg magát vele.

Az istrángot szöszből font zsineggel fonja be. A zsineget pedig a kapott vagy szerzett és eldugott szöszből fonja. A kazalból szedegeti elő apródoniként, ingderékban vagy kabátzsebben hordja magánál. Disznóőrzés közben fonja be lőle a zsineget, a madzagot. Mégpedig, ha nem állott vagy feküdt a jószág, tehát menni kellett utána, szájba véve a madzagot, ha pedig leülhetett, a lába nagy ujjara akasztva két ágból fonta hajfonatszerűen csavarva, különben nem lett volna kerek, gömbölyű. Tizenkét-tizennégy-huszonnégy öl madzagot font, aszerint, milyen nagyságú ostort készített. Azért (kellett egy darabban lenni a madzagnak, hogy csomó, görcs ne legyen befonáskor az ostor szárán, hanem sima legyen, mint a kígyó.

A karikásostort a fejénél kezdi csinálni a kiskanász. Behajtja karikába a kötél vastagabb végét, hogy nyolc-tíz centiméter átmérője legyen és a szárhoz köti, de nem a leg végét, hanem feljebb egy baikarasznyira. Ami kimarad a végéből, kibontja, kiszöszöli, hogy az ostor szárához (kereken, arányosan foghassa oda. A több öles madzaggal megköti a nyakánál és a karikás fejét itt kezdi befonni, balról jobbra haladva. Rátekergeti a kötélre szorosan egymás mellé. Mikor a fejet befonta, folytatja az ostor derekán. A madzag nem gombolyagban, hanem nyolcas alakban van összehajtogatva, hogy a kötél befonásakor könnyebben le hessen dugdosni, áthúzogatni. Kétféle karikásfejet csinál tak: úm. a sima kígyófejüt és a kakastaréjos fejűt, melynek a taréja úgy állott elő, hogy fonáskor kétszer hurkolták rá a madzagot, mely összeverődött.

Mikor a karikásostor kötélrészét, fejét és a derekát befonta, illetőleg betekerte madzaggal a kiskanász, a vékony végéhez csapót köt. A csapót juh-báránybőrből készíti, ahol a disznó döglik, annak a lenyúzott bőréből. Ahol juhot nem vágnak, disznó sem döglik, a csapót csizmaszárból csinálja a kanász. A sarkos bőrt bádogfedő szélénél bicskával meg kerekíti és abból hasítja iki. A csapó is meneteles, azaz vé konyán kezdődik és fokozatosan szélesedik. Aki tehette, irhát használt csapónak, sokszor megtette ócska lóhajtó szíj ostor is. A kerek csapó azonban kivágja a jószág bőrét; csak a lapos jó. A csapószíj széles végét előbb árral átfúrja, aztán kétszer-háromszor a kötél végére ráhurkolja. A csapó körül belül egyharmadrésze az egész ostornak.

A csapó végére jön a sugár. A ló sörényéből vagy farkából húzza ki a kanász, miikor a gazda nem látja, vakarás, fésülés alkalmával. Kenderből is fontak régen karikásos torba való sugárt.

Az ostor fejébe nyaklót köt a kanász, mely irhából vagy madzagból való. A nyakló által függ össze az ostor a nyél lel.

Az ostor nyele gyümölcsfából, többnyire meggy-, cseresznye-, szilvafáiból készül. A nyélnekvalót akikor kell levágni, mikor alszik a fa, októbertől áprilisig, mert akkor nincs kitágulva a fagyűrű, igen sűrű s igen tartós. A legegyenesebb ágat vágja le a kanász nyélnek. Üvegdarabbal a haját lekaparja, a fát zsírral vagy faggyúval megkeni. Mentői öregebb, annál szebb színű. A somfából való nyelet hídlás alá teszi 4-5 hétig, ahol a fanyél sejtjei húgyisavsákkal tömítődvén, a nyél piros színt kap. Bordórózsaszínnek mondják. A nyél megközelítőleg egynegyed része az ostornak. Nem szabad sem kicsinek, sem nagynak lenni, mert ha kicsi, nem lehet vele elcsapni, ha nagy, akkor sem tudja a kanász kellően használni, mert ránt. A nyél végefelé vastagodik, az alsó végén, ahol a legvastagabb, két és fél-három centi az átmérője. A nyél súlya is nagyban hozzájárul alkalmas vagy alkalmatlan voltához. A nyelet felső végén bicskával át-, kifúrja és a nyéllyukba a nyaklót belehúzza, csomóra köti. A nyél végén újabban szíjból van a fej alkalmazva. A fúrott nyél ősibb. A tartalékban levő sugarak a nyaklón csüngenek.

Karszíj az ilyen egyszerű karikásnyélen nincs, mert a csizmaszárból nem telik, csak szíjgyártó csinál olyat nagy bőrből.

A kötélből készült karikásostor felső részén sallang ritkán van, ha alkalmaznak, úgy a hosszas háromszögalakú bőrsallang széleit fölvágással, csipkedéssel, lyuggalással díszítik.

Az így elkészített ostorral a kanász úgy durrant, hogy a jobb kezében a nyelét fogva, feje felett kétszer-háromszor megforgatja és hirtelen hátracsap vele. Érteni kell a kari kásostor kezeléséhez, mert – mint a nép mondja – „aki tud a karikás ostorral bánni, az nagyot durrant vele, aki nem ért hozzá, annak nyakára tekergőzik”.

A ‘karikásostornak olyan nagynak kell lenni, hogy a csapó vége, az ostor fejéhez kandarítva, bokorra kötve, nyakba vehető legyen és a kanász csípőjéig érjen; a nyele csüngjön a combján.

Tavasszal virradatkor, 4 órakor kel a kanász. Kihordja az íz’iket, kisepri a jászolt, az etetéshez takarmányt visz be, a tehénnek leveles csutkát, a lónak zabot, kukoricát, mely alá polyvát terít. Míg a jószág eszik, a trágyát kihordja aló la. Azután a vályúból megmosdik, utána megfésülködik és bemegy reggelizni. Kenyeret, szalonnát, túrót eszik, vagy tejet. Régen kint früstökölt a disznó mellett, ahová a béres vkte ki az ennivalót. Evés után segít az itatásnál, majd az abrakolásnál és fejesnél. Jó időben itatás után,. 6 órakor kiereszti a disznókat, kihajt. A disznó kora tavasszal, április végéig földi mogyorót eszik az ugarból, a gyepen perje, tamokgyökér, cickafarok, csorbóka, veresnadrág, útifű növényeket. Ráengedik a búzára, míg szárba nem szökik, azt tartják, hogy ez a legeltetés elősegíti a búza bokrosodását. Ha a jószág szomjas, amit arról tud meg, hogy akkor nyughatatlan, elhajtja a kúthoz. Maga is iszik. Innen legeltetve hajt tovább, bejárja az egész gyöpöt. Hogy ne unja magát, a disznótrágyát összesöpri, gereblyéli, lapátolja, talyicskára rakja, elhordja. A disznóőrzéshez is kell tudomány! A disznó természete az év minden szakában változik, s ha a kanász ki nem tanulja józan esze után a disznóval bánás tudomá nyát, akkor szaladhat az elkapatott falka után annyit, hogy akár térdig elkophat belé a lába. Tavasszal szétterül a tar lón a disznó, hatalmas hantokat dúr a földi mogyoróért. A szemfüles kanász fültövön rúgja a vénkonyát s maga veszi el a mogyorót s falatozza be, nemcsak mert jólesik, hanem mert ha a disznó foglalatoskodik mogyoró kereséssel, eszébe se jut becsavarogni a tanyába. Arra. vigyáz legfőképpen, hogy a disznó a gyöpön legyen, el ne menjen szántásra, ár pavetésre, rá ne menjen a búzavetésre, veteményföldre. A malacokat karikásostorral teregeti, nagyokat durrogatva. A széjjelszaladt, tilosbament disznókat íííde te! kiáltásokkal hajtja vissza, tereli össze. Mikor szántanak, befogják a ka nászt ostorosnak, de azért a disznóra is kell ügyelnie s ha már messze van, vagy a szomszéd földjére ment, megállnak az ekével, míg visszafordítja a jószágot. Áprilisban, csutkatőveréskor** a kanász arra hajtja a disznókat, és segít a ki- verésben, behordásban a béresnek. A kanásznak különösen fiadzás idején, márciusban kell nagyon ügyelni a hasas kocára. A gazda meghagyja erősen: „ha látod, hogy nyáladzik, azonnal hajtsd befelé, oszt ‘kiabálj! A tied is ebből a fiadzásból lesz.” Vigyázott is a gyerek, mint a két szemére, hogy baja ne legyen. Ha a másik lökdöste, vagy mászkálta, leostorozta. Legtöbbet bajlódik, ha a disznón kívül rábízzák a liba, birka, ló, tehén őrizését is. Nem egyezik a különféle állatok táplálkozása; a ló nem eszi meg azt a füvet, amit a disznó bepiszkít. Délre behajt. Hogy mikor van dél, az árnyékáról tudja meg, mert akkor a legki sebb, úgyhogy a fejébe lép az árnyékának. De legjobban megmondja a hasa, mert a kanász ekkorra már röttentően éhös. Egyébként sincs soha jóllakva, amint mondják, „nem igen eszik egyest a hasával”, nem jut ennivalójából a ku tyának, mely sokszor vele van. Délre református helyen egy félét, katolikus helyen kétfélét evett, mint a gazda. Az étel rendesen tésztaleves – galuska, csipödött, tarhonya kemény tarhonya, kása. Két tányérral is megeszik és sok kenyeret fogyaszt. Katolikusaknál azonkívül főtt, esetleg sült tészta. Nem az asztalnál eszik a kanász, hanem az eresz alatt hú zódik félre. Delelni nem szokott, ha éppen nincs dolga, a béres parancsol neki. Ebéd után ismét kihajtja a disznót és este 6 óráig van kint. Mikor pedig behajtott, tisztítja az aklot, elsöpri az ajtó előtti szemetet, a gazdasszony parancsára tűzrevalót visz be, csutkatövet, ízíkcsutkát; ha mondják, tesz a tűzre, ügyel, hogy ki ne aludjon. A jószág etetésénél vigyáz, hogy a galamb, meg a tyúk oda ne menjen. Vacsorára déli maradékot eszik, ennek hiányában kenyeret, szalonnát, túrót, tejet szokott kapni. Vacsora után lefekvésig kukoricát morzsol, szöszt tép, tökmagot tisztít. Ha nem lát már semmi végeznivaló dolgot, 8 órakor lefekszik az istállóban ízíkre, vagy árpaszalmára.

Az évszakoktól függetlenül szerdán száraztésztát, dörő- lyét főz, szombaton lepényt, pitét, bodagot, bocskort, kőt- tespogácsát süt a gazdasszony egész éven át. A kanásznak a bocskort adják, a lepényből a félrecsúszott, lefolyt, pernyes darabot. Vasárnap reggel tejet, kőttespogácsát, lepénymaradékot eszik; délben, ha kint van a gazdasszony, hús levest, paprikáshúst, melyből, ha aprójószágból készült, ren desen a lába, szárnya és a nyaka szokott a kanászé lenni. Este tej, túró a vacsora,

Nyáron, amikor, mint a tanyánlakók mondják, olyan hosszú a nap, hogyha a disznó reggel megrühetne, estére megfiadzana, a kanász reggel 3 órakor kel, azonnal kiereszti a disznókat, hogy a hűvösön legeltethessen. Früstök idején, 7-8 óra közt behajt. Összeszedi a tojásokat padláson, kocsiszínben, csutkakúpban, szénaboglyában, valahol csak tapasztalata szerint a tyúk eltojja a tojást. Kalapba szedi és viszi a gazdasszonynak. Piaci napokon a galambfiakat kell neki összeszedni. Kocsikenésnél a kereket fogja, míg a. tengőt kenegetik. A tanya körül nyírfaseprűvel söpörget. Fatövét körülássa és meglocsolja. Fejeshez előkészíti a vizet a fe jőbe, kis széket a tehén alá. Nyár utolján, augusztusban, mikor a tarhonyát csinálják, vigyáz, hogy a tyúk, kutya, macska be ne piszkolja, pocskolja a száradó tarhonyát. Az után a vályúnál megmosdik és reggelizik kenyeret, szalonnát, túrót, selejtes gyümölcsöt. Egy óra múlva ismét kihajt. Nyáron, mikor a vontatókat összeteszik, megeresztik a tarlót a jószágnak. Tavasztól aratásig a gyepet úgy legeli a disznó, hogy a puszta föld marad. A mohó, éhes jószág mindig a vontató felé igyekszik. Ilyenkor kezdődik a kanász igazi dolga, mikor az apró, fürge lábú malacokkal megszaporodik a falka és a vontatónak esik, ha nem elég ügyes a kanász. Ha összedíbolja a vontató alját, az első részes csinál olyan bálát este a kanásszal, hogy a jólelkű gazdasszonynak kell közbevetni magát. Nagy melegben, délelőtt 11 óra felé, becsukják hűvösödni a disznókat az ólba, amit a kanász, míg a disznó fürdött, kitakarított. Ha kint van egész délelőtt, délre behajt. Úgy jelzik neki a delet, hogy a kútgémet feleresztik, melynek hegyébe piros kendőt kötnek. A kanász szeme délfele már a kútgémen van, igyek szik befele, hogy el ne ázzon a tészta. A kút körül eszik bögréből vagy köcsögből levest, utána dinnyét (görögdinnye) vagy kótyot (sárgadinnye). Nyáron sem delel a kanász, hanem segít az itatásnál, fölsepri a ház elejét, vizet készít a vályúba, tyúknak, lúdnak, disznónak s ha még van ideje, eprészni megy kihajtásig. Délután 2-3 közt ereszti ki ismét a disznókat, egyenesen a fürdőgödör nek hajtja. Naplementig van kint, de addig még egyszer meg kell fürdetni a jószágot, sőt este is behajtáskor. Takarás után tarlón van a disznó, tarlóvirágot, folyondárt, földimogyoró levelét, porcsint, folyós paréjt, vadborsót, lúdhúrt legel, szemet szedeget, gyökeret dúr. Esős időben van mező elég, száraz időben több korpakevertet és szemes eledelt kap. Vigyázni kell a kanásznak, hogy a disznó a vontatóhoz ne menjen, kukoricába bele ne szaladjon, kárt ne tegyen. Nyomtatáskor bolondkocsit (vontatókocsi) vezet. Nyár utolján, dinnyeérés idején, dinnyét hord be a tanyába a dinnyeföldről ládás talyicskán. Nagy gazdaságban, ahol százával van a jószág, itatáskor a kutat farkalja, vagyis a gém koloncos végére kötött hosszú kötélbe kapaszkodik, hogy a vízhúzó könnyebben húzhassa fel a vedret. Meleg, nyári napon, ha látta, hogy esőfelhő közeledik, behajtott az eső elől. Ha kint érte az eső, akkor ázott takarosán, vagy valaki kivitte neki a dókáját. De ha nem vitte, úgy is meg volt. Mikor behajtott, akkor vette fel. Ha tarlón legeltet bocskort húz, amit a gazda vagy részes csinál neki csizmaszárból. A disznóbőrből készült bocskornak szőrősbocskor a neve. Ezelőtt kerekfejű bocskorban jártak. Vacsorára tejet, szalonnát, dinnyét, kótyot kap, néha suhantott levest. A lábát fekvés előtt ritkán mossa meg, abban a meggyőződésben lévén, úgyis mezítláb szaladgál másnap is. Nyáron a kanász a szénatartóban vagy a kocsiszínajtóban belül hál.

Disznóőrzés közben legtöbbször maga van a kanász. Unalmát azzal űzi el, hogy karikásostort készít. Csizmaszárból bicskatartót csinál. Elnyűtt kalapját körülköti lósugárral, mellé földimogyoró élénkpiros virágát tűzi. Játékot csinál: labdát fon be, dóiét, bigét farag, tekét formál. Majd cigány kereket hány jobbra, balra. Dalol, fütyül; dalolása, kivált a reggeli és esti harmaton messzi hallik.

A természet naponkénti szemlélése meg a nagy csönd hatással van rá. A költő szavaival élve: alkonyatok, délibábok megfogják százszor is a lelkét; az ég kéksége, a felhők játéka, a csillagos égbolt misztikuma egyaránt gazdagítják, azonban mit se tud a maga lelke muzsikájáról, bár nyoma egész életén át megmarad. Csak bámul, néz előre és érzése dalban ömlik ki. Mindazt, ami fogékony lelkében felgyülemlik, belekiáltja a pusztába, a szélbe.

Máskor elgondolkodik. Hangtalanul járókéi egész nap a disznó után. Gondolata ide-oda csapong. Egyik 80 évet meghaladt öreg beszélte, hogy kanászsága idején sokat gondolt a játékra, a jövőre, hogy és mint lesz, majd ha megnő, ha nem parancsol senki; hogy fog gyarapodni, ha a maga gazdája lesz, ha sok birkája lesz. Mennyi pénzt fog keresni, ha kubikosságra adja magát. Egy másik 85 éves öreg mondta: mikor kanászkodtam, mindig azon járt az eszöm, hej, Istenöm, ha neköm akkora fődem vóna, mint ide a vak borozda, akkor olyan sárga lovon járnék, mint Sugár Szabó. Ha kocsi mönt hazafelé a dűlőn, úgy vert a szívem, hogy nem möhetök haza, egy kicsit szétnézni. Különösen vásárkor kívánkoztam haza. Mérgemben olyan kolbászokat vágtam ilyenkor a disznón!

Esteli jószáglegeltetés közben gegőzött, vagyis valamely nótát szöveg nélkül dalolt, miközben hüvelykujjával gégé jét gyorsan le és fel rángatta. A szöveget az a hangnak mód szeres ismétlése pótolta. A gegőzést unaloműzés céljából és a maga mulattatására végezte a kanász. Aki nem gegőzött, elaludt. A gazda, is tudta a gegőzés hallatára, hogy a kanász nem alszik és így a jószág nem megy kárba. Azért is szokott gegőzni, hogy hírt adjon a másiknak, összebeszélnek rendesen, hogy egyszerre hajtsanak ki. Iparkodik is nagyon, ha meghallja, hogy a másik már kint van és gegőzik. Sza ladva csinál minden dolgot, hogy minél hamarabb mehes sen kifelé. A gegőzés messze elhallatszik. Némelyik olyankor szeretett gegőzni, ha a visszhang visszaverte.

De nem mindig van egyedül a kanász. Sok alkalom adódik arra, hogy megismerkedjék a szomszéd tanyabeli kanászokkal. Átküldik a tanyába üzenettel, visz valamit oda, keresi az elbitangolt jószágot, legfőként pedig legeltetéskor találkozik velők össze a határszélen, ahol összeérnek a szomszédos földek. Kihajtáskor aztán a mesgye felé igyekeznek a kanászok, hol ketten-hárman összejönnek és komáznak, játszanak. Tekéznek, doléznak, labdáznak, bicskáznak. Dicsekednek, ki a futasabb, erősebb. Versenyre kelnek: fut tatnak, birkóznak. Ujjast húznak. A legnagyobb erőpróba: egy dudvával tetejére rakott talyicskát ki tud az istállóból kitolni a dudvakazalhoz, vagy ahogy régen mondták, a szarvashoz- Egymástól tanulják a farkashurkot, kunkötést, melyre nagy szükség van nemcsak a kanásznak, hanem minden parasztembernek, ösz felé, augusztus végén, sütik a kukoricát árvagané tüzénél. Ilyenkor nem sietnek befelé, sem délben, sem este, pedig pereli a gazda őket, mert a nagy cimboráskodásban eljár a szájuk gazdáik gyengéiről s mind arról, valami csak a tanyában történik.

Ha jó nagy suhancár kölkök jöttek össze, élvezetes, de veszedelmes szórakozás volt a kankapatás. Ez úgy történt, hogy a bunkósbot boldogabb végét a kandisznó nyakához tartották kétfelől hosszabb, rövidebb ideig; addig folytatták ezt, míg a kan meg nem haragudott. Ilyenkor aztán összeeresztették a kanokat, hányta egyik a másikat, az erő sebb a gyengébbet. A kanász gyerekek így biztatták a kanokat vívásra: Habot rágni, dagasztani, Keselylábod igazgatni, Sugárfarkod igyengetni, Agyatadat csattogtatni, Gazdád lányát hasítgatni, Vasfazékra aprítgatni – Hugrrrrrrti! sugárkai hasítsd ki!

Amikor a kanok összeszaladtak, odarohant a kutya is, fogta erősen. A kan meg hozzákapott, agyarával kihasította, mindjárt kidűlt a kutya bélé. Utoljára annyira elkapott a kan, hogy sokszor a kanászt is megvágta, úgy elkapatták. Haszontalan intették őket gazdáik: ne kapassátok, gyerekek! A vén hat éves magkoca, ha odaszokott a kukoricába, haszontalan kiabált utána a kanász, hiába kergette ki onnan, csak visszament ismét. A kibosszantott kanász ekkor azt mondta a másiknak: gyere, közöljük meg; ami abból állott, hogy közrefogták, egyik egyfelől, másik másfelől és ütötték f-iff-puff. A nehéz bottal, mit jól lehetett hajítani, néha kárt is tettek a disznóban, malac lábát, disznó oldalbordáját eltörték, a kocát elvetéltették.

Rossz helyen keveset törődtek a kanásszal, parancsolni annál többet parancsoltak neki. Amint mondani szokták, a kanásznak még a söprű is parancsol, s valóban, nemcsak a gazda, hanem a gazdaasszony, gazdafi, béres, szolgáló, valaki csak a tanyában van. A gazda felsöpörteti vele az eresz előtti fa alját, ahol nyáron ebédelnek, vacsoráznak; kitisztíttatja vele az ólat, vizet adat a disznónak, moslékot kevertet vele, a lónak polyvát hozat. A gazdaasszony tehénfejéskor vele hajtatja a legyet a tehén lábáról, tűzre valót vitet be, mosáskor, sütéskor tüzeket vele, összeszedeti a tojást. A béres parancsolja, szedje össze a tehén, ló elől az ízíket, hozzon be csutkát, polyvát, abrakot, dudvázzon ki; vasár nap, ha a gazdáék hazamennek, elsöpörteti vele a tanya elejét, csirkének vizet adat. Még a szolgáló is vele hozatja be a vizet meg a tűzre valót. Mindig zargatják. A gazda a kanászt okolja mindenért. Örökösen éheztetik. Mindenből az alját adják, nem is adják, csak vetnek neki, de csak annyit, amitől nem megy a falnak. Az ilyen helyen éhes is a kanász mindig, mint a sáska. Ami kis kenyeret kap, soká, lassan eszi, hogy mentül tovább tartson. Az apró falatokat tnegrágdosgatja, lenyeldesgeti jóízűen. De sokszor penészes kenyeret adnak neki meg az égett részét. Keserű a más kenyere. Az ebédet a disznó után szaladva fogyasztja el. Nem egyszer-kétszer megtörtént, hogy a vályúra tették ki az ebédjét egy csorba köcsögbe, amit a kutya levert. Oda volt az ebéd. Ha kért vagy panaszkodott, kipirongatták, miért nem ügyelt rá. Amit kapott is, egy kis sós lé volt, lity-löty csak, amiért nem valami szép szavakkal emlegette a gazdát. Azért keletkezett a szólás: lé tartja a szolgát, átok, szitok a gazdát. A rossz gazdánál fekvőhelyről se gondoskodnak, némely helyen jóidőben a csurgásban feküdt a gyerek egy rossz zsákon, a csurgás ugyanis teknős, egyik oldala partos. Volt úgy is, hogy a kiskanász eldőlt valahol, ahol éppen rájött az álom.

Nem törődtek azzal sem, hogy vajon tisztálkodik-e. Né melyik kanász olyan morcsos, mint aki kis malacot szopott. Haját nem nyírták, tavaszra már letetvesedett. Szülei tán megérezték a mostoha bánást, mert mikor a tisztát vasárnap elvitték a gazdához, a zacskóba tettek sűrűfésűt is.

Nemcsak a nyaka lett retkes, hanem a lábaszára is, azonkívül a nagy harmat bevizezte lábaszárát, szél kifútta, por belepte, olyan volt, mint a ráspoly, kiserkedt a vér belőle. A kiskanász elkeseredett. Valahonnan kerített szélvitte, eső verte, megsárgult papírdarabot, arra írta: „Édesanyám, ezt a kis cédulát a verőmmel írom gazzal (szalmaszállal), ki repedt a lábom, onnan. Ögyebet nem tudok, csak nagyon rossz helyem van.” Összehajtogatva hordta magánál, a disznókat pedig a lénia és a dűlőút mellett legeltette, hogy ha ismerős kocsi megy haza, eljuttassa szüleinek. Vagy a szennyes gatya korcába dugta, úgy küldte haza édesanyjának.

Mikor otthon kibetűzték, az anyának majd megszakadt a szíve. Siratta fiát, hogy más nyüstöli. Hozza haza – tör ki belőle a fájdalom, amit szóváltás, panasz előz meg. Az em ber is elkomorodik. Kimegy a gyerekért a tanyára.

– El akarjátok rontani! – védekezik a gazda támadólag. Javatokat akarom. Embört csinálni belőle.

A szegény ember visszamegy nagy búsan, fia nélkül. Hiába tette a nagy utat. Aki szolga, nem úr az! Bele kell győződni.

Sokszor a panasz után még rosszabbul bánnak a kanásszal. Úr akarsz lönni? Tán kiesik az aranygyűrű az ujjadbúl! Jobb vóna, ha kimosnád a csipát a szömödbül! Te ilyen, te olyan – szidja csúful a gazda apja istenivel, el mondja mindennek, csak jónak nem. Mögkenlek, möglocsollak – ti, bottal, istránggal – fenyegeti s csakhamar be is váltja, a legcsekélyebbért is megveri.

A gyengébb fajú, érzékenyebb gyerek nem bírja tovább a rossz bánást, hát megszökik a tanyából.

Mikor észreveszik, utánaküldik a bérest. El is fogja valahol a város alatt. A nála levő karikásostorral hátraköti a két kezét, úgy kíséri vissza.

Pártjára nem áll senki. Sőt csúfolják, aki megszökik. A gazda leszidja csavargónak, betyárnak. Minden csúfságot véghez visz rajta. Ráadásul még meg is abajgátja a kise-fával.

Éggyelt, fene ögye mög – panaszolja cimboráinak. Ami azt jelenti, hogy ritkán, de nagyokat ütött rá.

Az erősebb fajú, keménykötésű gyerek azonban úgy gondolkodik, hogy azért is kitölti az esztendőt. Meri; nem egy gazda van olyan, hogy akármilyen jó is a kanásza, rosszul bánik vele úgy ősz tájon azért, hogy szökésre kényszerítse és így a kialkudott bérét a jogosság látszatával visszatart hassa. A legcsekélyebb kárért étit, bérét levonja.

Legrosszabb a helyzete a fösvény, zsugori gazdánál, aki nem fogad se kisbérest, se kocsist, se udvarost, de még napszámost se, mert úgy gondolkozik, hogy megteszi egy zsurmó gyerek is. Fogad hát egy jó erős gyereket, aki már kanászkodott, de még nem tart ott, hogy béreskedjen. Az ideje nem számít, csak bírja a dolgot. Az ilyen gyerek mellett természetesen a gazdának kellene lépten-nyomon segíteni, azonban olyan huncútul tudja kormányozni, hogy az minden dolgot elvégez, ha beleszakad is. Jó szóval és mézes-imázos ígérettel kecsegteti. így kedves gyerököm, úgy kicsim, lájé, hogy tudod! Hiszen ügyes gyerök vagy te. Majd möglátod, milyen embört faragok én belőled. Ha lányom vóna vagy hat, egyet csak neköd adnék. – Itt minden munkát el kell végezni idejében az összes jószág körül, ha azt akarja, hogy kanászkodjon is. Etetés, itatás, vakarás, dudvázás, takarmányozás és minden dolog vastagabb vége a -kanász kötelessége. Az ilyen helyen, ha kibírja a próbát, csakugyan ember lesz belőle. De ezt csak nagyon kevés gyerek bírja ki. Pár hét múlva összeesik a pirospozsgás gyerek. Lesoványodik, tökmagszínű lesz. Köhög, zihál, étvágya elmegy, lázas, mindig szomjas, kedvetlen. Végezné nehéz munkáját szegény, de nem bírja. Napok múlva kérdezi csak meg a gazda: Tán beteg vagy hékás? Hónap hazaviszlek, könnyebb hely köll neköd. – Hazaviszi. Mikor az édesanyja meglátja, alig ismeri meg, hogy az ő fia volna. Ríva mondja fájdalmát: Mi lőtt belőled, kedves gyerököm?!… Nem lehet tenni semmit, mert a kanászt nem azért fogadták, hogy a tiszta szobába tegyék be címernek. Sok kiskanász lesz koldusa az ilyen helynek.

De ahol jól bánnak is a kanásszal, ott se irigylendő a sorsa. Legtöbbet szenved az időjárás miatt tavasszal és ősszel, amikor már, és amikor még nem veheti fel a melegebb ruhát, ősszel még mezítláb szaladgál a disznó, a jószág után. A szél fú hidegen, kitartóan, át- meg átjárja gyenge ruháját. Akinek odaadják a bekecsét, fejét behúzza a prémjébe, odaszuszog, hogy arcát érje egy kis melegség. A lába azonban fázik. A jószág mellett árválkodnak néha ketten-hárman, panaszkodnak a szélre. Várják, valósággal lesik, mikor ganajol a tehén, amikor beleállnak mezítláb, hogy egy kis időre erezzenek valami meleget.

Ilyenkor ősszel később hajt ki, friistök után. Előbb a belső munkát végzi el a jószág körül, ősszel a száron levő kukorica a kanász keserűsége. Ha egyszer elkapott a nagy füles, vagy az öreg csajla, vagy éppen a köcsög orrú, azokat a pokolbeli ördög se őrzi meg többet. Ki se néz a kukoricából addig, míg tele nem szedte magát és csinál olyan pocsékot, hogy a harmados majd leszedi a csillagot az ég ről, mikor vasárnap szétnézni kijön. Ha felszabadul a kukoricaföld, azon jár-kel, míg föl nem szántják. Nemigen talál mást, mint a kint maradt tököt és ha a kukoricaszár kint van, aközött durkál, keresi a rajtahagyott csövet. Nem le gel, csak fitet. Sok helyen kizavarják a zöld vetésre. Ősz től tavaszig a réten ette a bodorka, sás, csaták tövét, bön-gyölét (a gyékény tövét), a zsiókot. Októbertől márciusig kétszer esznek: délelőtt 8-9 óra tájon és délután 3-4 óra körül. Délre tehát nem hajt be. Kukoricatörés után némelyik kanász a csutkaszár enyhelében ülve tiltott pipaszó mellett legelteti a falkáját. Délután, mikor behajt, előbb ízíkelnek, majd csutkaszárat hord be, segít az etetés, itatásnál s csak azután vacsorái, ősszel híre sincs a szalonnának, a főtt ételen kívül tejen, túrón és sült fahajú tökön él, amit kenyérrel fogyaszt.

Ezelőtt késő őszi estéken, lámpagyújtás után verebészni szokott a kiskanász és a kisbéres. Mikor a hó már leesett és a verebek kint nem kaptak élelmet, beszorultak a padlásolatlan istállóba, hol a lótrágyában keresgéltek, kotorásztak, éjjelre a gaz tetéjbe húzódtak. A kanász az egyik sarokba letérdelt, a lámpást a szűre alá fogja úgy, hogy csak kicsit látszik ki a világosság; a béres pedig a vendég oldallal, vagy a fölöző nyéllel lökdösi a verebeket. Azok fölriadnak és a világosság felé röpülnek, majd kiverik a kanász szemét, ki összefogdossa és szélesszájú kantába gyömöszöli. Megesett, hogy félt a ló a verebészés miatt, topogott is, de a gyerekek nem adtak rá semmit. Az összefogott verebeket a macskának adják, de ahol nem restelték, megkopasztották és megsütötték, vagy paprikásnak főzték meg.

nagyított m 516 Juhász forras

Vacsora után, ha már elkezdték a jószágot tökkel is etet ni, a kanász tisztítja a tökmagot, aztán kukoricát morzsol, krumplit válogat. Ha ilyen munka nincs, feküdni küldik. Ha nem lusta, le is vetkőzik, de nem mindig, mert reggel korán kel.

Az őszi vásárban, október elején veszi meg a gazda a felöltőt, szűrkankót, csizmát, amit a kanász bérébe kialkudtak. Madzaggal megméri a gyereket a nyakától a bokájáig és ott csomót köt. Ez a mérték a kankó hosszát mutatja, de meg szokták toldani egy bakarasszal, hogy kinője. Csizmát olyan nagyot vesz, hogy a padkáról beleugorhat.

Télen kevesebbet szenved a kanász, mert mikor befog az idő és leesik a hó, kevesebb ideig van kint a szabadban, ruházata is melegebb. Kihajtja télen is a disznókat, azonban a nap nagy részét a tanya és istálló körül tölti el, meg a tanya melletti szérűskertben, takarmányos környékén.

Éjfélkor már felkölti a béres a kanászt, hogy segítsen neki az itatásnál. Felülteti a lóra, a ló viszi ki a kúthoz, hol a kötőfékszárat fogja. Majd a ló fekvőhelyéről a ganét le tisztítja, az aljat felrázza. Utána lefekszik. Reggel 4 óra kor kel fel. Izíkel: szedi a jószág elől az ízíket, mit a béres köt össze kévébe, a kanász hordja ki és segít a kazalbarakásnál. Csutkát visz a jószágnak, takarítja az istállót. Segít a gazdasszonynak is a pitvarban: pernyét húz ki a kemencéből, katlanból, talyicskán tolja ki; fűteni való szalmát visz be kasban, amikor a kast jól megnyomja szalmával, a kas egyik fülére hurkolt kötéllel – áthúzván a másik füle alatt – leszorítja, megtakarosítja, hogy útközben ne hulljon és a hátára veszi, majd bekészíti a szénvonót, piszkafát és fűt; sütnivaló tököt darabol, szedi a tökmagot belőle; sepri az ereszalját; vizet hoz. Ha kisül a tök, kiszedi, a pernyét le fújja róla és az eresz alatt a koszorúfára rakja. Az ügyes, használható kanász munkáját jobb falatokkal honorálja a gazdasszony. Különösen disznóöléskor végzi kedvvel a rá- bízottakat. 9-10 óra tájon früstököl kenyeret, túrót vagy főtt ételt: céklarépát, tarhonya-, káposztalevest. Disznó ölés után sült disznóhúst is egy darabig, később vékonyán adogatnak kóstolóba. Sült tököt inkább kap.

Früstök után majd féldélebédkor, ereszti ki a disznókat. A kukoricaföldön cserkészik velük. A hó alatt keresi a füvet, földi mogyorót, tarackot. Télen a disznó egy csomóba verődik, tudja, hogy a kanász talpon áll, a csizmája sarkát veri össze, nem alszik el. Ha fagyos a hó és nem talál enni valót, a gyepen, a kút körül ásóval tököt vernek szét, azt eszi a disznó. Szoktak adni zöldre szárított lucernát meleg vízzel leitatva. Nagy, hideg télben, kivált azelőtt, a magló disznónak ló-, galamb- és tyúktrágyát adtak moslékos dézsába, előbb rostán átejtettek, meleg vízzel leöntötték és korpát szórtak közé. Az ilyen eleségtől lesoványodtak a disznók annyira, hogy összefenték az inukat. Rossz időben az éhes disznók elgrófóznak, a malacok kornyicsolnak, elnyöszörögnek, fáznak. Naplementre behajtja őket a kanász. Komor, ködös időben is kihajtja a disznót, amikor azt szokták mondani: ha így jár az idő, délre este lesz, de csak akkor, ha nincs hó. Igen nagy hidegben, kivált mikor Posztós körösztapámék felől fú a szél, vagyis északról, nem hajt ki a kanász, mert elvetél a koca.

A téli kihajtás kevesebb szórakozással jár, mint a többi évszakban. Cserkészéskor a nagy fehérségben, ha összejönnek a cimborák, rendszerint azzal köszöntik egymást: fázol-é? Mert akkorra már mindegyiknek verebet fogott az orra. Hógulyáznak, kötődnek, incselkednek egymással, vagy birkóznak, hogy mozogjanak, meg ne fázzanak.

Rossz időben bent foglalkozik a kanász. A takarmány környékét összekaparja, körülsöpri, a dudvát talyicskázza, az ízíket kévébe köti, szükség esetén a szelídebb lovakat vakarja, a tyúkok helyét kipucolja, az alomnak valót behordja. A dudvát is szokták vele téríttetni kint a földön.

Ha a gazda nincs otthon, gyalogszánkón szánkóznak. Ki húzzák a dűlőútra és ha szán közeledik, utána akasztják úgy, hogy a kis szán kötelét átveszik rajta és a kötél végét a rajta ülő fogja. A saroglyás szánra pályáznak, mert a saroglyába könnyű beakasztani a kötelet. Ha jó messzire elhúzatta magát, elereszti a kötelet és lemarad a kis szánkó. Az ellenkező irányból jövő szánnal pedig visszaszánkázik, ahonnan elindult.

Este 6 óra tájon vacsorázik fagyos szalonnát, kenyeret vagy főtt ételt és sült tököt.

Téli estéken a kanász bent a házban szöszt tépeget vagy gyapjút, hogy csomó ne legyen benne. Sokszor kukoricát morzsol kézben, vagy gyalogszéken a végébe ütött vason. Néha tollat fosztatnak vele. Kisebb helyen lefekszenek vacsora után, mert drága a petróleum, meg hadd pihenjen az elfáradt kanász.

De nem sokat van bent a házban, mert kutyának, szolgának kint a helye, gazdának, macskának a kuckóban. Az istállóban fekszik a szénatartóban ruhástul. Ezelőtt, mikor még az istálló padlásolatlan volt, a kanász az istálló közepén tüzet gyújtott és árvaganét rakott rá. Ide feküdt a tűz mellé. Gyűgyüt tett a feje alá és szűrkankójával betakaródzott. Elalvás előtt az öregbéres ráparancsolt: ki ne hadd hűlni a -parazsat, mert akkor csóválhatsz. Éjjel többször is tett a tűzre, ha pedig már nem akart rátenni, hideg per nyével betakarta s a parázs nem hamvadt el. Ha kihagyta a kanász aludni a tüzet, akkor taplóba csiholt, azt szalmacsomóba dugta és elkezdte csóválni, míg lángra nem lobbant. Ha nem akart meggyulladni, teli tüdővel fújta.

Szombaton este megtisztítja sártól a lábbelijét, ha elfelejtkezik róla, a gazda rászól: csiszoráld mög a csizmádat! Sárkefével azt is ledörgöli, amit a fakéssel rajtahagyott. Aztán szalonnafölsővel, régen hájjal, keni meg és kezeme legével beledörgöli, hogy ne legyen kérges patkahájas.

Téli estéken két-három szomszéd tanya kanásza, bérese összejött, különösen szombaton, mikor a gazda hazament és táncolással, különféle játékokkal szórakoztak, töltötték el az estét. De sok gazda meg engedte máskor is, mert maga és családja is élvezte a cselédeik játékát. Az itt elsorolt játékok ma már feledésbe mentek.

Táncolás. Komolyan ment. Az egyik kanász leakasztotta a szegről a tamburát, elkezdte cincogtatni, a tamburaszóra a másik az ajtó megett illegette, billegette magát, majd mikor a tamburás csárdást kezdett verni, a másik járta olyan szépen, hogy a felnőttek sem tudták különben. Utána a tamburáló is bemutatta táncbeli tudományát, pedig az ő talpa alá nem tamburált senki. Olyan takarosán táncolt, úgy kiverte lábával a nótát, hogy manapság az se tudja úgy, aki táncolással keresi kenyerét. Mondják, hogy régen még a jószág mellett is táncoltak a kanászok hideg időben. Kihajtáskor a gazda utána kiáltott a kanásznak: hamar be né hajts, ha mögfázol, táncolj! Így tanultak táncolni a tanyákon a fiatalok.

Megijesztés. Ez már tréfa volt. A tanyába összegyűltek kiküldték a gyanútlan szomszéd cselédet. Az ajtó fölé nehezebb tárgyat tettek, fadarabot, papucsot stb. Ajtónyitás kor a feltett tárgy a belépő fejére esett. Az ijedtségre a bentlevők jót nevettek.

Kenyérsütés. Leülnek a földre egymás ölébe nagyság szerint. Kettő állva marad, az egyik a mester, másik a segéd. Dagasztanak: az ülőket gyomrozzák, türücskölik a mesterek, az ülőhelyzetben levők nem tudnak kellően védekezni, csak kezükkel igyekeznek viszonozni a püföléseket. Nyüzsgő gomolyaggá tömörülnek a dagasztok csakha mar s a nézők nagy mulatsága és saját lármájuk közben addig gyömöszölik egymást, míg bele nem izzadnak, el nem fáradnak. Ekkor azt mondja a mester: na, jó lösz mán, szakajtsuk ki. A mester egyik felől, a segéd másik felől húzzák az ülők fejét, nyakon vágják, pofozzák, de nem szakad a tészta. Hol egyiken, hol másikon próbálják, azok egész bele pirosodnak az ütlegelésbe, míg végre egyenként menekülnek a mesterek keze közül az elölülők. Ni, milyen szép cipó, hogy fölhasadt, hogy elrepült! – mondja a mester a nézők és játszóik nagy nevetése kíséretében.

2304486

Kaszálás. Sorba állnak egymás mellé. A nadrág ellenzőjét leeresztik, mely a tokmányt helyettesíti. Karjukkal a kaszáló ember mozdulatát, szájukkal a kasza suhintását utánozzák: sutty! Közben rázzák az ellenzőt, mint ahogy a kaszakövet szokták a tokmányban. Aki a lányok hoz közel van, olyan mozdulatot tesz, mintha a szoknya alá akarna nyúlni, mire nagy nevetés tör ki.

Vízemelés: Egyik kanász a kútágas, a másik a gém; ez utóbbi összekötött lábbal és kézzel az előbbi nyakában csüng hátul fejjel lefele. A harmadik kanász képviseli azt az embert, aki meri a vizet, vagyis lábánál fogva hol leereszti, hol felhúzza az ágas nyakában. Közben kérdezi: gyün-e mán a víz? Az ágas nagyot durrant: gyün mán! Jót mulatnak valamennyien a gém kivételével.

Szűrszabás: A játékot vezető mester négy ‘kanászt lefektet a földre egymás mellé akként, hogy egyiknek a nyaka a másik karján nyugszik. Na, szabjunk szűrt, mondja a mes ter. A lábukhoz áll. Ide köll égy prém – és az ötödik ka nászt a lábukra ráfekteti, azzal beszegi, hagy ne tudjanak mozdulni. Ezután elmegy a fejükhöz. Ide gyön égy rózsa, egy virág, egy pötty. Megoldja a nadrágját és ülepét a föl dön fekvő orrához verdesi, kik egymáson feküdvén, nem tudnak mozdulni. Annál inkább a szemlélőik a nagy hahotázástól.

Németszó tanulás: A nyelvmester pálcával a kezében sorba állítja a kanászokat, szájukat fadarabkával kipeckeli és azt mondja nekik: szeretnétök-é némöt szót tanulni? Ahogy én csinálom, tik is úgy csináljátok. Mondjátok: á, é. Hát te mért nem csinálod, kérdi egyiktől és pernyét hint a szájába, mit zsebéből vesz ki, hova előre tette a pitarban. Repülni tanulás. Aki vállalkozik arra, hogy repülni tanul, annak a kezét hosszú léchez kifeszíti és odalkötözi a tanító mester. Azután a gatyája madzagját megoldja, majd így biztatja: na, repülj!!! A kikötött kezű tanuló nem tudja gatyáját visszarántani.

Volt olyan gazda, nem is egy, aki megtanította a kanászokat köszöntő versre, rigmusra, és elküldte a szomszéd kanászával névnapot köszönteni a közeli tanyákba. Nagy öröme volt ez a gyereknek, nyulat lehetett volna fogatni vele. A köszöntésért kaptak pár krajcárt meg ennivalót. Sok helyen nem adtak semmit sem, kiviccelték őket.

– Szabad-e István napot köszönteni? – kiáltották be az ablakon.

– Elmondjátok-e szőlőért? – kiáltották ki.

– El – válaszolták a gyerekek és mondták elejétől végig a köszöntőt és rigmusokat. – Mikor fizetésre került a sor, azt mondja a gazda:

– Na, neköd adom Sarkalyt, neköd mög Aranyágat.****

Sokféle veszedelemnek van kitéve a kiskanász, különösen, ahol azon vannak, hogy mentül jobban kihasználják. A sok dologtól meggörbül, összetörődik a növendék gyerek, elcsigázódik, elsatnyul, elcsámpásodik. Többször szerencsétlenül jár, pálókás borjú összetapossa, ló megrúgja, hogy egész életére sánta marad, régebben a szárazmalomban leesett a lóról. Siralmas helyzete van ilyen helyen a kanásznak, lerí róla a nagy nyomorúság. A ruházata se olyan, mint amilyen kellene. Megfagy a lába és vaktetűs, viszketeges lesz, a lábujjak közt meg kásaszömös, mely levedzik, apró fehér hólyagokból sárvíz jön, amiért mosni kell sűrűn a kapcát, különben rothad.

Legtöbbet szenved a lusta kanász, aki kelletlenül megy a jószág után, noszogatni kell mindig, mégis olyan a járása, hogy a föld is rí alatta. A gazda ugyan kezére veszi, vagyis szóval, bottal igyekszik nevelni dolga rendes elvégzésére, mégis mindig szútyongatni kell, mint a kintjáró kutyát.

Mindezeket tudva, érzékeny oldalról nem igen veszik a kanász életét. Ügy gondolják, hadd kínlódjon, szokja meg a nélkülözést, ne a csavargást, akkor lesz belőle ember.

Feltűnő az az önérzet, mely a kiskanásznál tapasztalható. Bárkivel beszél, nálánál öregebbel, béressel, tanyással, gazdájával, idegennel, nem hunyászkodva, alázatosan teszi azt, hanem bátran a szeme közé néz és röviden, velő sen válaszol a hozzáintézett kérdésekre, mégis tisztelettudóan. Ezt az önállóságot az a felelősségérzet fejleszti ki nála, mely a rábízott jószág őrzésével, gondozásával, számonkérésével észrevétlenül alakul ki benne. Nincs kire támaszkodnia, maga felel meg kötelességének, a kezére bízott jószágért, senki se veszi át a felelősséget róla.

A kiskanász ritkán jön haza, csak ha üzenettel küldik a városba, vagy jószágot hajt haza, vagy ha valami nagy eset adja elő magát, pl. vásár, lakodalom, haláleset. Nem is kívánkozott a városba, mert itthon éhezett.

Bárhogy bánjanak is a kiskanásszal egész évben, esztendő vége felé több elnézéssel vannak irányában, hogy az ott- maradástól ne vegyék el a kedvét. Kivált amelyik ügyes és kevés bérért szolgál. Feltűnik ez még a kanásznak is, mert december hónapban nevén szólítják, az utolsó héten meg öcsémnek, azért az utolsó hetet öcsémhétnek mondják a kanászok egymás közt.

Némelyik gazda, aki szeretné, ha megmaradna a kanásza a következő évre is, azzal igyekszik visszatartani a maradásra, hogy az utolsó napon megkérdezi, megmarad-e s a feleletet sem várva, hozzáteszi, hogy ellenkező esetben le vonja béréből az elkövetett károkat. Ha jó volt a hely, gondolkozás nélkül rávágja: mög én, ha mögtartanak. Ha nem szerette a helyet, akkor nem szól, végzi a munkáját tovább. Hallgatásából értetődik, hogy nézhetnek másik kanász után.

Esztendő utolsó napján a gazdasszony rétest süt és jól tartja a kiskanászt. Ügy bocsátja haza. Délben a gyerek felpakol. Összeszedi motyóját: a legkisebb apróságot is, amit esztendő alatt babrált, készített, belegyűri a kapcába, a kapcát a szennyesbe, szennyest a tisztába, tisztát a bekecsbe, bekecset a szűrbe, szűrt a subába, aztán összecsa vargatja, madzaggal összeköti és bunkósbotra véve, vállán viszi haza. Karikásostora is a vállán van. Elköszön: adjon az Isten jobb kanászt! Neköd is fiam jobb gazdát, – viszonozza a gazda..

Csapatosan ballagnak hazafelé a városba. Fölpanaszolják minden sérelmüket.

Itthon az apja, anyja már a kapuban lesik. Möggyüttél kisfiam? kérdik örvendezve. Mög – feleli a gyerek. Éhös vagy-e? – tudakolják. Nem tiltakozik. Rakják elébe az ennivalót. Igencsak Luca pogácsát adnak neki, amit Luca napjáról hagytak neki, ami már jó kemény, meg piros almát, túrót, sült tököt. Belakik a gyerek. Apja megnyírja, anyja megmossa fejét, tisztába teszi minden módon. Jó lelkű gazdasszony maga végzi ezt olyan esetben, ha édesanyja nem él a kanásznak. Amikor beesteledik, apjával elmegy a korcsmába, ahol a kanászokat, béreseket fogadják. Évről évre megismétlődik a fogadás képe. Míg a fiák poharaznak, gajdorásznak, pipálnak, gyüszménkednek, addig az apák alkudoznak, ki mennyiért tudja eladni gyerekét.

Ó év utolsó napján, mikor jön haza a kiskanász az országút csapásán, megkérdik tőle: mit viszöl öcsém? A gyerek, mint aki a császárral sem cserélne, nagy hegyesen és büszkén vágja ki: pogácsát! De mikor új esztendőben megy kifelé, az előbbi kérdésre már fejét lógatva, búsan felel: kapcát. Lelátszik róla, hogy nem nagy kedvvel megy.

Jó helyen emberkorig maradt a cseléd ezelőtt. Ott lett osordás, kisbéres, onnét vitték el katonának is. Mikor három esztendő múlva haza eresztették, újra odaállt be s rá két esztendőre, mikor az öregbéres leféleségesedett, újévkor ő jutott a helyébe. Volt eset, hogy a kifogástalan magaviseletű cselédnek a gazda feleségül adta a lányát a gyerek szüleinek nagy megelégedésére, kik látták, hogy nem esett porba a fiuk pöcsönyéje.

Jóravaló ember lerakja a gyerek bérét, pénzzé teszi élet bérét is, hogyha megnősül s az életbe elindul, oda tudja neki adni, tudja segíteni. Dologkerülő ember: eléli a gyerek keresetét.

14-15 éves korig kanász a gyerek. Addig gyerekszámba megy. Aztán béres lesz. Kinő a sárból, bajusza is szökik kifelé: többre veszik. Ahogy nő, a bére is emberesedik.

 

RSS Hírstart hírei