SEDITIO AVAGY MUTATIO RERUM
Az aránytalanul nagy túlerővel szemben 1956-ban is egyedül maradtunk. A több napon át folytatott hősi forradalmunk így végül elbukott. A harcokban 3000 magyar állampolgár esett el, utána pedig 200 ezren hagyták el az országot. A forradalom résztvevőit tömegesen börtönözték be, majd sokukat kivégezték. A brutális megtorlást és a magyar nép elnyomását az ENSZ és a világ közvéleménye egyaránt elítélte – de segítséget akkor sem nyújtott senki. Az oroszok – Gorbacsov, Jelcin és Putyin is bocsánatot kért a magyaroktól 56. vérbefojtása miatt – most,a forradalom 65 évfordulóján illene talán amerikának bocsánatot kérnie az elmatradt segítségnyújtás miatt.
Dancs Ferenc, a Külgazdasági és Külügyminisztérium migrációs kihívásokért és észak-amerikai kapcsolatokért felelős helyettes államtitkára mondta Washingtonban a magyar nagykövetség által szervezett 56-os megemlékezésen: Dancs világossá tette, hogy a 65 évvel ezelőtti események, valamint a Magyarország és az Egyesült Államok közötti mai feszültségek szimbóluma a Szabad Európa Rádió. A diplomata felelevenítette, hogy sok fiatal életébe került 1956-ban az, hogy elhitték a Szabad Európa Rádió hazugságát: „úton a segítség” de a segítség soha nem érkezett meg. Ezért a magyarok szkeptikusak maradtak. „Megtanulták a leckét, hogy a bajban csak magukra számíthatnak” – mondta Dancs. Dancs Ferenc arról is beszélt, hogy a Szabad Európa Rádió ismét sugározni kezdett „és nem tudunk másra gondolni, mint arra, hogy ez valamiféle szándékot jelez a választásainkba való beavatkozásra”, ami bekapcsolta a vészjelzőket Budapesten a diplomata szerint.
„A reménykedésben, hogy a nyugati demokráciák majd a segítségünkre sietnek, 1956 novemberében még az a hír is terjedt Pesten, hogy az amerikaiak már itt is vannak az országban. Ma már tudjuk, hogy valójában egy pillanatra sem volt szó semmiféle beavatkozásról. Amerika történetének máig kínos epizódja, ahogy a magyar ügyet beáldozták nagyobb játszmák kedvéért.
1956-ban, hét évesen figyeltem, ahogyan apám fogadja a magyarországi menekülteket Palicson, a szerb-magyar határon. Jöttek a sztálinista diktatúra és a szovjet megszállás elől menekülő, halálra rémült, elkeseredett emberek, hátukon batyut és ágyneműt cipelve, gyerekekkel a karjukon. Az első napokat a palicsi Nagy teraszon vészelték át. Az éjszakák már hidegek voltak, de a bácskai magyar családok csoportosan érkeztek és vezették házukba a magyar testvéreiket.
Mi is több menekültet szállásoltunk el kishegyesi házunkban. Az utolsó asszony több mint fél év után ment el tőlünk a trieszti menekülttáborba. Ezt a szívszorongató érzést sohasem tudom elfelejteni – akkor még nem gondoltam, hogy valaha nekem és családomnak is hasonlóan kell majd menekülnünk a Miloševići rémuralom elől.
Emlékszem, hogy a forradalom alatt apám egész nap hallgatta a Szabad Európa Rádiót és azt mondogatta nekem: hamarosan érkezik az amerikai segítség és akkor megmenekül a magyar nép. Aztán az amerikaiak mégsem jöttek; apám nekikeseredett, többet az életben nem lehetett előtte Amerikát említeni, mert azt mondta, hogy az amerikaiak hazudtak.” (Kollár Ferenc: Emlékezés az én forradalmaimra)