RAMIFIKATION
1964-1967 között Ramifikation címmel, keményfedelű szürke füzetekbe jegyeztem verseimet. A kétszáznyi vers vagy tizenöt ilyen fűzetet töltött meg, akkoriban barátai körben tartottam versolvasást, majd 1967 végén tűzre vetettem őket, a naplómba pedig azt jegyeztem be:
Vacak versek ezek – mindegyik csak egy kis lázadás a sors ellen, új hanggal akartam sátánt űzni, de meggyújtott gondolataim csak szikrányi fényt adtak, az egész csak veszett remények és rossz emlékek tömkelege. Tűzre velük! Saját kezű aláírásom. Aztán a sárga cserépkályhába raktam a fűzetek – emlékszem alig akartak elégni. Valahogy azonban ilyen-olyan cetliken egy pár költemény megmaradt – ma ezeket adom közre.
„Sokszor tűnődtem: vajon meddig remél az ember?
Most már tudom: az utolsó pillanatig.”
a 15 éves kollár ferenc verse - 1963 mondjátok el nekem csonkasarkú cipőm már rég tönkrement elnyűtt fekete nadrágom kifényesedett egyetlen ingen mosástól szétfeslett közben csak írom borzadályból született álomból felnyögő versem és továbbra is csonkasarkú cipőm marad vékony lábszáraimat kopott fekete nadrágba bújtatom foltoshátú ingembe izzadok miért van ez így mondjátok el nekem kollár ferenc 17 éves költőcske versikéi – 1965 kedvesem lába szagát szimatolom s átkozom magam mert megengedtem hogy levesse a cipőjét lejegyezve egy kábult villamosban a holnap meghalók siratják a mát s te ki ma nemi betegséget kaptál holnap átkozod a tegnapot idill mély késszúrás s meghalsz simán rendben elvtársak! még ma temessük el mert melegek az éjszakák s félő hogy a hulla holnapra már büdös lesz kommunizmus a szennyes dolgok előtt behunyom szememet a büdösek előtt pedig orromat fogom be kurvák járnak kéjelegve csípőjüket riszálva éjjelente állva várva pénzt a kajára majd mennek az ágyra heves közönnyel tetetve tűrni részeg bakák és nagyhasú öregurak kényes faszát barát ó te epedő kire nem jut más csak egy lepedő s úgy leng rajta mint egy szemfedő g. f. fohásza a szűz lányokhoz elhagytalak benneteket hogy nemi beteg némberekkel szakadt díványokon tanyázzak majd dagadni és rohadni kezdtem most visszasírom a régi hangtalan csókos estéket mikor elszaladtatok karjaim közül s én kielégítetlen maradtam ebéd után böfögnek kiálló sárga fogaikat körmükkel vájkálják elégedetten az élettel büdöseket finganak emésztés közben dús keblű nők illata özönlik felém feneküket ebéd után csak fluszpapírral törlik s üvöltenek gyönyörükben ha megkapják a hermelin bundát majd titokban nagy farkú katonákkal elégítetik ki magukat tegnap még a frissen kaszált fű illatát szívtam szerelmesen kínlódtam egy csomó konzerven három napig palicson s most a kint zuhogó eső elmossa emlékeim az ajtó mellett ülő nő befejezte az evést izgató sustorgó hangot csinál ahogy nejlonharisnyás combjait összedörzsöli rám néz olyan ez mint a vadkirálynő és a vadász tánca csajkovszkij zenéjére az eső még mindig zuhog fekete kávét iszom dijamant filtert szívok papírom teleírtam gondolataimat pedig visszalökdösöm a semmittevés ketrecébe elmélkedés cimbalomra a sötétben gyengéden hanyatt feküdtem egy zsilett pengén a vásznon vérnyomokat hagyva emlékszem gyermekkorodban leleményesen kikötöttek köldökzsinórodnál fogva az asztal lábához azóta sem tudsz magadra találni de már nem is segíthet senki hisz elfelejtetted hogyan szeretkeznek a mezei virágok nyugat felé indultak ösztönösen nyugat felé indultak nem mercédesszel agyaruk közt nehézszagú szivarral nem is törvényszerűen mert erkölcsi érzékeiket rég elvesztették hanem csak úgy rútan kitagadva a jólétből örökre megfosztva a cukrozott kompóttól indultak el nyugat felé ők – a leprások! kollár ferenc 18 éves költő versei – 1967 nyomorból idézett szerelem mint az ima hullottak rám vonásaid azóta álmodom hogy hitvallóként hódolunk lassan rájöttem nem jön fel a nap egy ember kedvéért szomorúak kik éjjel halnak meg a lélekgöngyölgetők is elnyúlnak egyszer együtt megyünk kényelmes tájakon hol tiszta az ég s drámát diadalt hord a szél az éjjel mezei virágok illatát érzetem félni kezdtem a jövőbe mutató újszülöttől büntetsz hogy kerüljem a napos oldalt őszinteségemért éjjel küldesz gombát szedni de a farkasok engem már nem bánt anak októberi késő délután a fal tövében szívem tájékát illatod horzsolta fel pillantásaim gyilkosan reád kúsznak legázolnak minden tornyot ki nem mondott kérdéseimre hallgatagon felelsz mint katapult melled lövöd belém csordulásig megtölt mélységesen kiürít kérem lődd utánam a másikat is hogy ismét szimmetrikus légy hirtelen foszló fény néma árnyat vetít hátam mögött vakon lüktet a salétromos fal örvénylő bársonyban öntelt formájú gyönyörű bolhátlan női test hátba szúrtan a sötétséget nem vette észre senki költészetem rohadt betűit hetilapok leközlik s én a viszontlátás örömén okádok! mint szárazföldi vigéc először tengeren gyógyíthatatlan költészet g. j. megunt már pöcegödörben állni mert megismerte a visszafelé pörgetett álmok édesanyját és ezt a kávézaccba süllyedt világot versei a halál fókuszai verseiben pokolra ereszkedhetünk fényre bukkanhatunk örök ünnepre lelhetünk versei vérző sebek melyek további sebekre utalnak versei akasztófák nyűtt kötéllel verseiből századok fájdalma ömlik versei a halál tekintetei tömérdek gyökértől súlyosak vértől bűzösek égtől-földtől hazugságtól-igazságtól fáradtak versei rohannak sírnak nevetnek őrjöngnek iszapban-napsugárban tetvekkel és selymek közt fürödnek versei szakadékaiban százfejű szörnyetegek bújnak verseiben szelíd nyugalommal vad dühvel méregvirágok szirmait tépdesi gyógynövényeket hint vérző sebekre versei ópium szívás s o s jelek versei lángok melyek felhasadt ajkakról csapnak ki verseiben megkeményedett embercsonkok s anyaföld fekete rögei rejtőznek versei elégtételért való kiáltás g.j. már megunta a romantikát füst milánt és a barackpálinkát szereti arcán végigsüvöltött a sirokkó haja homlokára alácsorgó festmény versei fürtökben a lelkemen csüngenek d.j. éneke sarolták mandulák klarisszák szylvák corák luluk színésznőcskék pincérlányok fodrászok manikűrösök nem igazi kurtizánok de ők is csak sexet cserélnek juttatásért nem is háremnőim mert őrzésükre nincs enuchom felettem hiába formálnak jogokat én határozom meg a kapcsolat végét közben tanítom őket kultúrára meg hangszeren játszani egyesekből színésznőt csinálok másokat meg öltöztetek hát ők az én szeretőim a csillagszeműek pedig előlépve ágyasaim a költő halála szerelmes vagyok egy kis vacakba a fene a farkamba ahogy közeledik boci szemmel kerek seggel gatyámba élvezek mint kamasz reggel csoda a kivirulás a poétaság a kacagás vigyáznék a fényre biztosítok erényre mert félő elillan az illat félő ha egy pillanatra kiengedem tovább áll a démon még egyszer utoljára konzerválom az álmot a pinást a pikánst a szívszaggató ébredést mely felér egy vetéléssel búsan megyek fogat mosni a kültő a festő és a másik kettő talán érzi ahogy haldoklik a költő