Tisztelt Kollár Ferenc!
Gecse Attila vagyok Moholról: Mohol a Tisza mentén fekvő, a Szeged-Újvidék országúton húzódó, 7000 lakosú település – 5000 magyar lakossal.
Hallottam Önről és munkásságáról – megtekintve a kiadója oldalát, a klímaváltozásról szóló, Kölcsönföld című műsorban elhangzott értekezését, az Öbről szóló Wikipédia bejegyzést valamint a Vírusnapló blogját, mindenekelőtt elmondhatom hogy tiszteletreméltó és egyúttal motiváló a sokrétű munkája és számos aktivitása.
Magamról csak röviden: újságírással foglalkozom – írásaim a Magyar Szó hasábjain valamint az adai Körképben és a Jó Reggelt Vajdaság hírportálon jelennek meg. Jelenleg főállásban dolgozom egy műszaki-fejlesztő cégnél, de a klímavédelem mindig is a figyelmem és érdeklődésem körébe tartozott. Kellemes meglepődéssel vettem tudomásul, hogy ön a tudományok felé fordulva is ilyen eredményes munkát tud végezni és sikerült szabadalmat bejegyeztetnie. Ez kimondottan az a téma, amelyről sokat olvasok és úgy vélem, hogy a bennünket fenyegető klímaváltozás következményeivel szemben nem lehet félre fordítani a fejünket.
Amennyiben valamikor tudna időt szakítani egy személyes találkozásra, azt nagy köszönettel venném tudomásul, és érdeklődve hallgatnám ismertetését a kiadóról, a naplóról, emlékívekről. Mellékelten küldöm három, rövid jegyztetemet.
Üdvözlettel: Gecse Attila
MAGYAR VAGYOK, VAJDASÁGBÓL
Néhány napja, június 4-én a Nemzeti Összetartozás Napján és a trianon-i béke 100. éves évfordulója alkalmából vajdaságszerte is megemlékezéseket tartottak.
Megemlékeztünk arról a napról, amely napon az európai hatalmak szétszakították a majd ezer éves történelmi Magyarországot, egyúttal nemzeti kisebbségi szerepre ítélve az itt élő vajdasági magyarságot. Egy a neten fellelhető kép és hozzá tartozó szöveges üzenet pedig mindennél jobban összefoglalja Magyarország helyzetét, célozván az elcsatolt területekre, mégpedig hogy az egyetlen ország, amely önmagával határos.
Úgy gondolom, Vajdaságban, vajdasági magyarként felnőni más volt, mint ugyanazon generációnak Magyarországon. Annak ellenére, hogy a vajdasági magyarság sokkal jobb helyzetben volt és van, mint a környező országokban élő magyar közösségek, a diszkrimináció és megítélés formájával szinte mindenki találkozott élete során.
Iskolai koromból említhetem a tornaórán játszott focimeccseket, amelyen a szerb osztállyal kellett mérkőznünk, és emlékeim szerint, amelyek nem a legkellemesebbek, talán csak néhány alkalommal nyertünk. Minden más esetben ők. Nem feltétlenül azért, mert annyival jobbak lettek volna, hanem mert megfélemlítettek bennünket, sokszor fizikai attrocitás kíséretében. Mi voltunk az a kis magyar közösség, egy osztály csapata, akiket elnyomtak, és éreztették velünk, hogy ebben az országban kisebbség vagyunk, kényszerüljünk térdre ez (a tény) előtt. Nem álltunk ki magunkért összefogva, mint amennyire kellett volna. Ezek az emlékek sem törlődnek.
Fiatal kamaszként is összetűzésbe kerültünk a más ajkú fiatalokkal, csak azon oknál fogva, mert a kiszemelt lányok nem őket választották. De eljött az az idő, mikor egyik hétvégén a magyar baráti társaságok gyülekezőt tartottak, egyszersmint kifejezve a problémázni vágyó szerb társaságnak, hogy elég a megfélemlítésből, a magyarok összefogtak. Akkor már tudatosult bennünk, hogy a minket megillető jogokért keményen ki kell állnunk, vállalva magyarságunkat.
Az iskoláinkat itthon, az akkori Jugoszláviában, későbbiekben Szerbiában végeztük el, két nyelven tanultunk és beszéltünk, és egy sajátságos vajdasági akcentust sikerült kialakítanunk, amelyről Magyarországon szinte azonnal rájönnek, honnan is származunk.
Idestova már 16 éve, 2004. december 5-én került sor arra az ügydöntő népszavazásra, amelynek témája a határon túli magyarok egyszerűsített honosításának lehetővé tétel volt. A népszavazás mind a mai napig rányomja a bélyegét a magyar-magyar kapcsolatokra, és a magyarországi belpolitika későbbi irányaira is komoly befolyással volt.
Még a népszavazást követő években sem tűnt kézenfekvőnek, hogy kinn tanuljunk, telepedjünk le, dolgozzunk, minden fontos és szükséges magyar okmányunkkal rendelkezzünk, amelyektől teljes jogú magyar állampolgárnak érezhetnénk magunkat.
Egy vajdasági magyar ugyanakkor büszke a gyökereire, ugyanúgy megvan a nemzeti hovatartozás érzése. Egy közösség, amely Szerbiában, ezen belül Vajdaságban mindig nemzeti kisebbségként él, lévén hogy nem szerb nyelven beszél, Magyarországra átlépve pedig talán sosem érezheti úgy magát, mint aki az anyaország területén született és élt, ő mindig is ’vajdasági magyar’ marad. Ettől vagyunk mi olyanok, amilyenek. Egyedülállóak, vajdasági magyarok.
Munkavégzésemből adódóan van szerencsém megtapasztalni, milyen Magyarországon élni, a kinti közösség tagjának lenni. Véleményem szerint, és ha mindenképp össze kellene hasonlítanom magunkat az anyaországon élő magyarokkal, arra a megállapításra jutnék, hogy a vajdasági magyarok sokkal kitartóbbak, az embert próbáló nehéz idők amelyeken átmentünk, gondolva itt a háborúra, majd bombázásokra, az általános szegénységre, áram- és vízkorlátozásokra, sokkal jobban megedzették őket, jobban értékelik és megbecsülik az elért vagy megteremtett jólétet. Mindig is ki kellett harcolniuk az őket megillető jogokat, ami az anyaország határain kívül sokszor nagyon nehéz volt. De kitartottak, nem adták fel. Mert ha egy valami biztos jellemző a magyar emberre, az az, hogy soha nem adja fel, és kitart a végsőkig.
Több alkalommal utazott hazafelé velem diák, és az egyik beszélgetés során a következő hangzott el: „Nagyon várom már hogy a hétvégén otthon legyek, nagyon régóta nem tudtunk összeülni és beszélgetni a baráti társasággal. A Tisza is nagyon hiányzik már, egész hétvégén ott fogunk táborozni. Ez hiányzik nekem nagyon itt, Magyarországon. Ezért járok sűrűn haza hétvégente, amikor csak tehetem.” Az itteni magyarokat hazahúzza az otthon, a szülőföld, a vajdasági életmód. Az utcán szinte mindenki köszön, mikor végigsétálunk rajta, a barátokkal be lehet ülni beszélgetni egy kafić-ba, a tiszai töltésen kényelmesen lehet sétálni, kutyát sétáltatni. Ezért szeretjük a mi Vajdaságunkat. Mindezen dolgok mindig is hiányozni fognak annak, aki nagyvárosban él, távol az igazi otthonától.
Az elkövetkező generációk számára példaként szolgálhat és tudatosítani kell, hogy bármilyen kis közösség, legyen most szó a vajdasági magyarokról, úgy tudja igazán érvényre juttatni akaratát, véleményét, ha egymást segítve és összefogva ténykedik egy közös, élhető jövő kialakítása és megtartása érdekében.
Az itteni magyar emberek számára mindig is Vajdaság lesz az igazi otthon. Sosem feledjük el, honnen indultunk. Legyünk büszkék rá. A magyarságunkra.
A DIGITALIZÁLT Z GENERÁCIÓ JÖVŐJE
Újra elérkezett az iskolakezdés, egy új generáció kezdi meg szárnybontogatását az iskola intézményrendszerében, amelynek egyik célja az alapvető tudás átadása mellett hogy felkészítse a diákokat az előttük álló nagybetűs életre.
A 2020-as év a koronavírus jegyében zajlik, amely többek között az oktatásra is kihatással volt és megváltoztatta azt. Bevezették az online oktatás fogalmát, melyet egy-két évtizeddel ezelőtt a diákok és a tanárok egyaránt még a legmerészebb, fantáziadús álmaikban sem képzelhettek el.
Véleményem szerint önmagában a digitális, online oktatás csak még jobban segíti és előremozdítja a gyerekek eldigitalizálódását, antiszocializálódását. Az internet megjelenése után születetteket (1995-2009) nevezzük Z-generációnak, akiknek viselkedése és tanulási képessége teljesen eltér a korábbi generációkhoz viszonyítva.
Egy-két évtized múlva fel fog nőni a világ első digitális és globális nemzedéke, amely mint minden új generáció megjelenése, a Z generáció is változásokat fog előidézni a különböző vállalati és társadalmi rendszerekben, így a munka világában is. A Z generációt már nehéz, vagy talán már nem is lehet ugyanúgy, ugyanazon módszerekkel tanítani mint a korábbi évtizedekben. Maguk a tantárgyak, tananyagok, tankönyvek, pedagógiai módszerek, az oktatás formái, mind nem az új igényekre vannak szabva.
Ha az én generációmat hasonlítom össze a mai generációval a digitalizáció és technikai eszközöket figyelembe véve, akkor máris hatalmas különbségek ütköznek ki. A játszótéri focizást vezetékes telefonon keresztül beszéltük meg, és olyan gyerekek is csatlakoztak, akik jóval messzebb laktak. Manapság a kedvenc játszóterem is üresen áll, talán csak a játszótér szomszédjainak legnagyobb örömére, kiknek nem kell zsörtölődve visszaadniuk a labdákat. A focikapuk előtt újra fű zöldell, nincsenek többé kikoptatva, mint évekig előtte korábban. Ők idősebbek lettek, a generációm tagjai pedig felnőttek, elköltöztek. Nincs felénk gyerek, azok pedig arra laknak, inkább választják a mobil- avagy laptopnyomkodást.
Bevallom, első számítógépemet középiskolás éveim elején kaptam, mobiltelefont 1-2 évre rá. A mai generáció tagjai nagyjából 3 éves kortól játszanak már mobiltelefonon, illetve 8-9 éves korukban már Facebook profillal rendelkeznek. Ezt mindenki érezheti, mekkora különbség, és egyeseknek talán ijesztőnek is tűnik, hogy a gyerekek életébe egyre korábban beférkőzik a technológia.
A legnagyobb dilemma amivel a mai szülők szembe találják magukat, hogy miként szabályozzák a digitális világ használatát a gyerekeik számára? Ha nem szabályozzák, akkor amellett hogy számos olyan tartalommal találhatják magukat szembe, aminek befogadására és feldolgozására nem lehet meg a kellő érzelmi és értelmi szintjük, teljesen a negatív irányba is befolyásolhatja és alakíthatja személyiségük, jellemük fejlődését. Emellett az is tény, hogy a számos veszély ellenére sem zárhatják ki teljesen őket a digitális világból, mert lemaradhatnak generációs társaiktól, esetleg célponttá válnak.
Bizonyos szinten megoldást jelent, ha maximáljuk a képrenyő előtt töltendő időt, és ezt a tanulmányi eredmény, vagy pedig a viselkedés, magatartás alapján szabályozzuk. Megoszlanak a vélemények azzal kapcsolatban, hogy az iskolában milyen mértékben engedélyezzék a mobiltelefon használatát, illetve hogy a számítógép mennyire képezze részét a tanulásnak. Sokak szerint fontos hogy a gyerekek jól kezeljék a számítógépet, hogy sikeresek legyenek a későbbiekben, és hogy az Internet nagy segítség a fejlesztésükben.
Véleményem szerint a szülők már nem engedhetik meg, hogy ne legyenek tisztában a digitális trendekkel, követniük kell a felgyorsult történéseket. Emellett hangsúlyoznunk kell a beszélgetés fontosságát is, mivel egyes statisztikai adatok szerint a szülő és gyerek között beszélgetésre szánt idő csak néhány perc, és ha figyelembe vesszük, hogy ez a szám az Internet megjelenése előtt sem volt sokkal nagyobb, akkor kijelenthetjük hogy ez nem csak a digitális kor szüleménye. Ez nagy mértékben függ a szülők gondolkodásmódjától, mit tartanak fontosnak.
Internetmentes időszakokkal javítható a gyerekeken az empátia, az akaraterő, a kíváncsiság és az érdeklődés, amelyeket a képernyős telítettség teljesen kiolt.
Mint legtöbb esetben a megoldás most is valahol a középúton található. Nem az a legjobb szülő, aki mindent megenged, hanem aki kész érvekkel elérve képes határokat is szabni és betartatni.
Rajtunk is múlik milyen szülőkké válunk, milyen szülők vagyunk, mit tartunk fontosnak átadni a Z generáció számára, ezalatt elsősorban olyan dolgokat, tanácsokat és iránymutatásokat értve, amelyre a digitalizáció sosem lesz képes.
FOLYTATÓDIK A KLÍMAVÁLTOZÁS
Az idei év a koronavírus járvány jegyében telik, amelynek következtében a fertőzöttek száma már 40 millió felett, az elhalálozottak száma pedig 1 millió felett van, végérvényesen megváltoztatva világunkat.
Ha a járvány igyekszik is elterelni figyelmünket a körülöttünk lévő környezet változásáról, nem mehetünk el az a tény mellett hogy a klímaváltozás egyre inkább érezteti hatását, és mivel mindenki életére hatással van és lesz, senki sem lehet majd közömbös ezzel kapcsolatban. A Meteorológiai Világszervezet (WMO) közleménye szerint a legújabb éghajlati előrejelzések szerint a globális felszíni átlaghőmérséklet-emelkedés a következő öt év mindegyikébn meghaladhatja az 1,0 Celsius fokot az ipari forradalom előtti szinthez képest.
A 2015-ös ENSZ klímaváltozási konferencián 195 ország képviselői írták alá azt a párizsi egyezményt, amely az üvegházhatású gázok kibocsátásának mérséklésével, a globális felmelegedéshez történő alkalmazkodással, valamint annak pénzügyi következményeivel foglalkozik a 2020-as évtől. Ebben a megállapodásban minden ország maga határozta meg saját hozzájárulását annak érdekében, hogy csökkentsék globális felmelegedés mértékét.
Személy szerint szkeptikus vagyok ezen egyezmény céljai megvalósítását és elérését illetően, mivel a mai pénzközpontú világban a gazdasági és pénzügyi érdekek mellett háttérbe szorul a Föld és a környezet megóvásának fontossága, és ezzel generációnk valamint a következő generációk jövője.
Szüleinktől, nagyszüleinktől nem véletlenül halljuk, hogy bezzeg az ő idejükben nem volt ilyen kellemetlen hőség és meleg, mint manapság, illetve hogy télen is sok hó volt. Tapasztaljuk, hogy az évszakok kezdenek teljesen eltolódni, és a rájuk jellemző időjárási viszonyok is sokkal szélesebb skálán mozognak. Az idei évből, de akár az elmúlt évekből is egyre több természeti katasztrófát tudunk felsorolni kezdve a hatalmas területekre kiterjedő erdőtüzektől, az egyre erősebb földrengéseken át egészen az árvizekig.
Az elmúlt években és még a mai napig is állandó témát jelent a migránsválság kérdése is, a jövőben pedig megismerkedhetünk és elkezdhetjük megszokni a klímamenekült fogalmát is. Azt is biztosra vehetjük, hogy nem a nyugati, európai fehér ember lesz a klímaváltozás elsődleges kárvallottja és elszenvedője, a szegénységben, elszigeteltségben élő népek jóval nagyobb arányban részesülnek az éghajlatváltozás negatív hatásaiból. A felmelegedés már hozzájárult a jövedelmi egyenlőtlenség kialakulásához bolygónkon, a legszegényebb és leggazdagabb országok közötti olló 25 százalékkal nyagyobbra nyílt, mint amekkora a globális felmelegedés nélkül lenne.
Hogy pontosan hányan kényszerülnek majd elhagyni otthonukat a jövőben az még kérdéses, ám az egyes előrejelzések és becslések szerint ez a szám 2050-re 25 milliótól 1 milliárdig terjed majd. A klíma migráció pedig együtt jár lokális konfliktusokkal, politikai instabilitással, a gazdaság alulműködésével valamint az emberi jogok megsértésével is.
Lassan de biztosan elérkeztünk vagy el fogunk érkezni ahhoz a ponthoz, ahol fel lehet tenni a kérdést: meddig lehet még sanyargatni, kifacsarni Földünket? Mikor jönnek rá a világot irányító tőkések és a háttérhatalom, hogy a gazdasági érdekek nem írhatják felül az emberiség életre való jogát? Mikor ér el a tudatukig, hogy nem lehet büntetlenül erdőket irtani amik nélkül oxigén nélkül maradunk, állatfajokat kipusztítani és ezzel beleavatkozni az élővilág körforgásába, folyókat és a vizeket szennyezni, ami következtében mind kevesebb és kevesebb ivóvíz fog jutni az embereknek?
Számos kérdés, amelyekre fontos lenne mielőbb mindenki számára kielégítő válaszokat kapnunk, de úgy tűnik az ember a végletekig feszegeti a határokat, és sokak szerint már át is lépte azt, és a klímaváltozás mostmár visszafordíthatatlan, bármilyen radikális változtatásokat léptetnének életbe.
A múltban volt egy évtized, ami megmenthette volna a világot, ez pedig az 1979 és 1989 közötti periódus. Ezen időszakban a világ vezető hatalmai gyakorlatilag közelebb kerültek a szén-dioxid kibocsátás kötelező, világméretű korlátozásához mint azóta bármikor, és sikerre is vihették volna ezirányú törekvéseiket és terveiket, de egy valami az emberiség útjában állt. Saját maga.
David Brower környezetvédelmi aktivista mondatát többször kellene ismételgetni, hogy még akik nem ismerik, azokban is tudatosuljon: „A Földet nem apáinktól örököltük, hanem unokáinktól kaptuk kölcsön.”