2021. SZEPTEMBER 24.- A TERJÁNI BERÁK ANNA TÖRTÉNETE

Berák Anna 1904. 08. 10-én született Terjánon. Apja, Berák Pál 1871-ben született Csókán – meghalt 1941-ben Tiszaszentmiklóson. Anyja Szőke Katalin Terjánon született 1877-körül – meghalt 1908-ban Terjánon. Annának három testvére volt – Julianna (1897 – 1971), Rozália (1900 – 1985) és István (1901 – 1985). Szomorú sorsú árva gyerekként sokat dolgozott és megváltás volt számára, hogy 20 évesen, 1924-ben Csókán férjhezment a szintén Terjáni 24 éves Miklós Antalhoz. Miklós Antalnak hat testvére volt – Mihály (1900 – 1976), János (1903 – 1973), Mária (1904 – 1980), Pál (1907 – 1980), József (1909 – 1980) és Piros (1910 –1990). Terjánon éltek és itt születtek gyermekeik is – Ilona 1926-ban, Erzsébet 1928-ban, István 1930-ban és József 1932-ben.

A Miklós család 1937-ben Kanizsamonostorra költözik. A család gazdálkodott, de a fiúkat szakmára tanítatták. Akkoriban Kanizsamonostor Bánság legmagyarabb települése volt, mind az 500 lakosa magyarnak vallotta magát. Miklós Antal 1968-ban 67 éves korában meghal. Anna férje halála után még két évig megpróbál gazdálkodni, de rájön, hogy nem egy gyönge idős asszonynak való munka. 1971-ben házát-földjét eladva Szabadkára költözik Jóska fiához. Persze nem könnyű az együttélés ezért inkább az újbóli férjhez menést választja – 1973-ban másodszor is férjhez megy Kocsmár Istvánhoz és Ludasra költözik. Az új férj pár hónap múlva a fekete himlő járvány vakcina áldozataként meghal és Anna másodszor is megözvegyül. Két évig Ludason marad és megpróbál gazdálkodni de nem tud megélni ezért újból a férjhez menést választja mint megoldást. 1976-ban férjhez megy Bisztricki Antalhoz a padéi temetőcsőszhöz és a temetőszéli házba költözik. A harmadik házassága sem sikerült túl hosszúra mert a férj 1979-ben meghalt és Anna özvegyi nyugdíjat kap utána. 1979-ben mint nyugdíjas lakást kap Csókán és itt éli le életének utolsó évtizedét. Az 1980-as évek végén már sokat betegeskedik és lányánál Ilonkánál van Szabadkán. 1992-ben Bözse lányához költözik Kanizsamonostorra ahol 1992. szeptember 20-án, 88 éves korában meghal. A kanizsamonostori temetőben férje Miklós Antal mellett nyugszik.

“ÉN EGY RÓMAI KATOLIKUS VAGYOK!”

Az unoka emlékezete

Fiatal korában sohasem vágatta a haját és így derékig érő hosszú szőkés-barnás haja volt amit befonva, kontyban viselt. Sötétkék zsorzset ünneplő ruhája volt amit a templomba járáshoz használt, meg számtalan szebbnél szebb kásmír és delin fejkendőt amit nagy gonddal kötött a fejére nehogy egyik sarka hosszabb legyen mint a másik és főleg nehogy “kissarkául” legyen.

Ő még “abranyicával” hordta a vizet, mivel Monostoron nem volt vezetékes víz csak a falu központjában egy bővizű ártezi kút.

Magas vérnyomása volt és amikor érezte, hogy túl magas – elment a borbélyhoz eret vágatni. Délutánra mindig megfájdult a feje olyankor eleinte bevett egy “cugport” később egy “pfenalgolt”, kicsit “ledőlt” és utána mindha mi sem történt volna folytatta a munkát. Soha sem ért rá, mindig dolgozott.

Senki sem tudott olyan finom nagymákost sütni -ami nem más mint a mákos kiflikelt tésztából csak óriásira formázva és rengeteg mákkal a közepében.

Az év minden napján volt nála “cúkorpogácsa” ez elálló volt, de, ha kifogyott újat sütött, hogy mindig legye az unokáknak egy-egy. Tortát nem tudott sütni, nem is igényeltük.

A sóvirágnak lelőhelyét csak ő ismerte a monostori pusztában és minden évben kaptunk tőle egy-egy csokrot ami aztán egész évben ott díszelgett a tiszta szobában egy vázában.

A dédunoka emlékezete

Berák Anna „csókai mama” törékeny, szőke asszony volt, de kemény akarata még a hatalom szigorú őreit is megdöbbentette. Négy évesen elvesztette édesanyját, majd kétszer is korán megözvegyült, ő maga azonban tisztes kort élt meg. Szerette az életet.

Anna férjével, Antallal Kanizsamonostoron egy „L” alapú sváb házat vásárolt meg. Az utcára három szoba nézett. Hátul volt a borospince és az ásott kút. A kis padláson pedig megszámlálhatatlanul sok galamb élt. Anna változatos formában készítette el a kis galambokat: rántva, sütve, levesnek. Sok macskát is dédelgetett, amelyek nagyon örültek a galambmaradékoknak.

„Apóka”, azaz Berák Antal halála után a lányához, Erzsébethez költözött. Idősebb lányának, Ilonának férje, Ferenc hívta, költözzék inkább velük Szabadkára, de ő a földek közelében akart maradni, hogy megművelhesse, ami az övé. Rövid időn belül rá kellett jönnie, hogy egyedül nem tud a feladattal megbirkózni, ezért fiának, Jóskának családjához költözött Szabadkára, de akaratos és keményfejű természete miatt nem tudott maradni. Önmagáról szeretett volna gondoskodni.

Idős fejjel hozzáment egy Bisztricki nevű ludasi (ma Šupljak) emberhez, aki sajnos két éven belül meghalt és Anna ismét magára maradt. Testvérei hívására Padéra költözött egy takaros kertes házba. Akkoriban történt, hogy a polgári védelmi erők szervezete (civilna zaštita) hadgyakorlatot tartott és egy gyakorlatozó helyi suhanc beugrott a kis ház deszkakerítésén. Anna megrettenve kérdezte, hogy „Mi történt fiam?” aki kajánul így válaszolt „Bújjon el mama, mert itt vannak az oroszok!”. A világháborús orosz inváziót átélő idős asszony nem is tudott egész éjszaka aludni, mert komolyan hitte, hogy a ruszkik visszajöhetnek.

Később a nyugdíjas szövetség segítségével szociális alapon jutott hozzá Csókán egy újonnan épült lakáshoz, melyben öreg napjait töltötte. A földszinti lakás díszei a fluoreszkáló Szűz Mária, világító Jézus kép és a katolikus falinaptár volt. Anna részt vett a szövetség által szervezett buszos kirándulások mindegyikén, amikor is a keleti blokk összes zarándokhelyét meglátogatták és még Rómába, az örök városba is eljutott.

Hithű katolikus volt – rossz hallással és látással is ott volt minden istentiszteleten. Misére menet többször is elütötte az autó. Súlyos sérüléseket szenvedett, de ez sem téríthette el akaratától.

Történt egyszer, hogy Szabadkán éppen az egyébként buzgó katolikus bunyevácok aratóünnepségét, a Dužijancát tartották, ahol a Szentháromságos Istenbe vetett élő hitüket fejezik ki a királyi Magyarország területére betelepült horvátok és hercegovinaiak. A felvonulás miatt az átjárást kordonnal zárták le a szervezők, amelyet rendőrök őriztek. Anna mama viszont éppen templomba akart menni. Átvágott a főúton keresztül a felvonuláson és az útját álló rendőrnek ezt mondta: „Engedjél át édös fiam, nekem templomba kell mennem. Én római katolikus vagyok, nem bunyevác!”

Tájszólással beszélt. Így mondta: „cúkor”, „mesztélláb”, „hetfén”. Sokszor járt Szabadkán. Unokájának, Erzsébetnek rendszerint csokoládét hozott, csecsemőkorú dédunokájának, Ferinek pedig rendesen dinárt. Amikor Erzsébet kérdőre vonta, hogy „Nagymama, én már felnőtt asszony vagyok. Már nekem is van kicsi gyermekem és tisztességes keresetem is, mégis csokoládét hoz nekem?”. Erre ő azt válaszolta: „Nem baj kislányom, nekem te akkor is a kis unokám maradsz.”

Idősebb korában sokat sírdogált egyedül, de amikor vendégségben volt Szabadkán, valahogy nem volt hozzá kedve. Egyszer szempilla ment a szemébe és olyan mélyre ült be, hogy nem lehetett kihalászni. Ült az udvaron, de csak bántotta, szúrta a pilla és azon sopánkodott, hogy „Otthon olyan sokat sírok, de most meg amikor kellene, nem tudok!”.

Terján története

Pontosan nem tudni, hogy mikor jelentek meg az első emberek a bánáti vidéken. Azonban a közelben talált régészeti leletek amelyeket Podlokány határában találtak, igazolják, hogy kb. már i.e. 5000-től jelen volt itt az emberi civilizáció. A rómaiak a középkorban utakat építettek ebben a térségben a célból, hogy a hatalmas országukat fenn tudják tartani. Az egyik ilyen útjuk a mai Arad irányából érkezett Törökkanizsa felé, ahol tiszai átkelőhely volt.

A IV. század vége felé megjelentek a hunok. Abban az időben ez a nomád nép rettegésben tartotta az egész Római birodalmat. Az itt élő gótok a támadók elől nyugatra húzódtak a Duna irányába. Így a térséget a hunok nagyobb csata nélkül szerezték meg. Attila a hunok vezére, akit még “Isten ostorának” is neveztek, népével itt a Tisza partján telepedett le Szeged környékén.

A hunok után erre a vidékre, i.sz. 896-ban megérkeztek a magyarok Ázsiából. A mai Bánát elfoglalásáról írott emlékeket találhatunk a Gesta Hungarorumban, melyet Anonymus írt 1200 körül. Árpád vezér 896-ban három hadvezért küldött Bánát elfoglalására, akik Kenesnél keltek át a Tiszán, ami voltaképpen a mai közeli Törökkanizsa.

Szent István idejében a nép igazgatására és a földesúri hatóság megszervezésére a király vidéki központokat létesített. Fölhaszálták a már meglévő föld és mocsárvárakat, fafalakkal bekerített erődöket. Terjánhoz nem messze állt Marosvár, amelye Ahtony vezérnek volt szálláshelye.

Csakhogy a független uralomra vágyó vezér szövetségre lépett II Vazul görög császárral és áttért a görög hitre. Templomokat és monostorokat is építtetett. Szent István unokatestvérét Csanádot küldte el, hogy leszámoljon a lázadóval. A nagy lovasütközet valahol itt a közelben, játszódhatott az Aranka folyónál az Oroszlámos, Szőreg, Óbesenyő háromszögben 1029 – ben. A csatában az áruló Ahtonyt megölték.

A király Csanádot megajándékozza Ahtony jogaival, Marosvárát az ő nevéről Csanád városának nevezték el. A körülötte lévő területeket pedig Csanádmegyének. Ekkor lett Csanád, a megye ispánja is. A kereszténység hirdetésére, a vidék megtérítésére, a király, Szent Gellértet küldte püspöknek. A népes Csanád nemzetség férfitagjai számos egyházi méltóságot adtak a kornak. Nagy tiszteletnek örvendtek, a királyi háznak hű alatvalói voltak. Így birtokaik igen jelentős területen feküdtek a Maros és az Al-Duna, a Maros és a Kőrös között.

1241 – 1242 között a tatárjárás igen nagy veszedelmet hozott erre a szépen fejlődő vidékre. Amerre jártak, nagy pusztítást, rombolást okoztak. Amint azonban elhagyták ezeket a területeket, a csanádi püspöki székhely ismét felépült. 1247-ben, 1256-ban, 1274-ben, 1337-ben, 1360-ban keltezett oklevelek – osztálylevelek, tartalmazzák a Csanád nemzettség leszármazottjainak, nevezetesen Kelemenös bánnak, Pongrác fiának valamint majdani utódaik, a Telegdi családnak Makó és vidékén elterülő, birtokait.

1280 körül a temesközi kunok Oldamur vezérlete alatt fegyvert fogtak és kegyetlen pusztítással a lakosság ellen támadtak. 1284-ben rátörtek Egyházaskérre is és halálra keresték a Tamás ispánt. Ő a Csanád- nemzettségbeli Pongrác fia volt és az itt, szépen felépített udvarházából, igazgatta kiterjedt uradalmát. Az ispánTömörkény falujába menekült amely a Tisza partján épült fel Szanád és Csóka között. Ott a templom ablakmélyedésében elrejtette birtokleveleit, majd átúszta a Tiszát és így megmenekült üldözői elöl. A nomád életmódot folytató kunok mindent felégettek, az oklevelek mégis valahogyan épen maradtak. Tamás ispán 1290-ben elhagyta Csanád vármegye területét és rokonaira bízta birtokait.

A történelem vihara azonban továbbra sem kímélte őseinket. Az itt élők a török hordák gyakori támadásaitól rettegtek. Szokolovity Mehmed pasa 1551-ben kezdte meg Bánát meghódítását és 1552-ben Bánát már teljesen török uralom alá került.

Révkanizsát a törökök Kis Kanizsa városnak jegyezték be, ahol 85 adózó családot tartottak nyilván. A folytonos pusztításoktól szinte teljesen elnéptelenedett ez a vidék. A valamikor szépen viruló gazdaságok, lakatlan pusztává, mocsarakká váltak. Ez az állapot megfelelt a törököknek.

A győztes zentai csata után 1697-től a török lassan elvonul ezekről a területekről még ha a karlócai békével (1699) a török határt a Maros-Tisza vonalán húzták is meg. Ekkor kapta Kis Kanizsa a Törökkanizsa nevet. A karlócai béke csak 1718-ig tart, mivel Ausztria ez évben felszabadította Bánátot a török uralom alól. Ezután már ezek a vidékek Szavojai Jenő herceg javaslatára a bécsi udvartól függő tartományok lettek. Beindulnak a betelepítések. Jöttek ide spanyol, de német telepesek is. Voltak akik maradtak, de sokan visszamentek, vagy meghaltak. Nem bírták megszokni ezt a környezetet, időjárást.

1779 július 13 és 14-én kihirdette Torontál vármegye ünnepélyes felavatását. Marczibányi Lőrinc Trencsén vármegyéből származó földbirtokos 1782-ben, mint kincstári birtokot, megvásárolta a csókai birtokot és vele együtt ” Czernabara, Imretelek, Monostor,Terján és Verbicza pusztákat “. Az uradalom 1785-ben 94, 1789- ben még 41 Szeged környéki kertész családot telepített a mai falu helyére. Megindul faluk lassú de biztos fejlődése.

Bánát tudós történésze dr. Szentkláray Jenő (1843-1926) aki mellesleg 20 évig Törökbecse plébánosa egyik művében, így mutatja be1817-1818 táján a tájat: “Torontál vármegyében, Újszegedtől Szentivánig és Gyáláig egy mocsár az egész vidék. Törökkanizsa, Czernabara, Oroszlámos, Valkány, Rábé, Óbéb és Keresztur között terült el az arankai mocsár. Csóka, Szaján és Padé között volt a tiszaszentmiklósi mocsár, amely hajózható is volt…”.

1882-ben gróf Nákó Kálmán kezdeményezésére megalakult az Arankavidék Bellvíz védelmi és Levezetési Társulat. A társulat árterülete 142.976 hold volt és kiterjedt az Aranka folyóra és mellékereinek egész vízgyűjtő területére, 41 község határában. Kiépítettek 446 km csatornahálózatot, 5 állandó szivattyútelepet. Őseink építéstudását dícséri az Aranka folyó két partját összekötő, karcsú Kilenclukú Hidat. Nemsokkal ezután hatalmas árvizek pusztítottak Észak- és Közép-Bánátban. Majd pedig a kolerajárvány, amely 1873 nyarán ütött ki, próbára tette az itt élő lakosságot és többezer áldozatot követelt.

A Bécs – Budapest vasútvonal folytatásaként 1848-ban meghozott vasúthálózati terv alapján, gróf Szécsényi István miniszter ismertette, a Szeged – Temesvár – Orsova irányában, megépítésre kerülő vasút, tervét. Az egykori Császári és Királyi Szabadalmazott Osztrák Államvasút-társaság kiépítette 112 km hosszú vonalát, ezen a vidéken. Ez az első jelentősebb vasútvonalak egyike volt. 1857.11.18-tól kezdte meg működését. Megindult a teher- és személyforgalom is Amikor 1883-ban elindult a világhírű Orient express az első öt évben, az is ezen a vonalon közlekedett.Terjánt 1954-ben semmisítették meg. Amikor az ott élőket kényszerűen kiköltöztették, akkor 53 háztartása és 224 lakosa volt, iskolával és kápolnával is rendelkezett. Terjánt a titói hatalom rombolta le.