2021. SZEPTEMBER 29.- HARC JERUZSÁLEMÉRT

Szerző: | szept 29, 2021 | Vírusnapló, Archívum, Gazdaság, Honvédelem, Politika, Történelem, Vallás, Videó

AZ ISZLÁM MEGHÓDITJA A VILÁGOT

Az iszlám nemcsak vallás, hanem politikai entitás is, amely meg akarja hódítani a világot, és minden társadalmat irányítani akar.

530573 20210920 img 3766 2

Mario Alexis Portella – iszlám szakértő, író, keresztény pap nyilatkozata

Nyugaton elsősorban az a probléma, hogy az emberek nem ismerik az iszlám szövegeit. Rendszeresen félreértés, hogy amikor történik egy terrortámadás, mindenki a politikailag korrekt magyarázatot adja, miszerint a támadó nem képviselte az iszlámot. Pedig, ha megnézzük, milyen szövegek inspirálják a dzsihadistákat, akkor a Koránra, illetve a haddiszra, Mohamed tetteire és hagyományaira találunk. Nyugaton nem ismerik ezeket a szövegeket, vagy nem érdekli őket. Ez félreértéshez vezet annak kapcsán, hogy miről szól az iszlám.

Ez a vallás globális küldetéssel rendelkezik, egy politikai entitás is, ami nem csak meg akarja hódítani a világot, de minden társadalmat irányítani akar, mégpedig ezen szövegek alapján. Ez az, ami nem érdekli most a Nyugatot.

Lehet reménykedni, de az iszlámot nem lehet megreformálni, mert a Korán Allah szó szerinti kinyilatkoztatása. A kereszténységben vannak különböző értelmezések például annak kapcsán, hogyan vigyük el Krisztust másokhoz. Lehet nem szó szerint olvasni dolgokat, sok mindent allegorikusan értelmezünk, főleg az Ószövetséget. Az iszlámban nincsen helye az értelmezésnek. Ezek a szövegek Allah szó szerinti szavai, és engedelmeskedni kell neki. Hogyan lehet megreformálni Allahot? Lehetetlen.

Amikor eljönnek ezek a muszlimok Nyugatra, akkor abortusszal, pornóval és társaikkal találkoznak, és ezt elutasítják, mégpedig okkal. Inkább visszamennek a sariához. Ez nem jelenti azt, hogy rögtön terroristák lesznek, de fundamentalistákká válnak. Ahhoz, hogy túléljenek ebben az idegen világban és megőrizzék identitásukat, visszamennek az iszlám fundamentalista értelmezéséhez. Ez egy nagy probléma. Az iszlamizmus lényegében téli álomba vonult, miután Atatürk felszámolta a kalifátust 1924-ben. Kissé felébredt 1967-ben, de ez főleg Izrael- és Amerika-ellenességben nyilvánult meg. Aztán végleg felébresztette a Muszlim Testvériség, de ők sem a terror támogatásával kezdték, hanem családpárti, szociális programmal. Visszahozták a tradíciót.

Ebben a helyzetben csak azt tehetjük, hogy vissszatérünk a kereszténységhez, nem szabad elhallgatnunk, hogy keresztények vagyunk. Be kell vonnunk őket a teljes diskurzusba. A legtöbb muszlim szeret itt élni, élvezik a szabadságot, amit otthon nem élveznek. De ha belegondolunk abba, mi áll ezen szabadság mögött, az lesz csak igazán vonzó. Krisztus tizenkét tanítvánnyal kezdte, aztán kezdett nőni a kereszténység. Az igazság vonzza az embereket, és nekünk kollektíven kell cselekednünk. A katolikus egyháznak azt kell mondania: ébresztő, tegyétek, amit az urunk tett! Véget kell vetni ennek a monológnak, ami szerint az iszlám és a kereszténység ugyanaz, mert nem az. (Forrás: Mandiner)

lovagrendek
Keresztes lovagrendek

Hogy ezzt a témát közelebről is megvilágítsuk a VÍRUSNAPLÓ olvasóinak, figyelmükbe ajánljuk az alábbi tanulmányt:

HARC JERUZSÁLEMÉRT AVAGY A KERESZTES HADJÁRATOKNAK MA IS TARTANAK

I. A HÁROM VILÁGVALLÁS AZONOS HELYEN

Keresztények:

Jeruzsálemben a Via Dolorosa végén található a keresztény világ egyik legfontosabb szent helye, a Szent Sír Temploma, ahol a hit szerint Jézus sírja van. A templom arra helyre épült, ahol Jézust keresztre feszítették és eltemették, s különböző formában már az i.sz. 4. századtól fontos keresztény zarándokhely, mint Jézus halálának és feltámadásának helyszíne. Napjainkban a templomban van a jeruzsálemi görög ortodox pátriárka központja is, sőt az épületen több keresztény egyház – kopt, örmény – osztozik évszázadok óta életben lévő bonyolult megállapodások szerint.

Jézus sírja a templom középső kupolája alatti részen egy apró kőfülkében van, s szinte nincs olyan napszak, amikor ne kígyózna hatalmas sor előtte.

Muzulmánok:

Jeruzsálemben a templom-hegyen álló Sziklatemplom (al-Aksza mecset), az iszlám harmadik legszentebb helye. A mecsethez tartozó épület még a Sziklamecset,de manapság az egész komplexumot al-Aksza mecsetnek hívják. A mecset főépülete 5000 imádkozó embert tud fogadni, de az épületegyüttes egész területén százezrek is elférnek.

A dómban található szikla a muzulmánok és a zsidók számára is szent hely, ugyanis a zsidók hite szerint ezen a helyen kérte Isten Ábrahámot, hogy áldozza fel Izsákot, a muzulmánok pedig úgy tartják, erről a szikláról rugaszkodott el Mohamed, hogy a mennybe jusson.

Az épületet i.sz 688 és 691 között építették Abd al-Malik omajjád kalifa idején, egyes források szerint a Szentsír-templomra adott válaszként. A mecset helyén állt az ókori judaizmus két központi temploma is, bár az épületek pontos elhelyezkedéséről valószínűleg már a mecset építőinek sem volt pontos tudomása. Az épület fejlesztését a kalifa fiai is folytatták és ekkoriban kapta az al-Aksza nevet. A mai állapot hosszú évszázadok felújításai, átalakításai és fejlesztései révén jött létre, a mai épületszerkezet a 9. században alakult ki.

A keresztes háborúk idején a mecset a jeruzsálemi király palotájaként funkcionált, akik szerint a mecset Salamon egykori templomának romjaira épült, ezért is hívták Templum Salamonis-nak, a 12. század elejétől kezdve 1187-i az épület egyik szárnyában volt a Templomosok központja is.

Zsidók:

A Salamon által építtetett templom a Frigyláda egykori őrzési helye. Építése Salamon király uralkodásának 4. évében, azaz Krisztus előtt 967-ben kezdődött és hét évig tartott, tehát Kr. e. 960-ban készült el. Kr. e. 587-ben Nebukadneccar elpusztíttatja. Így összesen 373 évig állt fönn.

A templom és a benne található tárgyak a kozmosz pontos szerkezetét hívatottak visszatükrözni. Philon szerint, az illatok oltára jelképezi a kegyelem gesztusát, dicsőítendő az egek Istenének tökéletes jóságát. A gyertyatartó hét ága a hét bolygót jelzi; az Asztal a bűnbocsánatot, amely a földi életben beteljesül. Az Asztalon tizenkét ostya szimbolizálja a hónapokat, ezek a felajánlás ostyái (az isteni arcok ostyái). A frigyláda a kerubok szárnya alatt található; a szellemit szimbolizálja. A templom alapkövének kozmikus ereje van; Béthel kövével azonosítják, ahonnan Jákob a nyitott eget láthatta. Ez a kő világközpont, olyan pont, ahol a földi és égi találkozik. Ezékiel víziójában beszámol az új templom méreteiről.

A Templom elhelyezése a nyugatra néző bejárattal és a Főmester helyével, ami Kelet felé irányul, a katedrálisok mintájára maga is szimbólum. A Templom jelképezi a nyugatról keletre, vagyis a fény felé vezető utat. Szent, szimbolikus hely.

A Templom mennyezete a csillagos égboltot ábrázolja: az éjszakai eget ábrázolja annak számtalan, szabad szemmel is látható csillagával. Keleten, a Főmester helye mögött feltűnik a fénylő Delta: háromszög, középpontjában egy szemmel, az isteni szemmel.

Harc a szent helyekért:

A 638-tól a nyolc kereszteshadjárat mellett a kisebb keresztes hadjáratoknak számbavétele igen nehéz. Számuk meghaladja a félszázat. A szakirodalom “kései keresztes hadjáratok” néven ismeri őket. Ide számítják a teuton lovagok által a Baltikum meghódítására folytatott hittérítő háborúkat. De a magyar királyok is több keresztes hadjáratot folytattak a Balkánon.

A keresztes hadjáratok így vagy úgy de a mai napig is folyamatossan zajlanak – nemcsak Jeruzsálemért, hanem most már Europa megszerzéséért is. Jelenleg az Iszlám Állam ál nyerésre – a szervezett hadjárat melyet a kalifa menekültáradatnak álcáz, valójában Europa, a kerszténység bástyájának végleges megsemmisítére való törekvés.

A fentiek jobb megértéséért érdemes egy kicsit felidézni a múltat – így talán a most zajló hadjáratokat is jobban áttekinthetjük.

1024px 1759 map Holy Land and 12 Tribes
A Szentföld térképe

II. A KERESZTES HADJÁRATOK TÖRTÉNETE

A középkori világot az erős vallásos hit jellemezte. Európában a kereszténység volt a fő vallás, míg Délnyugat-Ázsiában, Észak-Afrikában és az Ibériai-félszigeten az iszlám. Az iszlám vallás egyik követelménye volt a dzsihád, a szent háború, amelyet a hitetlenek ellen kellett vívni. Mohamed próféta halála után utódai, a kalifák, megkezdték az iszlám fegyveres terjesztését előbb Ázsiában, majd Afrikában és végül elfoglalták az Ibériai-félszigetet. Előrenyomulásukat csak Martell Károly frank majordomus tudta megállítani 732-ben a poitiers-i csatában.

A hódító hadjáratok egyik fontos mozzanata volt, amikor 638-ban I. Omár kalifa serege elfoglalta Jeruzsálemet. Jeruzsálem elvesztése a keresztények számára nagy veszteség volt, mivel szent helynek tartották, amiért Jézus itt élt, tanított és a kereszthalált is itt szenvedte el. Ugyanakkor viszont a muszlimok és a zsidók számára is szent hely volt. A zsidóknak azért, mert itt állt valaha templomuk, valamint mert hitük szerint itt akarta feláldozni fiát, Izsákot Ábrahám, Isten parancsára, a muszlimoknak pedig azért, mert hitük szerint innen szállt Mohamed próféta a mennybe. Így Jeruzsálem vita tárgya lett a keresztények és a muszlimok között.

Kezdetben az arabok továbbra is engedélyezték a Szent Sír látogatását a keresztények számára, annál is inkább, mert a keresztényekre és zsidókra tisztelettel tekintettek abban az időben, amiért az ő vallásuk is kinyilatkoztatott vallás és szent könyveik vannak (Biblia). A két vallás követőire az Ahl-al-Kitab („a könyv népe”) kifejezést használták és szabadon gyakorolhatták vallásukat az iszlám kalifátusokon belül is, csupán fejadót (dzsizja) kellett fizetniük cserébe.

Egy idő után azonban a békés állapotok megszűntek. A keresztény- és zsidóüldözés a 996–1021 között uralkodó Hakem kalifa uralma alatt kezdődött. A kalifa a keresztényeket egy fakereszt, a zsidókat egy fa ökörfej viselésére kötelezte. A két vallás képviselőit az „igazhitűek” büntetlenül megölhették, akár az utcán is. Hakem megmérgezése után az üldözés véget ért, de a keresztények elleni atrocitások nem szűntek meg, a nyugati zarándokokat egyre többször rabolták ki

A 11. század vége fele a szeldzsukok uralmuk alá hajtották a Bagdadi Kalifátus nagy részét. 1078-ban Jeruzsálemet is elfoglalták. Időközben megtámadták Bizáncot is és 1071-ben a manzikerti csatában katasztrofális vereséget mértek Romanosz Diogenész bizánci császár seregére. Nem sokkal később, az 1081-ben trónra került I. Alexiosz segítséget kért VII. Gergely pápától a szeldzsukok ellen, de a pápa el volt foglalva az invesztitúra jogáért folytatott küzdelemmel, a német-római császárral szemben. Később azonban II. Orbán pápa erre a segítségkérésre hivatkozva hirdette meg a „fegyveres zarándoklatot” Jeruzsálembe.

Az első keresztes háború közvetlen előzménye a clermont-i zsinat volt 1095 novemberében. II. Orbán pápa már nyár végén megérkezett Franciaországba. Útja során beleavatkozott a francia egyház ügyeibe is: augusztus 5-én Valence-ban volt, 11-én Le Puy-en-Velayben. Innen levelet küldött a francia püspököknek, amelyben novemberre Clermont-ba hívta őket. Ezután délnek indult, a szeptembert Provence-ban töltötte: Avignonban, majd Saint Gilles-ben. Október elején ért Lyonba, majd továbbhaladva 25-én Clunyben felszentelte a nagy bazilika főoltárát. Eztán Sovignyben lerótta tiszteletét Szent Maiolus clunyi apát sírjánál, végül a clermont-i püspök kíséretében a zsinat helyszínére érkezett. Útja során valószínűleg már tárgyalt Monteil-i Adhemarral, Le Puy-en-Velay püspökével, illetve Saint Gilles-i Rajmunddal, Toulouse grófjával a későbbi terveiről.

A clermont-i zsinat 1095. november 18-ától 28-ig tartott, körülbelül háromszáz egyházi személy vett részt rajta. Általánosságban megismételték a laikus invesztitúra, a szimónia, és a papi házasság elleni dekrétumokat, a konkrét ügyeket tekintve pedig kiközösítették Fülöp királyt házasságtörés, Cambrai püspökét szimónia miatt, valamint megállapították Lyon érsekségének elsőbbségét a sens-i és reimsi egyháztartományokkal szemben.

A pápa november 27-én, egy keddi napon nyilvános gyűlést tartott. Egyháziak és laikusok akkora tömege gyűlt össze (hála a korábbi kihirdetésnek, miszerint nagy horderejű bejelentés következik), hogy a pápa trónját a város keleti kapujánál, a mezőn kellett felállítani, az érdeklődők ugyanis nem fértek be a zsinatnak addig helyet adó székesegyházba. Bár a beszéd eredeti szövege nem maradt fenn, hatását jól érzékelteti a fennmaradt öt későbbi beszámoló is. A pápa elbeszélte, hogy a keleti kereszténység segítséget kér tőlük, a szeldzsukok elleni harchoz. Ezután beszélt Jeruzsálemről, a hitetlenek kezére került Szent Városról, ahol a keresztény zarándokok nem, vagy csak hatalmas nehézségek árán tudnak eljutni a szent helyekre.

Eztán felszólította a jelenlevőket és minden nyugati keresztényt, hogy vonuljanak keleti testvéreik megsegítésére. Aki vállalkozik az útra, és elesik a harcban, az feloldozást és bűnbocsánatot nyer. „Deus le volt!” – „Isten akarja!” – kiáltozott a tömeg. Valahonnét előkerült egy vörös posztódarab, amelyből nyomban kereszteket hasogattak ki. Miután II. Orbán pápa befejezte beszédét, Le Puy püspöke azonnal fölállt székéből, és a pápa elé térdelve kérte, hadd vehessen részt a vállalkozásban. Majd Gergely bíboros rázendített a Confiteor-ra, a tömeg visszhangozta. Az ima után a pápa ismét szólásra emelkedett, feloldozást adott, és elbocsátotta a jelenlevőket.

Ezután a zsinat határozott arról, hogy aki hadba indul Krisztus zászlaja alatt, az nem csak feloldozást nyer világi bűnei alól, de távollétében vagyonáért a helyi püspök felel, és azt a harcos visszatérte után hiánytalanul vissza kell neki szolgáltatni. Továbbá eldöntötték, hogy annak, aki felveszi a keresztet, kell esküdnie, hogy elmegy Jeruzsálembe, de senki sem indulhat el anélkül, hogy meg ne tanácskozta volna a dolgot lelkiatyjával. Az időseket és betegeket inkább le kell beszélni az expedícióról, a papok és szerzetesek pedig csak püspökük, illetve apátjuk kezéből vehetik fel a keresztet. A gyülekezőt a következő év Nagyboldogasszony ünnepére (augusztus 15.) tűzték ki.

A sereg vezérének a hagyomány szerint I. László magyar királyt kérték fel, de ez nem felel meg a valóságnak, mert ő már a zsinat előtt meghalt. Négy sereg alakult, az egyiket Bouillon Gottfried, a másikat Tarantói Bohemund szicíliai normann vezér, a harmadikat Vermandois-i Hugó, a negyediket pedig Rajmund toulouse-i gróf vezette – az ő seregében volt Adhemar püspök, a hadjárat pápa által kinevezett fővezére is. A seregek négy különböző úton indultak Jeruzsálem felé; gyülekezési helyül Konstantinápolyt jelölve meg.

Szónoklatának hatása messze meghaladta II. Orbán számításait. Ezzel és az első keresztes hadjárattal gyakorlatilag megkezdődött Nyugat-Európa közel kétszáz évig tartó fegyveres expanziója a Közel-Keleten, ami éppúgy kihatott a kor társadalmára, mint kulturális fejlődésére.

A keresztes eszme először a pórnép körében terjedt el, tehetséges prédikátorok révén. Ilyenek voltak a francia Nincstelen Walter, valamint Remete Péter. Mindketten nagy sereget toboroztak össze a parasztok köréből. Először Nincstelen Walter serege indult a Szentföldre. Útjukat már a Német-római Birodalomban fosztogatással kezdték, így érkeztek el Magyarország határára. Könyves Kálmán királlyal megegyeztek, hogy az országon való békés átvonulásért cserébe élelmet kapnak a lakosságtól. A szerződést kezdetben mindkét fél tiszteletben tartotta, de a déli határhoz közeledve a keresztesek lerohantak egy közeli falut, a lakosság nagy részét lemészárolták, a falut kifosztották és lerombolták[forrás?]. A környéken állomásozó magyar katonák emiatt rátámadtak a seregre és az utóvédet szétverték, de a sereg nagy része már átkelt a határon.

A bizánci császár nagyon megijedt a fegyelmezetlen sereg láttán és azonnal átszállította őket Ázsiába, ahol a törökök nagy részüket szétverték Kibotosz-nál. Walter is elesett.

Nem sokkal később megindult a Remete Péter vezette sereg is. Ők is Magyarországon vonultak keresztül, kezdetben szintén békésen viselkedtek a lakossággal, azonban amikor Zimonyhoz értek, meglátták a vár tornyára elrettentésképpen kitűzött keresztes hadijelvényeket, amelyeket Nincstelen Walter seregének utóvédjétől zsákmányoltak a magyar katonák. Remete Péter serege megrohanta és elfoglalta a várat és a védőket lefejeztette. Kálmán király erről értesülve azonnal megindult Zimony irányába seregével, de a keresztesek azonnal elhagyták az országot. Alexiosz császár velük is úgy bánt el, mint Walter seregével: Átszállíttatta őket Ázsiába, ahol a törökök szétverték őket. Remete Péter néhány hívével együtt megmenekült, és visszament Konstantinápolyba, ahol később csatlakozott az I. keresztes hadjárat seregéhez.

Nem sokkal Remete Péter seregének megindulása után, elindult egy Volkmar nevű rablólovag serege is, akik szintén Magyarországon keresztül szándékoztak a Szentföldre vonulni. Az útjukba eső falvakat azonban kifosztották és felégették, ezért Nyitránál maga a nép fordult velük szembe és szétverte a sereget.

Időközben egy újabb sereg a német Gottschalk pap vezetésével a király engedélye nélkül tört be Magyarországra és Táplány környékén tábort ütött, lemészárolva a környékbeli lakosságot. Kálmán erős sereggel vonult ellenük és őket is szétverte.

Nem sokkal ezután indult meg az Emicho von Leiningen gróf vezette keresztes sereg. Ők Németország területén lemészároltak mintegy 4000 zsidót, majd így vonultak Magyarország határához, a király azonban megtagadta számukra az átvonulást az országon. Emiatt a keresztesek ostrom alá vették Moson várát, ahol a király is tartózkodott. A magyarok azonban hat héten keresztül sikeresen védték a várat[2], majd végül kitörve a várból hatalmas veszteségeket okoztak a keresztes seregnek, akik így jobbnak látták hazatérni, de egy részük csatlakozott az I. keresztes hadjárat seregéhez.

Az I. keresztes háború II. Orbán pápa áldásával 1096. augusztus 15-én indult a Szentföld felszabadítására. A pápa francia származása miatt a hadjáratban elsősorban francia, burgund és normann nemesek közül kikerülő keresztes lovagok vettek részt. Bár a harci vállalkozás a lovagi erények, a keresztény ideák és az aszkézis jegyében indult, hamarosan a hűbéri rendszerből szabadulni akaró és vagyonra vágyó közrendűek nagy seregei is csatlakoztak.

A sereg különböző útvonalon keresztül jutott el a Szentföldre. A fősereg a Duna vonalát követve Magyarországon és a Balkán-félszigeten keresztül haladt Konstantinápoly fele. Az összeütközés elkerülése végett Bouillon-i Gottfried személyesen tárgyalt Könyves Kálmán magyar királlyal az országon való átvonulás biztosításáról. Könyves Kálmán engedélyt adott az átvonulásra, de csak azzal a feltétellel, hogy túszként nála marad Gottfried öccse, Balduin, akiből később jeruzsálemi király lett. Az alkut megkötötték, majd a keresztesek rendbontások nélkül átvonultak az országon. A déli határon Kálmán visszaadta Gottfriednek Balduint, majd sok szerencsét kívánva elbúcsúzott tőle.

Bizáncban már nem találtak ilyen szíves fogadtatásra, de sorra leszámoltak a bizánci rablóbandákkal és a lázongó néppel. Gottfried megostromolta Selymhia városát, Tarantói Bohemund Tekirdagot foglalta el, Toulouse-i Rajmund Vardarnál vert szét egy bizánci rablócsapatot. A császár ezután rákényszerítette a keresztes vezéreket, hogy ismerjék el fennhatóságát a meghódítandó területekre. Vermandois-i Hugó és Bohemund erre szó nélkül hajlandóak voltak, Gottfried és Rajmund azonban nem. Gottfried és a császár közötti viszony végül nyílt összecsapásba torkollott, a bizánciak nagy megrökönyödésére a keresztes sereg április 2-án, nagycsütörtök napján megrohamozta Konstantinápoly falait. A csata bizánci győzelemmel végződött, így Gottfried hűségesküt tett a császárnak. Rajmund azonban csak arra volt hajlandó megesküdni, hogy nem fog a császár ellen lázadni.

Bizáncból 1097 májusában folytatták útjukat. A keresztesek görög zsoldosai elfoglalták a Konstantinápolyt leginkább fenyegető Nikaiát, amit átadtak Bizáncnak. A keresztes csapatok ezután legyőzték I. Kilidzs Arszlán seregét Dorylaeumnál. A sereg demoralizáltan vonult tovább dél felé, és ostrom alá vette Antiókhiát. A vár ostroma sokáig tartott. Végül a kereszteseknek árulás révén sikerült katonákat bejuttatniuk a várba, akik kinyitották a Szent-György kaput, így 1097. június 2-án sikerült megszállniuk, a város török lakosságát pedig a helybeli görög és örmény lakosság segítségével lemészárolták. Alighogy a vár a kezükbe került, megérkezett Kerguba emír seregével, és ostrom alá vette azt. Az európaiak ijedten kértek segítséget a császártól, aki seregével meg is indult Antiókhia felé, de országa határán letáborozott. Ennek ellenére a keresztesek megvédték a várost, a lelkesedést az is fűtötte, hogy egy látnok megtalálta a városban azt a lándzsát, amellyel állítólag Longinus centurio megszúrta Jézus oldalát.

A város megvédésének hírére Alexiosz császár hazavonult katonáival, amiért a keresztesek megsértődtek, és végleg szakítottak Bizánccal.

Tovább vonulva dél felé ostrom alá vették Arqach városát, amit azonban nem tudtak bevenni. Amíg Arqachot vívták, az európaiak egy része elkezdte kibővíteni az egyik muszlim erődöt. Ez később a Krak des Chevaliers nevet kapta, és a keresztes háborúk egyik jelképe lett.

Arqach sikertelen ostroma után a keresztesek tovább vonultak Jeruzsálem felé, és 1099. június 9-én körülzárták a várost. Az ostrom lassan haladt, mivel nem volt elég ostromgépük. Kiegészítésként két genovai hajó hozott ostromtornyokat, és ezekkel 1099. július 15-én bevették a várat. A győztesek tömegesen mészárolták le a város zsidó és muszlim lakosait, majd elzarándokoltak a Szent Sírhoz, és körmenetet tartottak a város elfoglalásának örömére. A Jeruzsálem visszafoglalásával próbálkozó kalifát a keresztesek Aszkalónnál megverték, majd többségük hazatért Európába.

A “zarándokok” uralkodót választottak az elfoglalt területek élére. Választásuk Bouillon Gottfriedre esett, aki szerénységből azonban nem fogadta el az uralkodó címét, hanem csak a „Szent Sír Ügyvivőjének” tekintette magát.

Ezzel azonban a keresztesek egysége felbomlott és mire Gottfried 1101-ben meghalt és testvérét, Balduint királlyá koronázták, már több keresztes állam is megalakult a Szentföldön.

A keresztesek sikereinek köszönhetően több keresztes állam is megalakult a Közel-Keleten. Az első ilyen állam az Edesszai Grófság volt, amely 1098-ban alakult meg, Balduinnak, Bouillon Gottfried testvérének köszönhetően. Balduin ugyanis segítségére sietett Torosz edesszai nagyúrnak, aki a szomszédos török emírrel hadakozott. Mivel Balduin sikerrel legyőzte Torosz ellenségét, a nagyúr fiává fogadta, és feleségül adta hozzá lányát, egyúttal örökösévé tette Edessza trónján. Az Edesszai grófság története mindvégig nehéz háborúkat volt kénytelen vívni a törökökkel. A keresztes országok közül elsőként ez az állam bukott meg, 1146-ban.

A Jeruzsálemi Királyság az összes állam közül a legfontosabb volt. A legendás hírű Gottfried egy évnyi uralkodás után meghalt, őt az Edesszát elfoglaló Balduin unokaöccse, az ifjabb Balduin követte: Betlehemben Jeruzsálem királyává koronázták. Meghódította Arzuf, Caesarea (1101), Akko (1104), Bejrút és Szidón (1110) városokat, és egymás után verte vissza az egyiptomi kalifa támadásait is. Utóda, II. Balduin (1118–1131) is hasonlóképp sikeres volt, velencei segítséggel elfoglalta Türoszt, így közvetlen kapcsolatot létesített a Tripoliszi Grófsággal, és ezzel az Észak-Szíriában lévő többi keresztény állammal. A hódításokat III. Balduin fejezte be: elfoglalta Askalont, és ezzel végleg kiszorította az egyiptomiakat Szíriából.

A királyság I. Balduin, II. Balduin és Fulko király alatt élte virágkorát. Hosszú hanyatlása Fulko halálával (1143) kezdődött meg.

Az Antiochiai Fejedelemség 1098-ban jött létre, a város elfoglalása után és egészen 1268-ig fenn is maradt, ekkor azonban a törökök meghódították.

A Tripoliszi Grófság 1102-ben jött létre, végóráit a Krak des Chevaliers és Tripoli 1289-es elfoglalásakor érte meg.

A Kis-Örmény Királyság 1198-ban jött létre és egészen 1375-ig állt fenn, amíg az oszmán-törökök meg nem szállták.

Mivel azonban normann uraival a bizánci császár már régóta ellenséges viszonyban volt a dél-itáliai birtokai elvesztése miatt, a háborúskodások folyamatosak voltak. A letelepült lovagok hűbéri rendszert vezettek be, a földeket felosztották, majd megkezdték harcaikat egymás, a törökök és Bizánc ellen. Az elfoglalt területen élők többsége görög volt. Közömbösen fogadták az új hódítókat, vallásukat ugyanúgy megtarthatták, mint az arab és török uralom alatt. A tengerparti városokat főképp az olasz kereskedővárosok segítségével foglalták el a keresztesek, ide nagyszámú olasz lakosság is letelepedett.

Ez idő alatt alakultak meg a lovagrendek is. A jeruzsálemi királyok hatalmának alapját a lovagi tanácsok alkották, ezek bocsátották ki a törvényeket is, például a jeruzsálemi királyság nagy törvénykönyvét (Les assis de Jérusalem – Jeruzsálemi Assziszák). Ez tartalmazta a hűbéri rendszer szokásjogon alapuló szabályait, amelyet ekkor Európában még nem gyűjtöttek össze.

A keresztes államok nagy nehézsége volt, hogy messze voltak az európai országoktól, akik így nehezen tudtak utánpótlást küldeni nekik. Ezenkívül pedig Bizánc rosszindulatával is szembe kellett nézniük, így nem csoda, hogy olyan nagy nehézségekbe ütközött ezeknek az államoknak a fenntartása. 1107-ben I. Sigurd norvég király személyesen indított hadjáratot a Szentföldre 5000 katona és 60 hajó élén. A hosszú és viszontagságos utazás után 1110-ben érkeztek meg a Szentföldre, ahol Balduin szívélyesen fogadta őket. A norvégok segítettek Szidón ostrománál, majd pedig Bizánc, a Magyar Királyság, a Német-római Császárság és Dánia érintésével tértek vissza Norvégiába.

cultura siege of acre 1191

II. keresztes hadjárat (1147–1149)

III. Jenő pápa szólította újból fegyverbe a kereszténységet. A pápa követe, Clairvaux-i Szent Bernát, VII. Lajos francia királyt és III. Konrád német királyt is megnyerte a tervnek. 1147 tavaszán több mint egymillió keresztes gyülekezett a Felső-Duna völgyében, ahonnan előbb a németek, utánuk a franciák Magyarország határára vonultak. Magyarországon történő átvonulása a keresztes hadaknak nem volt egyszerű, mivel II. Géza és a sereget vezető két uralkodó között ellentétek alakultak ki. A hadjárat folyamán a keresztes hadak már Kis-Ázsiában sorra vereségeket szenvedtek, Konrád serege Dorylaeum mellett, Lajos pedig Attilia közelében.

I. Manuél bizánci császár sem volt hajlandó támogatni őket, mert az uralkodók nem voltak hajlandók elismerni Bizánc jogát a meghódított területekre. Végül nagy nehézségek árán hajón érték el Antiochiát.

1148. június 24-én Akkóban került sor a középkor egyik legnagyobb „csúcstalálkozójára” amelyen III. Konrád és VII. Lajos mellett részt vett I. (Rőtszakállú) Frigyes, II. Henrik osztrák herceg, a templomosok és a johannita lovagrend nagymesterei, a szentföldi és kis-ázsiai keresztes államok uralkodói. Az akkori tanácskozást követően a sereg az egyébként semleges, de gazdag Damaszkusz ellen indult, ahol az ellátási nehézségek, vízhiány és a sereg vezetői között feszülő ellentétek megpecsételték a keresztes sereg sorsát. A Búridák székvárosa alól öt nap után szégyenszemre visszavonultak, miután híre jött Núr ad-Dín segélycsapatai jövetelének. A damaszkuszi vereség után még több kisebb csatára került sor. III. Konrád még ebben az évben, VII. Lajos pedig 1149-ben visszatért Európába. A II. keresztes háború eredménytelennek bizonyult.

III. keresztes hadjárat (1189–1192)

A II. keresztes hadjáratot követően a muszlimok nagyobb erővel kezdték támadni a keresztes államokat. Már Núr ad-Dín Mahmúd emir idején sikereket értek el, az igazi muszlim sikerek azonban a feltehetően kurd származású Szaladin (Szaláh ad-Dín) szultán uralkodása idejére esnek. Szaladin hatalomra kerülése után nemsokára megostromolta és elfoglalta Damaszkuszt és még két várost, amely nem volt hajlandó elismerni fennhatóságát. Ezt követően ostroma alá vette Kerak várát, amelynek ura, Châtillon-i Raynald rendszerint fosztogatta az arab karavánokat. A vár ostroma miatt újra kitört a háború a keresztes államok és Szaladin között. A háborúban egymást követték Szaladin sikerei. Bevette Aleppó várát, amelyet a keresztesek szinte bevehetetlennek tartottak.

1187 júniusának végén Szaladin megtámadta Tibériás várát, amely III. Rajmund tripoliszi gróf és felesége kezében volt. A keresztesek a város védelmére erős sereget indítottak Szaladin ellen, amelyben Guidó jeruzsálemi király mellett ott voltak a keresztesek legfőbb vezetői és a templomosok is. A vízhiánytól demoralizált keresztesek azonban a hattíni csatában katasztrofális vereséget szenvedtek. A templomos nagymester elesett; Szaladin a fogságba esett főurak nagy részét lefejeztette, csak a királynak kegyelmezett.

Ezt követően Szaladin Jeruzsálem alá vonult, amelyet Ibelini Balian és Szibilla jeruzsálemi királynő védett. 1187. október 2-án a keresztesek a város feladására kényszerültek. A lakosság egy része meg tudta pénzzel váltani szabadságát, a többieket eladták rabszolgának.

A hír nagyon gyorsan elérte Európát és II. Vilmos szicíliai normann király azonnal hajóhadat indított a Szentföldre: ezzel megakadályozta, hogy Szaladin elfoglalja Tripolit és Türoszt.

A VIII. Gergely pápa felszólítására a három leghatalmasabb keresztény uralkodó: I. (Barbarossa) Frigyes német-római császár, II. Fülöp Ágost francia és I. (Oroszlánszívű) Richárd angol király szállt hadba Jeruzsálem felszabadítására.

A seregek más és más útvonalakon indultak a szentföldre. Az angolok és a franciák hajón, míg a németek a hagyományos Duna menti útvonalon, Magyarországon keresztül. III. Béla magyar király vendégszeretően fogadta a Szentföld felszabadítására igyekvő külföldi seregeket. A magyarok szerepelnek a harmadik keresztes háborúban, 1189-ben Géza herceg 2000 fős serege csatlakozik Frigyeséhez. A németek kezdetben sikerrel nyomultak előre, elfoglalták Konyát és felmentették az ostromlott Türosz és Belvoir várát. 1190. június 10-én azonban a sereget vezető 70 éves Frigyes a Kalikadnosz folyóba belefulladt. Fia, Frigyes sváb herceg, tovább vezette ugyan a sereget, de 1191 januárjában Akko alatt ő is meghalt.

A keresztény seregek, hosszú ostrom után 1191. július 12-én bevették Akkot. Pár héttel az akkoi győzelem után II. Fülöp Ágost francia király a francia seregekkel hazaindult. Oroszlánszívű Richárd seregei nem bizonyultak elegendőnek Jeruzsálem ostromához. A következő egy évben Richárd és Szaladin még számos csatát vívott, de döntő sikert egyik fél sem volt képes elérni. Végül 1192. szeptember 2-án Szaladin és Richárd békét kötött. Eszerint Jeruzsálem Szaladin birtokában maradt, aki garantálta, hogy a keresztény zarándokok biztonságosan és szabadon látogathassák a szent várost és a Szent Sírt. A keresztények megtarthatták az általuk elfoglalt tengerparti városokat.

Oroszlánszívű Richárd október 9-én indult haza. Útközben hajótörést szenvedett, és a szárazföldön keresztül folytatta útját. Szerencsétlenségére Bécs közelében felismerték, és ellenségének VI. Henrik német-római császárnak a vazallusa, V. Lipót osztrák herceg fogságba vetette. Csak miután 1194 tavaszán jelentős váltságdíjat fizettek érte, térhetett vissza Angliába. Visszatérve háborúba keveredett korábbi szövetségesével, a francia királlyal és egy kis vár ostroma közben meghalt. Eddigre, már Szaladin szultán is halott volt.

IV. keresztes hadjárat, vagy latin háború (1202–1204)

A keresztesek célja eredetileg Egyiptom volt, melyet a pápa és vele együtt sokan mások – jogosan – a Szentföld kulcsának tekintettek. A keresztes seregek szállítását a velenceiek vállalták magukra.

A velencei hajók a kereszteseket, előbb a magyar kézben levő Zára alá vitték, melyet mintegy fizetségül elfoglaltak. A velenceiek a pápa követelésére csak egy év múlva adták vissza várost, teljesen kifosztva. Zára alól Enrico Dandolo velencei dózse Konstantinápoly alá vitte a seregeket, hogy Angelosz Izsák és fia, Alexiosz kérésére az oldalukon részt vegyenek az Izsák bitorló fivére, III. Alexiosz ellen vívott politikai harcokban. A keresztesek – mivel a bebörtönzött császár fia ígéretet tett adósságaik kifizetésére – a fővárost bevették, III. Alexiost elkergették és Izsákot újra trónjára ültették. Azonban Izsák és Alexiosz ellen lázadás tört ki a városban és új császárt emeltek a trónra, V. Alexiosz néven. A keresztesek emiatt Konstantinápolyt megrohanták, uralmuk alá hajtották és kifosztották.

Ezután a keresztes lovagok megalapították az úgynevezett Latin Császárságot, és a Keletrómai Császárság tartományait maguk között felosztották.

Az a tény, hogy a keresztesek a pogányok helyett keresztény országot támadtak meg, a nagy egyházszakadás után nem volt különösebben III. Ince pápa ellenére. A zömmel földnélküli, másodszülött nemesek alkotta keresztes seregeknek sikerült a hadjárat során birtokokat szerezni. A Görögország földjén és a szigeteken alapított kisebb országok – Thesszalonikéi Királyság, Akháj Fejedelemség, Athéni Hercegség – a török hódítás koráig megmaradtak a francia, katalán, német lovagok kezén. Velence megszabadult a Földközi-tenger keleti medencéjében egy nagy vetélytársától, a Genovával szövetséges Bizánctól. Ezzel együtt a IV. keresztes háború véglegesítette a nagy egyházszakadás következményeit, megerősítette különállásukban a keleti (ortodox) egyházakat.

A Konstantinápolyi Latin Császárság 1204–1261 között létezett. Első uralkodója I. Balduin lett, akinek rövid uralkodása a bolgárok elleni háborúkkal telt el, a császár is a bolgár cár börtönében halt meg. A Császárság fennállásának ideje végig a bolgárokkal vívott harcokkal telt, míg végül 1261-ben Palaiologosz Mihály visszafoglalta Konstantinápolyt. Habár újra létrejött a Bizánci Császárság, már soha nem tudta elérni régi hatalmát, így a IV. keresztes hadjárat hosszútávon a Bizánci Császárság bukásával járt.

Gyermekek keresztes hadjárata (1212) és a pásztormozgalom

Egyes krónikások szerint a IV. és V. keresztes hadjárat között francia illetve német gyermekekből álló sereg indult el a Szentföld felszabadítására. Két helyen szerveződött, az egyik Németországban, a másik Franciaország területén. Németországban az események kirobbantója egy Miklós nevű fiatal volt, Franciaországban pedig egy Péter nevű pásztorgyerek, aki azt állította, hogy találkozott Jézussal, aki felszólította, hogy gyermekekből szervezzen hadsereget és induljon velük Jeruzsálem felé, mert az ártatlan gyermekek, akik mentesebbek a bűntől, mint a felnőttek, képesek lesznek visszavenni Jeruzsálemet.

Péter hatalmas tömeg élén vitte el „Jézus üzenetét” a királynak, aki rájött, hogy a fiú hazudik, ezért utasította a tömeget, hogy tartson körmenetet, majd térjen haza.

A németországi események rekonstruálása, már nehezebb feladat, mivel jóval kevesebb forrás maradt fenn róla, mint a Franciaországban történtekről. A hadjáratra összetoborzott gyerekek útra keltek Miklós vezetésével, átkeltek az Alpokon és egyenesen a Földközi-tengernek tartottak, remélve, hogy mint annak idején Mózes előtt a Vörös-tengert, úgy előttük is szét fogja választani az Isten a Földközi-tengert. A várt csoda azonban elmaradt, mire a gyerekek egy része hazaindult, de csak néhányan értek haza. A fanatikusabb gyerekek két hajón indultak a Szentföld irányába, az egyik elsüllyedt, a másik hajó arab kalózok kezébe került, akik a hajó „rakományát” eladták az afrikai rabszolgapiacokon.

Egy 1977-ben megjelent tanulmány[4] kétségeit fejezte ki az események megtörténtével kapcsolatban. A kutatás mai álláspontja szerint valóban volt egy ilyen mozgalom 1212-ben Franciaországban és Németországban, de a résztvevők nem vagy nem elsősorban gyermekek voltak, hanem nyomorban élő fiatalok

A pásztormozgalomra (les pastoreaux) pár évtizeddel később került sor. A sereget egy magyar szerzetes, Jakab toborozta össze. Elképzelésének lényege az volt, hogy Isten, a szegények pártfogójaként valószínűleg inkább nekik fogja visszaadni Jeruzsálemet, mint a nemeseknek. A francia parasztok meg is indultak a Szentföld irányába, de időközben irányt változtattak és végigpusztították egész Dél-Franciaországot, mire IX. Lajos sereggel vonult ellenük és 1251-ben szétverte a sereget, Jakab is elesett.

második

V. keresztes hadjárat (1217–1221)

Az V. keresztes hadjáratot még 1215-ben a IV. lateráni zsinaton kezdeményezte III. Ince pápa. A háború megindítására 1217-ben, már III. Honoriusz pápa idején került sor. Az egyházfő Szicíliában veszélyesen nagy hatalomra szert tevő II. Frigyes császárt megakadályozta a hadjáratban való részvételben. A keresztes seregek II. András magyar király és VI. Lipót osztrák főherceg vezetésével indultak el. II. András csak azért vállalta el a fővezérséget, mert apjának, III. Bélának halála előtt megígérte, hogy teljesíti azt a fogadalmat, amelyet még Béla tett, vagyis keresztes hadjáratot vezet a Szentföldre. A magyar és osztrák sereg 1217. augusztus 23-án Spalatoban szállt hajóra és a tengeren keresztül, Ciprus érintésével Akkóba hajózott.

Jeruzsálem muszlim lakói a város falait lerombolták, hogy bevétele esetén a keresztényeknek a város védelmét megnehezítsék és elmenekültek a városból. A keresztesek azonban mégsem vonultak Jeruzsálem ellen. II. András szentföldi tartózkodásának legnagyobb részét azzal töltötte, hogy beszerzett néhány kétes hitelű ereklyét. Néhány kisebb katonai akcióra is vállalkozott. A magyar keresztesek körbejárták a Tiberiás-tavat, kifosztva az ottani településeket, majd ostrom alá vették a Tábor-hegyen épült muszlim erősséget, az ostromhoz azonban csak mindössze egyetlen ostromlétrát használtak, így természetesen nem jártak sikerrel. Az akció azonban végeredményben mégis sikeresnek tekinthető, mert az Ajjúbida uralkodó leromboltatta az erősséget, mert remélte, hogy így ráveheti a kereszteseket a békére.

A későbbiekben 500 magyar lovas vállalkozott arra, hogy kifüstöli az asszaszinokat egyik erődjükből, a kísérlet azonban kudarcba fulladt, és az akcióból csak 3 katona tért vissza.

II. András király aztán 1218-ban, mivel rossz híreket kapott otthonról, hazatért seregével, néhány magyar katona azonban önként ottmaradt és részt vett a további harcokban. A keresztes seregek ezután Damietta egyiptomi kikötővárost vették ostrom alá a Nílus deltájában. A várost 1219-ben sikeresen el is foglalták abban a reményben, hogy Damiettából kiindulva elfoglalhatják Egyiptomot, majd Palesztinát és végül Jeruzsálemet is. Miután a várost elfoglalták, hozzáláttak annak megerősítéséhez.

Időközben Assisi Szent Ferenc néhány szerzetestársával Egyiptomba érkezett, ahol Al-Kámil (Melek-el-Kamel) szultánnal többek között a békéről is tárgyalt. Szent Ferenc rávette a szultánt, hogy adja át a keresztényeknek Jeruzsálemet, Betlehemet, Názáretet és környékét is, cserébe a békéért. A szultán felajánlotta ezt a kereszteseknek ők azonban elutasították, mivel biztosak voltak győzelmükben és azt hitték, hogy a szultán csak azért ajánlotta fel a békét, mert nem képes ellenállni nekik. 1221. júliusában támadásba lendültek Egyiptom ellen, ám ekkor Ál-Kámil váratlanul segítséget kapott a szíriai Ajjúbida uralkodótól, így legyőzte a kereszteseket, majd ellentámadásba lendülve visszafoglalta Damiettát és a keresztesek által elfoglalt többi területet. Az V. keresztes hadjárat így teljesen sikertelenül végződött.

VI. keresztes hadjárat (1227–1229)

II. Frigyes német-római császár még 1215-ben, koronázásakor fogadalmat tett egy Jeruzsálem felszabadítására indítandó keresztes háború vezetésére. Miután ebbéli fogadalmát az V. keresztes háború idején nem tartotta meg, a keresztények nagy része a kudarcért személy szerint őt tette felelősé.

1223-ban a Ferentinói zsinaton a pápa jelenlétében Frigyes újra fogadalmat tett a keresztes háború megindítására.

Frigyes igyekezett helyreállítani tekintélyét. Ehhez kapóra jött, hogy a jeruzsálemi királyi trón megüresedett, ezért II. Frigyes 1225-ben Brindisiben feleségül vette a Jeruzsálemi Királyság régense, Brienne-i János leányát, Jolántát. A házasság nagyon rövid ideig tartott: Jolánta a következő évben megszülte Konrádot, majd a szülés után 6 nappal meghalt. Ezzel II. Frigyes elvesztette jogát a jeruzsálemi trónra.

1227-ben végre útnak indultak a keresztes seregek a Szentföld felé. Brindisiben maláriajárvány tört ki a seregben, amely magát II. Frigyest is megbetegítette. A keresztes hadjárat újabb elhalasztását IX. Gergely pápa nem tűrhette és II. Frigyest a hír hallatán kiátkozta. A császár kiátkozásának hírére seregeinek egy része visszafordult.

1228. június 28-án végül a keresztes hadak útra keltek. Első állomásuk Ciprus szigete volt, mivel a ciprusi király jog szerint II. Frigyes hűbérese volt. Ciprus királya ekkor a gyermek I. Henrik volt, és nemesei attól tartottak, hogy Frigyes megteszi magát Ciprus régensének. Így Frigyes támogatás helyett komoly ellenállásba ütközött, ami tovább késleltette az utat. Végül 1228 szeptemberében szálltak partra a keresztesek Akkóban.

Időközben azonban újabb pápai átok sújtotta Frigyest. Ennek az átoknak a híre a császárral egy időben ért Akkóba. Az újabb kiátkozást hallván a teuton lovagokat kivéve a keresztes lovagrendek is elfordultak II. Frigyestől.

A Jeruzsálemet birtokló Kámil szultán ez idő tájt komoly konfliktusban állt Damaszkusszal, és bár Frigyes tett néhány kísérletet, hogy maradék seregével megütközzön a szultán hadaival, az kitért az ütközet elöl. Végül 1229 februárjában II. Frigyes és Kámil békét kötött.

A béke értelmében a keresztények visszakapták Jeruzsálemet, Betlehemet, Názáretet, Montfort és Torun várát valamint Jaffát.

II. Frigyes 1229. március 17-én vonult be Jeruzsálembe. A jeruzsálemi pátriárka azonban a várost egyházi tilalom alá vonta, így nem volt egyházi személy, aki hajlandó lett volna Frigyest Jeruzsálem királyává koronázni. Frigyes kénytelen volt önmagát Jeruzsálem királyává koronázni, majd 1229. május 1-jén elhagyta a Szentföldet.

A VI. keresztes hadjáratnak harcok nélkül sikerült elérni azt, amit a megelőző keresztes hadjáratoknak véres harcok árán sem: hogy Jeruzsálem ismét keresztény legyen. Azonban ez nem békítette meg sem a katolikus egyházat, sem a szentföldi lovagokat, akik nem voltak hajlandók a császár hűbéri fennhatóságát elfogadni. A helyi nemesek a várost megvédeni önmagukban képtelenek voltak, így a megkötött béke addig tartott, amíg azt a muszlimok önként betartották.

A megkötött békét a keresztesek megszegték, ezért 1241-ben a muszlimok megszállták Jeruzsálemet. A keresztesek ellenállásra sem gondoltak, mivel a város falai szinte teljesen romokban voltak. A muszlimok folytatták az előrenyomulást nyugat felé és 1247-ben már Askelónt is elfoglalták.

VII. keresztes hadjárat (1248–1254)

A VII.és VIII. keresztes háború, a nagy keresztes hadjáratok közül az utolsók IX. (Szent) Lajos francia királyhoz kapcsolódtak.

A XIII. században a keresztes hadjáratok már elvesztették korábbi jelentőségüket. Az uralkodókat csak vonakodva tudta a pápa rábírni a keresztes hadjáratokra. Az utolsó uralkodó, aki még szívesen ment a Szentföldre, IX. Lajos francia király volt, aki 1244-ben egy súlyos betegsége idején megfogadta, hogy, ha felépül, keresztes hadjáratot vezet a Szentföldre.

IX. Lajos nagy kísérettel, többek között a királynéval, két testvérével és más rokonaival 1248 augusztusában szállt hajóra Aigues-Mortes-ban. Szeptember 18-án érkeztek Ciprus szigetére. Itt Henrik, Ciprus királya fogadta őket. IX. Lajos a templomos lovagok nagymesterével és több palesztinai hűbérúrral tanácskozást tartott, és a tanácskozáson Egyiptom megtámadását jelölték ki mint elsődleges feladatot. A télre való tekintettel a seregek Cipruson maradtak és csak a következő év májusában indult meg a támadás Damietta ellen, amelyet június 8-ra sikerült bevenniük, majd 1250-ben ostrom alá vették a stratégiailag fontos Manszúra erődöt. A sereget azonban időközben skorbut és vérhas kezdte tizedelni. Emiatt Lajos félbehagyta az ostromot és megkezdte a visszavonulást. Lajost és seregét azonban bekerítették, ezért a sereg kapitulált és fogságba estek. Hatalmas váltságdíj ellenében nyerte vissza szabadságát 1250 májusában és egyúttal addigi hódításait is kénytelen volt visszaszolgáltatni.

VIII. keresztes hadjárat (1269–1272)

IX. Lajos 1269-ben indította meg a VIII. keresztes hadjáratot a tuniszi emír ellen, aki, habár jóindulattal viseltetett a keresztények iránt, befogadott udvarába néhány szicíliai menekültet, akik Lajos fivére, I. Károly szicíliai király ellen vezettek lázadást. Lajos Július 1-jén indult hajókkal Észak-Afrika irányába. Tunisz elfoglalása esetén sikerült volna Egyiptomot két tűz közé szorítani a keresztes államokkal közösen. Tunisz elfoglalása után azonban a táborában vérhas járvány ütött ki, melyben Lajos megbetegedett és meghalt. A trónörökös, Fülöp azonnal hazautazott és nagybátyját, Károlyt bízta meg a béke megkötésével. A keresztesek a béke értelmében visszaadták Karthágót és hazahajóztak Franciaországba, így az utolsó keresztes hadjárat is kudarcba fulladt.

A keresztes államok bukása

Ezt követően gyors ütemben folytatódott a keresztes államok hanyatlása, mivel már egy keresztény uralkodó sem küldött segítséget a szorongatott kereszteseknek. Legelőször az Antiochiai Fejedelemség szűnt meg létezni, mivel 1268-ban a törökök Bajbarsz szultán vezetésével elfoglalták Antiochiát és vele egész Észak-Szíriát. Ezt követte a Tripoliszi Grófság bukása. A törökök 1271-ben ostrom alá vették a Krak des Chevaliers várat, melynek őrsége szabad elvonulás fejében április 8-án átadta a várat. A legjelentősebb keresztes erőd elveszítése megpecsételte a keresztes államok sorsát. A törökök ezentúl innen intézték támadásaikat a még keresztény fennhatóság alatt levő területek ellen és sorra megszállták azokat. 1289. április 26-án elesett Tripolisz. Tripolisz utolsó grófja, I. Lúcia ekkor Ciprusra menekült. Ekkor már csak egy jelentős erőd volt a keresztesek kezén, Akko, amelynek a meghódítására 1291-ben indultak a muszlimok. A vár hosszú ostrom után elesett, amelynek “örömére” a muszlimok nagy mészárlást vittek végbe a város keresztény és zsidó lakossága körében, valamint lefejezték az összes fogságba került keresztes vezért, többek között a templomos rend nagymesterét, Guillaume de Beaujeu-t is. II. Henrik jeruzsálemi és ciprusi király Ciprusra menekült és haláláig megtartotta királyi címét. Halála után a ciprusi királyok viselték a “Jeruzsálem királya” névleges címet, valamint a nápolyi királyok is igényt tartottak erre a címre. II. András magyar király az V. keresztes hadjárat után szintén felvette ezt a címet, és őt követve egészen 1918-ig mindegyik magyar király viselte. A magukat jeruzsálemi királyoknak valló uralkodók közül azonban csak egyedül I. Péter ciprusi király tett kísérletet Jeruzsálem visszafoglalására, azonban serege még csak a Szentföldig sem tudott eljutni.

A keresztes hadjáratok két évszázadnyi küzdelem után látszólag eredménytelenül zárultak. Valójában a hadjáratoknak voltak pozitív és negatív hatásai is. Negatív hatás volt kétségtelenül, hogy a keresztes háború a keresztények, muszlimok és zsidók közötti viszony megromlását okozta.

III. KOMMENTÁR

Asia minor 1140
A Jeruzsálemi Királyság

Az Intercollegiate Review 2011. tavaszi számában Paul F. Crawford négy mítoszt cáfol meg a keresztes hadjáratokkal kapcsolatban. Az első az, hogy a keresztes hadjáratok előzmények nélküli támadások voltak a muszlim világ felé. Valójában az első hadjárat idejére már 450 éve harcban állt a terjedő iszlám a kereszténységgel. 632-ben, az iszlámot megalapító Mohamed halálakor Egyiptom, Palesztina, Szíria, Kis-Ázsia, Észak-Afrika mind keresztény területek voltak. Gondoljunk csak bele, a Római Birodalom a mediterráneum területét ölelte fel. A kereszténység Palesztinában született meg, első nagy központjai is azon a környéken voltak. Ezeken a területeken a kereszténység volt a túlnyomó többség vallása, de még Perzsiában is voltak olyan keresztény kisebbségek, mint a nesztoriánusok, és Arábiában is sok keresztény közösség működött.

Nem sokkal Mohamed halála után, 638-ban a muzulmánok már elfoglalták Jeruzsálemet, 717-18-ban pedig szerencsére sikertelenül próbálták meg bevenni Konstantinápolyt. 732-re viszont a keresztények elvesztették Kis-Ázsiát, Észak-Afrikát Egyiptommal, Palesztinát, Szíriát, de még a leendő Spanyolország és Franciaország déli részét is. Arábiából kipaterolták a keresztényeket és a zsidókat, a perzsiai keresztényekre is nehéz idők köszöntöttek. Az egykori Római Birodalom kétharmada muzulmán kézre került. Később aztán Észak-Afrikából indítottak támadásokat a Földközi-tenger szigetei ellen, és a muszlim kalózok a szárazföldre is bemerészkedtek, Rómát is veszélyeztették. 850 és 950 közt muszlim kalózfészkek létesültek az észak-olasz és dél-francia partok mentén, rengeteg bencés szerzetes kénytelen volt elhagyni kolostorát, és a Pápai Államba is behatoltak a kalózok.

A keresztény zarándokok mindezen huzavonák ellenére, egészen a 10. századig viszonylagos szabadságot élveztek a Szentföldön. Harun al-Rasíd kalifa 801-ben átruházta a jeruzsálemi keresztény szent helyek tulajdonjogát Nagy Károlyra, és elküldte neki a Szent Sír-bazilika kulcsainak másolatát a béke iránti elkötelezettségének jeléül. A Bizánci Birodalom rengeteg területet vesztett, de 940 és 970 közt Szíria és Palesztina egy részét sikerült visszahódítani Názárettel együtt. Jeruzsálemig nem jutottak el, Aleppó és Antiochia pedig hamarost újra muszlim kézre került. A Szíriát 966-ban újra elfoglaló dzsihádisták Jeruzsálemen töltötték ki haragjukat, felgyújtották a Szent Sír-bazilika tetejét. 979-ben pedig Ibn Moy kalifa a templom kapuját boríttatta lángba. Beomlott a kupola, a pátriárka a lángok közt lelte halálát. A templomot csak 984-ben tudták helyreállítani.

Egy hibbant kalifa, a fátimida al-Hakim (996-1021), miután vereséget szenvedett Bizánctól, birodalma keresztényein élte ki csalódottságát: megtiltotta a körmeneteket, kiszorította a köztisztségekből a keresztényeket, tíz év alatt 30 ezer templomot fosztott és sajátított ki. Elkezdte zaklatni, kivégeztetni a zarándokokat és a zsidókat is. 1009-ben pedig leromboltatta a jeruzsálemi Szent Sír-bazilikát, amelyet teljesen el akart tüntetni a föld színéről, még a születés barlangját is szét akarta vésetni. Halála után Bizánc tárgyalásokat kezdett a bazilika újjáépítéséről az utóddal, Ali az-Zahirral, de a dolgok nem tértek vissza eredeti medrükbe, a zarándokokat tovább zaklatták. 1056-ban például háromszáz keresztény utasítottak ki Jeruzsálemből.A zarándokok egyre inkább csoportosan és felfegyverkezve indultak útnak.

Ráadásul megérkeztek a szeldzsuk törökök, akik 1071-ben Manzikertnél megverték a bizánciakat, 1076-ban elfoglalták Szíriát, ’77-ben pedig Jeruzsálemet. Nem voltak tekintettel a kialakult keresztény-muszlim modus vivendire, ami a térség arab vezetői és keresztény lakosai közt alakult ki, hanem vezetőcserékbe kezdtek. A Nyugat- és Közép-Mediterráneum térségében ekkoriban kisebb keresztény sikerek születtek, Szicíliától Észak-Afrikáig. Keleten viszont Kilidzs Arszlán az első, 325-ös zsinat helyszínén, Niceában talált új székhelyre, Konstantinápolytól egy köpésre, kb. száz kilométerre.

I. Komnénosz Alexiosz császár végső elkeseredésében, félretéve az 1054-es egyházszakadás és kölcsönös kiátkozás miatti ellenérzéseit, a pápához, VII. Gergelyhez fordult segítségért, aki azonban ekkoriban az invesztitúraharccal volt elfoglalva, így végül utódja, II. Orbán hirdette meg az első keresztes hadjáratot 1089-ben. Ekkoriban a keresztény világ öt pátriárkai székhelyéből három volt muszlim kézen (Jeruzsálem, Antiochia, Alexandria), és a másik kettőt, Rómát, valamint Konstantinápolyt is érték már támadások.

Tovább tekintve az időben, utóbbi 1453-ban kerül muszlim kézre, mi magyarok pedig jól ismerjük a törökök Európa elleni támadásainak történetét. Ebből a szempontból nézve a keresztes hadjáratok a keresztény világ védekező akcióinak sorába illenek. És feltehetjük azt a kérdést is: a keresztények hányszor próbálták megtámadni Mekkát vagy Medinát? A válasz természetesen az, hogy egyszer sem. Sohasem volt szó imperializmusról, vagy a mohamedánok erőszakos megtérítéséről, hanem a közel-keleti keresztények és a zarándokok védelméről. A pápaság, ismerve az iszlám tanítását az aposztáziáról, miszerint halál jár a hitehagyónak, nem is próbálkozott a muzulmánok térítésével, hiszen nem látta értelmét a hullahegyek gyártásának. Később pedig kifejezetten jó kapcsolatokra törekedett az iszlám világgal.

1099. július 15-én a keresztes seregek elfoglalták Jeruzsálemet. A győzelemittas sereg a beszámolók szerint vérfürdőt rendezett, a katonák a költői túlzás szerint térdig gázoltak a vérben. A katonák viselkedése rettenetes volt, de a korban sajnos nem kirívó. A szörnyűségeket az apokaliptikus jelleg hangsúlyozása végett nagyíthatták fel a krónikások. Az arab források például 70-100 ezer halottról beszélnek, holott ekkor a városnak tízezer lakosa volt maximum. A roham előtt pedig az ostromlók engedélyezték a város elhagyását, amit sokezer keresztény, zsidó és muszlim meg is tett. 88 év múlva azonban a keresztények elvesztették Jeruzsálemet, 1291-ben pedig Akkon keresztes vára is elesett.

Az idők folyamán létrejött keresztes államokban a mindig és minden időben előforduló atrocitásokkal együtt a muzulmánok szabadon gyakorolhatták vallásukat, birtokolhattak földet, építhettek mecseteket és iskolákat, elzarándokolhattak Mekkába, hívja fel a figyelmet Michael Hesemann a katolikus egyházról szóló hazugságokat taglaló könyvében. Sőt, Ibn Jubayr spanyol muszlim 1180 körül azt írta, amikor a Szentföldön át Mekkába utazott, hogy a keresztények uralma alatt jobb dolguk van a muzulmánoknak, mint saját országaikban. Nyilván azokban az időkben más fogalma volt a népeknek a toleranciáról és pluralizmusról, de a maga módján a középkori világ kifejezetten pluralista és toleráns volt.

Visszatérve Crawfordhoz: az általa tárgyalt második mítosz az, hogy a keresztesek csak meg akartak gazdagodni, a harmadik ezzel kapcsolatos, hogy a vallási indíttatás csak máz volt, igazából anyagiak vezérelték a hadjáratokat. Ez a vélemény azért problematikus, mert a keresztes hadjáratok igen drága vállalkozások voltak, sokan éppen hogy eladták sok mindenüket, hogy útra kelhessenek. A negyedik keresztes hadjárat Konstantinápoly felé való eltérítésének egyik oka például az volt, hogy elfogyott a pénz, IX. Lajos francia király hetedik keresztes hadjárata pedig a korona hatévi bevételét emésztette fel. A keresztes hadjáratok végső sikertelenségének éppen a folyamatos pénzhiány volt az egyik oka. A legtöbb keresztes vitéz és hadvezér tisztában volt azzal, hogy nem a keresztes hadjáratokban fog meggazdagodni.

Michael Hessemann arra is felhívja a figyelmet, hogy az első hadjárat vezetői (Bouillon Gottfried, Normandiai Róbert, Tarentói Boemund, IV. Toulous-i Rajmund, Boulogne-i Balduin és Flandriai Róbert) közül Balduint kivéve mindenki jelentős grófságok, hercegségek elsőszülött örökösei voltak, ketten közülük mégis elzálogosították minden vagyonukat, hogy finanszírozzák a hadjáratot.

A keresztes hadjáratok halálozási rátája is igen magas volt, egy hadtörténész szerint az első hadjárat résztvevőinek 75 százaléka veszett oda. A keresztes seregekhez önkéntes alapon lehetett csatlakozni, nem volt behívó, nem volt kötelező. A hadjáratok idején mindenki tisztában volt vele, sőt a toborzó beszédekben is figyelmeztettek, hogy a keresztes vitézeknek nélkülözés, szenvedés, sőt akár halál lehet az osztályrésze. Így aztán a vallási indíttatás igen erős szerepet játszott, nevezetesen a bűnök bocsánatának ígérete. Egyébként meglátásom szerint minket minősít, a mi korunkat, hogy minden korábbi esemény mögött is anyagi érdekeltségű hátsó szándékot látunk. Ez a mi gondolkodásunkról állít ki bizonyítványt, nem a múlt embereiről. Természetesen voltak, akik meggazdagodtak a hadjáratokból, de nem ez volt a jellemző.

A vallási elvakultságot illusztrálandó sokat emlegetett esemény a gyermekek 1212-es keresztes hadjárata, amit azért hirdettek volna meg, mert úgy gondolták, már csak az ártatlan gyermekek segíthetnek a Szentföld megmentésében. Ezt egy István nevű vendome-i pásztorfiú a Megváltótól kapott levélre s csodákra hivatkozva hirdette meg a történelemkönyvek szerint. Harmincezres sereget toborzott, két kereskedő vállalta szállításukat, a hajók azonban Szicíliánál elsüllyedtek, sokan rabszolgaként végezték. Ugyanekkor a kölni Miklós is toborzott kb. 20 ezer különböző korú fiút és leányt. Ezek nagy része az Alpokig sem ért el, mások lombardiai rablók martaléka lettek a történet szerint.

Bozsóky Pál Gerő könyve szerint a párizsi papság tiltakozott István kezdeményezése ellen, Fülöp Ágost király azt kérte a sokaságtól, hogy Saint-Denis-i katedrálisban elvégezve imáit, menjen haza. A német csapat egy része, amelyhez egyébként rengeteg felnőtt, szolga, paraszt, mindenféle foglalkozású ember csatlakozott, Genovánál visszafordult, mivel csalódtak, hogy nem nyílt meg nekik a tenger. Egy részük Rómába ment, ahol a pápa jóindulatúan fogadta, majd hazaküldte őket. Harmadik részük Brindisibe igyekezett, ahol a helyi püspök megtiltotta a hajóra szállásukat.

Érdekes, hogy a francia had átvonulásáról nem jegyeztek fel semmit a korabeli krónikák, pedig ha az megtörténik, biztos nem marad észrevétlen. A tengerhez tartó, visszaforduló gyermekekről, akiknek egy részét eladták Afrikában rabszolgában, Bozsóky szerint egy nemzedékkel későbbi krónikások elbeszélésében jelenik meg, a korabeli dél-francia krónikák sem tudnak róluk semmit. A fő forrásnak tekintett Albericus Monachus 1250 körüli kéziratai sem állítják, hogy az 1212-es keresztes gyülekezetek tagjai gyermekek lettek volna. Kifejezései pontos fordítása: zarándokok, szegények, férfiak és nők. A későbbi vidéki francia krónikák vidéki, falusi emberekből beszélnek, akik otthagyják jószágaikat.

A félreértés a minden krónika által használt pueri kifejezés miatt született meg, amit az újkorban egyszerűen gyermeknek fordítottak a tudósok, holott a szövegtől függően jelenthet fiatal alkalmazottat, szerény beosztású dolgozót, munkást is, házi alkalmazottat, bérest, szolgát, annak a patriarchiális kornak megfelelően. Az Ebersheim-krónika a pueri szót a háziszolgákra alkalmazza. A 13-14. századi számadási könyvek következetesen a puer, pueri szóval jelölik az ideiglenes mezőgazdasági, ház körüli munkákra elszegődött munkásokat, azaz a bérekesek, napszámosokat. Az akkori gazdasági válságban ezeket az embereket kötötte legkevésbé bármi is a földhöz, ők voltak a legmobilabbak, és ők valóban képesek lehettek eljutni

A Crawford-féle negyedik mítosz az, hogy az iszlám világ a keresztes hadjáratok miatt nem szereti a keresztényeket. Azonban jó, ha tudjuk, hogy a muzulmán világban a 19. századig nem volt téma a keresztes hadjáratok ideje. Amikor az első világháború után Stéphen Pichon a későbbi I. Fajszál iraki királlyal tárgyalt, és a francia diplomata rámutatott, hogy hazája a keresztes hadjáratok ideje óta érdekelt Szíriában, Fajszál kedélyesen visszakérdezett: Pardon, melyikünk is nyerte meg a keresztes hadjáratokat? A muzulmánok eddig a keresztes hadjáratokat egyszerűen a sok keresztény-muzulmán konfliktus egyik fejezeteként tartották számon.

Az iszlám világ 1899 után fedezte fel újra magának a keresztes hadjáratokat – a nyugatnak köszönhetően. Ekkoriban kétféle iskola létezett Európában a keresztes hadakról: a Voltaire-Gibbon-Sir Walter Scott-féle, amely a barbár és agresszív nyugatiak támadását látta ezekben a békében élő muzulmánok ellen (az ő kései örökösük Sir Steven Runciman, a keresztes hadjáratok nagy huszadik század közepi mesélője, akinek alapvető könyvét az Osiris is kiadta); valamint a talán Joseph-François Michaud francia író nevével fémjelezhető romantikus nézet, amely a keresztes hadjáratokat hősies küzdelemnek tekintette a muszlim hordák ellen. Továbbá a szekuláris „imperialisták” is felfedezték maguknak a középkor ezen vállalkozásait, majd megszületett az arab nacionalizmus, végül pedig a pániszlamizmus, az iszlám „fundamentalizmus”. Ezek a mozgalmak pedig lecsaptak a keresztes hadjáratokat barbár imperialisták támadásának tekintő nyugati elképzelésekre. Ironikus, nem?

Természetesen nem rajongunk a háborúkért, amiket rossz dolognak tartunk, az egyik legrosszabbnak, ami történhet. Ám nem vagyunk pacifisták, sajnos néha szükség van a háborúskodásra (lásd az igazságos önvédelmi háborúról szóló elméletet), akármennyire is szomorú ez. Hogy a keresztes háborúkra mennyire volt szükség, vitathatatlan módon lehetetlen megítélni. Mindenesetre a középkorban, a lovageszmény virágzása idején a háború sokkal inkább az élet része volt, mint ma, nálunk, és ugyan valószínűleg horrorisztikusabb és félelmetesebb látványt nyújtott egy-egy csatatér, mint ma, de szemtől szemben harcoltak, tömegpusztító fegyverek, robotrepülőgépek, távirányítású bombák nélkül.

Nyilván el lehet vitatkozgatni azon, hogy a keresztes hadjáratok védelmi háborúk voltak-e, mindenesetre a korabeli felfogás így tekintett rájuk. Azt sem érdemes felhozni, hogy egy területért, ami mondjuk párszáz éve más fennhatósága alatt áll, lehet-e védelmi háborút indítani. Ne évtizedes léptékben gondolkozzunk, hiszen a középkori ember élete lehet, hogy rövidebb volt a miénknél, ám az időt jóval lassabban mérték. Ha a keresztes hadjáratokat támadó háborúnak tekintjük, akkor a mi török elleni háborúinkat is annak kellene tekintenünk. Amint az látszik, a keresztény és a muzulmán világ határán a harcok folyamatosak voltak, a keresztesek nem egy rég elfeledett területet akartak újra a fennhatóságuk alá vonni. Ráadásul a nyolc keletre irányuló keresztes hadjárat háromszáz év alatt zajlott le, más háborúk között.

A Hesemann által hivatkozott Egon Flaig, a greifswaldi egyetem professzora 2006 szeptemberében, a Frankfurter Allgemeine Zeitungban írt esszéjében leszögezte: II. Orbán pápa jól látta a helyzetet. Ha Konstantinápoly 1100-ban elesett volna, Európára négyszáz évvel korábban zúdul ár a török sereg, és talán így létre sem jött volna az ekkoriban alakulni kezdő, virágzó késő-középkori kultúra: a szabad városok, az alkotmányviták, a katedrálisok, a reneszánsz és a tudomány fellendülésének világa. A túlkapások pedig, amelyek a pápákat is elrettentették és tiltakoztak ellenük, ebből a szempontból másodlagosnak tekinthetők.

RSS Hírstart hírei