2022. ÁPRILIS 14.- A KISHEGYESI MŰVÉSZTELEP RÖVID TÖRTÉNETE

írta | ápr 14, 2022 | Vírusnapló, Archívum, Kishegyes, Kortárs képzőművészet, Szabadka, Történelem

kultura Elhunyt Kalmar Magdalena keramikus

Mojak Aranka 1956 áprilisában lépett munkaviszonyba a kishegyesi Ady Endre Kísérleti Iskolába, és a tanulókkal elkezdett kerámiát készíttetni. Molnár Géza igazgató az első eredmények láttán ösztönözte az új tanárnő munkáját. Aranka férje Petar Mojak festőművész, (aki mellesleg délutánonként a lakásuk küszöbén engem tanított rajzolni) tervrajzokat szerzett, amelyek alapján elkészült az égetőkemence az iskolában, amelyet Csernai Lajos kishegyesi kőművesmester épített meg.

mojak aranka
Mojak Aranka

1958-től kezdve a Mojak házaspár részt vesz a topolyai művésztelep munkájában, ahol a kerámia mind gyakoribb téma lesz. A kerámiaműhely létrehozásának ötlete kétségtelenül egybefonódik a „kis szintézis” víziójával, amely 1954 óta van jelen a topolyai művésztelep tevékenységében.

Hosszú megbeszélések eredményeként a művésztelepet ugyanis a kishegyesi községi Népbizottság oktatási és művelődési tanácsának értekezletén hozták létre 1958. június 11-én. Az erre vonatkozó dokumentum még szabályokat is tartalmaz: a kerámia művésztelep társadalmi közösség, amelynek a keramikus művészek és a kulturális-művészeti téren tevékenykedő aktivisták önkéntesen válnak tagjaivá. A kishegyesi kerámia-művésztelep szabályzatát a kishegyesi oktatási és iskolatanács is megerősítette 1958. augusztus 15-ei ülésén.

A következő évben a IX. Topolyai Nyári Művésztelep meghívóiban, amelyeket a részvevőknek a topolyai Járási Népbizottság oktatási és művelődési titkársága küldött szét, a szokásos szöveg mellett a következő bekezdés is olvasható: „A Járási Népbizottság Művelődési Tanácsa az idén tagozatokat szervez néhány községben, illetve mezőgazdasági birtokon. Egyebek között az idén a kishegyesi községgel együttműködve megalakítjuk a keramikusok külön csoportját, azaz két csoportot három-három részvevővel (festővel és szobrásszal) a Pobeda és Pannónia mezőgazdasági birtokon. Ezeknek a csoportoknak a tagjai szintén a topolyai művésztelephez tartoznak, és közösen állítanak ki.

32 685 4483

Tehát 1959 nyarán első ízben működött a művésztelep, amelynek munkájában három tag, Mojak Aranka, Kosta Đorđevié és Kalmár Ferenc vett részt. Mintegy húsz napot tartózkodtak Kishegyesen. A művésztelep résztvevőinek első kiállítását a kishegyesi Ady Endre iskola előcsarnokában rendezték meg 1960. április 24-étől 30-áig. Mojak Aranka, Petar Mojak, Kosta Đorđevié és Kalmár Ferenc mutatta be alkotásait. Szerény katalógust is nyomtattak. A kiállítást ezután Zentán mutatták be 1960. június 5-étől 20-áig, a nyilvántartás szerint 4600 látogatója volt. A topolyai művésztelep egy hónappal később megrendezett tárlatát ugyanabban a helyiségben 2900 látogató tekintette meg.

1960 nyarán a művésztelep munkájában az alapító tagok közül Aranka és Petar Mojak, valamint Kalmár Ferenc vett részt, továbbá Ott volt Mira Jurišić és Matija Vuković belgrádi szobrász és Deák Ferenc fiatal újvidéki keramikus. Az alkotásaikat bemutató kiállítást 1960. november 19-e és december 1-je között rendezték meg, a tárlatot ezután Szabadkán.

Kalmar Ferenc portret umetnika
Kalmár Ferenc

A harmadik évben Mojakék és Kalmár Ferenc mellett a művésztelepen alkot Kalmár Magda, Radmila Radojević és Togyerás József. Érdekes és mindenképpen érdemes hangsúlyozni: Kalmár Magda és Togyerás József az első művésztelepi részvételük után váltak a kerámia híveivé.

A számos résztvevő közül némelyek hűek maradtak a művésztelephez, mások vándormadarakként elmentek saját műtermeikbe, ahol égetőkemencét építettek, majd az újabb művésztelepek, a reseni (1973), az aranđelovaci (1974), az iloki, majd a našicei (1979) megalakulásakor ott vendégeskedtek, de visszatértek az elsőhöz is, ellátogattak Siklósra, Kecskemétre, és máshová, kezdeményezték az újabbak megalakítását, és terjesztették az alkotói barátkozás eszméjét.

Kosta Đorđević (1927), aki a kishegyesi művésztelep első évében rendezte meg első önálló tárlatát is, nem tér vissza többé oda, viszont eljut az 1962. évi párizsi nemzetközi kiállításra és ott ezüstplakettet kap.

Kalmár Ferenc (1928) továbbra is a szobrászathoz ragaszkodik, de ösztönzi a kerámia is; Deák Ferenc (1938) fiatal keramikus hamarosan sokkal ismertebbé válik költőként, novellistaként és drámaíróként (Deák Ferenc 1966-ban, mint a Képes Ifjúság főszerkesztője nagyban segítette az én újságírói munkámat is) ; Matija Vuković (1925-1985), a nagy tekintélyű szobrásza kerámiát csupán kitérőnek tartotta; Mira Jurišićot (1928) szintén szobrászok váltották fel, Mira Sandić (1924) és

Ana Bešlić (1912) (akinek a leghíresebb szobrát egy baleset során én törtem össze a szabadkai Honi Galériában); Radmila Radojević (1929) több évig kutatta a festészet a kerámia összhangját. Egyesek elmentek, újabbak jöttek… a keramikusok művésztelepe a jugoszláv kulturális térség alkotóinak forrásává és ihletőjévé vált.

1962-ben Szabadkán létrejött a Képzőművészeti Találkozó mint a művésztelepek országos szövetségének intézménye. Az országos hírű Képzőművészeti Találkozó igazgatója a kishegyesi születésű Dévics Imre lett, aki egyben a Szabadkai Népszínház igazgatója, és Jugoszlávia kulturális minisztere is volt (Dévics Imre, nem csak az első gyermekkori pisztolytáskámat készítette el, hanem a képzőművészet világának szervezésébe is beavatott).

Miután Moják Aranka (1932) 1962-ben Újvidékre költözött, a művésztelep vezetőjének és egyúttal háziasszonyának a szerepét átadta Nemes Fekete Editnek (1944), a kishegyesi iskola kerámiától elbűvölt egykori tanulójának, aki az Újvidéki Iparművészeti Iskola elvégzése után visszatért a művésztelephez.

kultura Nemes Fekete Edit keramikusnak nyilik 0 nagy
Nemes Fekete Edit

Mojak Aranka ma Kamenicáról, Nemes Fekete Edit pedig Szabadkáról jön évről évre Kishegyesre, hogy tovább gazdagítsa a művésztelepen születő alkotások számát. Dijana Mojak (1962) a kétségtelenül életképes művésztelep legfiatalabb nemzedékének tagja, Petar Mojak (1933) pedig inkább a festészethez ragaszkodik, és ritkábban foglalkoztatja a kerámia, de nem mondott le a műhely gondolatáról. Mojakékhoz hasonlóan a Togyerás családnak is saját családi égetőkemencéjük van.

Togyerás József (1930) díszlettervezőnek tanult, a művésztelepen vált kiváló keramikussá, az 1961-ben Belgrádban megrendezett első önálló tárlatán elsőként mutatta be a fővárosban a kishegyesi kemencéből kikerült alkotásokat.

Kalmár Magda (1936) szintén a kishegyesi művésztelepen vált művészetkedvelőből igazi keramikussá. Azokkal együtt, akik hamarosan követték példájukat, és Simon Pál gölöncsér, valamint az őt felváltó Szabó Ferenc segítségével ők teremtették meg az első és sokáig egyetlen kerámia-művésztelep tekintélyét; később más művésztelepek munkájában, külföldi találkozókon, hazai és nemzetközi kiállításokon vettek részt, ezzel is népszerűsítve a művésztelepi mozgalmat.

Kétségtelenül a kishegyesi kezdeményezések hatására, kereken egy évtizeddel később, 1968-ban Szabadkán megalapították a Jugoszláv Kerámiai Triennálét. A Kerámiai Triennálé nem véletlenül kötődik Szabadkához. A századforduló művészete ebben a városban juttatta érvényre a kerámiát az építészetben és a díszítő szobrászatban, s e város ma is jogosan büszkélkedik jó néhány szecessziós épülettel, amelyek stílusegységéhez csak akkor juthat el az építészet, ha a formák a hagyományokon alapulnak és tiszteletben tartják annak a tájnak a szükségleteit, amelyből kinőnek.

A kishegyesi művésztelepnek is a művészek egy kisebb csoportja a magva, és köréjük csoportosulnak azok, akiknek a találkozás támogatást nyújt ahhoz, hogy megtalálják eredeti hangvételüket. A már említettek mellett elszakíthatatlan szállal kötődnek a művésztelephez a következő alkotók is: Sinkovits Erzsébet (1934), Vékony Lajos (1946), Togyerás Irén (1942) és Németh Anna (1940), aki következetes a művészi, de funkcionális tárgyak formálásában. A ma Chicagóban élő Vera Gavrilović időről időre szintén visszatér a kishegyesi művésztelepre.

Az utóbbi években jelen van Drago Handanović (1939), az iloki és a našicei művésztelep tagja, a törökbecsei szimpózium résztvevője, aki keramikusként rendkívül érdeklődik a formatervezés iránt, és összhangot keres az építőanyag-gyártókkal.

Hasonló érdeklődést tanúsít Milorad Josimović (1949), akit az építészetben használt kerámiai formatervezésért tüntettek ki. Maradandóan él a művésztelep résztvevőinek emlékezetében a topolyai Bakos Mihály gölöncsér, aki 1971-től egy teljes évtizeden át segítette a művészeket az alkotások kivitelezésében.

Az újonnan megalakult művésztelep kibontakozását nagyban segítette: Ács József, Molnár Géza, Kovács József, Oláh Béla, Vígh Rudolf, Szőke József, Devics Imre, Duránci Béla (és jómagam Duránci tanítványként).

intez isk
A kishegyesi művésztelep születésének helyszíne

Az 1970-es években Csernus László először még amatőr keramikusként vett részt a Dévics Imre Kerámiai Művésztelepen, ám nemcsak alkotóként, hanem szervezőként, kicsit házigazdaként is. A Bácska Épületanyaggyár igazgatója, Szűcs Mihály minden újra nyitott volt. Felkarolta a fiatalokat, Temerinből elhívta Matuska Ferenc keramikust. Ezenkívül kiváló előadókat hozott a gyárba arra az egy hétre, amíg a fiatalok dolgoztak. Említést kell tennünk még Fürstner Etelkáról is, aki bár amatőr képzőművészként ténykedett, később kerámiával is foglalkozott. Szervezőként, alkotóként, ún. „mindenesként” tevékenykedett a tábor sikeres lebonyolítása érdekében.

A kerámiához az alapanyagot Temerinből és Aranđelovacról szerezték be, és a gyár ebben is a segítségükre volt. A részt vevő Révész Róbert, Szőke Ottó, Sinkovics Ede, Németh Anna, Ágyas Zsuzsa, Mihályfi Mária – mind olyan művészek, akik az évek múlásával hírnevet szereztek maguknak.

A kishegyesi művésztelep fiataljai Vajdaságban elsőként kísérletezték ki a rakuégetést, Csernus László vezetésével. Csernus László vérbeli keramikusművész volt. Anyagtechnológiai ismereteit fokozatosan, ám igen fiatalon szerezte meg, délvidéki és magyarországi kerámiaműhelyeket és művésztelepeket járva. A már említett Bácska Épületanyaggyár igazgatója – látva Csernus László kiváló tehetségét – két évre Zágrábba küldte őt a kerámiai főiskolára továbbtanulni, és ennek költségeit a vállalat állta.

Habár kezdettől fogva szélesebb körű jelentősége volta művésztelepnek, s a szervezők nem helyi érdekeket tartottak szem előtt, nem élvezte a művészeti egyesületek támogatását. A segítség nehézkesen érkezett, és a művészek áldozatvállalása mind nagyobb lett. A gondok azért, szerencsére, mind álhatatosabbakká, kitartóbbakká tették a keramikusokat és híveiket. Időközben 1971 utolsó napján elhunyt Dévics Imre, a művésztelepi mozgalom reneszánsz alkatú, minden iránt érdeklődő kezdeményezője és szószólója. 1973-tól a kerámiai művésztelep az ő nevét viseli, adózva Dévics Imre emlékének, aki nem nyugodott bele abba, hogy a kultúra vereséget szenvedjen a vidéki környezetben, s hogy a művészek alkotó-találkozó lehetősége elsikkadjon. Egy évtizeddel Dévics Imre halála után, 1982-ben a művésztelep végre a kishegyesi Bácska építő-anyaggyár segítségével helyiséghez és munkafeltételekhez jutott.

A művésztelep megvalósította azokat a feladatokat, amelyeket akkor tűzött ki, amikor a kerámia alig volt jelen a vajdasági képzőművészetben; Kishegyesnek elvitathatatlan érdemei vannak a jugoszláviai kerámiaművészet népszerűsítésében és fejlesztésében. A ma élen járó keramikusok között többen is vannak, akik az itteni égetőkemence mellett találták meg egyéni stílusukat. A népszerűvé vált kerámia sok kishegyesi fiatalt mozgósított, közel áll a Bácska munka-szervezet dolgozóihoz és a helybeliekhez is.

A művésztelep példáját más, távoli környezetek is követték, a később megalakulók felhasználták az itteni tapasztalatokat, s megfelelőbb munkafeltételek közepette, korszerűen felszerelt műhelyekben nagyobb lehetőségük nyílt a nemzetközi együttműködésre is. Szabadkán létrejött a Jugoszláv Kerámiai Triennálé, amely kétségtelenül vidékünk kerámia művészetének legátfogóbb rendezvénye.

Visszatérve a Dévics Imre Kerámiai Művésztelephez, a kilencvenes évek háborúja szétzilálta a társaságot. A fiatalok külföldre mentek, s hála istennek, tevékenységüket ott kamatoztatják. Az idősek közül sokan meghaltak, de a művésztelep nem szűnt meg, csak ahogy itt mondják, „egyelőre jegelve van”. A művésztelepen készült munkák egy részét a kishegyesi iskolában, másik részét pedig a kishegyesi könyvtárban őrzik.

Ma a kerámiakészítés hagyományát Kishegyesen a Dévics Imre Szabad Alkotóműhely ápolja. Kiállításokat, találkozókat szerveznek, kiemelt feladatuknak tekintik, hogy a kerámiát megszerettessék a gyerekekkel, fiatalokkal, felébresszék bennük a kreativitást.

A keramikusok közül meg kell említeni Németh Anna (1940) kiváló képzőművészet szakos tanárt. Ő Zell am Hammersbachban (NSZK) sajátította el a kőedénygyártás technológiáját, ott tanult meg korongozni. 1974-től foglalkozik kerámiával, alkalmazott kerámiáit az egyszerű, letisztult forma jellemzi. Említést érdemel Ózsvár Péter Magyarkanizsáról (1963). Róla elmondhatjuk, hogy sokrétű keramikus. Kerámiáit otthon agyagból elkészíti, korongozza, szárítja, a festést, mázazást, égetést viszont már a Potisje Rt. majolikagyárban végzi el. Állat- és növényfigurái között egészen aprók, de nagy méretűek is vannak, mint például óriási madarai. Mindenképp meg kell említeni képzőművészünket, Mezei Erzsébetet (1947), aki Zentán a Képzőművészeti Alkotóműhely és egyben a rakukerámia-művésztelep vezetője, jelentősek kerámiaalkotásai, amelyek több kiállításon szerepeltek.

get imgéé
Az 53. kishegyesi Dévics Imre Művésztelep

Kategóriák