Kosztolányi Dezső: Későősz a ludasi pusztán A pitvaron a tengeri nevet a nap piros tüzére, de sárga árnyát elveri a paprikák piros füzére. Száll-száll a lelkem kergetőzve a mustszagú, világos őszbe, mint szélbe csörgő papiros, fölötte a halál és élet a sárga és piros.
LUDASI TÓ 250 FAJTA MADARA
A több mint 800 hektár kiterjedésű Speciális Természeti Rezervátum magában foglalja a Ludasi-tóhoz tartozó vízjárta területeket is. Elsősorban a Pannon-alföld vizes élőhelyeinek élővilágát hivatott megőrizni. Kezelését a Szerbiai Természetvédelmi Intézettel és a felelős minisztériummal együttműködve a Palics–Ludas Közvállalat végzi. A Ramsari Egyezmény keretében a Ludasi-tó 1977-ben felkerült a nemzetközi jelentőségű vizes élőhelyek listájára a vízimadarak fontos költő- és pihenőhelyeként.
A Ludasi-tó egy hosszú szélvájta mélyedésben, a Szabadka–Horgosi-homokvidék és a Bácskai-löszhát határán jött létre. Szerbia egyetlen síkvidéki, sekélyvizű, időszakosan kiszáradó tava volt mindaddig, amíg nem szabályozták a tó vízjárását. A tó nem egész 300 hektáron terül el, a víz átlagmélysége azonban alig haladja meg az egy métert. Az egyre inkább mocsarasodó északi része még a homokvidékhez tartozik. A keleti, délkeleti löszfennsíkkal határos meredek tópart Sárgapart néven vált ismertté. A tó a Körös-ér közvetítésével a homokos területekről és a mélyebb fekvésű, elszikesedett területekről táplálkozik. A peremcsatornán keresztül befogadja a Palicsi-tó sokszor igen szennyezett fölösleges vizét is. A tó földrajzi fekvése és a térség vízjárása együttesen mozaikos tájszerkezetet hoztak létre növelve a táj- és a fajdiverzitást. A terület természetföldrajzi (biogeográfiai) szempontból is átmeneti jellegű: számos, a genetikai sokféleség megőrzése szempontjából jelentős, ritka faj elterjedési határa húzódik a térségben.
A jellegzetes pusztai tavat ma már sajnos szántóföldek övezik, a lösz- és homokpuszták növényzete ma már csak foltokban van jelen. Ezek az élőhelyek a Hingaparton, a Gyöngyparton, valamint a magas keleti, ún. Sárgaparton maradtak fenn. Növénytani szempontból értékesek, mert számos védett faj utolsó termőhelyét jelentik, mint pl. a kora tavasszal nyíló tarka sáfrány, a tavaszi hérics, melynek állománya sajnos csak néhány tőre zsugorodott, a pusztai meténg, a fekete kökörcsin és a nagyon megritkult szártalan csűdfű.
A Kőrös ér vízgyűjtőjének területén 20 halfaj előfordulását bizonyították. Egykoron a Ludasi rét (ahogy a helybeliek hívják a tavat) talán leghíresebb halfaja a sárgakárász volt, amely jól fejlődött a sekély vizű tó kiterjedt nádasaiban. Állománya mára nagyon megritkult, szinte teljesen kiszorította a keletről érkezett közeli rokona, az ezüstkárász. A babuska, ahogy népiesen nevezik, tömeges jelenléte és ízletes húsa miatt idővel kedvelt sporthallá vált. Sikere abban rejlik, hogy megtermékenyítés nélkül, tehát hímek hiányában is képesek szaporodni. A védett réticsík még a hatvanas években is nagy számban fordult elő a tó lápos, mocsaras részein. Ívása a sekély parti vizekben történt, ahol a növényekre rakta petéit. Mára már szinte teljesen eltűnt a tóból. A Ludas-i tó leggyakoribb ragadozója a kistermetű sügér. A süllő és csuka állománya gyakran ingadozik. A Ludasi-tó legbecsesebb halai a nyurgaponty és a compó. A védett tóban tömegesen fordulnak elő a szép küllemű bodorkák és a vörösszárnyú keszegek is.
A rendszeres kutatások eredményeként Ludason csaknem 250 madárfaj előfordulását bizonyították. A Csornai Richárd nevét viselő Szabadkai Ökológusok Egyesülete már 1985 óta folyamatosan kutatja a tó madárvilágát. Minden nyáron megszervezi a gyűrűzőtábort, melynek munkájába bekapcsolódnak a helybeli fiatalok is. A több mint 60.000 meggyűrűzött madár adatait tartalmazó értékes adatbázis nagymértékben hozzájárulhat a veszélyeztetett fajok hatékonyabb védelméhez és a legmegfelelőbb természetvédelmi programok kialakításához. A Ludasi-tó az észak–déli madárvonulási útvonal egyik jelentős pihenőállomása, a nádi énekesmadarak és a vízimadarak fontos gyülekező-, táplálkozó- és éjszakázóhelye is egyben. A tavaszi belvizes, nedves rétek több cankófajnak kínálnak táplálkozó-és pihenőhelyet. A mintegy 90 költő faj közül a tó kiemelten értékes madara a fülemülesitke, mivel fészkelését Szerbia területén csak itt, Ludason sikerült bizonyítani. A nedves rétekkel határos nádasok peremén költ a szintén ritka réti tücsökmadár, és a pompás tollazatú kékbegy.
A mai Nosza falu nyugati részén, viszonylag közel a Ludasi-tóhoz található Hinga régészeti lelőhely több szempontból is rendhagyónak mondható. Első helyen talán azt kell kiemelni, hogy 1949 folyamán itt zajlott az újonnan megalakult Szabadkai Városi Múzeum egyik nagyobb szabású feltárása, Dr. Schulman Imre múzeumigazgató, illetve Safarik Olga (Belgrádi Nemzeti Múzeum) régésznő vezetésével, szép számú tekintélyes kutató részvételével Zomborból, Újvidékről, Belgrádból, Zágrábból. Nem véletlenül, hisz az eredetileg őskori halom felületét igen sok épületanyag törmelék és emberi csontok borították. Sajnos a dombot a 30-as években katonai célokra használták, így a felső, valamint az északi (a magyar határ felé néző) oldala erősen sérült volt. Egyébként a Hinga mellett a Ludasi tó tágabb környezetében a szél fújta, természetes homokdűnéktől függetlenül jó néhány őskorból származó kunhalom található, melyek közül egyesek, a szakavatatlan beavatkozások következtében ma már szabad szemmel nem is láthatóak. Szerencsére a Hingát ez a veszély nem fenyegeti. Magáról a névről ez idáig semmi kézzelfogható adattal nem rendelkezünk. Eredetéről vannak elméletek, de az tény, hogy középkori kútfők ilyen nevű települést nem említenek ebben a kistérségben. Ludasegyháza helynevet (több féle változatban írva) igen, ám ezt nem tudjuk a Hingán temetkezőkhöz kötni, mivel a Ludasi tó partján további két temetkezőhely is található. Az egyik már feltárt (Hajdújárás – Kővágó), a másik csak erősen bolygatott, de szakrális objektum nyomaira nem bukkantak, hiába voltak kecsegtetőek a felszíni épülettörmelék maradványok. Ha volt templom a halom tetején az megsemmisült a katonai védőmű építésekor. Ezzel szemben a halom mintegy harmadnyi részén, melyet az ásatások érintettek, sikerült 133 csontvázas sírt feltárni, bennük szakmai szempontból igen értékes leletekkel. Ezek közül első helyen a több mint 40 db. középkori magyar királyi pénzveretet kell említeni, hisz ezek a főleg ezüstből készült érmék kitűnően datálják a temető használati idejét. A Salamontól (1063-1064) Albert királyig (1437-1439) tartó közel négy évszázadot kitevő időszak nagyon hosszúnak nevezhető, még ha a magyar középkorról van is szó. A pénzek egy viszonylag hosszú életű, stabil település létezéséről árulkodnak, amely minden jel szerint a falu Jankóhegynek nevezett részén helyezkedett el. Nemkülönben fontosak a hingai sírokban talált egyéb régészeti leletek, elsősorban ékszerek, illetve ruhákra erősített apró dísztárgyak. Minden jel szerint a temetőhöz tartozó, ma még névtelen települést legalább egy meghatározott időszakban (feltehetőleg a XII-XV. században) kunok lakták, akik rátelepedtek a korábban itt élőkre. A kérdés csak az, milyen módon. Erőszakkal, vagy békés betelepüléssel, birtokfoglalással. Erre, és a többi nyitott kérdésre a Hinga teljes feltárása után kaphatunk választ.
Ide tartozik az én több mint ötvenéves sztorim is: 1964-ben sokat időztem a szabadkai múzeum kiállító termeiben – Szekeres bácsi (Szekeres László múzeumi régész édesapja) volt a teremőr és tőle ismerem azt a históriát, mely szerint a Ludas-parti Róka bácsi minden pénteken bejárt a szabadkai piacra és közben különböző régészeti leleteket hozott és kínált fel eladásra a múzeumnak. Minden hét végén egy tárggyal jelent meg és azt mondta, hogy kapálás közben találta a földjén. Egy év után gyanús lett az öreg bajszos és Szekeres sarokba szorította, hogy mondja meg az igazat a leletekkel kapcsolatban vagy szól a rendőrségnek. Az öreg Róka megijedt és vallott a leletek helyszínéről, ettől kezdve a múzeum hivatalosan ásatott ott, az öreg pedig kárpótlásként, mert elveszítette a rendszeres heti bevételét, teremőr lett, Tezó néni mellett a múzeumban. Aztán 7 évig jól kiegészítették egymást, mert Tézó néni egy szót sem tudott magyarul, Róka bácsi pedig egy szót sem tudott szerbül.
Ludas Szabadkától 12 km-re keletre, a Ludasi-tó partján található, 1427 lakost számláló település. Az itt élők csaknem 90%-a magyar, s őseik az 1740-es évektől kezdve Szeged környékéről települtek a török időkben a szinte teljesen elnéptelenedett ludasi pusztára. A ludasi magyar lakosság a 21. században is megőrizte a mesekincsét, mesemondásának hagyományát. A falu lakossága, akár mint mesemondó, akár mint mesehallgató, még napjainkban is olyan közösséget alkot, amelyben a többség valamilyen módon (aktívan vagy passzívan) birtokosa ennek a hagyománynak. Ez a ma már többnyire eltűnőben lévő közösségi kifejezési forma Ludason még megtalálható hagyományos formában (az idős emberek tudásában) is, illetve a folklorizmus keretein belül, szervezett formában a Ludas Matyi Művelődési Egyesület élteti tovább.
Az itt élők mesetudásának történeti rétegeit, mesekincsüknek szerkezeti és formai jellemzőit, részben a mesemondásuk nyelvét (ö-ző nyelvjárásukat) elsősorban a szegedi nagytáj kultúrájához kapcsolhatjuk. Mesemondási technikájukat, előadásuk non verbális kommunikációját viszont a vajdasági paraszti kultúra hagyományaihoz köthetjük. 1965-ben én is többször jártam, Gulyás Jóska költőbarátom édesapja meséit és citeramuzsikáját hallgatni. Ez a mesekincs, annak ellenére, hogy legarchaikusabb formában Ludason található, szinte elválaszthatatlan a környező szegedi kirajzású települések mesekincsétől.
A ludasi hagyományos mesemondók közül mesetudás és életszerű előadói képesség tekintetében kitűnt Szűcs László, Varga Dezső és Barát Erzsébet. A gyűjtésekből jól körvonalazódik, hogy Ludason egykor, a hagyományos mesemondási alkalmak korszakában a mese egyik funkciója a felnőttek szórakoztatása volt. Ilyen céllal meséltek mesét vasárnap délutáni pihenéskor, a férfiak összejövetelein borbélyműhelyekben, az istállóban alvó legények egymás között, a téli összejöveteleken, disznóvágáskor, a társas munkák alkalmával, stb. A dohánnyal kapcsolatos munkák végzése a faluban fontos mesemondási alkalmat jelentett. Ez a fajta mesemondási gyakorlat a hatvanas években még élt. Megszűnése után a mesemondás már csak a családon belül, valamint a férfiak összejövetelein élt tovább. Ez utóbbit többnyire a tréfás, a faluban zsíros meséknek nevezett műfaj jellemezte. Ezek az összejövetelek nem jelentettek rendszeres mesemondási alkalmakat. A gyermekeknek szóló mesélés a hagyományos mesemondás fénykorában is párhuzamosan működött a felnőtteknek való mesemondással. A hetvenes években a mesemondás többnyire csak a gyermekek szórakoztatása lett. A kilencvenes évek közepén felfedezett, egy-két mesét ismerő mesemondó asszonyok mesemondása is kizárólag a gyermekek világára korlátozódott. Ezért e meséket és mesemondási alkalmakat már pedagógiai elvek szabályozták. Teret kaptak itt a gyerekek számára érthető és élvezhető rövidebb állatmesék, tündérmesék, legendamesék, valamint a tréfás mesék.
A falu 1997-ben megindult aktív művelődési életének és a Vajdaságban évenként megrendezett mesemondó versenynek köszönhetően, a mesemondás a faluban a folklorizmus keretein belül újjáéledt. A mesemondó csoportot a Kálmány Lajos Népmesemondó Verseny hatására hozták létre a Ludas Matyi Művelődési Egyesület keretein belül. A mesemondó versenyen való sikeres fellépés után a gyerekmesemondók első ludasi fellépése a falunapon volt. A falubelieket lenyűgözte a mesemondók előadása, főleg az lepte meg őket, hogy az ő otthon beszélt ö-ző nyelvjárásuk színpadra került. Ettől kezdve a falu hagyományos mesemondói több alkalommal meséltek a mesemondócsoport gyerekeinek. Sőt az is előfordult, hogy közösen léptek fel velük. Azóta a csoport évenként közel 25 taggal aktívan részt vesz a falu és Vajdaság művelődési életében. A folklorizmus jelenségeként tekinthető mesemondás néprajzi érdekessége, hogy a fiatalok nemcsak az idősek meséit mesélik, hanem a mesemondás módszereit is tőlük tanulták, tanulják. A ludasi mesemondás folytonosságát tovább erősítik a mesemondócsoport első generációjának ma is mesélő tagjai, közéjük tartozik Szabó Réka, aki nemcsak mesél, hanem napjainkban a mesemondócsoport vezetője is.
1989-ben az akkor induló ludasi-környezetvédelmi program keretében Hulló Istvánnal alapítottuk a ludasi madárgyűrűző tábort – én szponzorként támogattam az indulást. Azokban az években a 14 éves fiam is aktív résztvevője volt a ludasi madárkutatásnak – Szabó Ágival közösen gyűrűztek.