POLITIKAI ÉRVÉNYESÍTÉS CÉLJÁBÓL VÉGREHAJTOTT ERŐSZAK
BEVEZETŐ
Korunk emberének nagy társadalmi, politikai traumája, hogy a hidegháború vége után két évtizeddel azzal kell szembesülnie, a két világhatalom globális, egykori szembenállásának megszűnte nem jelentette, nem jelenti az örök béke korának eljövetelét, nem feltételezi a békés, fegyveres konfliktusok nélküli jelent és jövőt. A mindennapok politikai híradásai, személyes élményei éppen azt a felismerést erősítik, hogy veszélyekkel teli, a fegyveres konfliktusokat tekintve szinte áttekinthetetlen világban él, s miután nehezen érti a közelebbi és távolabbi környezetében zajló fegyveres konfliktusokat, válságokat, a félelem légkörében él. E félelem, a tőle való szabadulás vágya korunk emberének érdeklődését – természetes folyamatként – fordítja a jelen háborúi felé. S minél inkább érdeklődik a biztonsági és katonai kérdések iránt, minél többet tud meg ezekről, annál erősebb lesz – az egyébként nyilván több évtizedes – tapasztalat, hogy a különböző társadalmak, az egymással szemben álló államok, adott esetben pusztán társadalmi, etnikai, vallási csoportok más és más módon vívják fegyveres konfliktusaikat, eltérő módon viszonyulnak a hadügy kérdéseihez és sokszor egymástól jelentősen eltérő fegyveres erőket hoznak létre. A hétköznapi ember azt is könnyen felismeri, hogy a társadalmak földrajzi környezete, történeti determináltsága, kultúrantropológiai jellemzői tükröződnek azoknak a hadügyhöz való viszonyulásában. Ám az már nyilván túlmutat a köznapi tudat szintjén, hogy szakmai szempontból az előbbi felismerések jelentős belső ellentmondást feltételeznek. E belső ellentétet abban lehet megfogalmazni, hogy a háború lényegi eleme, a fegyveres küzdelem belső – a különböző hadelméleti iskolák által hol elismert hol azt tagadó, olykor kétségbe vont – törvényszerűségek alapján zajlik, ami magától értetődően feltételezi, hogy a fegyveres küzdelmet megvívó fegyveres erők alapvetően egyformák legyenek a világban és ezért minden társadalom ugyanúgy is viszonyuljon hozzájuk. Márpedig a mindennapi híradásokból levonható felületes következtetések ennek éppen ellentmondanak, mert láthatóan más technikai felszereltséggel, szellemi, fizikai, anyagi felkészültséggel, s ami ennél is sokkal fontosabb, a háború kérdéséhez való más viszonyulással vívják napjainkban hadműveleteiket az Amerikai Egyesült Államok és Oroszország fegyveres erői, valamint a hivatalosan fegyveres erőkkel nem is rendelkező arab társadalmak egyes csoportjai. Vagyis korunk háborúinak külső megjelenési formái, valamint a katonai szakma – gyakorlati tapasztalatokkal igazolt – törvényszerűségei és az ezek alapján meghatározott eljárásai látszólag ellentétben állnak egymással, s ez teszi korunk fegyveres konfliktusait sokszor nehezen érhetővé mind a szakmabelieknek, mind a szakmán kívüli személyek, a civilek számára. Ez még akkor is így van, ha sikerül megértenünk és elfogadnunk az egyetemes hadelmélet alaptézisét, amely szerint a háború lényege, amellyel az fogalmilag definiálható, a politikai akaratérvényesítés céljából végrehajtott, alkalmazott erőszak, a híradások képei ennek ellentmondani látszanak, hiszen nehezen érthető, hogy – napjaink világából vett példával élve – az ártatlan civilek életét kioltó, öngyilkos terrorista esetében ugyanarról van szó, mint mondjuk a legkorszerűbben felszerelt fegyveres erők hatalmas kötelékeivel mért csapások esetében. A megjelenési formák azt mutatják, hogy bármennyire is azonos lehet – ahogyan a jelen értekezés későbbi fejezeteiben látjuk – a háború lényege, az egyes társadalmak esetében mégis jelentős különbségek tanúi lehetünk. Az eltérések főleg a történelmi előzményekből, a technikai, anyagi lehetőségekből, s nem utolsó sorban a kulturális antropológiai gyökerekből erednek. E fenti, viszonylag tágan értelmezett jelenséget – vagyis az adott társadalmi csoport viszonyulását a hadügyhöz – korunk hadelmélete a hadikultúrák terminus technicusával illeti.
DOMBASZI CSATA
Az oroszok célja, hogy Krim (2.500.000), Kherson (1.000.000), Zaporizhia 1.700.000), Donyeck (4.200.000) és Luhansk (2.100.000) megyéket elfoglalják – felszabadítsák és a területen kikiáltsák a független Nova Russia államot. Ez a terület egy Magyarországánál nagyobb összefüggő, iparilag fejlett orosz többségű, több mint 11 millió lakosú terület.
Az oroszok már birtokolják Krimet, Khersont, Zaporizhia, valamint több mint felét Donyeck és Luhansk megyéknek.
Az ukránok Donyeck és Luhansk megyék nyugati területein – 15.000 m2 – építették ki erődítmény szerű állásaikat – 60.000 nyugati irányítású ukrán katona, 200 tank, 400 páncélozott jármű és nyugati gyártmányú tankelhárító rakéta.
Velük szemben a a bekerítési manővert folytató orosz erők: parancsnokuk a világhírű Dvornikov tábornok, 100.000 katona, 800 tank, 2.000 páncélozott jármű, 100 km-es hatótávú rakéták, 500 km-es hatótávolságú Iskander rakéták, 2.500 km-es hatótávolságú Kalibra robot repülőgépek és ha szükséges akkor rendelkezésre áll a 16.000 km-es hatótávú RS28 rakéta is, melynek robbanófeje egyszerre 10 célpontot tud eltalálni.
Szerintem az ukránok akár május 15-éig is kitarthatnak, persze a logika azt mondja, hogy május 5-én meg kell adniuk magukat. A 60.000 ukrán katonáért 60.000 ukrán anya, 60.000 ukrán feleség és 60.000 ukrán gyerek sírhat. Kérdés, hogy Volodimir Olekszandrovics Zelenszkij ezt a terhet vállalja-e, vagy esetleg nyugati nyomásra, minden ukránnak hősi halált kell halnia, hogy ezek után nyugat az oroszokat 50 évig háborús bűnösként szankcionálhassa.