Heltai verseinek szinte egyetlen tárgya a szerelem.
Érdeme az is, hogy kamaszos szemtelenséggel felfrissítette a költészet nyelvét, elfogulatlan bátorsággal használva a nagyvárosi élet oly szavait, mint turf, redakció, szenzáció, hangverseny, blazírt, impotens, korzó, toalett, s főképp hogy a prüdériát kicsúfoló, új szerelmi erkölcsöt mutató magatartásával bátorító példát nyújtott az új nemzedéknek. Iróniája, szkepszise ezzel előkészítette az új lírát.
Ifjúságát kifejező lírájára úgyszólván átmenet nélkül, csaknem húsz éves hallgatás után, az öregkor lírája következett. Egykor egy társadalmi réteget, a bohémséget, most egy életkort fejezett ki: az öregséget. Mintha meg akarta volna cáfolni a közhiedelmet, hogy a líra az ifjúkor műfaja. Versei tartalma most: hogy elmúlik a szerelem, az ifjúság, az élet, és hogy a sors nem hozta meg, amit várt tőle. De csak hangulatuk illata a hervadásé: színükben, formájukban most sokkal több az eredetiség, merészebb a szellem, mint fiatalkori verseiben. Az egykori élcelődés ezekben az öregkori versekben igazi lírává érett: a szomorúságban is játékos, saját hangú, irodalmunkban egyedülálló lírává. Nyelve természetes, könnyed és dallamos; úgy tetszik, szavai maguktól állnak össze verssé, gondolatai maguktól rendeződnek költeménnyé.
Vallomás
Mi ketten egymást meg nem értjük nagyon sajnálom, Asszonyom de ha nem kellek szeretőnek egyébre nem vállalkozom. Például arra, mit gyakorta szónoki hévvel mond Kegyed, hogy meggyötört szegény szívének legjobb barátja én legyek. Legjobb barát! Szavamra mondom megtisztelő egy hivatal de nem vagyok hozzá elég vén s ön aggasztóan fiatal. Ön csupa élet, csupa illat lángol, vakít, hevít, ragyog hát hogyne szomjaznám a csókját én, aki angyal nem vagyok? Olyan kevés amit kívánok… Ha osztozkodni restel is legyen a tisztelt lelke másé nekem elég a teste is. Legyen lelkének egy barátja kivel csevegni élvezet de ez az őrült, ez a mamlasz ez a barát nem én leszek. Legyen övé minden poézis és az enyém csak ami tény ő oldja meg a problémákat a ruháját viszont csak én. Hogy ez a hang szokatlan Önnek kétségbe kérem nem vonom de annak, hogy megértsük egymást csak egy a módja Asszonyom: Adjon az Úr, ki egy tenyérbül rosszat is, jót is osztogat rosszabb erkölcsöket Kegyednek vagy nekem adjon jobbakat!
Szívem falán Szívem falán a gond sötétlik, Egy árny a hófehér falon: Óh, megöregszel te is egyszer, Én édes, szőke angyalom. A szőke haj ezüstre válik, Barázdás lesz a homlokod, És csókos ajkad pirja elvész S a szived halkabban dobog. És benne mélyen eltemetve A régi, régi szerelem, És szenvedélytelen, szeliden Fogsz társalogni énvelem. Igérd meg azt, hogy kezed akkor Kezemből vissza nem veszed, S szeretni fogsz majd akkor is még, Mikor már én is vén leszek. Igérd meg azt, hogy megbocsátod, Hogy oly nagyon szerettelek, Hogy rácsókoltam ajakadra Sok év alatt a zord telet. Igérd meg azt, hogy megbocsátod, Hogy elhervadtál keblemen, Hogy másnak senkije se voltál, Csak nékem voltál mindenem. Igérd meg azt, hogy szemrehányást Szived magadba nem fogad S nem kéri tőlem soha vissza Aranyos ifjúságodat.
A régi nők Tudod-e még a régi nőket ? Fáj még, hogy el nem érted őket ? Üres feju kóc-lelkű bábuk, Szájuk piros volt, szép a lábuk. Jöttek, ragyogtak megigéztek, Te meg dadogtál mint a részeg, Azt hitted akkor túl nem éled, Hogy mással hálnak nem tevéled, Gőgös királynők, tiszta hattyúk….. Talán még sírtál is miattuk. Hányszor motyogtad zagyva lázban : “Nem jól csináltam, elhibáztam. Tovább kellett vón könyörögni, S jól járok én is mint a többi. Megkóstolom jóízű húsát, Nem ölne meg a szomorúság.” És hajtogattad még sokáig : “Egyik bolond volt, rongy a másik, Álmatlan éjjelt, szép szerelmet Sem ez, sem az nem érdemelt meg.” Gőgös királynők, tiszta hattyúk ? Hamar leszállt az alkonyatjuk. Egy év… vagy öt-hat… s fényevesztett hazug bűbájuk kopni kezdett. Jaj, hova lett a sok parázna, Friss fiatal test vad varázsa ? Izzó nyarukra hűvös ősz ült, Sok meghízott… egy meg is őszült, Templomba jár ma, vén boszorkány… Szívedben elcsitult az orkán. Tudod-e még a régi nőket ? Szeretted és gyűlölted őket. Aztán te is vénülni kezdtél, Elszáll az élet, ugye tesvér ? Nem vagy te már a régi éhes. Hány éves is vagy ? Hatvan éves ? Mire reád köszönt a hetven, Csak temetőt látsz vén szívedben. Itt nyugszik egy nő… ott megint egy… Jó volt-e, rossz-e… végre mindegy !
A másik És szólt a nő: “A hajam ében, És lágyabb, mint a lágy selyem, És itt a szívem közepében Ujjong a boldog szerelem. Tied a testem, tied a lelkem, Te vagy az első, akit öleltem, Boldog vagyok, mert a tied vagyok…” S a férfi szólt: “A másik elhagyott.” És szólt a nő: “Piros az ajkam És harmatosabb, mint a rózsa kelyhe, És végigfut az üdvök üdve rajtam, Mikor így tartasz forrón átölelve. Szemem sötétebb, mint az égbolt, Mikor a fergeteg zavarja… Oh, mondd, a másik szintén szép volt? Fehér a válla? Gömbölyű a karja? Tudott-e súgni-búgni szintén, Tudott-e édes csókot adni, Meghalni karjaidba, mint én És új gyönyörre föltámadni? És lángolt, mint a nap? Szelíd volt, mint a hold?” S a férfi szólt: “A másik csúnya volt.” És szólt a nő: “És mégis nappal, éjjel Sóhajtva gondolsz vissza rája, Amellyel az enyém nem ér fel, Mi volt a titka, a varázsa, bája? Miben oly nagy, dicső, elérhetetlen?” S a férfi szólt: “A másikat szerettem!”