Apályba került és aszály sújtotta szegény VHS-MESÉK sorozatomat is… Ilyen szezonban vagyunk most, na! (Ráadásul, a megíráshoz képest, technikai okok miatt ez az írás is késett egy hetet…! – a szerző). Nálam viszont már megérkezett az első eső, újra szemerkélni kezdenek a féltve tartogatott mondatok, eleredtek újra a szavaim. Mitöbb, megfürdőzhettem, fél generációval fiatalabb barátaimmal, régi közös emlékeinkben és a találkozás boldogságában. Elmondhatom ajánlásul, hogy amit most itt közkinccsé teszek, életem esszenciája, példázata lehetne és immár legmívesebb filmes munkámnak tekintem az, összesen két órányi anyagot… Egyben hozzáteszem, hogy amit a filmes mesterkedés dolgában tudok, felerészben ezen a szellemi kalandon keresztül tanultam meg annó – aztán, közte közel harminc év, melyben mindössze két portréfilm (később jövünk velük!) és egy, (egyelőre) a fióknak írt filmregény termett (azzal még nem jövünk…). A többi aktív idő, széjjellihegve előadásokkal, szereplésekkel és más kulturális rakodómunkával…
Filmpremier – harminc év után…
A filmben “minden el lesz mondva”, illetve nu-igric stílusban “el lesz regélve”, most csak arra nézvést kérnék szíves elnézést a mai nézési igényektől, hogy mindez, amit láthatóvá teszünk, már gyakorlatilag nem létezik… Örvendjünk, hogy egyáltalán láthatjuk! Ma már nincsen analóg szuper-VHS (S-VHS) technika; lejátszót, átíró készséget nem, vagy nem megfelelőt találsz… A VHS-re átírt változatok, a költözések kitettségében hánykódtak, várakoztak, várakoztak, el-elmágneseződtek és félték, hogy az enyészet mit tartogat nekik… Nagy szerencsém, hogy Szabó István volt tv-s barátom, kollégám egyszer belehajszolt, hogy a video-befőttjeimet rakjuk át az analóg dunsztosokból, digitálisokba. Hála neki, ezúton is! Ennek köszönhető ez, szívemnek igen kedves sorozatom is, a VHS-MESÉK, aminek most egy kiemelkedő pontjához, mondhatnám, megdicsőüléséhez érkeztünk el. Ehhez persze, kellett egy közös levetítődés, újranézés, hogy megbizonyosodjak róla: mindez nemcsak az én érzékeim és lelkem felturbózódása, hanem a film(ek) azoknak is sokat adhat(nak), akik részt vettek benne és azoknak is, akik nem… Ja, nem is mondtam?! Az 1992-es nagy tekerésből, végül is 2 x 2 részes változat is készült, (és ezt, itt két alkalommal “le is adjuk” – ha csak még elő nem kerül egy “néha 5.” változat is ?!).
Vala tehát az olimpia, a XXV. Nyári Olimpiai Játékok, Barcelonában, 1992. július 25. és augusztus 9. között. A résztvevő 217 magyar versenyzőn túl, mi is elindultunk “olimpiai magánversenyszámként”, az európai barátság biciklis békefutárainak nevez(tet)ve magunkat, személyesen a Páneurópai Unió elnökének pártfogásával, Szeged Város támogatásával és püspöki ajánlólevéllel… A mi nagy futamunk nemcsak a fiúk emberfeletti sport próbatétele volt, hanem az Európában való tájékozódás, kapcsolatszervezés és “logisztikai tájékozódási futás” területén volt értelmezhető és alul-felül értékelhető. Mint a szervezést és koordinálást egyszemélyben magamra vállaló akkori vállalkozó, utólag elmondhatom, hogy a “kultúrkéregetés”, vagyis a szponzorszervezés magas fokon sikerült – sajnos, ettől (is) rogytak meg szállító járműveink úton-útfélen… A “logisztika” kifejezést viszont, akkor még lehet, hogy a szótárból sem ismertem… Mindez majd részletesen felfeslik a “kalandfilm” regölt regéiből…
A mai mese pedig csupán annyi, hogy aggkori szervezőként, újra felgyűrve ingujjat-gatyaszárat, a múltból átmentett film újravetítésére meghívtam az egykori résztvevő “heavy pedálosokat”, családjukkal, valamint a nemeslelkű régi segítőket és a filmkészítő munkatársakat. Az IH Rendezvényközpont egyik alkalmas termében, nagyszerű körülményeket kaptunk és elmondhatom, hogy óriási ámulatomra, ebben az ájult hőségben, az ország minden tájáról, nem várt, szépszámú megnéző-közönség jött össze; gyermekek, szülők és barátok is sokan eljöttek a “késleltetett filmpremierre”… Szép igazolás mindez arra, hogy mennyire nem hiába vitték véghez ezek a nagyszerű srácok azt a példázatot – és ím’, az utólagos maratoni filmes utómunkálatok is “befutottak” nagynehezen: a HEAVY PEDAL KALAND(OZÁS)OK című film-kapriccsó, egyik végső célszalagját, éppen itt és most szakítja át… A súlyosabb, úgymond, “földközeli” HEAVY PEDAL KALANDOK két, hosszabb része pedig néhány nap múlva… Itt a helye a külön köszönetnek Tiszai László barátomnak, akivel rengeteg megfizethetetlen (és megfizetetlen) órát töltöttünk a filmek utómunkáival és Nyári András “Bandikém” barátunknak, aki szintén sok humormámoros óráját osztotta meg velünk a stúdióban annak idején… Ezek a vidám idők és a közös kreatív jókedv nagyon “ottvan” a filmek stílusában, hangulatában. Sok kávé és őznyelv elfogyott, mire elkészültünk, de a kollégák türelme hálistennek nem, pedig kellett abból is jócskán véghetetlen ötleteimhez és amatőr bravúroskodásaimhoz. Utólag is örökkévaló köszönet mindenért!!!
Kész(ül) a (kései) leltár
Nagyon tanulságos volt a találkozó, olyan szempontból is, hogy egy rövid, csupán alig két hónapos történet kapcsolt össze bennünket, tágabb értelemben legalább 30 embert, akik valamilyen csodás módon, “hirtelen elindulásból”, megtanultunk együttműködni, nagy kalandunk megvalósításában. Ekkor még nem beszéltünk a támogatóinkról, a családtagokról és barátokról, akik velünk voltak a maguk frontján. Igazából már, így utólag, nem tudjuk megköszönni mindenkinek, hogy a halhatatlanság részévé válhattunk arra a néhány percre, amit a filmünk megőrzött. Természetesen a film, meglehetősen terjedelmes szponzor méltatásait is ezért szőttem bele a krónikába, mert úgy éreztem, hogy ez a viszonzás, a köszönöm méltó kifejezése lehet. Olyan korban voltunk (ne feledjük, egy másik évezredben…!), amikor még ki lehetett fejezni a respektust, játékosan, végigmondott gondolatokkal is, nem igazgattak szigorú másodpercdíjak és azok áfái… Az utó-vetítésen megkérdezték filmhőseim, hogy ennyi válogatott, különleges zene “hogy fért bele” ?! Nyilván – gondolom – a helyi tévék olyan jogdíj átalányt fizettek abban az időben, ami elbírta azokat… Az mindenesetre igen emlékezetes, hogy akkor még nem válogathattam cd-gyűjteményben, hanem a, kizárólag magamnak másolt audio kazettáim között “dúrtam össze” a mindig is odaálmodott zenéket, ahová kerülniük kellett…
Ezek mind meggondolkodtató tanulságok, de a vetítés utáni beszélgetésből legjobban az a gondolat világlott ki, hogy – ebben a soktényezős, sokbajú kalandban – a mobiltelefon előtti történelmi kor utolsó éveiben, még mennyire érezhető volt, hogy a mobiltelefon milyen megváltó szükségszerűség, hozzánknőlt kézi készség lett. Hiába élvezhettük a Matáv ingyen vonalát és “Hungary-direct” kártyáit, mégis szédületes elkavarások és késések áldozatai voltunk végig. Utólag úgy látom, enélkül teljesen szét is estünk volna… Ennyi év után is, hatalmas kössz!
Magam, a gyermekeink sok-sok nélkülözését, a munkásságom fél évét, a vállalkozásom hosszú-hosszú haláltusájának első megrogyását vittem bele a kalandba, amolyan egzisztenciális apportként. Emiatt sokáig nehéz volt felhőtlen emlékezéssel visszarévedni azokra a napokra. Jobbkedvű napjaimban úgy szoktam értékelni ezeket az éveket, hogy “változatos ötletekkel sikerült tönkretenni magamat és vállalkozásomat“… Kétgyermekes felnőttemberként, a bejáratós béténk-kel, még ugyanabban az esztendőben, a fentiek mellett, jeles társaimmal, kínai tudományos expedíció támogatásában tüsténkedtünk, de a Telin TV nézőinek szórakoztatásán is próbáltunk fogást keresni (“JÓHÍR-MOZI”). Gregus Dezső barátommal a Benke-nővérek könyveinek kiadásán is bábáskodtunk , de magam voltam, a szintén emlékezetes JÓHÍR HAPPY DAY kitalálója és hangja-képe is… Annak is most júniusban volt 30 éve, hogy a megyeháza előtti Lenin-szobor helyén, erre az alkalomra, elsőként tülköltem össze a hajdanvolt Kristály zenekart és más öreg rockereket – az, azóta a megdicsőült fönti bandákban jammelő Boncz Gézával, Berényi Apollóval és más rock-notabilitásokkal (később ez is JÖN!!!).
Nincs hiteles mérleg emberi dolgainkban
Bármilyen élemedett okossággal elemzem is a nagy, kéthónapos kaland kimenetelét, fejtegetem a szálakat, csak arra kell jutnom, hogy hiba lett volna elküldeni azokat az elbűvölő fickókat azzal, hogy bocsi, túl sok a kockázat, én még kezdő vállalkozó vagyok stb. Úgy éreztem, a Sors szólít meg általuk és ahogy elkezdtem beszélni a dologról a későbbi támogatóknak, mindenütt tárultak az ajtók és a távlatok… Most pedig…?! Arról is érdemes lett volna egy kisfilmet forgatni, ahogy az immár javakorabeli hevipedálosok megzsongtak! Megzajlottak a felidézett emlékek és nagyon jóleső, mélyről jövő köszöneteket kaptam tőlük, ezért a személyes gesztusként kitalált retró-mozizásért. Halász Attila tanár barátommal, aki a Dunántúlon ilyenkor, nyáridőben is folyamatos táborszervezésben, közösségi kultúrvarázslásokban jeleskedik, abban maradtunk a végén, hogy egyetlen másodpercet sem kell sajnálnunk az életünkből, amit ez a nagy próbatétel megkért mindegyikünktől. A találkozónk pedig olyan jól sikerült, hogy egy osztálytalálkozó, vagy az összefutó katonák olajbogyós visszaemlékezéseinek legjobb pillanatait is “verte”. A tekerős kaland valóban felért egy komoly, hétpróbás katonásdival is – igaz, kifejezetten békés célokkal… Győződjön meg róla, saját szemével az “utókor” is… ! Tartalmas szórakozást mindenkinek! (
Folyt. köv.!)