TORNAI HELGA: ISCHIA, Ő MEGINT
Annyiszor megfogadta, hogy soha többé nem teszi. Most mégis ott ül a tévé előtt ismét, órák óta, és lankadatlan figyelemmel követi a legújabb élő adást a legújabb olasz tragédiáról.
Ischia, dünnyögi. Ő megint. És újra Casamicciola. Csak ezúttal nem rengett, hanem már megint csúszott az az átkozott föld!
Rémesen fájó fejjel szegezi tekintetét hol a képernyő jobb oldalára, amelyen sokkoló, idegőrlő képek és videók váltják egymást szüntelen, hol meg a képernyő bal oldalára, amelyen főként helyszíni tudósítókat, különféle szakértőket és hatósági embereket látni, meg riportereket, akik a négy nappal ezelőtt történt tragédia színhelyén szemtanúkat, túlélőket szólaltatnak meg.
Újra és újra szemügyre veszi a képeket, a videókat: az őrülten rohanó, haragos sárfolyót, a tengerbe fúródott orrú turistabuszt, a roncsokká préselt autókat és robogókat, az Epomeo-hegy tengernyi kövét és óriás szikláit lenn a falu szívében, a kibelezett, eddig fehér, most fekete épületeket, az eget verő hordalékhalmokat, a végtelen tűzoltóautósort, a polgári védelmiseket, akik ásókra, lapátokra támaszkodva baktatnak fáradt arccal, gumicsizmában, libasorban a majd térdig érő, ólomsúlyú sárban, a férfiakat, akik, fájdalmukba belenémulva, összeszorított ajakkal tolják, taszítják ki a sarat a házakból, az egymásra dobált, alvásra már alkalmatlan, sárittas matracokat, Sárembert, aki a melléig érő sártenger közepén, minden erejét megfeszítve, roppant akaraterővel, egy spalettába kapaszkodva küzd a legfeljebb már csak egy hajszálon függő életéért, a keresőkutyákat, akik finom orral szaglásszák és bolygatják mancsukkal a földet…
Most a képernyő bal oldalán látható, evakuáltakból álló, népes csoportot tanulmányozza, amely egy szálloda halljában egy riporternek igyekszik éppen elmondani az elmondhatatlant.
Mindenki tiszta, rendes ruhában, pillant végig ezeken az otthonukat vesztett – vagy otthonuk használatától, legalábbis átmenetileg, eltiltott – embereken. De honnan a ruhájuk? – villan át rajta a kérdés. A kiürítéskor hozták otthonról a szállodába? Vagy a Caritastól kapták? Vagy a rokonoktól? Vagy ők vették maguknak? Itt a szigeten? Amely persze, hogy nem csak Casamicciolából áll. De volt egyáltalán pénz, bankkártya náluk? Vagy minden érték, ingóság nélkül jöttek el? Higgadt gondolkodásra képtelenül, fejvesztetten menekülve? De aztán hazamehettek – úgy, ahogy ilyenkor szokásos: tűzoltók kíséretében, egy nyúlfarknyi időre –, hogy magukhoz vehessék legalább pénzük s egy-két meleg kabátjuk? – töpreng.
Aztán egy középkorú, evakuált asszony elbeszélésére lesz figyelmes.
Az asszony zaklatott hangon mesél arról az őrjöngő félelemmel teli, hajnali, illetve kora reggeli két óráról, amikor hirtelen arra ébred, hogy bőg, morajlik valami… nagyon-nagyon. Amikor észreveszi, hogy a hálószobája levegője mennyire furcsa, szokatlan, bűzös szaggal teli. Amikor körbejárja a házát, kinéz az ablakokon, és mindenütt csak a hatalmas, vadul vágtató sárfolyót látja. Amikor ráébred, hogy csapdába esett, mert a sárfolyó elvágta a háztól mindkét, menekülésre szóba jöhető utat. Amikor halálfélelemmel a lelkében várja, reméli egyre csak, hogy még időben elérik őt a mentőcsapatok…
„Apokalipszis volt! Apokalipszis!” – forgatja szájában az evakuált asszony szavait. És nem is az első, gondolja hozzá keserűn. Aztán végre kikapcsolja a tévét.
Feláll a fotelből, s a gyógyszeres szekrényéhez megy. A legerősebb fájdalomcsillapítójából vesz be egy szemet, s közben szidja magát, hogy miért is nem képes legalább némileg mértéket tartani. A tragédia fejleményeinek meghallgatása a hírekben talán még rendben lett volna, gondolja. De hogy ő egy teljes délután mást se tegyen, mint hogy a katasztrófa testet-lelket próbáló képeit, videofelvételeit nézze, elemezze, és folyvást azzal a kérdéssel foglalkozzon, hogy ő vajon túlélné-e – úgy igazából, nem csupán biológiailag –, ha foggal-körömmel küzdene, ha megtenne bármit, szó szerint bármit (ejtőernyővel ugrana ki egy repülőből, a karját levágatná, a nyelvét kitépetné, a testét éhes farkasoknak dobná oda martalékul), mégse tudná megmenteni a gyerekét?! A sártól, a földrengéstől, a járványtól, a jégtől, a fagytól, a forróságtól, az éhhaláltól… Fáj a feje, fáj, hát persze, hogy fáj! – szorítja mindkét kezét fejére, majd úgy, ahogy van, ruhástul, befekszik az ágyába.
A gyógyszer nem elég, az agyát kell teljesen kikapcsolnia, gondolja.
De nem megy. Hiába próbál őrjítő gondolataitól szabadulni, agya egyre lázasabban dolgozik.
Hogy is mondták? Hogy is volt? – tolulnak fel lelkében a kérdések. A legfiatalabb áldozatra, egy újszülöttre halott anyjához simulva találtak rá? Piciny testét anyja a sajátjával óvta a végsőkig? Úgy védte az anya a kisfiút a fertelmes gyilkostól, ahogy csak egy anya tudja védeni a gyerekét?
De hogyan eshet meg egy ilyen rettenet? – villan át rajta a kérdés, amelyre választ aligha vár.
De képzeletének más se kell! Akarod tudni, hogy eshet meg? – harsogja képzelete undorítóan. Majd én megmondom neked! Először csak szivárog be a sár a házba. Szivárog, alázatosan, lehajtott fejjel, mintha koldus lenne, s csak egy kis alamizsnáért jönne. Benéz a konyhába… betér a kamrába… de sehol semmi kedvére való. Tovább megy hát, tovább a nappaliba, majd a hálószoba felé veszi az irányt. Már nincs alázat benne. Nem szivárog többé, hanem folyik, ömlik, duzzad, dagad büdösen. Egyre merészebbül és szemtelenebbül nyomul. Szörnyű erővel, óriássá nőve ront be a hálószobába. Kérdezés nélkül tör rá az ott alvókra. Lepi el egy pillanat alatt a papucsokat, a földre vetett zoknikat… és amikor az alvók felriadnak álmukból, ő már alig valamivel a matrac alatt, magasan jár! És…
Elég! – kiabál rá képzeletére. Tilos elképzelni az egészet, belegondolni minden továbbiba! A fiatal apa és anya vad rémületébe, a pici – akit anyja egy pillanat alatt kap ki a franciaágy mellett álló kicsi ágyból – borzasztó sírásába… Tilos! Tilos! – kiabálja. Tilos elképzelni, amint a matracon álló, rémülettől remegő, irgalomért esdeklő fiatal, életerős emberpárt és piciny gyermekét soha többé nem ereszti el a szörnyű sár!
És az az apa, aki a lánya halálfélelemmel teli telefonhívására a szomszéd faluból azonnal, rögtön indult, de hiába? Neki milyen érzés lehetett, amikor az őrülten rohanó, hatalmas sárfolyó egyszeriben elvágta az útját? – töpreng. Ki tudja, hogy amikor a férfi képzeletben még rohant, szaladt az árral szemben, fel a lányáért a hegyre, annak finom, törékeny testét már nem ragadta-e el a durva, kegyetlen ár?! Hogy vigye magával könyörtelenül lefelé, lefelé, lefelé.
Rengeteg végzetes hiba történt, szorítja már megint kezével az egyre jobban és jobban fájó fejét.
Hogy is mondták a szakértők? Vulkanikus, könnyű szerkezetű talaj? Nem is lett volna szabad bizonyos módon építkezni rá? És az illegálisan felhúzott – számtalan! – épületet nem kellett volna sokkal inkább azonnal lerombolni, semmint fennmaradási engedéllyel végül megtartani? És vajon erdők, épületek helyett, nem tartották volna sokkal jobban a talajt? És egyáltalán, miért van egyetlen ház is még Casamicciola legveszélyesebb körzetében, ahol földcsuszamlások és földrengések váltják egymást szüntelen?! És vajon miért nem végezték el azokat a – ha jól érti, vízelvezetési – munkákat a talajban, amelyekről most hirtelen mindenki beszél? Miért nem csinálták meg őket, ha pénz, az állítólag volt rá bőven?
Hogy hagyhatták, hogy megismétlődjön a tragédia, amikor pedig állítólag megfogadták, hogy soha többet nem fog???!!!
Fáj a feje, persze, hogy fáj! – gondolja mérgesen. Hát tényleg képtelen kikapcsolni azt a hülye agyát????
Sárember az intenzíven van – jut eszébe. Igen, persze, egyelőre ott van. De nem kell félni, életben marad. Erős a szervezete… ha eddig kibírta, ezután már könnyebben ki fogja. Nyelte, lélegezte be a sarat, teste átfagyott, mellkasa csúnyán összenyomódott… A légzésével vannak még ugyan problémák, de ma már beszélt, nem igaz? Azt mondta, hogy egy percig nem gondolt arra, hogy feladja… és hogy nagy fizikai erejének és Istennek köszönheti, ha még él.
Hívő lélek ez a Sárember. A fizikai ereje fontos volt, elismerte, de nem elég, mert szerinte ő Isten segítsége nélkül nem élte volna túl a sorscsapást. Ezért mondják hát mindig mindenre a vallásos emberek azt, hogy: ha Isten is úgy akarja. Jó lesz a termés… szép lesz a lakodalom, jegyzi meg valaki, s erre ők máris mondják: ha Isten is úgy akarja. De ugyan miért ne akarná a Mindenható, hogy ne legyenek többé tragédiák? – töpreng, és közben megkönnyebbülten nyugtázza, hogy végre kezd hatni a fájdalomcsillapító. Talán aludni is tud majd nemsokára, gondolja reménykedve.
És reménye beteljesül: hamarosan alszik már.
Álmában egy szigeten van. Hogy pontosan hol, nem tudja, de nem is érdekli különösebben. Az egyetlen dolog, ami érdekli, az az, hogy mielőbb elhagyhassa a szigetet. Izgatott, ideges. Egy dombra fel-, és onnan levezető úton jár szakadatlan. Amikor a domb tetején áll, lefelé néz, a szigetet körülölelő, szürke, végtelen vizet kémleli, hátha jön már végre valamerről az a hajó, amelyet annyira vár. Amikor meg lenn van a kis öbölben, amely kikötő is egyben, felfelé néz, a gyér növényzettel borított domb fölötti, egyre sötétülő eget mustrálja. Felfelé és lefelé jár az úton. Várja, egyre várja a hajót, és közben egyre jobban rettegi a sötét eget. Menekülnie kell mielőbb, érzi. De nincs hova, tudja jól.
Az ég már feketén borul a szigetre, de a hajó még mindig sehol. Most egyszeriben megnyílnak az ég csatornái, és hangos robajjal szakad ki belőlük a végtelen víz!
Az emberek, akik eddig talán éppen úgy egy hajóra vártak, mint ő, most rémülettől eltorzult arccal rohannak el mellette a kis öbölben, ki a mólóra. Onnan jön le! Onnan jön le! – hallja aztán tébolyodott kiáltozásuk, s látja, amint a dombra fel-, s onnan levezető útra mutogatnak vadul. Nem érti, hogy kire, mire gondolnak, mert ő, akárhogy is mereszti a szemét, nem lát semmi rendkívülit.
De most… most mégiscsak meglátja azt az egyenest feléjük száguldó, elsodort sziklákból, felmorzsolt épületekből, s ki tudja, még milyen más hordalékokból álló, hatalmas sárszörnyet, amely a dombról mindjárt rájuk veti magát.
Soha többé nem fog újra megtörténni! – üvölti közben valaki kétségbeesetten. Nem fog, ha Isten is úgy akarja, zokogja egy másik.
És ő végre felébred rémálmából. Szíve őrülten ver. Nem fog többé újra megtörténni! – kalapálja szíve fenn egész a torkában. S ő gyorsan még hozzáteszi: ha Isten és az ember is úgy akarja!
