Nem szeretem semmirekellőnek nevezni magam, tegye azt meg, akinek van rá oka…! Két körülményben azonban minduntalan megteszem azt. Az egyik, amikor a konyhában megcsodálhatom Édesanyám főzőmesterségét, a másik önmarcangolás pedig akkor támad rám, amikor Édesapám írásai kerülnek a kezembe! Vagyis, egyfelől kutyaütő vagyok a tűzhely körül, másrészt pedig hitvány gazdája vagyok az értékes atyai szellemi hagyatéknak, amiből magam is sokat épülhettem… Nem futja az életemből, nem futja a napjaimból… Kapok is érte Kollár-szellembátyámtól, napjában…
A bűnbánat egyik része még – Hálistennek! – valós időben leróható… Vén-plesiként, mostanában kezdek sündörögni a konyhában a Mama körül… A mai napon a 90. évébe lépő drága Édesanyámat nem fogom most azzal frusztrálni nyilván, hogy újabb receptet kunyeráljak tőle, mint régen, ama nevezetes krumplilevesét amit Vírusnaplónkkal megdézsmáltunk. Egyszerűbb megoldást találtam, „alattomos” pernahajderként elcsenem egy pár kedves receptjét… Ráadásul, a kézzel írottak közül – mert azok mégiscsak értékesebbek…
LOPOTT RECEPTEK …
Nem is receptek ezek, hanem kis szkeccsek, emlékeztetők a hozzávalók arányairól. Hiszen, a munkájában (iskolai élelmezésvezető) profi volt, otthon pedig művésze a sütés-főzésnek – akkor a két falu (Csanádapáca és Pusztaföldvár) Piroska nénije, most pedig két unokáján túl nagyon sokunk Piri mamikája. A JÓISTEN ÉLTESSE EGÉSZSÉGBEN ÉS ABBAN A MÉRHETETLEN ÉS HATÁRTALAN SZERETETBEN, ami ma is körülveszi, amiből három életre valót is kiérdemelt ebben a, szinte már 90 évében! Most nem tudunk mesélni – beszéljenek a receptek…! (Hú, mit kapok én ezért a, jogdíjsumák fékomattaságért…?!)
A hatvanas-hetvenes években vagyunk… Reggel a gyerek és a „többi jószág” ellátása után, 7 előtt már indul a busz, a templom után már dudál a Kapás Pali sofőr, hogy – Siess Piroska! Aztán, négy után egykilóméter gyaloglás haza, mert a ‘bánhegyesi’ csak a faluvégén áll meg… Aztán usgyé, háztartás, pótfőzés stb. na és a hazahozott munkák… Mindezt, a sok éven „átívelő” házépítési időszakban is értve… Egyszóval nem nagyon érti az ember, hogy hova fért bele a hímzés, horgolás és más kézimunkák napi penzuma, az akkoriban divatos (bélyeg, papírszalvéta stb.) gyűjtés ésígytovább.. Valami „időcsapdás” trükk lehet a dologban, hogy a még ma is újabb rendszerezésre váró receptgyűjtés is belefért – beleértve a kézzel másolásokat, ollózás-ragasztásosakat is… Az a lényeg, hogy nemtudoménhány költözés után is átmentve, most kicsit meglopva, a receptek – mint egy régi fa friss hajtásai – megelevenednek és mint virágocskák, visszaköszönnek és bókolnak Szívbéli Kertészüknek… Előadom hát a „lopott holmit” 🙂 …
Ezek jó fél évszázaddal ezelőtti emlékszirmok, de a sötétben bujkáló emléktolvaj talált egy, ezeknél is régebbi kincset… Édesanyám lánykori kézírásával lejegyzett lapokat is találtam mostani szupertitkos ásatásaim során. Emlékszem, hogy kisdiák koromban mennyit gyönyörködtem ezeknek a lapoknak a gyöngybetűiben – talán innen is a késztetés, hogy tudjak „szépen írni” és ha akarok, ma is tudok… Sok ismerősömet megleptem már, ha rákapcsoltam a „gyöngyírásra” – ja bocs, ez huszonévekkel ezelőtt lehetett, amikor még „tudtunk írni”, illetve figyeltünk az ilyesmire…
Namost akkor: ha a szép írást Anyámtól, a szépen írást pedig az Apámtól leshettem el… Emlékezzünk meg hát Róla is, minthogy ő is ‘szülinapos” – csakhogy ő már 15 éve máshol tartja, úgy hogy közben nagyon erősen velünk van… Előtte azonban még egy kis családi számolás…
DÁTUMOK JÁTÉKAI
Zenei zsargonszóval azt szoktam mondani, hogy a mi családunkban alap a születési szekundsurlódás… vagyis a születésnapok szeretnek csatlakozni… Kezdték a szüleim: Mami december 13. vs. Papa december 14. Drága gyermekeim: Nóri október 19 vs. Évi október 20, második unokatestvérem a régebben gyakrabban, kiválóan zenélő köztisztelt ny. mentős, a vásárhelyi Czirják Zoli egy nappal „öregebb” nálam, míg első unokatesóm a fejjel magasabb „kis-Plesi”, vagyis István öcsém szülinapja az enyémet követi a naptárban, július 11-én. Anyai nagymamám viszont nem szerette a szekundsúrlódást, így ő a saját születésnapján szülte meg legfiatalabb, hatodik gyermekét Irénkét, akit szintén a Jóisten éltessen közöttünk még nagyon sokáig Nagykőrösön, nyársapáti családja körében!
Mindezeket azért soroltam elő, hogy rávezessem magam és olvasóm, hogy milyen fontos (lenne) a családi emlékezet, még ebben a piszkosul szétdigitalizát világban is… Édesapám egész életében, pedagógiai és közművelődési munkálkodásai közben rendezgette tulajdon emlékeit és környezetének tárgyi emlékeit, a hétköznapok kincseit, a HONISMERET bűvös eszményének elszánt és megszállott követőjeként. Idős éveiben, itt Szegeden mondogatta már szegénykém, hogy fogy az erő fiam, nem tudom én már összerendezni, amit egész életemben pakolgattam…
LOPOTT EMLÉKEK
Gyakran vesz erőt rajtam is a kultúrpánik, hogy ugyanígy járok én is, aki parttalan pályámon nála sokkal jobban széjjelhagytam a dolgaimat… Így hát most, másfél évtizeddel az eltávozása után, ma is mentsük, egy kicsit legalább a menthetőt… Sokan emlékeznek még és keresték is rajtam sokáig az 1990-ben megjelent gyűjteményes memoárkötetét, aminek „Mesél a szülőföld” volt a címe. Benne a ‘vásárhelyi, békéssámsoni gyerekkori, valamint a pusztaföldvári aktív felnőttkori emlékek sorjáznak elő, megfelelő néprajzi, helytörténeti, vagy éppen család-történelmi adalékokkal.
Ebből a csipkerózsaálmot alvó, feltámasztó csókra váró könyvecskéből, meglehetős pattintatlan kőkori, analóg módon reprodukálom – mondjuk ki, lopom… – itt Édesapám egyik leginkább szívmelengető írását. Jellemző módon, az emlékező a hideg tanyák melegének gyermekkori bűvöletével példázza a család mindenek feletti szentségét, azt az emberi közelséget, amikor jószerével még a test melege is számított. Miután a kis memoár megjelenése óta is lepörgött egy újabb emberöltő és elkezdett leleszaladni az embervilág a tengelyéről, most újra olyan napokat élünk meg, amikor a fékevesztett energiatobzódás nagyhalálának jöve el az ideje… mondám prófétikusan, de igen aktuálisan…! Egyszersmind arra is rávezeti lassan magát a lelkét veszejtő, nyugatieszű emberiség, hogy ideje lenne már összébb húzódni és a legközelebbiek körében összefoldozni a múltbeli szépet a reményteli jövendővel – a szeretet jelenidejében. Ennek pedig egyetlen, holtbiztos léleképítménye – a tudomány akármikori állása szerint is – A CSALÁD…
Ezen pót-gondolatok elébocsájtásával ajánlom drága, ma 96 éve született Édesapám sorait – a maiaknak és a még köztünk levő keveseknek, akik ezt a világot megélték és fel tudják idézni…
