Vadházasság az állami hatóság előtti házasságkötés vagy egyházi esküvő nélkül létrejött együttélés férfi és nő között. A magyar parasztságnál elismert együttélési forma, ha házasfelekként gazdaságilag együttműködve, együtt lakva, szexuális kapcsolatot tartanak fenn, esetleg utódokat hoznak a világra. Ez a kapcsolat elsősorban idősebbekre, özvegyekre, elváltakra, esetleg testi fogyatékosokra volt jellemző. Életmódjukat a törvényes házasoktól csak a templomi szertartás, a hivatalos jogi aktus hiánya különbözteti meg. A népnyelvben ennek az állapotnak igen sokféle megjelölése van: bagóhiten élés (bagóhit – bagolyhit, a kifejezés arra utal, hogy titokban, „holdvilágnál esküdtek”, csak a bagoly látta az esküvőjüket).
Ezeket a kapcsolatokat a közösség általában tudomásul veszi, és a tudomásulvétellel hallgatólagosan szentesíti. Az összeállt pár legtöbbször törvénytelen állapotának indokait többnyire megértik, közös társadalmi alkalmakra együtt hívják őket, akárcsak a törvényes házasokat.
Az alföldi tanyavilágban előfordult, hogy csak a lakodalmat ünnepelték meg, de nem mentek be a városba azt törvényesíteni. Ennek oka, hogy a városban székelő hatóságok messze voltak, de vagyoni okai is lehettek. Volt olyan házaspár, aki negyedik, ötödik gyerek után ment el házasságát megkötni, gyermekeit beíratni, megkereszteltetni.
Ezeket teljes jogú házasoknak ismerték el, a házasság erkölcsi normáit szigorúan betartották. Csak a hivatkozó terminológiában tettek különbséget a törvényes és nem törvényesített párok között. Az összeállt házaspárnál a férfinak nem felesége, hanem asszonya, a nőnek nem ura, hanem embere volt. A gyermekeket apjuk nevén emlegették, a leányanyák gyermekeivel ellentétben helyzetük nem volt hátrányos.
A fáradhatatlan öregúr részére a Mózes-szakállú Klein vendéglős kétágú villájával kihalászott egy hatalmas koncot, melléje a vendéglő büszkeségét, az elmaradhatatlan velőscsontot, amelyet Szomjas úr kellő szakértelemmel vett vizsgálat alá: a koncot megforgatta jobbról-balról, megsimogatta a kövéres részeket, a sovány oldal puhaságáról néhány villadöféssel győződött meg.
– A temesvári szeszgyártól veszem a marhát – mondá Klein úr, aki vendéglője mellett jóhírű mészárszéket is vezetett.
A marhahús valóban “letette a vizsgát”, mint Szomjas úr utólag megjegyezte. E napon uborkamártás szerepelt az étlapon, de az öreg úr megkérdezte, hogy “nem akad valami paradicsom a konyhán?” mire a vendéglős a vendég bundájának és szakállának kijáró tisztelettel nyomban intézkedett. Szomjas úr ezen idő alatt a velőscsonttal bánt el érdeme szerint, jól megütögette bal karját jobb kezével, amig a csont kiadta minden gazdagságát. Bőven hullott a só és paprika a párolgó velőre, a házikenyérszeletek gyorsan tűntek el a deres bajusz alatt, a kékkötényes pincér füles pohárban aranyruhás, fehér galléros sert hozott a söntésből… Ugyan kinek jutott volna eszébe törődni tovább Józsiás úrral és az ő bajaival, amelyek a zárt fiákerben várakoztak reá? Az író nagyon szeretne az egész regényben mindvégig arról írni, hogyan evett és ivott a bölcs öregúr, szeretné elmondani későbbi vitatkozását Klein vendéglőssel a csíkleves felett, amelyet véleménye szerint karácsony hetében egész Magyarországon enni kell, káposztával, és amely mégsem található egyetlen pesti vendéglőben sem, mintha olyan messzire esnének a tiszai kiöntések, ahol tudvalevőleg a jég alatt a csík lakik… az író szeretné pontosan leírni mindazokat a szavakat, amelyeket Szomjas Gusztáv úr nemcsak ebédközben az ételekhez, de ebéd után a borospoharakhoz intézett, ámde az író tudja, hogy olvasói mást várnak tőle. A szerelem rejtélyes útjai vonzzák az olvasónők érdeklődését. – Kövessük hát Józsiás urat, aki a régi Pesten annyit járt szerelmi ügyekben, hogy lábának egykor külön sírt kell vala ásni a Kerepesi temetőben.
Józsiás úr belépett a fiáker ajtaján, és a gyöngyházgombos kocsisnak, aki régi ismerősként üdvözölte őt, azt parancsolta, hogy “valamerre, a Svábhegyre hajtson”. (Józsiás úr ugyanis igen jól tudta, hogy a téli időben Budára vagy Stefánia útra lassú tempóban járó bérkocsikat szemügyre veszi minden járókelő. A szerelmesek kocsijait… Ő már régen nem járt a budai oldalon levő Kutyavillához hölgyeivel, mióta ifjabb Ábrányi Kornéllal, az oroszlánkülsejű szerkesztővel és a Művésznővel találkozott.)
– Az énekleckémet hagytam abba az ön kedvéért – kezdte panaszosan Zsófia. – Mi ütött magába, hogy azt a vén majmot küldte a nyakamra?
Józsiás percekig szótlan felindulással borult az asszony vállára. A rókaszínű bundácskának valóban előkelő illata volt, hogy egy szegény írót, aki a bütyköslábú szerkesztők pipabűzét szokta élvezni, megszédítsen. A jól fűtött úriházak kényelmes belseje, az állatprémekkel borított padlók és ablakok, az ébenfekete, fehér fogsorú zongorák, fénylő velencei tükrök, mennyezetes ágyak, csillogó asztalok, túltömött fehérneműs szekrények jutottak eszébe Józsiás úrnak e bunda illatára.
Ez a bunda abból a világból jött, ahol nem ismerik az avas szegénység foszlott rongyait, egy udvarias, finom, halk világból, ahol a nők unottan szemlélik drágaköveiket, változtatják karpereceiket, az újságban csak azokat az oldalakat méltatják figyelemre, ahol a bálokról és színházakról van szó, csodálatos szappanokat használnak a mindennapi fürdéshez, és csak haláluk után találják meg a szerelmes leveleket, amelyeket a Józsiásoktól őrizgettek a szekrény fenekén.
– Halálsejtelmeim voltak a múlt napokban, és megsemmisítettem mindazt, ami a múlt időkre vonatkozik – rebegte Zsófia, miközben levonta jószagú kesztyűjét a jobb kezéről, hogy azt Józsiásnak nyújthassa.
Józsiás elkapta a kis kezet, amelyen egy ritka gyémántgyűrűcske tündöklött.
– Én is azt hittem, hogy meghalok, ha nem láthatom, Zsófia. Ezért küldtem az öregembert, akinek megbízhatóságáról meg vagyok győződve. Már napok óta várom…
Zsófia megsimogatta Józsiás arcát.
– Az éjjel álmodtam magával, tudtam, hogy ma látni fogom. Reggel kitekintettem az ablakon, a galambjaim a Szerviták teréről hozzám repültek, és megpillantottam a ház előtt az öreg kandúrt, amint a hóesésben odalent várakozott. Csak egyetlenegyszer, amaz izgalmas estén, ott a belvárosi ház udvarán, mikor az ablakon kiugrottam: láttam a vén csőszt, mégis felismertem mindjárt az öreg vadmacskabundást. Sőt azt is sejtettem, hogy magával van összefüggésben az öreg ember ácsorgása a ház előtt. Egyik óra múlt a másik után, és az öreg ember nem mozdult. Ott állott a Szép Vadásznő előtt, vállát, hátát, sapkáját elborította a hulladozó hó, de ő nem törődött vele. Fiatal korában érzelmes legény lehetett az atyuska, megszokta a türelmes magaviseletet a hölgyszolgálatban.
– A vén szamár – dörmögte Józsiás -, hát nem mert felmenni kegyedhez?
Zsófia nagy érdeklődéssel, szürcsölgetve a szavakat beszélte tovább különös élményét:
– Már olyan volt az öreg, mint egy hóember. Az óramutatók délfelé jártak. Olykor nyugtalanság cikázott át a szívemen. Hátha betörő az öreg? Hátha egyéb gonosz szándékai vannak? Szobalányom, a Hencsi is megvizsgálta a hóembert az ablakból. Ám az okos leánynak nyomban megvolt a véleménye, hogy az öreg nem lehet más, mint üzenethozó. Nem bírtam tovább fékentartani az idegeimet, gyorsan felöltöztem, és az utcára siettem.
– Csizmácskáit nem felejtette el – rebegte meghatottan Józsiás úr Zsófia lábára pillantva.
– És a kalapomon nem veszi észre, hogy magára gondoltam öltözködés közben? Ez az a bizonyos kis kalap, amely annyira tetszett magának. A harkálytollak miatt.
Józsiás szólani sem tudott a meghatottságtól, csak halk csókot lehelt az említett tollakra.
– És a fátyolom? – folytatta Zsófia. – Nem mindig arra kért, hogy lila fátyolt hordjak? És a nyakamban van az amulett is, amelyet tavaly karácsonykor ajándékozott nekem. Ó, én minden ajándékát megtartottam. Megvan a japán szobrocska, a levélpapírdoboz, Puskin verseskönyve. Olykor körülveszem magamat velük, amikor erősen gondolkozom, és megidézem a szép napok emlékét.
– Új könyvemet is kegyednek fogom ajánlani. Persze, valamely szimbolikus jelszó alatt.
– Ó mily boldoggá tesz, Józsiás. Bár kistermetű vagyok, egy fejjel magasabbnak érzem magam minden barátnőmnél, mikor arra gondolok, hogy maga nekem írja műveit.
– Minden soromat arra szánom, hogy az én istennőm tetszését kiérdemeljem.
– Te vagy a legnagyobb magyar író – felelt Zsófia, és ajkát csókra nyújtotta.
Vannak női ajkak, amelyek a csók tudományát művészetté fejlesztették. Melegen, húsosan, kagylóként tapadnak a kiválasztott férfiszájra, és apró virágporzókat, tulipán-nyelvecskéket, csodálatos kis izmokat mozgatnak meg ajkaikban, mint a cimbalomverőket. Nedveket és melegségeket adnak kölcsönbe, fogaik sövényét úgy el tudják tüntetni, hogy a férfiszáj szabadon nyomulhat előre a kehelybe… Vannak nők, akik nyelvüket nyújtják a férfi szájába, mint valamely dárdát vagy jóízű gyümölcsöt. Akiknek ajkuk oly hűségesen tapad, mint a pecsétviaszk, akik egy hosszú, kéjes csókjukkal behatolnak a férfiszív legbelsejébe, akiknek csókja közben a legkényesebb és legtisztább férfi sem érezhet tisztátalanságot. Különösen akkor tudják meg a nők, hogy csókjukkal mily művésziesen kell bánni, midőn harmincadik évüket betöltötték. Zsófia már harmincegy éves volt.
A jószagú, állatbőrrel, bársonnyal felszerelt kocsiban a budai Lánchídfőtől a Vérmezőig tartott az első csók. A kocsi ablakát belepte a zúzmara, valamint elhomályosította azt Zsófia meleg lehelete, aki gyakorlott kocsikázó nő létére mindig rálehelt az ablakokra.
– Hová viszel? – kérdezte Zsófia, miután fátyolát egészen felvonta, és erősen a férfi szeme közé nézett zöldes szemeivel.
– A Svábhegyre megyünk, ahol ilyenkor nem találkozunk senkivel.
– Veled mindenhová elmegyek – felelt Zsófia, és a térdét átvetette Józsiás térdén. – De hát hadd folytassam kalandomat az öregapóval. Amint leértem az utcára, az öregember nem vett észre, szemét és orrát az ég felé szegezte, mint aki legkevésbé sem fél attól, hogy az emeletről leöntik. Másodízben is hiába haladtam el az öreg mellett, nem akart rólam tudomást venni. Isten tudja, mi jár a fejében az ilyen vén csősznek, amikor őrködésre kiállítják. Lehetséges, hogy abban reménykedik, hogy a maga részére szerez szerelmi sikert. No megállj, gondoltam, majd megtáncoltatlak én, csak a helyedről csalogassalak el. Majd bevezetlek valamely mellékutcába, ahol, vallatóra veszlek… Vén, odvas fagyökér volt ám az öreg. Legalább egy tucatszor kellett a szeme közé kacsintanom, amíg mozogni kezdett. Akkor is olyan vonakodva jött, hogy nyomban észrevettem, nem ismer. A Szarka utcába csalogattam az öreget, ott kevesen járnak. Itt már vígabban jött a vén csacsi, és a bajszát kezdte pedergetni. Meglassítottam a lépteimet, vártam: no, vén aszfaltbetyár, hadd látom, tudod-e, mi a módi Pesten? Hát bizony tudta az öreg. Igaz, hogy egy kicsit avult volt a manirja, mintha régi divatlapot forgatnánk. Igaz, hogy egy kicsit félszeg volt az ő ócska udvariasságával, peleskei nótáriusbeli bókolásával, a szemöldöke mozgatásával, amint tán még Lauka Gusztáv csábítgatta a Török császárban a kaszíroslányt, furcsa hetykeségével, amelyet utoljára a Népszínházban láttunk Göndör Sándortól… Különös volt, mint általában azok a férfiak, akik sohasem akarnak megvénülni, szeretnek sárga keménykalapot, barkót, hímzett mellényt, csokros nyakkendőt viselni, és a nőkhöz olyan hódolattal közelegnek, hogy azok valóban királynőnek érezhetik magukat, midőn az öregek megszólalnak. Jó darabig hallgattam az öregurat, amíg elkészült bájaim leírásával, magasztalásával. Azt mondta: olyan lábam van, mint az őzikének… Megdicsérte a hajamat, amelyről azt állította, hogy olyan, mint a Komáromi Mariskáé… A szememre pedig ráfogta, hogy Wulff cirkuszigazgató lovarnő-leányáéhoz hasonlatos. Nem árt néha szóba állani ilyen múlt századbeli lovaggal. Meghalljuk tőle azokat a dolgokat, amelyeket anyánknak, nagyanyánknak mondogatott annak idején. – Végre felfedtem kilétemet a heves aggastyán előtt, mire ő nyomban harcmodort változtatott, és a te szerelmednek nagyságát, kínjaidnak sokaságát kezdte emlegetni, mint hű szerelmi ügyvivőhöz illik.
Józsiás úr kifigyelt az ablakon, már a Svábhegy oldalában járt a bérkocsi. Néptelen az út, a nyárilakok üresek, a majorosok a meleg kályha mellett üldögélnek, fekete, nedves fák és vizes árkok futnak együtt a kerekekkel, a halott erdőben gyanakodva zörget valami, mintha akasztott embert himbálna a szél, a tél messzire benn az erdőben fehér játszóteret készített a nyulaknak, rókáknak, falevelek kelnek fel az úton, a keréknyomban és a kocsi után néznek, amint nyáron, zöld korukban is utánanézegettek a fehér ruhás, lármás kisasszonyoknak. Az ilyen téli kocsikázás az elhagyott utakon, Budapest közelében még nem tartozott az úrhölgyek és urak mindennapi mulatságai közé. Regényes helyzet volt ez, akárhogy vesszük, az erdőben rablók is rejtőzhettek, nem beszélve a vadászokról, akik budai hegyek sötétbarna erdőségeiben puskáznak. De már ebben a korban is, mint mindig, voltak regényes gondolkozású nők, akik az életben azt keresték, ami nem hétköznapi.
Zsófiát egyéb emlékek is fűzték a Svábhegyhez. Leánykorában itt nyaralt az Ilonka-lakban, amíg az öreg tőzsér élt. Leszállván a hintóból: bejárta a mély utakat, az elhagyott kertekben önmagát látta eltünedezve, tizenhat esztendős fejét vélte a lugasokban, és az ösvényeken rengeteg lábnyomra talált, amelyeket most egyszerre meglátott a fogaskerekű felé vezetni, vagy onnan, alulról a Hűvösvölgyből jönni a mély erdei utakon, hogy (Zsófiának) udvarlására legyenek. Ah, mennyi vidám vagy merengő lépés jött Zsófia felé, amikor itt a nyári délutánokat töltötte, alkonyattal a holdat nézte, a pázsiton, a bokrok között heverészett… Józsiás úrnak fájtak e visszaemlékezések, mert ő még akkor nem szerepelt Zsófia ismerősei között, akik kedvéért a völgyből a hegyre jöttek, a Normafánál merengtek, a villa ódon kerítésén bemásztak…
– Hányszor akartam öngyilkos lenni, midőn ősz felé járt az idő, és a levelek kopogtak a háztetőn.
– Miért? – kérdezte szívdobogva Józsiás.
– Talán éppen miattad szenvedtem, de te nem tudtál róla – felelt Zsófia.
Egy földszintes, sárga falú, ódon villának a kapuja nyitva volt. Zsófia borzongva nézett a kísérteties külsejű házra.
– Gyermekkoromban azt beszélték erről a házról, hogy itt lakott a bolond Kemény báró, aki éjnek idején, késő ősszel a regényeket írta. Már egészen őrült volt, és rettegett az emberek társaságától. Azt mondták, hogy azóta, mióta a báró kitette innen a lábát, mindenki megbolondult, aki hosszabb ideig lakott a házban. A falakban, a tetőben, a kertben ottmaradtak a láthatatlan szellemek és kísértetek, amelyek a bolond Keménnyel költöztek a házba.
– Azt hiszem, én is meg fogok bolondulni. Ez a legszebb sors egy író részére – rebegte áhítatosan Józsiás úr.
– Ó, mint szeretnék cserélni a bolond Keménnyel, ha olyan regényeket írhatnék, mint ő írt. Például a Zord időket.
Zsófia halkan felelt a ház közelében:
– Sohasem tudtam elolvasni egy Kemény-regényt. Kissé unalmas volt a báró.
Józsiás úr bizonyos szomorúsággal rázogatta a vállát:
– Ne mondjon ilyesmit, Zsófia, még ha igaz volna is. Mi, írók, ha megszeretünk egy nőt, arról feltételezzük, hogy éppen úgy szereti a mi halott ideáljainkat, mint saját magunk. Kemény Zsigmond, miután oly tragikus volt végzete, minden időkre eszményképe a szenvedő, szegény magyar íróknak. Amulett ő, amelyet a szívünk közepében hordozunk.
Zsófia néha szeretett ingerkedni Józsiás úrral.
– Csak gondolja el, mily szegénységben és nyomorban élhetett itt a bolond regényíró – mondá, amint a hegyoldalon fekvő ház kertjébe a nyitott kapun át beléptek. – Látom, hogy van valami kémény a házon, de bizonyára nem azért volt ez, hogy a bárónak pompás ebédet főzzön alatta valaki. Fürdésről, tisztaságról, világosságról, kényelemről bizonyosan szó sem lehetett. Avas minden sarok, az ágy olyan lehetett, mint egy börtönben. A báró szakálla, haja megnőtt, mint vademberé. Senki se törődött vele, csak az éji kísértetek. Talán egy púpos hasú majorosné gorombáskodott vele, ha fehérneműt akart váltani. Szalonnán, kenyéren, bundapálinkán, kapadohányon élt itt a nagy regényíró, legfeljebb a kísértet kopogtatott ajtaján. Higgye el, kedves Józsiás, úgy vagyunk régi íróinkkal, mint az egykori udvarházakkal, amelyekről rajongva szokás beszélni, de senki se lakna bennük szívesen.
Körüljárták az ódon házat, a ködbe, télbe borult hegyoldali kertben megtalálták a kőpadot, amelybe valaki bevéste, hogy itt üldögélt Kemény Zsigmond. Józsiás áhítattal telepedett a padra, és magához vonta Zsófiát:
– Nem gondolod, én kedvesem, hogy a nemes báró reménytelen szerelem miatt költözött ez elhagyott lakba? Itt üldögélt, és valakit várt mindig a Béla király út felől? Egy grófnőt vagy egy finom bankárnét? Egy úrileányt vagy egy szép színésznőt? Talán sohasem bolondult volna meg a báró, ha annak a bizonyosnak eszébe jut vala misét hallgatni a barátoknál, aztán rászánni magát késő ősszel a svábhegyi utazásra, amikor a báró már felgyújtotta a faggyúgyertyákat a bezárt ablaktáblák mögött… Feljött volna a kertben egy úrnő rövid, magyaros bundában, bő, lengő szoknyában. Kis sastollas kucsmában, amilyent a hatvanas esztendőkben viseltek… Kopogtatott volna a verandán kesztyűs kis kezével, és Kemény mogorván kérdezné belülről, hogy: ki az? mire a hölgy könnyes hangon, bocsánatkérően felelne: “Én vagyok… Emilia vagy Róza…” amint abban az időben ez számtalanszor előfordult, ha igazak a régi írók elbeszélései.
– Nem hiszem, hogy az úrinők leereszkedtek volna a tintanyalókhoz. Akkori igényeiket az úrinőknek: tökéletesen kielégítette egy nyúlkaszárnyabeli lájdinánt. Csak a modernebb nők, akik már alaposabb nevelésben, jó iskolákban, műveltségek, finomságok, rajongások ifjú korában növekednek: azok érdeklődnek az írók szeszélye iránt. Természetesen: többnyire a vagyonos zsidónők – felelt Zsófia. – Igaz, hogy a Gazdasszonyok Egyesületében is ülnek írók, de azok rendszerint kopaszságuk, akadémikusságuk, tekintélyességük révén jutnak uzsonnákhoz a nagyasszonyok asztalánál. Szerelmet csak mi bohó, rajongó, ideális, sokszor félbolond dámák érzünk a tehetséges, fiatal irodalom iránt.
Józsiás komolyan beszélt a komolykodó Zsófiával:
– Igazad van, királynőm. Én boldog vagyok, hogy engem is a tehetséges és fiatal írók közé számítasz. Néhány év előtt, mikor a katonatiszti kar már áttette hódításait a vidékre és a dzsentri-regényekbe, a muzsikusok voltak divatban a pesti hölgyvilágban. Csak egy hosszú hajú, beszámíthatatlan, hóbortos muzsikus arathatott itt kellő sikert a szerelemre vágyó nők között. A Nemzeti Zenede szakállas professzorai kapják itt a szerelmes leveleket, valamint a meghívásokat a téli délután, mikor az úrnők vágyteljesen üldögélnek zongoráik mellett, vagy hegedűt srófolnak. Skálákat, ütemeket dalolnak a hosszúhajúak a nők fülébe. Még a részeges cseh muzsikusokat, a nagyhasú dobosokat is kiszólongatják sörházaik bolthajtása alól a divatos dámák, akik muzsikus udvarló nélkül nem élhetnek. Valld be, hercegnőm, hogy tíz év előtt te is egy zenetanárért rajongtál… Mig mostanában, hál’ istennek, eljutottunk oda, hogy az írók is kezdenek számítani a divatos hölgyvilágban, ahol már télen sem viselik a hosszú szárú barchend-nadrágokat, hanem a Váci utca kirakataiból öltözködnek.
Zsófia megsimogatta Józsiás arcát:
– A Műbarátok Körében kezdődött ez a divat, fiacskám. Aztán folytatták az Aurora Kör hölgyei a Drexler szeparéjában. Manapság már el sem képzelhető igazán elegáns dáma, akinek ne volna háziírója vagy költője, aki udvarlásával körülvegye. A mi világunkban nagyon lenézett hölgy volna az, fiacskám, akihez egyetlen verset sem írnának, vagy akinek tiszteletére valamely regényíró ne ülne asztala felett, hogy az illető hölgy keresztnevével és tulajdonságaival felruházott hősnő kalandjait elbeszélje. Lehetséges, hogy ez azért van, mert mi vagyonosabb úrnők nagyon mohón szívtuk a kultúrát magunkba, az anyánk még fejkötőben járt a Király utcában vagy a Dob utcában, és a művészetek közül az ötvösségnek volt híve.
Józsiás felsóhajtott:
– De ők még ismerték az izzó, észvesztő, piros szenvedélyeket, amelyeket ti már nem ismertek. Az ő testük még egészséges, vágyteli, forró volt, úgy szerettek, mint a vadállatok. Vágyakozásukban elvesztették józanságukat, óhajtásuk éles fogsorral támadt, szerelmük kiapadhatatlan forrása volt a kéjnek, gyönyörnek. Míg ti megelégelitek az ingerlő csókolózást. Ez a divat nyugatról jött a kultúrával.
– Én nem csalom meg az uram, akármennyit szónokolsz – felelt Zsófia, és karonfogta Józsiás urat. – Gyerünk innen, félek a bolond báró lelkétől, amely bizonyosan ott bolyong a téli fák alatt. Hallod, hogy zörög valami a házban? Félek, hogy kilép valaki az ajtón…
Ebben a percben csakugyan kinyílt a veranda ajtaja. Óvatosan, félénken, mintha egy alvó denevér indulna alkonyattal útjára, kilépett a házból egy tarka szoknyás majoros-leány meg egy görbe lábú, vénecske ember…
A leány kendőjét szemére húzva, elsietett. A kertész pipáját tömögetve ballagott utána.
– Mit gondolsz – röppent ki a szó Józsiásból -, mit csináltak ezek az elhagyott házban? Szerették egymást… Csak te nem szeretsz engem.
Zsófia vérpiros volt, akadozott a lélegzete, a füle mellett meglibbent egy hajszál, mintha az megadná magát.
– Gyerünk, Józsiás, majd megcsókollak a kocsiban… Hosszan, forrón, ahogy szoktam. Aztán letérdepelhetsz, és megcsókolhatsz te is.
Kezével a Józsiás kezébe kapaszkodott, és lassan vonta maga után a néma kertből. De amint a ház közelébe értek, Zsófia egyetlen szökéssel odafent termett a verandán, az ajtóhoz ugrott, benyitott és körülnézett. Aztán csalódottan, szinte bánatosan tért vissza Józsiáshoz.
– Senki sincs odabent.
A kocsist egy kis kocsma előtt találták, amely hely igazában fűszeresbolt volt, de az egyik szobájában bort és sört mértek. Az ablakon át lehetett látni egy pesti szerelmes párt, amely itt meghúzódott, és szalámit evett. A leánynak vagy asszonynak sűrű fátyol volt az arcán, de Zsófia nyomban felismerte:
– Ez a Vadász utcai Sebes lány, Pest legnagyobb randevúzója. Nincsen olyan találkozó pontja a fővárosnak, ahol Sebes kisasszonnyal nem találkozni. No hiszen, az is jól jár, aki valamikor ezt elveszi. Micsoda elszánt elvetemedettség kell ahhoz, hogy télidőben valaki a Svábhegyre járjon randevúzni – mérgelődött Zsófia asszony, amíg a bérkocsiban elhelyezkedett. Egész úton ízetlen és kedvetlen volt. Már a városban járt a fogat, amikor Zsófia epésen megjegyezte:
– Valamiképpen értesíteni kellene annak a leánynak az apját. Az öreg Sebes nem ismeri a tréfát.
(Krúdy Gyula)