2022. DECEMBER 27.- MAGÁNÉRDEKEKEN TÚLI KÖZÖS CÉLOK, AVAGY AZ ELMÚLT HARMINC ÉV MAGYAR POLITIKÁJA

Szerző: | dec 27, 2022 | Vírusnapló, Archívum, Demokrácia, Gazdaság, Háború, Honvédelem, Kultúra, Politika, Történelem, Vallás

A politikai cselekvés célja egy közösség megszervezése. Úgy értve: politikai közösségként való integrálása, társadalomként való egybefogása, nemzetként való képviselete és állami rendjének biztosítása. A rendszerváltoztatás utáni legfőbb, egyszerre politikai, szociális és szimbolikus kérdés éppen az volt, hogy az 1989–90-ben kialakított keretben melyik lesz az a politikai erő, amely ennek a többszintű feladványnak a megoldását kreatívan végre tudja hajtani.

Erre a történelmi feladatra eleinte három politikai csoport vállalkozott. 1988-tól kezdve azonosítható volt egy népi-nemzeti, egy liberális-urbánus és egy pártállami-reformkommunista pólus. Nagyon rövid idő alatt, már az 1990-es taxisblokád-puccskísérlet idején, de legkésőbb az 1991-es Demokratikus Charta-kezdeményes során kiderült, hogy az utóbbi kettő valójában ugyanannak a progresszív tömbnek a része, csak az egyik lukácsi újmarxista identitását nyugatos neoliberálisra cserélte (Beszélő-kör, SZDSZ), a másik pedig a késő kádári technokráciának és a pártállam másodvonalának összeolvadásából alakult utódpárttá (MSZP).

b2bf2f8a7f0550d53239e79eeb23a2a2a
Orbán Viktor – 1990

A kettő közötti szövetséget nemcsak évszázados eszmetörténeti hagyományuk erősítette, amely egészen a Jászi-féle polgári radikálisoknak a magyarországi szociáldemokratákkal való összefonódásáig ment vissza, hanem az is, hogy egyaránt őrizték a kívülről kapott/hozott minták modernizációs kurzusának kontinuitását. 

Éppen ez a szentségtelen szövetség volt a felelős azért, hogy a belőlük képződött posztkommunista blokk húsz éven keresztül hegemóniát tudott gyakorolni: 1994-től 1998-ig, majd 2002-től 2008-ig az MSZP–SZDSZ-koalíciók képében kormányzati hatalomként, de 1990-től egészen 2010-ig mindvégig kulturális hatalom értelemben is.

A jobboldali pártok 1990-től kezdve ciklusokon keresztül tapasztalható széttöredezettsége (Fidesz, KDNP, MDF, MDNP, MIÉP, MKDSZ), a médiaviszonyoknak lényegében már a rendszerváltoztatás küszöbén eldőlt baloldali-liberális dominálása, valamint a társadalmi és gazdasági alrendszerek (diplomáciai kar, kulturális termelés, titkosszolgálatok, tulajdonosi viszonyok) megváltoztathatatlannak tűnő szerkezete együttesen gondoskodtak róla, hogy a posztkommunista–liberális komplexum legyen az a pólus, amely a rendszerváltoztatás utáni Magyarország arculatát tartósan meghatározza.

Amikor 1994-ben „visszajöttek”, aztán 2002-ben – Orbán Viktornak a Dísz téren elhangzott szavaival szólva – „az élelmes ezüstérmes összefogott a szemfüles bronzérmessel, s ők állhattak föl a dobogó legmagasabb fokára”, majd 2004-ben megakadályozták a kettős állampolgárságért indított népszavazás győzelmét, végezetül mindennek tetejébe a 2006-os választást is megnyerték, akkor úgy tűnt, hogy a balliberális oldal fogja meghatározni 1989 értelmét s vele együtt az ország jövőjét.

ov 1998
Orbán Viktor – 1998

Középtávon azonban nem így lett, ugyanis a jobboldal évtizedekig tartó közösségépítésbe kezdett, amely évtizedek múlva ért célba, és évtizedeken keresztül fogja meghatározni Magyarország sorsát. A polgári-konzervatív tábor ezzel nemcsak a rendszerváltoztatás folyamatát fejezte be, hanem rögvest új rendet alapított. Ez a vállalkozás összesen négy alkalommal (2010, 2014, 2018, 2022) erősíttetett meg, demokratikus úton, alkotmányozó többséget jelentő parlamenti felhatalmazással. Éppen ezért bátran fürkészhetjük azt a stratégiai horizontot, amely 2030-ban nyílik meg.
A magyar jobboldal hosszú menetelése a 90-es évek utolsó harmadában vette kezdetét a Fidesz konzervatív fordulatával (A polgári Magyarországért, 1996) és egy évvel később a legnépesebb ellenzéki frakció bázisán a kormányzati munkára való felkészüléssel. Nem rajta (legfeljebb némileg a kevésbé kvalifikált koalíciós partnerein, a kisgazdákon és az MDF maradékán) múlott, hogy a „több mint kormányváltás, kevesebb mint rendszerváltás” jelszavával fémjelzett 1998 és 2002 közötti polgári kormányzást nem tudta folytatni.

A kijózanító választási vereséget követően újabb menet kezdődött: 2002-ben a polgári körök meghirdetése (11 ezer szervezet 160 ezer nyilvántartott taggal), 2003-ban a néppárttá válás, 2005 végén a Fidesz és a KDNP közötti történelmi szövetség megkötése, végül a 2006. október 23-án meghirdetett népszavazás szűk másfél évvel későbbi, 2008. márciusi fölényes megnyerése. 

orban evertekelo mti
Orbán Viktor – 2013

A huzamos időn keresztül végzett felépülési munka végén a pecsétet a 2010-es kormányprogram (Nemzeti együttműködés programja) és az alaptörvény hatályba lépése jelentette. A folytatás szintén számba vehető, kezdve a békemenet 2012-es meghirdetésével.
A hosszú távú győzelem stratégiájának tehát az bizonyult, hogy „egy a tábor, egy a zászló”. Ahhoz, hogy a jobboldal legyen a magyar politika gravitációs centruma, a szellemi origó rögzítése is kellett. A polgári köröket meghirdető Dísz téri beszédben hangzott el, hogy „erőnk csak akkor valódi erő, ha képesek vagyunk megteremteni és megszervezni a polgári Magyarország nyilvánosságát”. A jobboldali sajtóflotta vezérhajói (Magyar Demokrata, Magyar Nemzet, Hír TV) ma is e politikai közösség – s rajta keresztül az egész magyar nemzet – szolgálatában állnak. Ugyancsak 2002-ben történt a Terror Háza Múzeum alapítása és Lánczi András Konzervatív kiáltványának megjelenése, előbbi közvetlenül a választás előtt, utóbbi nem sokkal utána. A 2006-ban alapított Kommentár folyóirat és a 2009-ben útjára indított Tranzit rendezvénysorozat már az ellenzéki időkben való felkészülési munka része volt. Előbbi 2018. tavaszi megújulása óta a nemzeti-konzervatív szellemiség negyedéves lapja, szoros együttműködésben a Tranzittal. Utóbbi nyári fesztiváljának, amely az elmúlt években Magyarország közéleti évadnyitójává vált, öt éve Tihany ad helyet. 

img Orban Viktor 2022 ben visszakaphatjak a csaladok a befizetett SZJA t 8
Orbán Viktor – 2022

A Tranzit közvetlen felmenői között találjuk a Fidelitast és az 1999–2006 közötti kőszegi Fesztivál a határon programsorozatot; konferenciáit és nagyrendezvényeit pedig kezdettől fogva a „közösségek közösségeként” szervezi. 

Tihanyban hangzott el 2017 augusztusában jelen sorok szerzőjének jegyzeteiből a Tihanyi tézisek öt pontja, amelyek úgy szóltak, hogy alkossunk saját kánont, használjuk a magunk szótárát, aztán olvassuk, idézzük és bátorítsuk egymást, továbbá használjuk meglévő kulturális struktúráinkat, végezetül a szellem emberei támogassák a cselekvés embereit.

A felsorolt szellemi-szervezeti előzmények mindegyike hozzájárult ahhoz, hogy a rendszerváltoztatás utáni három évtizedben összetartó és bővülő politikai közösség (szélesen megyünk) a nemzeti oldalon szerveződjék meg. Ezt a magánérdekeken túli közös célok tartják egybe, jóval a társadalmi-gazdasági horizont fölé emelkedő történelmi hivatással ruházva föl hordozóját. A magyar jobboldal sikerét a közösségben való gondolkodás és cselekvés szavatolja. (Békés Márton)

Kategóriák

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

Minden héten a legérdekesebb cikkeket elküldjük emailben.

Sikeresen feliratkozott a hírlevélre!