2022. FEBRUÁR 12.- BUJAKI GYEREKEK

Szerző: | febr 12, 2022 | Vírusnapló, Archívum, Képzőművészet, Portré, Vendég Szerző

1644576633019 1

Negyven esztendőn át Glatz Oszkár minden nyári és iskolai szabadidejét felhasználva Bujákon tartózkodott. Egészen haláláig, 1958-ig velük élt a Kossuth-díjas festő. Ecsetjével biztatta őket a zsellérsorsban – emberi méltóságukat kifejező viseletük dicséretével, emléke valósággal beégett a helyi köztudatba. Glatz és a hozzá hasonlók, ellentettjei voltak a mai beszármazottak jórészét jellemző, semmire nem tekintő városi idegenlégiósoknak, akik semmit nem adnak önmagukból a falunak, amely valahogy mégis csak befogadta őket, s amit mégis magukkal hoznak: zajt, bömbölő hangszórókat, éjszakai tivornyákat, petárdás gyülekezeteket, s újabban a tojásdobálási verseny(!) (vad)nyugati szokását – nagy döbbenettel rekeszti ki önmagából, gyerekeiből. Ma szorongva néz az új lakóra a falusi ember, “ki tudja, mi lesz még” érzéssel. A beszármazott pedig nemhogy illeszkedni akarna (kivétel van azért), de mert semmit nem tud a vidék íratlan törvényeiről, szokásairól, erkölcséről – megbámulni való csodapókként jár-kel a riadt helybeliek között.

origin 147 321 1

Szabó Zoltán már nem mondhatja el a véleményét egy újabb szocioszövegben erről a világról, amelyből hiányzik ugyan a cifra nyomorúság, de semmit nem nyerünk a hiányával. Aligha téved az ember, ha eleve arra gondol, Szabó Zoltán is Glatz Oszkár pesti kiállításai nyomán választotta a cifrázott nyomor falujának Bujákot, vagyis pompázatos lehetett, a valóságról pedig kész véleménye volt az írónak. Más témáit a falukutatásban máshonnan vette: tárgykultúra, falusi harmónia – Hollókő, Dejtár, erkölcs, babona, hiedelemvilág ugyancsak más-más falu szolgált. Ezenközben Glatz volt az, aki a legérzékenyebb időszakban, a falut kutatni, menteni (tanyavilág, ridegpásztorság) akaró Győrffyhez termékeny éveiben ecsettel csatlakozott azzal a szándékkal, hogy mindezt bemutassa a nagyközönségnek, s figyelmét, jóakaratát felkeltse. Sok értetlenkedést felvállalt, s a pecsételést: lehetne nagy festő, de csak festészeti aprószent marad örökre.

Libapásztorok 1914 1200x981 1

Gyökéremberként élt Bujákon, évközben kényszeresen Pesten, ahol a főiskolán tanított. Halála után négy évtizeddel, nemrégiben mégis negyven olajképével és számos híres grafikájával tért vissza, unokája Glatz Henrik (Nagy Britannia) ajándékozta a falunak a gyűjteményt. Gyökereztető ember volt, amiként például Illyés Gyula jellemezte Győrffyt: a magyar nép tudósa, akiben a nép vált tudóssá. Győrffy és Glatz rokonszemléletűek voltak abban az értelemben is, hogy kimondva vagy “csak” festve hirdették: a parasztember tudását(!) 16 féle különböző tantárgyban lehetne úgy, ahogy tanítani.

Lányok a mezőn2

Sáfrány Erzsébet igazi “fikciós” palóc mindent tudó, mindenben véleményt mondó ember – asszonyba oltva. Glatz egyik legtöbbet festett parasztlány modellje.
“Itt születtem Bujákon, huszonkettő águsztus húsz. A szép név onnan eredt ránk, hogy a nagyapám és a nagyanyám egyformán árva gyerek vót egyiknek sem vót se édesapja, se édesanyja. No, a nagyapám udvarót valakinek, valami Borának, valahogy aztán nemkerűtek mégse öszve, elvitte nagyanyámat, akkor a másik jánynak az édesanyja azt mondta ‘mutassátok meg hé, mellik az amelliket elvitte a Sáfrány Imre…’ No, oszt memutatták neki, akkó meg azt mondta… ‘Hát ez nem a Petré Mari, ez a szép Mari!’ Így maradt ránk a név, végig egészen a családra… “

origin 9 122 1


Glatz erről azt mondta (fennmaradt kézirata alapján), amikor 1930-ban, több mint húsz évvel Bujákra kerülése után, a Műcsarnokban kiállította képeit és sorra vette valamennyit, kit, mit ábrázolnak: “Ez itt a Szép család, a szép csak ragadványnév. Alig van család anélkül… persze minden ilyen névnek megvan a története…”
A festő Münchenben tanult, majd Párizs következett és a korszakos Nagybánya, onnan hirtelen elkerülve egy ideig a Balaton mellett dolgozott, de mert az erdélyi fenséges Izvorához (jellegzetesen szép, rezes hegy Nagybánya közelében) hasonló ihlető tájat keresett, bebarangolta a hazai vidékeket. Így került, szintén véletlenszerűen, a hegyen átgyalogolva, Ecseg felől érkezve a községbe. Aki már tapasztalta, milyen kép tárul az ember elé ezen a kaptatós földúton közeledve a községhez – megérti Glatz kirobbanó csodálatát. Méregzöldekkel övezett szép völgyben elnyúló falu, a végében a kiugró Kálvária hegy, rajta a fehérremeszelt, “várfallal”-szerűen körülvett feszület.

Kislány babával

Az érkezés, rácsodálkozás élményét Szép Böske (második generációs modell, már az édesanyját is festette fiatalasszonyként) is ismerte, Glatz gyakran hozta szóba, nagyon erős hatással volt rá az első rátekintés, s persze, emlegette a Nagybányához kötődő festői világot. Mondogatta is modelljének, “ha egyszer eljöhetnél velem az Izvorára, meglátnád milyen isteni a naplemente ott is…” Másra is emlékezhetett volna. Fenn a Rozsály aljában, az izvorai vadászházban, a Feketevíz partján, medvelátogatta erdőszélen 27 képet festett. A nagybányai festők tárlatán a legjelentősebb sikert ő érte el, mindenki elé került, pedig ott, akkor ún. igazi nagy nevek voltak, Hollósy Simon például. Nem is érthető (megérné a kutatást), miért hagyta el hirtelen a társaságot, tény, hogy Buják kárpótolta. Onnantól, hogy 1908-ban rálelt – bujákivá változott, évente fél évet alkotva a nógrádi faluban.

GlatzOlvasogy

Géczi Margit volt az első menyasszony és párja, Bódi Vencel az első vőlegény, akiket lefestett, s aztán persze nászajándékként nekik ajándékozta a képet. Szép Böskét festette úgy is, hogy még karonülő, aztán meg már az anyja szoknyájába kapaszkodik… Így, egészen végig, a festő életében. Mindig mondogatta modelljeinek “adjatok már tanácsot, hogy kezdjük…” Kitette a petrence szalmát az udvar közepére, ráültette a modelleket, a kis és nagyobbacska helybelieket, de valamit mindig kellett csinálniuk is, kismacskát, tyúkocskát, köcsögöt fogni, így valahogy. Szép Böske a petrence szalmára azért is emlékezett sok év múlva, mert azon nagyon nehéz volt ülni a nagy melegben egész nap. Szerette a vidámságot, ha a modellek elfáradtak, rájuk szólt: kancsapura, ezen mindig nevettek. A festő fenn lakott a Tószögön, a falu egyik legeredetibb részében, amikor először odaérkezett, még minden ház zsúpfedelesként létezett.

glatz oszkar kislanyok 43. aukcio 19

“Szomszédom a bíró, akinél nagyszerűbb képviselőjét ennek a falunak el sem lehet képzelni: megjelenése, hangja, mozgása, józan esze, imponálni tudása, jellemének minden vonása erre a hivatásra predesztinálta. Elsősorban a Tószögön szedem a modelljeimet, vannak elegen, nem kell messze mennem. Sok családban már a csecsemőkoruk óta festem a lányokat, fiúkat és a legtöbbjük máma is alkalmas…”

B1

Sok minden elmondható Glatzra csak az nem, hogy nem volt szeme a rosszra, a nehéz sorsra, hogy csak az idillt vette észre. Az idillfestészet mögött a megőrzésre felszólító szándékot kellene megtalálni a mai értékelőnek, legalább már most, amikor újrafelfedezhető a hagyomány, a nép-nemzeti érték úgyszólván mindenben. A nehéz életre, a gyors öregedésre-tönkremenésre utal a fenti részlet utolsó megjegyzése.

glatz oszkar anya gyermekevel 15 144


Több száz bujáki képet festett. Mi az igazság? A cifra nyomor vagy a paraszti idillt megjelenítő kép? Egyik sem teljes egészében, vagy mindkettő, azzal a megszorítással, hogy a gúzsbakötött parasztember soha nem úgy élte meg sorsát, amint azt az urbánus szemmel figyelő kigondolta vagy láttatta. Persze úgy sem, amint az idill bemutatja, de Glatz nem idillt festett: az emberi méltóság kifejezője volt elsősorban. Amikor 1952-ben először akarták összeszedni valamennyi képét, amit Bujákról festett, a legteljesebb gondossággal végzett szervező munka ellenére is alig jött össze egy kiállításra való. Képein mindig egy népet szimbolizált, akinek oda kellene adni végre az őt megillető életet. Akik ilyen emberi, művészi értéket őriznek, igaz megbecsülést érdemelnek. Glatzban ezt érezhették meg a bujákiak, hogy ugyanis velük, értük van jelen.

be7f6876cb725847ae4248a68434324e via

Kezdetben Pappenheim-birtokként bérbevett helyiségben dolgozott, saját műterme soha nem volt a negyven év alatt Bujákon.

Nem szeretem a pompás műtermet… Az én valódi műtermem a falusi szoba, ahol aztán igazán semmire sem kell ügyelnem, a földespadló mindent elbír. Engem csak a tanári állás kényszerit Pestre, ha szabad lennék, csak falun dolgoznék, számomra a város idegen, szinte gyűlölöm és nagy teher nékem ez a lekötöttség.

B2

…Bejártam az országot, boldog ifjúságom éveiben a Dunántúl egy részét, majd a Mátra környékét, és erre a falura esett a választásom, nem bántam meg. A község, amikor idejöttem, viselete teljes szépségében pompázott, rövid elálló szoknyák, selyem pruszlik, általvető, a cifra selyemkendők, a lányok hajfonatában színes pántlikák, a férfiak mind magyar ruhában… Máma már erősen megromlott. Egyrészt a nyomor, másrészt az úrmajmolás. A rettenetes sipkák és pantallók… egy csomó drágább női ruhadarab már nem is kapható, az anyag rosszabb, a színek durvábbak, züllik, megy minden lefele… Így a női nemre vagyok utalva, az asszonyok viselete még szebb, mint a lányoké… Rendesen szép az alakjuk, ruganyos a járásuk és akárhányszor kérdezik is tőlem a képeik előtt, hogy csakugyan falusi nők ezek…?

Meseolvasás

Az öreg Mihá’ János háza a legtökéletesebb műterem a faluban… eldolgozgatok hét-nyolc órát együltömben, egy kis déli villásreggelivel megszakítva. Két éve még együtt volt az egész család, amikor az apó, az öreg Mihá’ még élt… Föstöttem a nagycsaládnak majd’ minden tagját, alaposan ismertem őket, úgy megszoktak, hogy zavartalan folyt körülöttem az élet és beszélgettek, mintha ott sem volnék. Bizony kár, hogy nem vagyok regényíró, Az öreg Mihát különösen szerettem, ő a múltnak embere volt, nem kért a gépből, de a fia, Vilmos sem. Ő a keze munkáját élvezte… Egyszer azt válaszoltam neki az itt állandóan hangoztatott megjegyzésére “sok türelem kell ám az ilyen munkához…” nekem ehhez nem türelem kell, mert számomra ez a legnagyobb öröm, akkor elgondolkodva így szólt: – “El tudom képzelni, olyan lehet ez a nagyságos úrnak, mint amikor én szép napsütésnél az eke mögött járok.”

B3

Sírjához elkísérte a falu. “Képeiről leléptek a mosolygós menyecskék”, csak most nem mosolyogtak. Ott voltak az erős parasztlegények, még az öregebb emberek is, ködmönjükről levették színes szalagjaikat és feketébe öltözve komolyan búcsúzkodtak. A februári szélben őrtálló, síró falusiak úgy érezhették, közülük ment el valaki arra az ismeretlen, távoli selyemrétre.

Glatz Oszkárnak festői pályafutása mellett volt ideje arra, hogy a magyar népművészettel foglalkozzon. Nagyon fontosnak tartotta hagyományaink megőrzését, számos gyönyörű életképet festett a parasztok világáról. Ekkor még nem tudhatta, de ez a tevékenysége később sok kellemetlenségtől óvta meg, mivel 1945 után az ország új urai, a kulturális élet irányítói nem tartották reakciós ellenségnek. Látták a vidéki dolgozókat ábrázoló, rokonszenvet sugárzó festményeit, és úgy döntöttek, hogy nem üldözik el őt. Számos díjat kapott: méltónak találták az Állami Nagy Aranyéremre, a Társulati Díjra, az Állami alakrajz díjra és 1930-ban a Corvin-koszorúra. Képeivel a Helikon Művészeti Szalonban és a Műcsarnokban találkozhattak az érdeklődők. Átvészelte a II. világháború megpróbáltatásait, és 1945 után is tovább alkotott. 1952-ben Kossuth-díjat, majd a következő évben Magyarország Kiváló Művésze címet kapott.

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

Minden héten a legérdekesebb cikkeket elküldjük emailben.

Sikeresen feliratkozott a hírlevélre!