A horgosi születésű Tichy Béla , Szeged város főgyógyszerésze, egyszer elvitt sétálni. a horgosi régi szőlőt megnézni – a valahány láncnyit, ami “elveszett” és a Kárászok szőleje mellet volt. Egy Kárász lány még ott élt, egy egyszerű kis házban, amit titokzatosság lengett körül. A Kárász-lány feleségül ment egy tehetséges villanyszerelőhöz és zárkózottan éltek.
Mi, séta közben egyre közelebb kerültünk a volt birtokos, maradvány házához, mire a nagyapa szemében valami bátorság csillant és azt mondta, hogy próbáljuk meg bemenni. Üres volt az udvar, kutya sem volt, a ház ajtaja nyitva és mi, mint valami titokzatos helyre lopakodtunk befele, nagyokat köszöngetve. Senki nem jött elő, dei mégis beléptünk az egyik szobába, ahol félhomályban egy kényelmes karosszékben ült egy hölgy.
Visszafogottan üdvözölt bennünket. Nagyapa bemutatkozott, és elmondta, hogy ő a horgosi patikus fia és gyerekkorában ismerte a Kárász családot. A hölgy az ölében lévő hímzőkeretet tétován felemelte, udvariasan tudomásul vette a hódolatot és folytatta a munkáját, hímzett tovább. Mi ketten a megállt időből kilépve, egymásra néztünk és kimondatlanul is éreztük, hogy ebben a házban az élet a régi idők mozdulatlan hagyományaként folytatódik. Köszöntünk és folytattuk sétánkat.
1983-ban fiatal anyaként , már a mindennapok kötelességei, mellett néha felcsillant bennem az elszántság lángja. Van még tartalék erőm… újból rajzolni-festeni kellene. Ez az érzés egyre erősebbé vált. Már lopott pillanatokban, órákban rajzoltam, majd délutánonként, bűnös foglalatosságként rajzkörbe jártam.
Akkoriban csak rádió és egy gyenge minőségű lemezjátszó volt a zenére hangolódás lehetősége számomra. A bakelit lemezeket az akkori szabadkai piacról tudtuk beszerezni. A szegediek évente tíz alkalommal átmehettek világot látni. Ott sikerült megszerezni Flashdance nagylemezét. A filmet már nem tudom mikor-kivel-hol néztem meg, de az biztos, hogy az életre szóló barátságra kárhoztatott barátnőmmel többször megnéztük. A film, a bennünk megbúvó művészet iránti valódi inspiráló eszközévé vált. Szinte mágikus erővel hatott ránk.
A rajzórákra a forgó bakelitlemezt hallgatva indultam, a lemezjátszó automatizmusában bízva az ajtót kívülről erre a ritmusra zártam. Mint a harci mén lovasa, aki le akarja győzni a világot, repített a zene a megszerezni vágyott rajztudás reménye felé. Múlni nem akaró erőt, akarást, kitartást, önbizalmat adott.
Az évek múltak a dallam lassan egyre távolabbról szólt, majd a lemezborító képét kifüggesztettem a falra. Aztán talán, kicsit el is felejtettem.
A minap egy barátom egy pezsdítő jazz muzsikát küldött üdvözletként, és valami megmozdult bennem. Viszonozni akartam a kedvességét, keresgéltem minden féle jó zenét és rátaláltam a régi indulómra.
Most újból hallgatva-nézve a régi énem, a fiatalság kirobbanó erejét ismertem fel. Köszönöm a sorsnak hogy újból feltoldultak ezek az érzések, felszínre hozva az évek során összegyűjtött aszalvány- tudományom belső indítékait. Talán még erőt is meríthetek belőle.