„A kézirat sosem ég el.” – Bulgakov eget hasító, óriási hatású remekművének szuggesztív tőmondata gyakran visszhangzik lelkemben, amikor szortírozom szellemi limlomjaimat és keresgélek a médiaviselős éveim reliktumai között. Ami meg sem született, az nyilvánvalóan nem éghet el – ez lehetett talán a Bulgakov „mester” által, a földi-gonosz Woland szájába adott mondatnak a szimbolikája. Én, a magam életéből azt kérdezem hozzá ehhez, hogy ami elveszett, ami nincs meg – az sem ég el, ugye?!
Annál nagyobb öröm az, ami MEGVAN!!! A kópia, a hordozó sem ég el, illetve ha a digitális mezőbe, illetve a szuprakommunikációs felhőkbe fölkerül valami – az akkor tán végleg ott is marad… Gondoljuk és ezzel megnyugszunk, tekintve, hogy a „végleg”, tényleg – ténylegesen véglegesnek tűnik… Legalábbis, jelenleg ez tetszik a legvégtelenítettebb megoldásnak…
Az egyszervolt rádiós holnemvolt naplójából…
Az öregkori elhülyülés közeledtét kalkulálgatva, mentjük a menthetőt, ugye, mint a hülye viccben, Pista bácsi, ahogy az amputáció előtt igazgatni kezdte a zacseszt, a védett oldalra… Személyes veszteséglajstromom legfájdalmasabban hiányzó leltári tételei azok a hangszalagok, amelyek a Magyar Rádió Szegedi Körzeti Stúdiójának indulása (1987. július 1.) utáni néhány évben, az én munkáimat is őrizték, de sajnos, nem örök-íthették meg, mivel – még a stúdió „úgyahogyvan” kilapátolása előtt jóval – az enyészetéi lettek… Ebben volt például: a megbolydult közéletbe belekérdezősködő néhány faluriportom, névadó stúdió-session a Volvox Együttessel, helyszíni jelentés az eltérített vonatról, a 100 éves pusztaföldvári Mari-nénivel készült huncut interjúm – sajnos – cenzúrázott változata, a csodálatos művészportrék, köztük Máriáss József, az imádott szegedi színművészünk utolsó interjúja, egy zenés beszélgetés Káté Kálmán kiváló prímásunkkal ésígytovább... Azt a skandallumot is csak én mertem – afféle könnyűvérű külsősként – megengedni magamnak, hogy összevissza nyiszitelt hanganyagokból (szalagdarabokból), egy szilveszteri poén-gag parádét mixeljek („Hazai felvágott” címmel), amibe nem átallottam Grósz Károlyunk, Ceausescu-tól hazatérőben elsőként elcsípett mondatait is belebólézni… Na és persze az ellopott bakik remixe sincs meg, amiért majdnem kaptam is a pofámba az egyik legkedvesebb kollégámtól… Akkor még ugyanis nem volt meg az ilyesminek a megengedő kultusza, úgy, mint ma. Istenem, ha meg lennének azok a, filmjegyzet / hétindító jegyzet című rádiós publicisztikáim élőadásos, vérfagyasztó helyzetgyakorlatai, amiket gyakran a stúdióban rögtönöztem, olykor akcióhősként felforgatva a hőskori rádiózás nagyon szigorú szabályait és jómodorát! Ezesetben a szakmailag éltesebb technikus kollégákat kelletett olykor lefogni, hogy nézzék ezt el nekem, azzal, hogy újító, kreatív típus vagyok, de jószándékú… Vesdössze, LGT: „Tilos rögtönözni, a leírt szöveg felolvasandó!„… Vajon őrzi-e valaki, a még élő résztvevők közül a „Lemezlovagok Társasága” című, egyszerre könnyű és komoly zenei vetélkedősorozatom felvételeit… Ezek talán valami susogós audiókazettán még nálam is felbukkanhatnak, de abban már nem bízom, hogy az egyetlen rádiójáték rendezésem valaha is előkerülne, pláne abban a minőségben, ahogyan az, akkor, valamikor, ‘kilencvenegyben, rögzíttetett. Kovács Zsolt színművész úr csodálatos, Kálmán Györgyhöz hasonlítható hangján elcsellóztuk Bohumil Hrabal – Táncórák idősebbeknek és haladóknak című regényének adaptációját, az éppen nemrégiben elhunyt Zbigniew Namyslowsky lengyel szaxofonos ájulatos zsánerzenéjének (Der Schmalztango) felhasználásával.
Ha már így belegázoltam a korai rádiós emlékeimbe, itt a helye egy kis megemlékezésnek egy pár nagyra becsült rádiósról, akik azért sokkal többet tettek azért, hogy fennmaradjanak anyagaik a hallható halhatatlanságnak. Éppen most, egy bő egy hónapja, 90 éves korában távozott a hallható való világból Sediánszky János író, újságíró, a Magyar Rádió Örökös Tagja. Nevéhez olyan műsorok fűződnek, mint például a Kulturális magazin, az Új évezred felé, az Írók mikrofonközelben és a televíziós Vers mindenkinek; az ő leleménye volt a vasárnap reggeli rádiózás, ezután indították el a Vasárnapi újság című műsort. Számos hírességgel készített interjút, mikrofonja elé ült mások mellett Friedrich Dürrenmatt, Alberto Moravia, Simone de Beauvoir, Marina Vlady, Gina Lollobrigida, Mario del Monaco, Pierre Boulez, Jean-Pierre Rampal, Juliette Gréco, Gérard Depardieu és Charles Aznavour is. (Jó kis mai műveltségi kvízjáték lenne, ha a felsoroltakra azonnal rá kellene vágni, ki miről híres…! Gyorstesztelje le magát a kedves olvasó! ).
A másik nagy rádiós név a tulajdon emlékezetemben, Sebestyén János, akit elsősorban nemzetközi rangú orgona- és csembalóművészként ismer a kultúrvilág. Mit ád az utánanézés?! Éppen egy hete (február 4-én) volt halálának 10. évfordulója. A párkák bökdösnek tán engem, hogy mindig azok jutnak eszembe, akikre illő lenne emlékezni… A Liszt- és Erkel díjas művész, azon túl, hogy a Zeneakadémián 1970-ben ő alapította a csembaló szakot, munkássága nagy részében rádiósként is dolgozott. Azért jut eszembe mostanában gyakrabban, mert az ő emlékezetes sorozata volta az „Egy rádiós naplójából„, amiben bizony nem is biztos, hogy mindenről szólhatott mindenkor, ami vele megtörtént… Tehát magam is egy rádiós/tévés, talán nem „felejtős” naplóját rakosgatom össze most – ebben a, nagyon tisztelt szellemi térben.
Egész életemben átlagosan 3-szor annyi rádióhallgatás, mint tévénézés a fogyasztási arány; a tevékeny rádiózásom/tévézésem aránya ennél jobban elbillen: cca. 8:1 a „fülre menő” médium javára. Meglátjuk majd, hogy a régi hanganyagok is meghallják-e a hívó szót…:!
Rako kontra Krámer
No, de most akkor vissza az eredeti kerék-vágásokba, vagyis a szép képi úszásokba! A VTV Szeged, vagyis az akkori szegedi városi televízió szerkesztőjeként sem nyughattam, annó 30 évekkel ezelőtt, amíg nem találtam ki „nem rendeltetésszerűnek” tetsző furcsa műsor ötleteket… Milyen egyszerű pedig a képlet: Rakovits Pista, kiváló, sokoldalú blues zenész barátom készen állt, hogy bármikor kipróbáljuk, hogy szólna egy kis „termelői blues „, a jó technikával felszerelt stúdióban… Aztán megismertem az akkor éppen városunkban balettet igazgató zseniális balettművészt, Krámer Györgyöt… A többi már csak egy egyszerű összeadás, némi társító képzettel megszorozva… és íme az eredmény, önmagáért zenél, illetve mozdul, művészileg:
A VTV Szeged stúdiójában, 1990-ben készült felvételen Krámer György a kiváló balettművész Rakovits István gitáros Csavargó blues-ára mozdulat etűdöket improvizált. A zenei felvétel külön értéke a „korai” Szokolay Dongó Balázs szájharmonika játéka. Spontán, instant élmény – próba nélkül… ! Igazán egyedi, megtalált ritka kincs!
Sírás egy elveszett hangjáték és egy zenész után…
Csak a zene maradt… vagyis, már az sem élő valóságként… Akkor tehát maradt megint egy kis gyász, – ezúttal a 10 napja eltávozott Zbiggy Namyslowsky után, aki több nemzedékünknek az egyik közeli – magyarszerető – vezérfáklyavivője volt, a kelet-európai dzsessz zene felé való nagy, dicsőítő útkeresésben… Isten nyugtassa örök zenékben és boldog égi táncban…
A boldogító emlékezés helyett tehát, végül is, jól kiríttam magam, mire kiírtam magam… Siratom az egyetlen, kihordott hangjátékomat, miközben az egyik legerősebb vágyam akkor, továbbiak álmodása és elkészítése volt. Másként alakult, de így se rossz a leltár – folytatjuk… Azt is láthattuk mindebből, hogy van mit siratnunk, már a közeli múltunkból is… Ugyanakkor, bizakodjunk és hittel higgyük, hogy ami jó, az nem vész el... Én például most, titkon még mindig abban bízok, hogy a HANGSZALAG NEM ÉG EL…