A szegedi helyi / városi televíziózás hajnalkorában, a hídrobbantók merészségével fogtam az elvetemült műsorkísérletem véghezviteléhez 1990-ben. Még meg sem száradt a seggemen a néhány évnyi újságírói gyakorlat, amit Békéscsabáról hoztam magammal Szegedre, ahová egyébként nősülés feltett szándékával települtem át. A hírlapírásba is majdnem úgy estem bele, mint, amint kedvenc költőnőm, Kiss Anna mesélt annó, egy tévedésszámba menő néniről, hogy tudniillik, kerékpárról fejreesett, és úgy lett meseíró… Nekem momentán akkor éppen a helyi, vagyis a megyei Jókai Színházból állt ki a(z inkább echós) szekerem rúdja… Ungár Tamás rendező barátom, nemsokkal előbb igazolt át a színháztól a megyei laphoz.
Aztán, ahogy az én fejemnek is keményedni kezdtek a kőteátrum falai, üzentem a jóhumorú, rokonszenves, megújdondászult kollégénak, hogy dúrjon már egy kis helyet nekem is az asztalánál… Úgy is lött, mint a mesékben… Igen ám, csakhogy a kreatív rendezőviselt talentum, nem hogy helyet szorított volna, de egy akkora, figurára kialakított szerkesztői asztalt kerített kettőnknek, hogy vendéget lehetett rá hívni… Aztán az akkori főszerkesztő, Árpási Zoli, elállított engem Békés megyét szógálni, szögedi regionális tudósítóként… ha már ilyen messze elsodortak engemet a gének táviróüzenetei… Ilyet se látott még akkoriban a médiavilág… így lettem “nem megszüntetve megőrzött” értéke a lapnak, amit aztán a kollégák csakhamar megfúrtak azért, mint eredetileg jónak látszó ötletet… Mindez persze arra jó volt, hogy írhattam egy-egy cikket az akkor induló szegedi rádiózásról, majd rövidesen az első városi televízióról… és hát, na – emberek vagyunk! – ebben a sorrendben, be is óvakodtam mindegyikbe, illő, de nem méltatlanul sok időt eltöltve ottani munkálkodásaimmal.
Így eshetett meg a mondott, kedves médium-skandallum, hogy a Pavlovits Miklós vezetése alatt szerveződött szerkesztőség tagjait, külső munkatársait, szegedi zenészeket, családtagokat, barátokat (még egy tünemény spánielkutyust is beleértve) – látszólag munkahelyi bulira mozgósítva őket, megteremtettem a játék szituációját. Nem aljas, de előre megfontolt szándékkal, egy korábbi alkalommal, a Magyar Rádió Szegedi körzeti stúdiójába hangfelvételt szerveztem, az általam magyarra aktualizált pop-rock számok (Lambada, Yardbirds: Still I’m Sad) és néhány rock-gyöngyszem hangszeres rögzítésére. Mondanom se kell, hogy a helyzetgyakorlatok szokatlanságának varázserejétől, hamar kiszabadult a szellem és elszabadult a jókedv. A kísérlet sikerült, az eredmény – a sok amatőrséggel együtt – önmagáért mesél, a VHS-szalagról átmentve…
A maga korából, a “rendszerváltoztatás“, az első szabad választás körüli időkből, talán még a mához is átköszön az a prológ-publi, amit a cécó előtt recitálok… Az eszement poénok viszont, – meggyőződésem szerint – erősen megelőzték korukat… Legalábbis akkorában és azóta sem volt szokás helyi televízióban ilyen felszabadultan idétlenkedni… Ha sokkal többet nem is, ennyit elértem tv-történelmünkben… Úgy hiszem, a példa azóta sem lelt követőkre… Vessen meg bár az utókor, én meghatottan szeretem ezt az egészet, most vénülő (lejátszó) fejemmel újraélesztve… Remélem, minden – azóta a legkülönbözőbb területeken kiérdemesült – kolléga örömmel nézi majd vissza egykori, játszókedvű önmagát! Mai nézőinknek pedig jó játék lehet, kiket ismernek fel – jó harminc évvel ifjabban a bohó videomix-ben…!?
Az egyik felhasznált téma, régi kedvencem volt: a Manfred Mann’s együttes, Ha! Ha ! Said The Clown című száma, 1967-ből, tán… vagyis 55 évvel ezelőttről. Ideje volt ezt a kis “bolondságot” is újraéleszteni, ama fenti bolondozásunk kapcsán…