Bármilyen hihetetlen, a magyaroknak és a szerbeknek léteznek közös hőseik és történelmük. A nagy magyar törökverő Hunyadi Jánost a szerbek Sibinyanyi Jankó néven saját hősükként tisztelik.. Valóban zavaró lenne tudni, hogy Nándorfehérvár ostromakor milyen nyelven káromkodott Hunyadi? Valószínűleg magyarul és szerbül is – ahogy ezt a harcoló katonáinak buzdítása megkövetelte. Azután ott van a szerb Marko Kraljević, aki az oszmán hódító túlerejével szemben is bátran küzdött és Kraljevićet a magyar népmesevilág is megőrizte Király Kis Miklós néven.
De, hogy megértsük az iszlám európai előrenyomulását nézzük meg a Balkán geopolitikai változásait 1300-1500 között. Az első szerb fejedelemségek a Rigómező (Koszovó) területén alakultak ki, és itt volt az első szerb királyság szíve is. A középkori Szerbia Dusán István uralkodása (1331-1355) idején élte virágkorát, Dusán halála után azonban egymással marakodó részekre hullott, ami megkönnyítette a Balkánon előrenyomuló törökök térhódítását.
Az első rigómezei csata a Balkán középkori történelmének sorsdöntő eseménye volt. Az első csata 1389. június 15-én került sor a szerb erők vezette keresztény szövetségesek és az Oszmán Birodalom hadai között.
A harc kimenete, eredményei, a csatához kapcsolódó mondakör alapvető jelentőségűek a szerb nemzeti öntudat megértéséhez. Dátuma a szerbek számára szimbolikus, egyszerre jelképezi a bukást, az újjászületést és a reményt. Jelképes abból a szempontból is, hogy a szerb vér a manapság már albán többségű Koszovó területén hullt, amelyet a szerbek nemzetük bölcsőjének tekintenek.
A szerb és szövetséges csapatok negyvenezer főből álltak, míg a törökök hatvanezer katonával vonultak fel..
Lázár szerb fejedelem saját fegyveres serege mellett állt Vuk Branković, Rigómező hercegének serege, s a Tvrtko által küldött bosnyák had, amit Vlatko Vuković irányított. Mellettük a havasalföldi vajda, Öreg Mircse által küldött jelentős létszámú segédhad, azonkívül sok horvát, magyar és lengyel lovag, de voltak bolgárok, továbbá montenegrói is vitézek.
I. Murád seregében három képzett elit egység alkotta a török had magvát. A szultán 2500 fős elit lovasságot vezényelt, míg a többi reguláris lovasság 6000 fő volt. A reguláris gyalogságot a vasfegyelmű 5000 janicsár alkotta, akik íjakkal voltak felfegyverezve és állásaikat erős sáncok mögött vették fel. Ezek mellett volt vagy 20000 fős csekély harci értékű erő, az akindzsik és aszabok. A török kiegészült a vazallusokkal is, mint a macedóniai szerbekkel, továbbá bolgárokkal és görögökkel, nagyjából 8000 emberrel.
A szerb hagyományokban ma is élő legenda a jó és a rossz közötti harccá stilizálta a keletről jövő hadak előnyomulását. A legenda szerint Lázárnak két választása volt: a földi vagy a mennyei birodalom. Ő mártírhalálával az utóbbit, az örök életet választotta, a szerb ortodox egyház szentje is lett.
A törökök diadalát azonban megkeserítette, hogy meghalt a szultán is: krónikáik szerint már a győzelem után döfte le a harcmezőn egy magát színleg megadó szerb nemes, Miloš Obilić. A szerb változat szerint viszont Obilić még a csata előtt, magát árulónak kiadva ment a török táborba és sátrában végzett Muráddal. Bajazid a csatamezőn a saját öccsét is meggyilkoltatta, hogy ne lehessen vetélytársa, és Drinápolyba visszatérve egyedül vette át Murád örökségét.
A szerb trónt Lázár fia, István örökölte. Az első rigómezei csata nyomán Szerbia fél évezredre elvesztette függetlenségét: előbb vazallusállammá vált, majd a 15. század közepétől egész területe török fennhatóság alá került, Magyarország pedig közvetlenül határos lett az Oszmán Birodalommal. Amikor röviddel Rigómező után Zsigmond magyar király megtámadta a meggyengült Szerbiát, hogy gyepűt teremtsen a magyar határ és a törökök között, a támadást a szerbek már török segítséggel verték vissza.
Rigómező a szerb nemzeti öntudat szimbolikus pontja lett, nem csak azért, mert ez a vidék a szerb nemzet bölcsője, hanem azért is, mert a szerbség első állama is itt bukott el. A vértanúvá felmagasztalt Lázár fejedelem körül kultusz alakult ki, nemzeti szentként tisztelik. Alakja és a csata hősei köré mítoszok szövődtek, és ez is szerepet játszott abban, hogy a szerbek elkerülték az iszlamizálódást.
SZERB GUSZLÁCS ÉNEKLI A RIGÓMEZEI CSATA BALLADÁJÁT:
A második rigómezei csata 1448. október 17–20-án a II. Murád szultán vezette oszmán és a Hunyadi János magyar kormányzó által vezérelt keresztény hadak között zajlott, s magyar vereséggel zárult. Vereségével Hunyadi az Oszmán Birodalom ellen vívott háborúinak egyik legnagyobb kudarcát szenvedte el.
Hunyadi János 1448-ban látta elérkezettnek a pillanatot, hogy visszavágjon az 1444-es várnai vereségért. Hunyadi stratégiája a meglepetésen, valamint a Balkán népeinek felkelésén alapult, valamint azon, hogy a török fősereget egyetlen döntő ütközetben képes lesz felmorzsolni. Hunyadi elbizakodott volt, s seregeit úgy vezényelte egyre mélyebbre az ellenséges területekre, hogy nem biztosította a kellő védelmet egy esetleges visszavonuláshoz. Még a támadást megelőzően Hunyadi megállapodott Kasztrióta Györggyel, hogy egyesítik seregeiket, s együtt fogják kiűzni a törököt a Balkánról. Ezen egyezség értelmében Kasztrióta György Hunyadi közeledésének hírére megindította csapatait, hogy egyesüljenek, de ebben a szándékában megakadályozta Brankovics György szerb despota, aki csapataival útját állta, valamint tájékoztatta a szultánt a magyar seregek helyéről, hadmozdulatairól, s így a törökök a magyar sereget – még az albánokkal való egyesülés előtt – döntő csatára kényszerítették.
A több napos csata végül meggyőző török győzelemmel zárult. A csatában elesett Székely János horvát–szlavón bán, a balszárny parancsnoka, számos nemes, több báró, köztük Tallóci Frank, Bebek Imre, Marcali Imre, Szécsi Tamás. A keresztes hadak veszteségeit tovább tetézte, hogy mélyen ellenséges területen voltak, ahol mind a szerb, mind a török csapatok vadásztak rájuk, így sokan menekülés közben lelték halálukat, vagy estek fogságba. Például a Szerbián át menekülő Hunyadit Brankovics elfogatta, s csak a magyar országnagyok erélyes fellépése miatt nem adta ki Murád szultánnak.
Ezután Rigómező oly mértékben meg volt pestissel fertőzve, hogy évekig nem lehetett élni az amúgy igen termékeny területen. A későbbiekben Koszovó területét szerb lakossága elhagyta, helyükre rengeteg albán települt be, akik ma is ott élnek.
