OLAJFESTMÉNY
Az összes festőtechnika közül talán az olaj adja a művésznek a legnagyobb szabadságot az alkotás folyamatában. Sokféle kifejezésmódot tesz lehetővé, akár más technikákra emlékeztető optikai hatás is elérhető vele. Lassan száradó anyag lévén lehetőséget ad arra, hogy a művész nedvesben dolgozzon, a képet folytonosan, lassan fejlessze, a színeket a vásznon is keverje, a hibákat utólag javítsa. Nagy fedőképessége pedig akár a kép egyes részeinek teljes újrafestését is lehetővé teszi.
Festeni lehet prímán, ami azt jelenti, hogy a rajzot, tónust és színt egyszerre viszik fel a felületre, nagyjából úgy, ahogy az majd a kész képen látszani fog. Ez főleg kisebb méretnél járható út. A másik, gyakoribb módszer az, hogy a képet aláfestik, tehát a részletekre nem ügyelve a megfelelő színfoltokat viszik csak fel először az alapra, majd több rétegben erre ráfestve fejlesztik ki a képet.
Ha a festékben a festékanyaghoz képest sok a kötőanyag, száradás után áttetsző marad, látható lesz az alatta lévő festékréteg. Ezt nevezik lazúrfestéknek, a technikát lazúrozásnak.
Az olajfestészet korai történetéről keveset tudunk, valószínű, hogy kezdetben az olajfestéket nem művészi célra, hanem vízállóságát kihasználva felületvédelemre használták, szabadban elhelyezett címerek, pajzsok bevonására, dekorálására lehetett alkalmas. Első adat a művészi célú olajfestményről a 12. századból van. Bizonyos adatok arra utalnak, hogy egyes esetekben Giotto is használta. Vasari tényként említi, hogy az olajjal való festést Jan van Eyck találta fel, tőle leste el Antonello da Messina, és vitte a titkot Itáliába. Ez a történet nem túl valószínű, de kétségtelen, hogy az Eyck-testvérek addig nem tapasztalt tökélyre vitték ezt a művészi technikát.
A tájképfestészet nagyjából egyidős az olajfestéssel, és ez bizonyára nem véletlen egybeesés, a tájkép sajátos optikai problémáit, a nagyobb távolságok érzékeltetését, a természetes fényeket legjobban e technikával lehet megoldani. Fontos pillanata a képzőművészet történetének a festékestubus feltalálása a 19. században, előtte ugyanis a festéket mindig frissen kellett elkészíteni, ettől kezdve viszont a festék eltartható, hordozható lett. Lehetővé vált, hogy a festő kiszabaduljon a műterem rabságából, a napfényre vigye a vásznát, létrejöjjön egy új, élményszerű festészet, a plein air, ami utat nyitott az impresszionizmus felé, és tovább.
A festéknek az a feladata, hogy festéskor folyadékszerű, sűrű tapadós anyag legyen, amit ecsettel vagy más szerszámmal az alapra könnyedén lehet felvinni és elegyengetni – a festés befejezése után viszont megszilárduljon, és tartós, kemény, minél ellenállóbb réteget alkosson. Olajfesték esetén ezt a célt úgy érik el, hogy a festékport száradó olajban, tehát a levegő oxigéntartalma segítségével polimerizálódó, megszilárduló anyagban dolgozzák el. Ez a száradó olaj a leggyakrabban a lenmagból sajtolt lenolaj, de lehet dióolaj vagy mákolaj is. A festék használhatósága, tartóssága érdekében azonban ezeken kívül egyéb összetevőkre is szükség van.
- Festékanyagok: ásványi vagy szerves festékanyagok, fémoxidok, nagyon finom porrá törve, iszapolva. Lényegében ugyanazok, melyeket más festészeti technikákhoz is használnak.
- Olaj: a leggyakrabban lenolaj. Viszonylag lassan szárad, de főzéssel, napon történő sűrítéssel, szikkatív hozzáadásával a száradás gyorsítható.
- Szikkatív: a lenolaj száradásának sebességét befolyásoló anyag. Ólomoxidot és mangánoxidot tartalmaz. Mérgező.
- Viasz, méhviasz: a méhek viaszmirigye termeli, a lépek építőanyaga. Tisztítatlan állapotban sárgás színű, fehérített változatát használják.
- Gyanta: leginkább masztix- vagy damárgyanta. A masztix a Pistacia lentiscus nevű mediterrán cserje gyantája. A damár Hátsó-Indiából, Indonéziából származik, szintén növényi eredetű. Terpentinszeszben feloldva kence készül belőlük.
- Terpentinszesz: illóolaj, a fenyő kérgéből szivárgó balzsam lepárlásával előbb terpentinolajat, újbóli lepárlással terpentinszeszt kapunk. A gyanták és a viasz oldószere, az olajjal elegyedik.
Egészen a 19. századig a festőknek maguknak kellett előállítaniuk munka előtt a friss olajfestéket, mivel nem volt mód a légmentes tárolásra. A festéket úgy készítik, hogy a por alakú festékanyagot kis adagokban az olajjal együtt megtörik. Fontos, hogy csak annyi olajat használjanak fel, amennyi feltétlenül szükséges, amennyit az adott festékanyag felvesz. Ez igen változó lehet, például az ólomfehér 15%-ot, de a természetes siena 200%-nyi olajat igényel. Ha a festéket tubusba töltik, akkor a besűrűsödést megakadályozandó 2-3% terpentinszeszben oldott méhviaszt is adnak hozzá. Ha a festéket 10-15%-nyi masztix- vagy damárkence hozzáadásával törik meg, a festmény egyenletesebben szárad, nem ráncosodik, szép mély fénye lesz. Bizonyos színek a többinél nehezebben száradnak, ezekhez 1-2% szikkatívot kevernek.
Francesco Goya nemrég előkerült műve, melynek keletkezését a nemzetközi műtörténészek 1800-1820 közötti időszakára teszik. (Ugyanis Goya egészsége 1790 után megromlik – az orvosok szerint egy cerebralis thrombosish felelős az apoplectiformi tünetek kialakulásáért, amelynek következtében elvesztette hallását – ekkortól kezdve művészi világa elkomorodott.)
Leng Jun kínai mester egy portrét-olajfestményt cca. 100 perc alatt készít el. Naponta átlagban 4 portrét fest, melynek darabját 50 USD (15.000 Ft) áron értékesíti, így ő az egyik legjobban kereső kínai portréfestő, mert havonta 4.000 USD (1.200.000.- FT) bevétele van.Az alábbi videón nyomon követhetjük a mester technikáját:
AKVARELL
Az akvarell vízben oldódó, áttetsző lazúrfestékkel nagy szemcsés akvarellpapírra való festés. A festéket nagyon hígan viszik fel az általában előre benedvesített papírra, amelyen vagy kontúrokat töltenek ki vele vagy szabadon festenek. Ennek a festészeti technikának az értéke a finom, világos, áttetsző színekben van, ami a képnek, különösen a tájképnek nagy frissességet kölcsönöz. Gyors, tovatűnő élmények, jelenségek rögzítésére kiválóan alkalmas. Régebben vázlatok készítésére használták, később önálló technikává vált. Az akvarell legnagyobb mesterei a japánok és a kínaiak, Európában pedig a 19. század angol festői.
Az akvarellt vízzel vegyítik, s mivel áttetsző, csak a világostól a sötét felé lehet vele építkezni, nem úgy, mint az olaj- vagy akrilfesték használatakor. A hangsúlyos fényeket úgy érik el, hogy a papír felületét érintetlenül hagyják, vagy a nagyon halvány színeket sötétebbekkel veszik körül. Természetesen a művésznek bizonyos mértékben előre kell terveznie: a munka kezdetén meg kell határozni, hová kerüljenek a színek, de ez más eszközök használatakor is így van – legyen az festés vagy rajzolás. Gyakran a festék maga uralja a festményt, különféle hatások módozatait sugallva, ezáltal dinamizmust és spontaneitást ad a munkának.
Az akvarellfestéket a többi festőtechnikában is használt színezőanyagok (pigmentek) és vízben oldható kötőanyag összekeverésével készítik. Az utóbbi lehet gumiarábikum, dextrin, stb. Kétfajta festék van: az egyik a klasszikus akvarellfesték, másik a gouache vagy fedőfesték, ami úgy készül, hogy ugyanahhoz a típusú festékhez fehér pigmentet adagolnak a kötőanyagba, és ezáltal átlátszatlan lesz. A gouache-festés technikája hasonló az olaj- vagy az akrilfestés technikájához, mivel a világos festék a sötét fölé kerülhet.
Az akvarellnek több ezer éves múltja van. Az első ismert példák a barlangfestmények, melyekhez sűrű, átlátszatlan, víz alapú festéket használtak. A korai kínai művészek ezzel szemben puha szőrű ecsettel selyemre és rizspapírra festettek, melyek vízelnyelő tulajdonsága megkívánta a halvány, átlátszó festéket.
A vízfesték erőssége ebben áll: lehetővé teszi, hogy a papír szövete és tónusa elegyedjék a festék színeivel, s ez a fénynek és a mélységnek lélegzetelállító illúzióját kelti. A vízfesték különféle variációit évezredek óta használják. Az ókori egyiptomiak is alkalmazták egy fajtáját a vakolatra felhordva a sírkamrák díszítésére. A nagy német festő, Albrecht Dürer széleskörűen alkalmazta. A 18. századi Angliában a vízfestést a nemzeti művészet szintjére emelték. Paul Sandby, Thomas Girtin, Peter de Wint kizárólag vízfestékkel dolgozott, úgy vélték, hogy ez a tökéletes eszköz, amivel a világos, levegős hatásokat megjeleníthetik. Minden idők egyik legnagyobb festője, William Turner ugyan olajképeivel szerzett hírnevet, de meglepő gazdagságú és mélységű akvarelleket is alkotott.
A vízfestéshez általában puha ecseteket használunk. A legjobb minőségűek cobolyszőrből készülnek. Vízfestéshez készülhet még ecset mókusszőrből és ökörszőrből is. A műszálas ecsetek gazdag választékát kínálják a boltok, rendszerint nejlonból készülnek, s bár nem tartják magukban olyan jól a festéket mint a szőrecsetek, finom részletek festésére kiválóak és olcsóbbak. A vízfestéshez nem kell sok ecset, legtöbb esetben három vagy négy is elegendő. Praktikus okokból egy nagy, lapos végű ecset a legjobb a nagy felületek festésére, továbbá két vagy három különféle méretű kerek ecset.
