2022. JANUÁR 29.- ISTEN ÓVJON A HÁBORÚTÓL

Szerző: | jan 29, 2022 | Vírusnapló, Archívum, Gazdaság, Honvédelem, Politika, Történelem, Vallás

1362934987 93

Már több mintegy hónapja naponta olvashatjuk az orosz-ukrán háború lehetséges eszkalálódásának forgatókönyveit. Időközben az amerikaiak és az oroszok megkezdték a viszállyal kapcsolatos titkos tárgyalásaikat – amelyre az amerikaiak nem hívták meg az Európai Uniót valamint az Ukránokat sem. Ez minket már meg sem lep, mert jó ismerjük ezt a nagyhatalmi gőgöt, mikor nemzetek sorsáéról a fejük felett döntenek. A tárgyalásokon az oroszok azt követelik, hogy a NATO vonja vissza támadó fegyverzetét a volt kelet-európai országokból és Ukrajna ne lehessen NATO tag.

39192751 2989867 c43f91e7026bd9d8394dc83dc5911a66 wm

Az amerikaiak terméseztessen erről hallani sem akarnak és az orosz nyomás tovább fokozódik. Szerintem ha mégis sikerül elkerülni a háborút, akkor egy száz napos tárgyalás – sorozaton abban állapodhatnak meg, hogy: a NATO marad a kelet-európai országokban, Ukrajna nem lesz NATO tag, Ukrajna teljes körű autonómiát ad a Donyecki és Luhanszki Népköztársaságnak, valamint orosz tulajdonban elkezdhet üzemelni az Észak-2 gázvezeték.

Magyarság számára nem lenne jó, ha a szomszédban egy elhúzódó háború törne ki. Ezzel kapcsolatban szeretném emlékeztetni a VÍRUSNAPLÓ olvasót a szomszédos Balkánon dúló, több mint tíz éves háborúra, amibe az amerikaiak szintén vaskosan beleavatkoztak:

BALKÁNI HÁBORÚ (1990-2000)

Slobodan Milošević 1987-ben lett Szerbia első számú vezetője. Az akkori szocialista Jugoszláviában ő volt az első politikus, aki képes volt irányítani a tömegek haragját, és felismerte az utca erejét. Csillaga a koszovói látogatása után kezdett emelkedni: a Szerbiához tartozó, albán többségű autonóm tartományban élő szerbek zaklatásra és elnyomásra panaszkodtak. Hangjukat Belgrádban is meghallották; a szerb kommunista és nacionalista elit egyaránt elégedetlen volt azzal, hogy az 1974-ben törvénybe iktatott jugoszláv alkotmány miatt gyakorlatilag semmi beleszólásuk nem volt a Vajdaság és Koszovó tartományok ügyeibe.

Azonban Milošević nem csupán meglovagolta az elégedetlenséget. Ő maga kezdte szítani a nacionalizmust, és az lett kormányzásának legfőbb motorja. Stábja elfoglalta a médiát – elsősorban az állami tévét, a Politika, a Politika Ekspres és a Vecernje Novosti lapokat –, és tüntetéseket kezdett szervezni Jugoszlávia különböző részein. 1988-ban emberei megdöntötték a vajdasági, koszovói és Crna Gora-i vezetést, 1989-ben felszámolta a tartományok autonómiáját.

A föderatív Jugoszláviát kollektív vezetés irányította, a ’80-as évek végére Milošević – lojális káderein keresztül – a nyolc szavazatból négyet ellenőrzött. Többséget viszont nem tudott szerezni, ezért új tervre volt szüksége.

Milošević és a szerb vezetés úgy döntött: hogy Szlovéniát ki kell szorítani Jugoszláviából. Horvátországnak is hasonló sorsot szánt – azzal a különbséggel, hogy a szerbek lakta területek Jugoszlávia részei maradtak volna. A belgrádi rezsim titkosszolgálata és a jugoszláv hadsereg fellázította és felfegyverezte a horvátországi szerbeket: az úgynevezett Szerb Krajina Köztársaság területe évekig nem volt Horvátország fennhatósága alatt.

378

A szerb félkatonai alakulatok Boszniában is megjelentek, a bosnyákok, szerbek és horvátok polgárháborújának a daytoni megállapodás vetett véget. Mivel rábírta a boszniai szerbeket, hogy írják alá a béketervet, a nemzetközi közösség átmenetileg a megoldás emberének tekintette a korábban balkáni mészárosnak nevezett Miloševićet.

1997-ben váltott: a jugoszláv parlament megválasztotta a szövetségi állam elnökének. Jugoszláviát akkor Szerbia és Crna Gora alkotta. A szövetségi intézmények mellett mindkét köztársaságnak volt elnöke, kormánya és parlamentje. A közös államban feszült politikai viszonyok uralkodtak, mert Milo Đukanović fokozatosan távolodott korábbi mentorától, Miloševićtől. A jugoszláv elnöknek ugyan csupán protokolláris szerepe volt, de a gyakorlatban a hatalom mindig Milošević irodájában összpontosult.

A külvilág megfeledkezett Slobodan Miloševićről, és a koszovói válság kiélezéséig békén is hagyták. Belgrád azonban az albán terroristák támadásaira gyakran aránytalan túlerővel válaszolt, ugyanakkor elutasított bármiféle politikai rendezést, ezért a nemzetközi közösség – elsősorban az USA – türelme gyorsan fogyott. (Milyen érdekes ezt most leírni az IÁ elleni támadások idején.)

A NATO (USA) 1999. március 24-én kezdte el bombázni a szerbiai és koszovói célpontokat, Milošević ellen pedig vádat emelt a hágai Nemzetközi Törvényszék. Az amerikaiak áprilisban 16-21. között már Szabadkát és Újvidéket is bombázták, Holló Laci az újvidéki lakásuk ablakából figyelte az apokalipszist – de a rádióba bejárt dolgozni, mit sem törődve az életveszéllyel.

Én, ebben az időszakban mint a magyar Külügyminisztérium egyik bizottságának külsős tagja élénk figyelemmel kísértem a jugoszláv eseményeket.

A légi csapások 78 napig tartottak, és meggyengítették a rezsimet. Ugyan a háború átmenetileg egyesítette a szerb társadalmat, de már júniusban azt tapasztalták a közvélemény-kutatók, hogy Milošević támogatottsága csökken. Ám még mindig ő volt a legnépszerűbb politikus, az ellenzék messze mögötte kullogott. De az amerikaiak türelme elfogyott: Bill Clinton arra utasította a CIA-t, hogy készítse elő Milošević megdöntését. Szerepet kapott az State Deparment is, meg néhány, a republikánusokhoz és a demokratákhoz kötődő szervezet.

1999 közepén titokban érkezett Budapestre Zoran Đinđić. A demokraták elnöke nagy utat tett meg, Crna Goraból Horvátországon át (egyedül vezette a gépkocsiját), kerülővel érkezett Magyarországra. Ez volt számára az egyetlen biztonságos útvonal: akkor már egy ideje a Szerbiával szemben álló Crna Goraban tartózkodott. Amikor 1999 márciusában a koszovói rendezési folyamat összeomlott, és a NATO bombázni kezdte Jugoszláviát, félő volt, hogy a belgrádi rezsim egyenként levadássza az ellenzékieket. Az aggodalom nem volt alaptalan: Slavko Čuruvija újságírót fényes nappal ölték meg. Amikor híre ment, hogy Zoran Đinđić is veszélyben lehet, Milo Đukanović elnök egy különítményt küldött érte, hogy biztonságban érje el Crna Gorat (Đinđić szintén cérnagorac volt).

581

A bombázások ideje alatt a podgoricai vezetés oltalmazta a Đinđićet. Németh Zsolt, a Külügyminisztérium akkori politikai államtitkára meghívására onnan indult Budapestre. Ez volt az első hivatalos kapcsolatfelvétel a szerbiai demokratikus ellenzék és a magyar kormány között. Đinđić a DS elnöke és az első kormányfői ciklusát töltő Orbán Viktor hamar szót értettek, és ez alapozta meg későbbi jó kapcsolatukat. Ezzel a találkozóval vette kezdetét a szerbiai ellenzékkel folyatott magyar együttműködés, ami aztán a Szegedi Folyamatban csúcsosodott ki. Đinđić úgy utazhatott el Budapestről Romániába, hogy biztosították: a szerb ellenzék Magyarország segítségére is számíthat. A budapesti kormány egyike lett azoknak, akik nem csak szóban kötelezték el magukat Milošević eltávolítása mellett.

Magyarország a ’90-es évek elején lett fontos a szerbeknek. Amikor Jugoszlávia felbomlása erőszakos fordulatot vett, a nemzetközi közösség büntetőintézkedéseket vezetett be Szerbia ellen. A szerbek elszigetelődtek. Magyarországra ellenben vízum nélkül utazhattak, és nem csak vásárolni jártak Szegedre vagy a határ menti településekre, nem csak benzint csempészve kezdtek az eredeti tőkefelhalmozásba szerbek és magyarok. Szerb cégek vezették számláikat magyar bankokban. Mivel pedig Belgrádba nem repültek a légitársaságok, Ferihegy volt a szerbiai reptér is: innen indultak a világba, és ide értek vissza. És az „ellenzékiek” is itt találkozhattak „nyugati támogatóikkal”, és itt vehették át a működésüket biztosító pénzeket is. Volt, hogy a táskámban vittem át a határon az ellenzéknek szánt adományt – mondta egy ismerősöm.

Magyarország a szó legjobb értelemben hátországot biztosított a Milošević-ellenes erőknek – kaput nyitott a nehéz időkben szerb értelmiségiek, vállalkozók, művészek százai költöztek átmenetileg Szegedre és Budapestre, ahol biztonságot és reményt, biztatást kaptak.

Budapest fontosságát az is növelte, hogy az USA úgy döntött, hogy innen koordinálja a szerb ellenzék felkészítését. A Ring Around Serbia elnevezésű projekt lényege az volt, hogy Magyarország területéről sugároznának műsort Szerbia felé, hogy ellensúlyozzák a rezsim tájékoztatási túlsúlyát. Erre a programra az amerikaiak csaknem 20 millió dollárt költöttek. Amikor a kormány látta, hogy Magyarország fontos frontország lett, rá akart kapcsolódni a folyamatokra. A magyar Külügyminisztérium elindította a Szegedi Folyamatot. Ennek célja a „demokratikus ellenzék” támogatása volt, elsősorban az ellenzéki vezetés alatt álló városokkal való együttműködésen keresztül, mivel így lehetett legitim módon, intézményesen segíteni a Milošević-ellenes erőket. Az 1996-os helyhatósági választásokon ugyanis az ellenzék több városban is győzni tudott. A Szegedi Folyamat örve alatt folyt a szerbiai ellenzék felkészítése a választásokra.

Ebben az időszakban megfordultak Magyarországon a szerb ellenzék emblematikus vezetői – köztük voltak az Otpor! tagjai is, akiket itt készítettek fel a rezsim megdöntésére. Az Otpor! decentralizált, pártokhoz közvetlenül nem kötődő, főként fiatalokból álló csoport volt. A szervezet neve – magyarul annyi, mint Ellenállás! – világosan kifejezte céljukat, akárcsak az emblémaként használt ökölbe szorított kéz. Legismertebb jelszavuk is egyszerű volt: „Gotov je!”, azaz neki (Miloševićnek) „vége van”. Ez Szerbia-szerte felbukkant 2.500.000 matrica is Magyarországon készült.

Az Otpor! aszimmetrikus politikai hadviselést folytatott a rezsim ellen, írja Miloševićről szóló könyvében Adam LeBor. Gene Sharp 198 felsorolt módszere közül (From Dictatorship to Democracy: A Conceptual Framework for Liberation) sokat Szerbiában próbáltak ki először. (Aztán 2014. elején ugyanezt az útmutatót alkalmazta André Goodfriend, a budapesti amerikai nagykövetség ügyvivője is – csak akkor már Magyarország ellen.) A rezsim nem tudott velük mit kezdeni. Minél keményebben léptek fel ellenük a rendőrök, annál népszerűbbek lettek. Minél több aktivistát vertek meg, annál többen lettek dühösek a rezsimre.

Az Otpor! képzéseinek jó része Magyarországon zajlott. Volt aktivista, aki vagy tucatszor utazott Budapestre. Az itt megtanultakat azután Szerbiában átadták társaiknak: a sejtekből álló szervezetben nem volt hierarchia, ami tovább nehezítette a felszámolását. A sikerhez azonban még egy komoly akadályt kellett leküzdeniük az amerikai tanácsadóknak: a szerb ellenzéket magát. Egy évtizedig Európa legsikertelenebb ellenzékének számítottak, részben önhibájukból – mert a szerbek mindig kommunisták voltak és azok is maradtak.

Ráadásul Milošević ellenzéke szervezetlen volt, tagjai képesek voltak a felkínált pozíciókért és pénzért hátat fordítani az ellenzékieskedésnek. Az 1996 őszén megtartott önkormányzati választásokon az ellenzék Zajedno (Együtt) koalíciója több városban győzött – ezt Milošević megpróbálta elcsalni. A felháborodás óriási volt: az ellenzéki választók hónapokig tüntettek. Ezrek tiltakoztak a legnagyobb hidegben, az ismétlődő rendőrségi attakok ellenére. Milošević adta fel előbb: 1997 februárjában, nemzetközi közvetítés után elismerte a Zajedno diadalát. Zoran Đinđic lett a belgrádi polgármester. Hét hónappal később, szeptember végére a koalíció felbomlott, és Đinđicet korábbi szövetségesei váltották le.

A legalább kéttucatnyi kisebb-nagyobb párt vezetőit – akiknek egy része talán még magát sem tudta hitelesen képviselni – joggal nevezték rövidlátóknak, hiúknak és kicsinyeseknek. Azonban a széthúzásnál komolyabb kihívásokkal is meg kellett küzdeniük. Vuk Drašković, a Szerb Megújhodási Mozgalom (Srpski pokret obnove – SPO) vezetője ellen két merényletet kísérelt meg a rezsim. A titkosszolgálat 1999 októberében egy teherautóval hajtott a SPO vezetését szállító konvojnak; Vuk Drašković túlélte, kísérete nem. 2000 nyarán pedig Crna Gora-i nyaralójában lőttek rá; két lövedék súrolta a fejét.

KF FORRADALOM 2
A balkáni háború békekötése

Az amerikaiaknak tehát a „győzelemre esélyes ellenzéki koalíció” létrehozásával kellett kezdeniük a munkát – azaz pénzért kellett nekik embereket venniök. 1999. októberében egy budapesti luxusszállodában gyűltek össze az amerikaiak által pénzelt szerb ellenzéki politikusok. A prezentációt tartó amerikai közvélemény-kutató világosan fogalmazott: Az akkori választási rendszerben Miloševič legyőzhető – ha egységes ellenzéki listát állítanak vele szemben. De ennél még lényegesebb volt, hogy a válaszokból az is kiderült, sem Zoran Đinđicnek, sem Vuk Draškovićnak nincs esélye nyerni. A megkérdezettek 70 százaléka ugyan elutasította Slobodan Miloševićet, de sem a DS, sem pedig az SPO vezetőjére nem szavaztak volna elegen. Egyetlen potenciális ellenzéki jelölt volt, akinek elfogadottsága 49 százalékon állt, 29 százalékos elutasítottsággal szemben: a Szerbiai Demokrata Párt (Demokratska stranka Srbije – DSS) elnöke, Vojislav Koštunica.

Az alkotmányjogász Koštunica nacionalista volt, jellegtelen, unalmas – híján volt minden karizmának. Az amerikaiak elemzése szerint ő volt az ideális ellenzéki jelölt. Ő lett Slobodan Milošević potenciális kihívója. Ezt a békát nem volt egyszerű lenyelni, de a két nagy párt vezetője hajlott a kompromisszumra.

A második merényletkísérlet után azonban Vuk Drašković bojkottálni akarta a választásokat. A többiek azonban elvetették a javaslatot, és a formálisan is egyesült ellenzéki lista, a DOS – és a vele szövetséges Otpor!, illetve néhány szakszervezet – az SPO nélkül készült a leszámolásra. Az pedig a vártnál sokkal korábban következett be.

Amikor hozzáláttak a Slobodan Milošević megbuktatásának előkészületeihez, az amerikaiak úgy kalkuláltak, hogy van idejük felépíteni Vojislav Koštunicát. Ám a szerb rezsim meglepte őket. 2000 júliusának végén, egy váratlan alkotmánymódosítás után Milošević – bár mandátuma csak 2001-ben járt volna le – szeptember 24-re tűzte ki a jugoszláv elnökválasztás időpontját. A DOS kampányát fel kellett gyorsítani.

Az amerikaiak úgy döntöttek, hogy Budapesten megnyitják a jugoszláv ügyek irodáját (Office of Yugoslav Affairs – OYA). Ez afféle emigrációban működő nagykövetség lett volna, a bombázások miatt ugyanis megszakadtak a jugoszláv–amerikai diplomáciai kapcsolatok, és a belgrádi követséget Budapestre evakuálták. Az OYA vezetője az addigi zágrábi nagykövet, William Montgomery lett. Az OYA persze a belgrádi rezsimet is érdekelte, ezért több ügynök érkezett Budapestre azzal a feladattal, hogy pontosan felderítse az iroda működését.

Mivel sürgette őket az idő, az amerikaiak nem garasoskodtak: Montgomery szerint a támogatások jó része vélhetően nem a kampányban, hanem egészen másutt landolt. Sportszervezetek képviselői, újságírók, magukat civil szervezetnek mondó egyének, botcsinálta politizálók és több mai szerbiai milliomos állt sorba pénzért. Az amerikaiaknak nem volt képviseletük Belgrádban, nem láttunk rá a költésekre. Az USA körülbelül 70 millió dollárt osztott szét ebben az időben Budapesten.

Magyarországnak még egy fontos vállalása volt ekkor. A szeptember közepén Washingtonban tárgyaló Martonyi János külügyminiszter bejelentette, hogy választási megfigyelői irodát állít fel Budapesten. A szerb ellenzéki aktivisták adatai a terepről a Műszaki Egyetem épületében működő központba is megérkeztek, ahol valós időben lehetett követni a szavazatszámlást. A központ fő funkciója az volt, hogy a külvilágnak akkor is pontos képe legyen a választások eredményéről, ha a belgrádi rezsim leszámolna az ellenzékével.

A választások eredményét Milošević, a várakozásoknak megfelelően, megpróbálta elcsalni. Ez nem okozhatott problémát neki – korábban már bizonyította, hogy gépezete bármilyen eredményt képes előállítani. Október 5-e előtt az lehetett a terve, hogy az elnökválasztás második fordulójában, október 8-án legyőzi kihívóját, Vojislav Koštunicát, az egyesült ellenzék (DOS) jelöltjét. A választási bizottság szerint ugyanis a szeptember 24-i első fordulóban Vojislav Koštunica végzett az első helyen, bár nem szerezte meg a szavazatok 50 százalékát.

A DOS vezetői (amerikai utasításra) azonban nem fogadták el az eredményt, szerintük a jelöltjük már az első körben győzött, és sztrájkok sorozatával, polgári engedetlenséggel készítették elő az október 5-i leszámolást. Sorsdöntő pillanatnak tartották ezt; felkészültek arra is, hogy a rezsim erőszakkal lép fel ellenük. De ezúttal az ellenzék is kész volt erőszakot alkalmazni.

A DOS-t az amerikaiak ezúttal felkészítették: aktivistákat felfegyverezték, akik arra készültek, hogy erőszakkal veszik be a parlament és a tévé épületét. Ellenzéki politikusok felvették a kapcsolatot a rendőrség középszintű parancsnokaival, akik részletesen tájékoztatták őket a rezsim terveiről.

A tüntetés napján Szerbia több városából egyszerre indultak el a konvojok. A rendőrség több helyen akadályokat emelt, de ezek hatástalannak bizonyultak: a rendőrök mindenütt egyszerűen félreálltak, és hagyták a fővárosba vonulni a tüntetőket. Belgrádban az amerikai koordinációval működő ellenzék néhány óra leforgása alatt megdöntötte azt a rezsimet, amelyik egy évtizedig kikezdhetetlennek tűnt. A törökkanizsai tüntetésen Erdélyi Lívike is vonult és Milošević ellen skandált.

Október 6-án Slobodan Milošević beletörődött a nyilvánvalóba: Jugoszlávia elnökeként megbukott. Bármivel próbálkozott is az utolsó 24 órában, már nem akadt senki, hogy teljesítse utasításait. A rendőrök nem voltak képesek – és nem is akarták – felszámolni az ellenzéki megmozdulást. A hadsereg alakulatai, minden sürgetés ellenére, a laktanyában maradtak. Ráadásul Moszkvában – ahol bátyja, Borislav Milošević volt a nagykövet – is úgy döntöttek, hogy elengedik a kezét.

A nap végére csak egy kérdés maradt: mi lesz Milošević utolsó lépése? A bukott elnök másnap a hivatalától és a választóktól televíziós üzenetben búcsúzott. Kissé suta testtartással, a legfontosabb résznél hosszú szünetet tartva azt mondta, hogy „éppen most kapott hivatalos értesítést” arról, hogy az ellenzék jelöltje, Vojislav Koštunica győzött az elnökválasztáson. A választási bizottság döntését „úgy gondolom, hogy tiszteletben kell tartani” – mondta Slobodan Milošević. Megköszönte támogatói szavazatát, és azoknak is köszönetet mondott, akik nem szavaztak rá, mert lelkéről levették a felelősség nagy terhét”, amit már tíz éve cipelnie kellett.

Szlóbó uralmának végét több tényező segítette, de a legfigyelemreméltóbb talán Gene Sharp tanítása volt. „Az ellenzéki küzdelem legfontosabb eleme, hogy az uralkodót megfosszák tekintélyétől.” Az amerikaiak által támogatott Otpor! matricáinak és a nagy nehezen összetákolt egyesült ellenzéknek köszönhetően, Szerbiában olyan hangulat alakulhatott ki, hogy mindenki elhitte: Milošević nemcsak megbukhat, de meg is fog bukni. És tényleg. Vége lett. Igaz Miloševićet nem a népe, hanem a CIA buktatta meg.

Jugoszláv epilógus

Pár hónappal Szlóbó megbuktatása után amerikai nyomásra 2001. április 1-jén Belgrádban letartóztatták, majd 2001 júniusában Hágába szállították. Több mint 60 vádpontban folyt ellene eljárás, többek között népirtással, emberiség ellen elkövetett bűntettekkel vádolták. A tárgyalás lassan haladt, a tanúk hitelessége gyakran megkérdőjeleződött. Felvetődött, hogy Milošević végül elmondja, hogy az amerikaiakkal folytatott titkos tárgyalásokon milyen megállapodásokat kötöttek. Ítélet végül nem született. 2006. március 11-én holtan találták a cellájában, halálát szívroham okozta.

Zoran Đinđić 2001. január 25-én Szerbia miniszterelnöke lett. 2003. március 12-én a szerb kormány székházának a bejárata előtt a Milošević-párti szerb nacionalisták lelőtték. Temetésén a Magyar Köztársaságot Orbán Viktor képviselte.

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

Minden héten a legérdekesebb cikkeket elküldjük emailben.

Sikeresen feliratkozott a hírlevélre!