2022. JANUÁR 31.- ÉLETTÉR

Szerző: | jan 31, 2022 | Vírusnapló, Archívum, Honvédelem, Politika, Szabadka, Szeged, Történelem, Vallás

Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben

Az egész munka 396 füzetben jelent meg, 21 kötetre terjed, 572 közleménnyel, 4520 rajzzal és 19 színes képmelléklettel. A szerkesztési munkálatok 1884-ben indúltak meg. A magyar kiadás első füzete 1885 deczember 1-én adatott ki; az utolsó 396-ik füzet, 1901 október 1-én jelent meg. A munkát magyar nyelven a magyar királyi államnyomda nyomtatta és adta ki Budapesten. A magyar kiadás terjesztését mint bizományos, a Révai testvérek irodalmi intézet részvénytársaság intézte Budapesten.

A magyar kiadás igazgatói tanácsa::
Szögyény-Marich László, aranygyapjas vitéz, valóságos belső titkos tanácsos, cs. és kir. Nagykövet a berlini udvarnál, elnök,
Gróf Wilczek János, valóságos belső titkos tanácsos,
Zaleski Fülöp lovag, valóságos belső titkos tanácsos,
Báró Chertek Emil, valóságos belső titkos tanácsos,
Ganglbauer Ernő, udvari tanácsos, a cs. kir. Udvari és államnyomda igazgatója,
Samokovi Jireček Hermengild lovag, osztályfőnők.
Jókai Mór, a magyar kiadás főszerkesztője,
Nagy Miklós, a magyar kiadás főszerkesztője,
Thallóczy Lajos, udvari tanácsos, a közös pénzügyminisztérium levéltárának igazgatója, az elnök meghatalmazottja.

A magyar kiadás szerkesztő-bizottsága:
Jókai Mór, a magyar kiadás főszerkesztője, elnök,
Berzeviczy Albert, valóságos belső titkos tanácsos,
Fraknói Vilmos, püspök,
Herrmann Antal, egyetemi magántanár,
Gróf Keglevich István, valóságos belső titkos tanácsos,
Király Pál, a polgári iskolai tanítóképző-intézet tanára,
Krenner József, egyetemi tanár,
Kršnjavi Izidor, nyugalmazott osztályfőnök, zágrábi egyetemi tanár, Horvát-Szlavonország kötetének szerkesztője,
Lóczy Lajos, egyetemi tanár,
Nagy Miklós, a magyar kiadás szerkesztője,
Pauler Gyula, miniszteri tanácsos, országos főlevéltárnok,
Pavić Ármin, horvát közoktatásügyi osztályfőnök,
Thallóczy Lajos, udvari tanácsos,
Gróf Zichy Jenő, valóságos belső titkos tanácsos.

A magyar kiadás pénzügyi bizottsága:
Báró Harkányi Frigyes,
Hegedüs Sándor, valóságos belső titkos tanácsos, magyar királyi kereskedelemügyi miniszter,
Jókai Mór, elnök,
Nagy Miklós, jegyző,
Wekerle Sándor, valóságos belső titkos tanácsos, a magyar kir. Közigazgatási bíróság elnöke,
Zárday József, a magyar kir. államnyomda igazgatója.

A magyar kiadás művészi bizottsága:
Benczúr Gyula, a magyar kir. festészeti mesteriskola igazgatója,
Feszty Árpád, festőművész,
Jókai Mór, főszerkesztő,
Keleti Gusztáv, királyi tanácsos, a magyar királyi mintarajz-iskola igazgatója, elnök,
Nagy Miklós, szerkesztő,
Roskovics Ignácz, festőművész,
Szalay Imre, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója,
Vágó Pál, festőművész.

A nagy műből, a VÍRUSNAPLÓ olvasóinak ma három fejezetet közlünk: BÁCSKA, SZABADKA és SZEGED története. Az igazi kulturális-történelmi csemegéhez jó olvasást kívánunk:

BÁCSKA

Az a 11.079  kilométernyi sík föld, mely a Duna és Tisza alsó folyása közt, Bajától és Szabadkától Újvidékig, a halasi határtól pedig egész a szerémi hegyekig nyúlik, Magyarország egyik legnagyobb és leggazdagabb megyéjének, Bács-Bodrog törvényesen egyesűlt vármegyéknek a területe. Ez a hivatalos neve; közönségesen azonban csak Bácsmegyének, Bácskaságnak vagy egyszerűen Bácskának nevezik. Ez utóbbi név a török időkben vált használttá (előfordúl az 1699. karlóczai békeokíratban is), s azóta mind máig a legszokottabb és legáltalánosabb elnevezése a megyének; így hívják a németek, így az itt lakó szláv nemzetiségek is.

Bár egészben sík földnek mondható, külső képe annál kellemesebb, mivel van felföldje is. Hajdan t. i., mikor az egész Alfölddel együtt a Bácska területét is édesvizű tenger borította, ennek alkotásakép támadt a megye éjszaki felében az a széles, hullámos földhát, melyet általában Telecskának, a Tisza mentén Orompartoknak neveznek. Meredekebb szélei Bajától dél-keleti irányban Sztanisicsig és Sziváczig, innét a Ferencz-csatorna mentén majdnem a Tiszáig húzódnak, megjelölvén a határt, a meddig egykor a Duna meg a Tisza árjai kalandoztak. E két nagy folyó áradata alkotta a megye déli csúcsán emelkedő, tojásdad alakú titeli fensíkot is, melyet a geologusok szerint az átellenben fekvő szerémi hegyektől szakított el.

Sajátos jelleget adnak továbbá e vidéknek a Telecskán át éjszak-nyugatról délkeletre húzódó halmok teknőiben s a síkságon fakadó erek. Egy kis zöldelő gyepes vagy nádas folt jelöli a forrás kezdetét, melynek vize kelletlenűl kullog-csavarog parttalan medrében, meg-megállva, tócsákat alkotva vagy tavakba ömölve, itt eltűnve, amott újra felbukkanva. Ilyenek a felső Bácskában a Kígyós, Bács-ér, Csík-ér, Körös-ér, az alsóban a Mosztonga, a Jegricska-bara s egyéb kisebb erek, melyeknek vizei a határszéli nagy folyókba vagy a csatornákba ömlenek. Vannak továbbá a Duna és Tisza partvidékein vízi vadakban bővelkedő nagy mocsarak, amott még szigeteket képző mellékágak, Zombor és Szabadka környékén pedig kisebb-nagyobb tavak.

E földmívelésre és baromtenyésztésre egyaránt alkalmas terület ősidőktől fogva kedvelt tanyája volt a különféle vándornépeknek. Szereplésökről nem sokat tud a történelem, rézben nevöket sem ismeri; itt lakásukat azonban olyan emlékek bizonyítják, melyek a második évezred viharait is kiállva, legalább életmódjukról és szokásaikról nyújtanak némi fölvilágosítást. Ilyenek a felső Bácskában Vaskúttól Zentáig s délen Zsablya és Gyurgyevo körűl levő dombok, melyek némelyike – mint a Testhalom, Vitézhalom, Kőhalom – jelentős nevet visel, legtöbbje azonban Czigányhalom, Kecskedomb s efféle neveken ismeretes. Tudományosan fölkutatva csak néhány volt még; de úgy látszik, a legtöbb temetkező és áldozó halom lehetett, a mennyiben pedig néhol bizonyos rendszerrel, egyenlő magasságban és távolságban készűltek, talán őrhelyekűl vagy egyéb hadi czélokra szolgáltak. Másfajta nagy földmű a déli Bácskában elnyúló s Marsigli óta úgy nevezett római sánczok vonala. Az újabb régészeti kutatások szerint azonban úgy ezek, mint a föntebbi halmok közös eredetűek az Alföld más vidékein látható hasonnemű földmívekkel, s így azon nomád népek (jazygok, hunok, gepidák, avarok) valamelyikének alkotásai, melyek a Krisztus utáni századokban hosszabb-rövidebb ideig lakták e földet. Ezektől s elődeiktől erednek azok a különféle bronz- és vastárgyak, agyagedények, gyöngyök, stb., melyek az egész Bácskában találhatók s részben (őrlőkövek, sarlók) gazdasági eszközökűl, részben fegyverekűl vagy ékszerekűl használtattak. A rómaiak dunántúli hódítmányaik biztosítására a bácskai széleken csupán őrhelyeket építettek, de le nem telepedtek. A sokfelé található római, görög s egyéb pénzek zsákmánylás vagy kereskedelem útján, a fölíratos kövek (pl. a szabadkai sírkő) pedig ritkaságkép, más vidékről kerűltek ide.

Új és virágzóbb korszak derűl e vídékre a magyarok betelepedésével, kik e dús legelőjű térségeket mindjárt megszerették, s a megyei szervezet behozatalával két részre osztották. A felső, dunamenti rész, Monostorszegtől a pestmegyei Nádudvarig s keletre Szabadkáig Bodrogmegyéhez, az alsó Apatintól Petrovoszellóig és Titelig Bácshoz tartozott. De, mint a hogy földrajzi fekvésénél s természeti állapotainál fogva szorosan összefügg az egész Bácska: történelmi élete is egynek mondható, mert részeinek mindig közös sorsuk volt.

Egy-egy nagyobb hadjárat következményeit egy vidék sem sínylette meg úgy, mint a Bácska. Az első századok fejledező műveltségét a tatárok teljesen tönkre tették; de egy félszázad alatt fölépültek a régi s keletkeztek új kolostorok, melyek a Duna mentén egy-egy falunak vagy városnak lettek a magvai. A visszatért régi és új lakókkal benépesűlt a többi termékeny síkság is, s a XIV–XV. század folyamán már általános lett a jóllét, erős gyökeret vert a művelődés, melyet az a körűlmény tesz jelentékenyebbé, hogy tisztán magyar, nemzeti volt. A tudományok ápolói és terjesztői a különféle szerzetek kolostorai és káptalanai voltak. Nem hiányzott a magasabb képzettség iránti fogékonyság sem; a külföldi egyetemek névjegyzékeiben sűrűen találkozunk bácskai származású ifjak neveivel, kik a XIV. és XV. században a prágai, bécsi és krakói, Mátyás korában a bolognai, később a wittembergi egyetemekre jártak.

A két megye birtokosai közt a legelőkelőbb magyar nemzetségeket találjuk. Mint kisebb-nagyobb jószágok urai szerepelnek: a Herczeg, Maróti, Horváti, Újlaki, Garai, Czobor, Becsei, Korogi, Sulyok, Nagyvölgyi, Révai, Ordódi, Pakai, Fodor, Doroszlai, Bessenyei s más családok, továbbá a kalocsa-bácsi érsekek és a szerzetes rendek, Zsigmond óta Brankovics György szerb despota, Albert óta Hunyadi János és utódaik. S nemcsak ez a művelt úri nép, hanem – a szerb despota jobbágyait kivéve – a közrendű lakosság is tiszta magyar.

A betelepűléskor átvett ősneveken kivűl magyarok a helységek és puszták elnevezései is, melyek közt, a szentekről nevezett különböző „falvak és egyházak” mellett ilyenekkel találkozunk: Kőégető, Várszög, Nagyvölgy, Verőfény, Jófalu, Répás, Likas, Józan, Kereki, Hetes, stb. A székhelyekűl szereplő Bodrog, Háj-Szent-Lőricz, Bács várakon és városaikon kivűl többé-kevésbé népes s nevezetes helyekűl említtetnek: Baja, Bátmonostor, Apáti (ma Apatin), Czobor-Szent-Mihály (ma Zombor), Marótfalva (ma Ó-Moravicza), Szabadka, Becse, Futak, Titel, stb.

A XVI. század elején mindez alig pár év alatt romba dűlt, megsemmisűlt. Már az 1514-ki pórlázadás következményeit is nagyon megérezte a Bácska: midőn pedig a mohácsi vész után s utóbb a Bécs ostromáról haza térő török hadak erre jönnek: fölégetik, elpusztítják a helységeket, kardélre hányják vagy rabszíjra fűzik a lakosok ezreit.

Betelepűléskor tehát minden ellenállás nélkűl foglalhatta el a török az egész Bácskát, melyet hat kerületre (nahije) osztott. Ezeknek székhelyei: Baja, Szabadka, Zombor, Bács, Szeged és Titel voltak. E helyeken laktak az őrségek s a mohamedán családok; más lakos úgy itt, mint a vidéken nagyon kevés élt. Az egykorú Verancsics Antal a Dunán lefelé útaztában megilletődve hallja hajósától, hogy harmincz faluban sem lakik annyi ember, mint azelőtt egyben. A hol magától alakúlt a réginek romjain egy-egy kis község, azt, ha adóját megfizette, nem háborgatták a törökök, annak adták bérbe a lakatlan pusztákat is, vagy szerbeket hoztak be, de ezeket nem engedték községekké alakúlni.

A föld jövedelméhez azonban jogot tartottak mind a régi, mind az új földesurak. A királyok és nádorok t. i. az egész török uralkodás idején úgy adományozgatják a gazdátlan földeket, mint azelőtt. A birtokba iktatás csak távolról – longa manu – történt ugyan, de a földesurak tudtak módot találni, hogy jobbágyaikon megvegyék a köteles adót.

Buda visszafoglalása és a második mohácsi ütközet végre meghozta a szabadúlás idejét e vidékre is. Szeged elvesztésével a törökök nagy részt elmenekűltek innét. Valósággal azonban csak a zentai győzelem folytán szabadúlt föl s a karlóczai béke által kerűlt vissza a már ekkor Bácskának nevezett alsó Duna-Tisza köze a magyar korona alá.

A török másfél százados itt lakásának nem maradt egyéb emléke, mint nehány düledező mecset és fürdő. A régi megyei szervezet végkép fölbomlott. A hajdan virágzó városok és falvak helyét alig jelölte egy-két viskó; sok végkép eltűnt, a többinek nevét pedig csak egyes puszták vagy dűlők tartották fönn, a betelepűlt szerbek által elszlávosítva. Ez idő alatt lett Harasztiból Rasztina, Jánosiból Jankovácz, Régből Rigyicza, Péterrévből Petrovoszello, Kölödből Kollút, Sebestyén- és Veresegyházából Sebesics, Verusics, stb. A lakosság annyira megritkúlt, hogy a parlag mezőkön és vég nélkűli mocsarak közt egész napi járóföldeken alig lehetett emberre vagy emberi munkának nyomára akadni.

Mindent elűlről, újra kellett kezdeni. A mostani, második virágzás nem az elsőnek a fáján fakadt. A most itt élő lakosság nem utóda a réginek, melytől nem örökölt egyebet, mint a puszta földet, gyászos temetőjét a hajdani nagyságnak. A jelenlegi Bácska története a török kiűzetése után kezdődik, a réginek még történetét is csak a más vidéki levéltárak gyér adatai nyomán ismerjük.

A kormány először is a föld további megvédéséről gondoskodott, ide telepítvén le a török elől menekűlő bunyeváczokat és szerbeket. Ezekből szervezte aztán, mikor a Duna és Maros köze továbbra is török kézben maradt, a dunai és tiszai határőrségeket. Amahhoz tartozott a Titeltől Palánkáig, emehhez a Zsablyától Martonosig tejedő partvidék s belevonták még Szabadkát és Zombort is.

Ezek az új telepűlők, mint harczban edzett katonák, kétségkivűl igen hasznos szolgálatokat tettek a következő háborúkban; de kivételes helyzetökkel sok bajt is okoztak a szervezkedni kezdő megyei hatóságnak és a velök együtt élő lakosságnak. Végre sok panasz után az 1741. évi országgyűlés kimondta a határőri területek visszacsatolását. De ezt is csak tíz év múlva s csak félig valósították meg, mert a szerbek számára előbb a Duna-Tisza zugában a csajkás-kerületet szervezték, s utóbb kiváltságos koronakerületűl szakították ki a tiszamenti községeket is. Kevesebb baj volt a többi telepesekkel, kik ekkor már sűrű csoportokban költözködtek ide a közeli és távolabbi vidékekről, sőt a külföldről is. Különösen a török háborúk befejezte után (1730–1745 közt) indúl meg ez az újkori népvándorlás, s tart egész a század végeig, új világot alkotva a réginek romjain.

Még a század első felében telepűltek le ismét nagyobb számmal a magyarok Jankovácz, Bezdán, Kúla, Kanizsa, Topolya, Baracska, Doroszló községekben, továbbá a tótok Bács-Újfaluban és Petrováczon, a ruthénok vagy kis-oroszok Keresztúron, a németek Csataalja, Hódságh, Kollút, Apatin, Újvidék s más városokban és községekben. Különös figyelemben részesűltek és legnagyobb számmal jöttek később a németek Mária Terézia és József kormánya alatt. Királyi adománykép nagyobb birtokokat kaptak a század második felében: Grassalkovich Antal (Baja), Rédl Ferencz (Rasztina), Hadik András (Futak), Kray Pál (Topolya), Széchen Sándor (Temerin), kik a magok uradalmain szintén buzgón folytaták a telepítést nemcsak németekkel, hanem nagy számú magyarsággal is. Ez utóbbiak más úton-módon is nagy csoportokban lepték el a Közép-Bácskát s a Tisza-menti tájakat; de olyan kedvezményekben, mint a németek, sem ők, sem más telepűlők nem részesűltek, s legtöbbször be kellett érniök a puszta telekkel és három évi adómentességgel.

Mire a telepítés nagy munkája véget ért, a megyei önkormányzat joga és iránya is megállapodott. A kormány mindjárt a török kiűzése után helyreállította a régi Bács és Bodrog vármegyéket, amannak főispánjává Széchenyi Pál kalocsai érseket, emennek élére gróf Thurnon János Henrik császári kamarást nevezvén ki. Bácsmegye az 1699-iki népösszeirással meg is kezdte működését; de Bodrogmegyének úgy, mint a várának, nyoma, emlékezete annyira kiveszett a köztudatból, hogy sem főispánja, sem más nem tudta, merre találhat rájok; némelyek az alsó, mások a felső Bácskában, sőt voltak, kik a Tiszán túl keresték. Midőn az 1712. évi országgyűlés egyebek közt Bodrogmegye visszakapcsolását is sürgeti, gróf Nádasdy Pál, az új főispán, 1715-ben a „péterváradi sánczok”-ban (a későbbi Újvidéken) megtartja az első közgyűlést s megválasztatja a tisztviselőket; de a megye területét csak többféle bizottság tanácskozás után, évek múlva jelölik ki akkép, hogy a Duna-Tisza közének alsó része (Bukintól föl Szabadkáig s a Tiszáig) mintegy 40 falucskával legyen Bodrogmegye. De térítvényt kellett adnia, hogy, ha valamely helyről utólag hitelesen kiderűlne, hogy hajdan Bácshoz tartozott, azt haladéktalanúl átengedje. Ezzel aztán megkezdődött a hosszú pörlekedés, melyben mindig Bácsmegye volt az erősebb. 1802-ben végre úgy fejezték be a százados vitát, hogy a két megyét névben is törvényesen (1802. VIII. törvényczikk) egyesítették. Czímeréűl a régi bácsi káptalanét vették föl: Szent Pál apostol állva, jobbjával kétélű kardra támaszkodik, baljában könyvet tart. Székhelyéűl Zombort választották, hol a következő években díszes megyeházat emeltek.

Az egyesítés évétől új korszaka kezdődik a Bácskának nemcsak a megye végleges rendezése, hanem a miatt is, hogy ugyanekkor nyitották meg a Ferencz-csatornát; amaz a politikai, emez a közgazdasági életnek adott egészen új irányt. Kiss József, kincstári mérnök, a betelepűlők földjeinek kijelölésével lévén megbízva, először lett figyelmessé a károkra, melyeket a Telecska alatt elterűlő mocsarak és egyéb belvizek okoztak a lakosságnak. A kincstár engedélyével tehát Kúlától Verbászig egy méternyi széles levezető árkot ásatott a Cserna-baráig, majd folytatta a munkát Szivaczig. A sikertől biztatva utóbb arra a gondolatra jött, hogy a Dunát és Tiszát hajózható csatornával köti össze. Miután öcscsével a terveket elkészítette, részvénytársaságot szervezett s 1793-ban megkötötte a szerződést az udvari kamarával. Három év alatt s egy millió forintból akarták a tervet megvalósítani; de a sokféle akadály miatt csak 1802-ben nyílhatott meg az uralkodó Ferencz király nevét viselő csatorna, melynek kiépítése és fölszerelése több mint három millió forintba kerűlt. Ekkor Monostorszegnél volt összekötve a Dunával, s mind máig Zombor határán át Kis-Sztapár, Szivacz, Cservenka, Kúla mellett Új-Verbászig 18.60 méter széles ásott mederben, Ó-Verbásztól Szent-Tamáson át Földvárig a kitisztított Cserna-barában, 108 kilométer hosszúságban halad a Tiszáig; vizét öt zsilip tartja.

Szükséges és hasznos voltát már az első évi forgalom bebizonyította, a mennyiben csak gabonát 565, sót pedig 112 ezer métermázsát szállítottak rajta, s e számok utóbb megkétszereződtek. De sokba kerűlt a fentartás s nagy baj volt, hogy a monostorszegi Dunaág elszakadt a főágtól, s így a csatornában lejebb szállt a vízállás. 1841-ben a kincstár vevén át a kezelést, úgy segített a bajon, hogy meghosszabbíttatta a medret Bezdánig, s itt egy új torkolati zsilipet építtetett 124 méter hosszú padozattal s 34 méter hosszú betonfalakkal. E munka akkor Európa leghíresebb vízépítményei közé tartozott, s Ferencz-József Ő Felsége nevére keresztelve 1856-ban adatott át a forgalomnak. Ezentúl elég magas volt a csatorna vízállása, sőt épen e miatt utóbb (1869) Tisza-Földvárnál újabb levezető ágat kellett készíteni. De forgalma is nagyon megélénkűlt; a 60-as években átlag két és fél millió métermázsa árút szállítottak a csatornán évenkint.

A 70-es évekig a közép Bácskának nem is volt más kereskedelmi útja, mint e csatorna; nem voltak vasútjai, sőt kőútjai sem; de még a megye mai határai sem voltak kikerekítve. Mindaz, a mi e téren történt, s a mi e délvidék mai arczúlatát annyira különbözővé teszi a régebbitől, a legutóbbi két évtized munkája.

A 70-es években kerűlt teljesen a megyei hatóság alá a két kiváltságos (korona- és csajkás) kerület; ekkor építették a baja-bezdáni tápcsatornát s a kis-sztapár-újvidéki Ferencz-József nevű öntöző csatornát, amazt 40 3/4 kilométer hosszúságban 2 1/4 millió forint, emezt 74 1/2 kilométer hosszan 5 1/4 millió forint költséggel; 1869-ben nyílt meg az alföld-fiumei vasút, mely Szeged felől jőve Szabadkán és Zomboron át Gombosig szeli a megyét. Még fontosabb s a megye jövőjére elhatározó hatású lett a magyar államvasútaknak az a fővonala, mely 1883 óta Szabadkától Újvidékig hoszszában hasítja a megyét s szárnyvonalaival Bajáig és Becséig terjeszkedik; a megye más vidékein pedig kitűnő kőútak készűltek és készűlnek folyvást. E kedvező helyzetet fölhasználandók s másfelől a múlt évtized vízkárain okúlva, a 80-as évek folyamán nemes verseny indúlt meg Dél-Bácskában a belvizek levezetésére. Egymás után keletkeztek s keletkeznek még egyre a helyi érdekű lecsapoló társúlatok, melyek árkokkal szeldelik keresztűl-kasúl a földeket s termékenyekké teszik az olyan helyeket is, hol emberemlékezet óta mindig vizenyős rét vagy nádas volt. Ezek a változások lényegesen megváltoztatják a Bácska gazdasági állapotát, új irányt adnak a nép foglalkozásának s nagy hatással vannak a közműveltség terjesztésére is.

Régebben a gazdálkodás főága az állattenyésztés volt. A negyvenes években alig volt a megyének 800 ezer magyar hold szántóföldje; a többi roppant terület legelő, erdő meg hasznavehetetlen mocsár volt, melyek környékén százezrével legeltek a lovak, marhák, juhok és sertések. Az ősi szokáson kivűl a helyzet kényszerűsége s a föld alkalmas volta egykép erre indították a lakosságot. A lábas jószágot könnyebben lehetett értékesíteni, mint a gabnaneműt rosz útakon, tengelyen szállítani, s amazzal a fáradság is kevesebb volt. A soha föl nem tört, buja legelők bőven nyújtottak élelmet, a völgyek erei pedig üdítő vizet. Kint a szabadban élt s növekedett a jószág éveken keresztűl, istállót alig ismerve s néha úgy elvadúlva, hogy egy-egy fékezhetetlen gulyára valóságos hajtóvadászatot rendeztek, mint Amerika végtelen síkságain. Az úrbér megszűntetése, a közlegelők fölosztásának megkönnyítése, a tagosítás megkezdése mindinkább korlátolta a marhatartást; mióta pedig a vasútak a megye belvidékeie nézve is megkönnyítik a gabnaszállítást, néhol szinte a küszöbig fölszántják a földet, s a lábas jószág jóformán istállón nevelkedik.

Mindamellett az állattenyésztés még mindig jelentékeny jövedelmi forrása a lakosságnak. Aránylag legszebb marhát tenyésztenek a magyar és bunyevácz gazdák, a szerbeké már satnyább, a németek meg egyáltalában nem szeretik, s ezért nem is ökrökkel, hanem lovakkal szántanak. Juhot, sertést a szerbek meg a sokáczok tenyésztenek legtöbbet. A szarvasmarha-állomány fölmegy az egész megyében 150 ezerre; még több a sertés, s majd még egyszer annyi a juhok száma.

Legnagyobb fontosságú azonban a lótenyésztés, mely nemcsak régi jó hírnevét tartotta fenn, hanem minőségben is egyre javúl. A kormány, a megyei gazdasági egyesület, az uradalmak úgy, mint a közép- és kisbirtokos osztály, egyiránt kiváló gondot fordítanak a nemesítésre, melynek haszna úgy szólván kézzelfogható. A bácskai lovak ennélfogva ma már nemcsak a hazában, hanem egész Európában méltán elhíresűltek. Legszebbeket nevelnek a magyarok, bunyeváczok és szerbek; ezekéi széles szügyűek, többnyire félvérfajták s kocsiban úgy, mint nyereg alatt kitartók, jó futók, s ezért mindenek fölött keresettek. A németek szép s jó lovai főkép igavonásra valók. A sokáczok apró, de kitartó lovait a hegyi tüzérség számára veszik. A középbirtokos osztály és a nagyobb uradalmak általában a legjobb fajta félvér lovakat nevelik; itt-ott azonban igen szép angol telivér törzs, s Almáson egy szép arabs ménes is található. A megye lóállománya közel 150 ezer darab.

Lován kivűl leghíresebb terméke Bácskának a búzája. Már a század első felében Torontállal együtt hazánk s a szomszéd német tartományok tárházának nevezték s összes gabnatermését 3–4 millió pozsonyi mérőre becsűlték. Mi ez a mai roppant arányú termesztéshez képes, midőn csak gabnaneművel több, mint egy millió kataszteri hold van bevetve! Az 1888-iki közepes termésű évben csupán búzája (422 ezer kataszteri holdon) több mint négy millió métermázsa termett, a Telecskán 80–81 kilós s piros, aczélos, az alsó Bácskában valamivel könnyebb, de egyiránt keresett árúczikk. Ugyanakkor zabot 1 millió 200 ezer, tengerit több mint öt millió métermázsát termesztettek.

Egyéb termékeken kivűl, mind mennyiségileg mind régi hírénél fogva nevezetes még a kendertermesztés. A Duna és a csatornák mentén nem kevesebb, mint 16 ezer kataszteri holdnyi területen mívelik, s apatini kender név alatt ezer meg ezer „bál”-ban viszik a hazai és külföldi piaczokra.

Ezek a számok a legékesebben bizonyítják úgy a föld termékenységét, mint a gazdálkodás módját. A Bácskának csupán a Baja, Jankovácz és Szabadka közt elnyúló háromszöge homokos; lejebb e homok mindinkább vegyűl azzal a sárga, márgás, laza agyaggal, a lőszszel, mely mint édesvízi negyedkori képlet a Telecska földjének legfelső rétegét alkotja. A Duna-Tisza partvidéke, valamint az egész Dél-Bácska földje már újabbkori árvízi képződmény, melynek felső televényrétege a korhanyrészek miatt rendesen fekete.

Ez a réteg, mely más, felsőbb tájakon alig egy méternyi, itt 3–4 méternyi is megvan s szinte kimeríthetetlen termékenységű. Régente azt tartották, hogy e kövér földnek nem is kell mesterséges javítás; elég, ha kissé megturkálják a felszínét. Ma azonban, nem is említve az uradalmakat, kisgazdák is gépekkel kimélik az eleven erőt, értelmesen mívelik, mélyen szántják s trágyázzák a földet, mely minden marék gabnáért aranynyal fizet, az éjszaki homokban ép úgy, mint különösen a Tisza mentén. Soványabbaknak csupán a Duna menti szíkes, vízjárta részek mondhatók. Ehhez képest a föld értéke holdankint 300–800, sőt ezer forint közt váltakozik!

A bácskai népnek különben a föld jövedelmén kivűl tetemes haszonforrást nyújt a különböző házi iparágak űzése, melyekről majd az egyes vidékeknél szólunk, s a legutóbbi évtizedben a selyemtermelés. Ez régenten, a század első felében, szintén nevezetes volt, de később annyira hanyatlott, hogy 1880-ban csak 76 család foglalkozott vele. E szám 1889-ben majdnem 18 ezerre emelkedett, s már 12 helyen volt gubóbeváltó állomás. Legnagyobb a termelés az Al-Duna vidékén. Az egész Bácska lakossága legutóbb már közel 300 ezer kiló gubót (Magyarország összes termelésének 1/3-dát) szolgáltatott, melyért ugyanannyi forintot, kilencz év óta pedig e réven több mint egy millió forintot kapott.

A föld termékenysége és a kereset sokfélesége igen kedvezőleg hatottak a nép szaporodására s erkölcsei szelídűlésére is.

A nagy telepítések befejeztével, 1787-ben 184 ezer lakosa volt a Bácskának. Nem egészen száz év múlva, vagyis 1880-ban már 638 ezer volt, ma pedig meghaladja a 700 ezret. E néptömegben Magyarországnak majd minden nemzetisége, nyelve és vallása képviselve van. Legszámosabban vannak a magyarok, kik legnagyobb részt róm. katholikus vallásúak. Az 1880-iki adatok szerint magyar anyanyelvű volt az egész megye terűletén 234 ezer, német 162 ezer, görög-keleti vallású szerb 121 ezer, bunyevácz és sokácz 55 ezer, tót 24 ezer és gör. kath. ruthén 8.500. Római kath. 407 ezer, protestans 81 ezer, izraelita 17 ezer. Egyéb felekezetek és nemzetiségek jelentéktelen számban vannak.

Ez a sokféle nép csak kevéssé van fajilag csoportosúlva. Mondhatjuk általában, hogy a magyarság leginkább a felső és közép Bácskában meg a Tisza mentén, a bunyeváczok Szabadka, Zombor és Baja körűl, a sokáczok a felső Duna mentén, a németek a Duna, Ferencz-csatorna és a zimonyi vasút négyszögében, a szerbek Zombor körűl meg a régi csajkás-kerületben laknak legtömegesebben; de korántsem egyedűl. Vannak közbeékelve különböző nyelvű községek is úgy, hogy némely vidéken majd minden faluban más-más nyelvű és vallású népre akadunk.

A nemzetiségek azonban e sokféleség mellett is általában jól megférnek s békésen élnek egymással. S ez annál figyelemre méltóbb, mert az a beköltözött nép a legkülönbözőbb tartományokból és elemekből kerűlt ide, kiknek nehéz volt összeszokniok. Egy-egy falu népe, ha csupa német volt is, annyiféle tájnyelvet beszélt, hogy egymást is alig értette. Még több akadálya volt az érintkezésnek ott, hol különböző ajkú nép lakott. A 2-ik, 3-ik nemzedéknél azonban már elenyésztek ez akadályok, s ma már megérti egymást jóformán valamennyi nép, ha máskép nem, a szerb nyelv segítségével.

Mert jellemző a Bácskára, hogy ha a magyar és német egymással érintkezik, se nem magyarúl, se nem németűl, hanem szerbűl beszél. A szerbek legjobban elkülönítik magukat szokásaikban is, s csak a városokban meg a tiszai községekben tudnak magyarúl, egyebütt nem igen tanúlnak más nyelvet, a vallási különbözőség miatt pedig nem olvasztanak magukba más nemzetiséget sem. A többinél ez rendes jelenség; a túlnyomó többség elnyeli a kisebbséget. Így olvasztotta magába a futaki és priglevicza-szentiváni németség az elzászi francziákat; viszont elmagyarosodtak a Kupuszinára, Topolyára, Temerinbe kerűlt tótok, s a Bezdánba, Doroszlóra kerűlt németek; ellenben tótokká, ruthénekké, vagy sokáczokká lettek a Petrováczra, Keresztúrra, Szóntára kerűlt magyarok.

Ha tudjuk, hogy e népnek ősei mint hazátlan vándorok, vagy mint jobb hazát kereső ágrúl-szakadt szegények a világnak oly sokféle tájáról verődtek itt össze: azt hihetnők, hogy e nép utódaiban is demokrata és kosmopolita érzelmű. De épen nem az, sőt bizonyos tekintetben arisztokrata és új hazájához ragaszkodó, a ki, ha nem vallja is magát magyarnak, a bácskai névre mindig büszke. Meg van győződve, hogy ilyen földje, ilyen lova s barma nincs a kerek földön senkinek, s ezt bámúlva erősítgetik azok a németországi rokonok, kik néha ide látogatnak, s az a sok idegen, ki, főkép lóvásárlások végett, itt megfordúl.

Valóban az általános jóllét a Bácskát igazi paraszt Eldorádóvá teszi, s azzá tette már a régi időben is, mert itt kezdettől fogva a parasztbirtok volt többségben s a földesúri viszonyok egészen máskép alakúltak, mint egyebütt.

A városok roppant terjedelmű szabad földjeit kivéve, a megye legnagyobb részében az atyáskodó kincstár volt a földesúr; igazi jobbágyszolgálmányt e nép csak nehány nagyobb uradalom s egy-két közbirtokossági hely lakóinál látott. A Bácskában ma is hiába keresi az idegen a faluknak más vidéken gyakori ékességét: a földesúri kastélyt. Csak elvétve akad az uradalmi székhelyeken nehány múlt századi roskadozó úri épület; a faluknak ékességei a templomok, s legszebb épületei a községházak, meg az iskolák.

A bácskai nép különben, úr és paraszt egyiránt, legszívesebben kint lakik a szállásán, a hogy itt a tanyákat nevezik. Ott van a földje, marhája, minden vagyona, ott érzi magát igazán otthon, s a városba, melytől sokszor egy pár órányira lakik, csak vendégűl jár. Egyszerű, legtöbbször csak vert falú s nádfedelű háza van ott az úri osztálynak is, csak a belső kényelem, a nagyobb ménesek, gulyák meg az agárfalkák vétetik észre, hogy nem parasztgazda lakik benne.

Ez a szállási élet azonban, míg a gazdálkodásra nézve kedvező, a népnél nagy akadálya a rendes iskoláztatásnak. Legszorgalmasabban iskoláztatják gyermekeiket a németek, leghanyagabbúl a sokáczok és szerbek. De az utóbbi években e téren is szembeszökő a haladás. 1870-ben a megye területén még nem volt több, mint 489 tanterem és 468 tanító; húsz év múlva e számok épen megkétszereződtek s ma már 71 tanterem van a szállásokon is. S szaporodnak egyre nemcsak a népiskolák, hanem a kisdedóvók is, mert a községek és egyesek áldozó buzgalommal munkálkodnak a nevelés és tanügy fejlesztésén.

Azt a haladást, melyet a Bácska az utóbbi évtizedek alatt minden téren fölmutat, még jobban láthatjuk, ha végig járjuk városait s nevezetesebb helységeit.

SZABADKA

07 237
A palicsi tó

Szabadka terjedelemre nézve csak valamivel kisebb, sajátosságra nézve ép oly nevezetes, lakosságra nézve pedig jóval nagyobb városa az Alföld déli részének, mint az éjszakinak Debreczen; csakhogy nem tiszta magyar, hanem mintegy felerészben bunyevácz, és nem protestáns, hanem katholikus.

A város belterületén talált nagy mennyiségű bronz-kori tárgyakból következtetve, itt már az őskorban nevezetesebb telep lehetett. A magyarok korában első adatunk a tatárpusztítás utánról ered. Nevét valószínűleg akkori lakóitól, a szabad királyi jobbágyoktól kapta. A XIV. század elején itt járván Zsigmond királynak egyik íródeákja, Szemléni Gábor, ez más helységekkel együtt Szabadkának is adott titkos királyi pecséttel ellátott szabadalomlevelet; de e leveleket, mint hamisítványokat, az országgyűlés utóbb mind megsemmisítette, szerzőjüket pedig máglyára itélte. Albert király 1439-ben Szabadkát egész környékével Hunyadi Jánosnak adta ama költségek fejében, melyeket ez a végvárak megerősítésére fordított. Vissza soha sem váltatván, a birtok később is a Hunyadi család kezén maradt, mígnem Corvin János Szabadkát halála előtt négy más helységgel együtt kedves hívének, Enyingi Török Imrének, hagyta. A mohácsi szerencsétlen ütközet után a sánczai közé menekűlt lakosság megszabadúlt a visszatérő török sereg ostromától, de a következő évben annál szomorúbb sorsra jutott. A kalandor Iván czár elfoglalván a várat, Szabadkára tette székhelyét, a magyar lakosságot pedig az egész környékről elűzte, vagyonát fölprédálta. Török Bálint egyszer meglepvén a várat, szerencsésen visszafoglalta; de maga utóbb Budánál török rabságba kerűlvén, birtoka az egész Bácskával együtt szintén török kézre jutott.

Mostani lakói a fölszabadúlás után telepedtek ide, kik utóbb határőri szolgálatot teljesítettek. Ennek megszűntével Szabadka Szent-Mária név alatt kamarai mezővárossá lett. Innét kezdődnek aztán a viszálykodások előbb a szerbekkel, utóbb a magyar nemességgel, az elégedetlenek kiköltöztetése után pedig a megyével és kamarával a dézsma, előfogat s egyéb terhek miatt, melyek alól úgy akart szabadúlni a hatóság, hogy „szabad királyi város” rangért folyamodott. De sokáig nem bírt czélt érni. Végre magának Mária Terézia királynőnek pártfogását sikerűlvén megnyernie, 1779-ben megkapta a kiváltságlevelet, s a királynő kegyei jeléűl a város neve Mária-Theresiopolis lett. A régi Szabadka név e mellett folyvást fentartotta magát, de királyi engedélylyel csak 1845-ben lett újra törvényessé; ugyanekkor változtatták magyarrá a pecsétjét is, melynek kettős czímerében fönt Szűz Mária képe, alúl egy kardos oroszlán van a lakosság határőri vitézségének emlékére. Ma már csak a németek híjják Mária-Theresiopel-nek; a szerbek és bunyeváczok maguk közt Szuboticzá-nak nevezik.

A fölszabadúlás sok pénzbe kerűlt a városnak, s ezenfelűl terjedelme határán még három falut kellett telepítenie: Bajmokot, Csantavért és Sándort. S még ezen áldozatok után is csak nehezen ment a törvényes beczikkelyezés, mert az 1790. országgyűlésen nem alaptalanúl vetették gátúl a megye rendei, hogy nincs benne semmi díszesebb épület, soknak ablakja s kéménye sincs; a lakók nagyobb része műveletlen paraszt, kevés benne az iparos, kereskedelme semmi.

És ez nagyon sokáig így maradt később is; városiasb külsőt csak az utóbbi pár év óta kezd ölteni, mióta vasútjai vannak. A ki 10–15 év óta nem látta Szabadkát, ma alig ismerne rá; még az útczák nevei is mások. A vasúti állomás előtt, hol a múlt évtizedben még a Rogina bara nevű mocsár terűlt el, most csínos park készűl, túl rajta pedig az új törvényszéki palota emelkedik. Mindjárt innét nyílik a városba vívő fő-, most Kossuth-útcza, csupa egy- és kétemeletes, palotaszerű épületekkel. Itt vannak: az állami nőtanító-képzőintézet s a legszebb szállók és fővárosi fénynyel berendezett kávéházak; a „Pest”-hez czímzettnek oszlopos előcsarnoka a vele egy födél alatt álló városi színház bejáratáúl szolgál. A tornyos városház koczkaköves s gömbakáczokkal díszes térre (Szent-István-tér) tekint le, köröskörűl pedig csínos emeletes házak s szebbnél szebb üzletek vannak. Innét jobbra a Teleki-téren áll a barátok temploma és kolostora, melyeket a múlt században a régi várból alakítottak át; balra, egyik oldalútczában áll a takarékpénztár palotája, a széles Deák-útczában pedig a nagy, két tornyú Teréz-templom s mellette a díszes prépostlak. Csínos magánházak vannak még a Színház-térről kiindúló Wesselényi-útczában s a város közepén néhány mellékútczában. De a város többi része (összesen közel 10 ezer háza van) most is jóformán olyan, mint száz évvel ezelőtt volt. A zentai és kéri külvárosokban templomok sincsenek, csak imaházak, melyek előtt nagy falusi haranglábak állanak.

A városnak félre eső fekvése s a lakosságnak gazdálkodó életmódja miatt városi elem itt nagyon sokáig nem fejlődhetett s a nagyobbszerű építkezéseknek sem volt ingere. A 70 ezernyi lakosságnak több mint fele (úr és parasztbirtokos egyaránt) most is állandóan künn lakik a pusztai szállásokon, melyek néhutt oly sűrűen vannak, hogy egész falunak látszanak (pl. Kelebia, Sebesics, Verusics, Tavankút pusztákon külön-külön 3–4 ezer ember lakik). Pár év óta azonban egyes jómódú gazdák a városban is építenek már úrias külsejű és berendezésű házakat. Jómódú gazda pedig itt nagyon sok van. A 800–1.000 holdas parasztbirtokos nem tartozik a ritkaságok közé.

Nagy vagyona s gazdagsága érzetében ez a szállási nép büszke, sőt dölyfös; lenézi a tudománya vagy kereskedése, ipara után élő városi népet, ember számba csak azt vévén, kinek földje van, s még ezt is lánczok (egy láncz kétezer négyszög öl) szerint méregeti. Az a kölcsönhatás, mely másutt a nagyobb városok s a környékbeli földmívelő nép között van, itt majdnem teljesen hiányzik; tejet, vajat, zöldség-félét s baromfit ez ugyan be nem visz a városba; neki van elég a szálláson, legyen másnak is. Ez a gondolkodás-, s ez az életmód okozza, hogy az ide származott honoratior, iparos és kereskedő, mihelyt teheti, szintén iparkodik egy kis fekvőséget, legalább egy arasznyi homokbuczkát szerezni szőlő s kert alá. Ezért van itt annyi szőlő és gyümölcsös kert (összesen mintegy négyezer kat. hol), melyek a várost felűlről koszorúként övezik. A gyümölcsök közűl különösen díszlik itt a szercsik-alma és a sárgabaraczk, melyekből újabb időben ezer meg ezer métermázsát szállítnak el évenkint. Egyes szőlősgazdák egyébfajta fínom gyümölcsöt is termesztenek, de az nem igen kerűl piaczra. Szint’oly kedvező e homokos föld a szőlőre is, melynek itt nem árt a phylloxera. Bor átlag 40 ezer hektoliter terem évenkint (felénél több siller), s ez mind itthon fogy el, sőt nem is elég, mert a szabadkai ember sokszor talál czímet a ráköszöntésre, melyet el nem fogadni s vissza nem köszönteni ép olyan sértés, mint a kalapemelést nem viszonozni. A vendéglátásnál, mely közmondásosan szíves, legnagyobb élvezete a gazdának, ha vendégét megtöltheti, vagyis alaposan eláztathatja; hadd emlegesse meg, hogy Szabadkán járt! Vendég pedig sok és gyakran jár itt, sőt alig múlik el hónap, hogy néhány külföldi is meg ne fordúljon, főkép lóvásárok idején. A szabadkai lóvásárok méltán híresűltek el egész Európában; évenkint 60–70 ezer lovat felhajtanak, s a vevők közt képviselve vannak nemcsak a közel balkáni országok, hanem Német- és Csehország, sőt Olasz- és Spanyolország is.

A ló- s általában a marhatenyésztés volt sokáig főfoglalkozása s legfőbb jövedelmi forrása a lakosságnak; ezt helyben is megvették, vásárra is könnyebb volt vinni, mint a szemes jószágot. Ezért volt kevesebb a szántóföld s oly roppant sok a legelő. Ma azonban a 166.077 katasztrális holdnyi roppant határból több mint 110 ezer hold van fölszántva, melynek harmada ugar, másik harmada tiszta búzával, valami 20 ezer hold zabbal, a többi pedig tengerivel s egyéb termékkel van bevetve. De van még legelője is bőven, több mint 30 ezer hold, s közel 10 ezer hold erdő; ezek a város éjszaki homokos határában, a tompai pusztán vannak.

De nemcsak a lakosság, hanem maga a város is gazdag, a mennyiben határában 44 ezer hold földet (ebből 26 ezer legelő), s mint bajmoki és csantavéri földesúr e községek határában is 10 ezer holdat bír, összesen ötödfél millió forint értékben, melyek után mintegy 45 ezer forintot fizet földadó fejében. A város különböző évi bevételei felrúgnak 700–800 ezer forintra, melyből csupán iskolákra s rokon czélokra másfélszáz ezer forintot fordít. Mert tudni kell, hogy a város tart fenn egy népes főgymnasiumot, egy-egy polgári leány- és ipariskolát s számos elemi iskolát nemcsak a városban, hanem a szállásokon is.

A város tulajdona a tőle keletre s vasúton egy negyed órányira fekvő Palics nevű fürdőhely is. A tó területe hat négyszög kilométer, s a néphagyomány szerint a múlt században úgy keletkezett, hogy a pásztorok kútakat ástak, s ezekből bugyogott föl a víz, melynek gyógyító erejét azonban csak a 40-es években fedezték föl; a későbbi évtizedekben aztán parkozták az erdőt, fürdőházakat, vendéglőket s szebbnél-szebb nyaralókat építettek köré úgy, hogy ma egyike a legkellemesebb fürdőhelyeknek. Földje homokos, de levegője tiszta, s a körűlötte fekvő kertek és szőlők illatától fűszeres. A tó vize szénsavas tartalmú, színe sárgás; különösen görvélykóros és csúzos bajokban hasznos erejű. Legmozgalmasabb a fürdői társas élet az athletikai versenyek idején, meg ünnep- és vasárnapokon, midőn Szabadkáról és Szegedről különvonatok szállítják ide a sok kirándúlót. A park közelében van a városnak egy 40 kat. holdnyi gyümölcsfa-iskolája, melyből évenként mintegy 50 ezer darab csemetét szállítanak a közeli s távoli vidékekre.

Mióta hat felől találkoznak Szabadkán a vasútak, szokatlan fejlődésnek indúlt a kereskedelem (különösen nagy a gabna- és sertéskivitel), s oly élénk a személyforgalom egy hét alatt, minő azelőtt egész évben alig volt.

Valóban Szabadkának csak jó közlekedő vonalakra volt szüksége, hogy roppant gazdagságát föltárhassa és fejlődésnek indúljon. Arra azonban, hogy számot tevő társadalmi és szellemi középpontja legyen a vidéknek, még kicsiny benne a művelt osztály. Ennek fejlődését még nagyon gátolja a régi élet- és gondolkodásmód, melyet épen a vagyonánál fogva irányadó elem, a bunyeváczság ápol legszívósabban. Ezek a Bácskának legtypikusabb lakói, s mivel Szabadkán laknak legtömegesebben (1881-ben a 61 ezernyi lakosságból 24 ezeren, szerbek csak 2.300-an), érdekes lesz itt röviden házi életökbe is bepillantanunk.

07 238
Bunyevác férfi
07 239
Bunyevác nő

A bunyeváczok vagy dalmaták a fölszabadító harczok idején Herczegovinából, a Buna folyócska vidékéről jöttek a Bácskába. Vezetőik, a Ferencz-rendi barátok, 1687-ben már anyakönyvet vezetnek az újszülöttekről. Új hazájok birtoklására azonban sok szenvedéssel és véráldozattal kellett rászolgálniok, mert a tiszai tájakról gyakran rajtok ütött a török. Ilyenkor, a barátok följegyzései szerint, sokszor hetekig tanyáztak a szomszédos nádasokban és föld alatti üregekben, s csak papjaik vigasztalásai mentették meg őket a kétségbeeséstől. A zentai győzelem után a töröktől megnyughattak volna; de ekkor meg a Rákóczy-forradalom zavarta ki őket otthonukból. Mivel a fegyverfogható népet Szegedre rendelték, védtelen családjaikat a barátok Péterváradra vezették, hol hét álló esztendeig tartózkodtak, s csak a szatmári béke után tértek vissza földúlt lakhelyeikre. Ekkori s későbbi hadiszolgálataik jutalmáúl azonban annyi földet kaptak, hogy máig is ők a városnak leggazdagabb polgárai. Szeretik is városukat. Egyik daluk azt tartja: „Szuboticza béla, Tebe nigde néma” (Fehérlő Szabadka, Sehol sincsen párod).

A férfiak ruházata egyszerű s egyező a magyarságéval; csak a legények viselnek selyem vagy bársony mellényt, mint a szerbek. A nők azonban annál ékesebben, sőt pazarabbúl öltözködnek. Az ingvállak aranynyal hímzettek, aranyvirágokkal kivarrott a selyem derék is; felső szoknyájuk szintén drága szövet, az ünneplő pedig rendesen virágos, nehéz selyem. Fejöket a pleteniczának nevezett haj-ék, lábukat pillangós papucs vagy czipő díszíti. Ha menyasszonynyá lesz a lány, akkor kap még egy tyurdiát; ez olyan magyar menteforma téli kabát, régebben vörös, ma rendesen sötétkék posztóból, rókatorokkal prémezve és bélelve, nagy ezüst gombokkal s gazdag aranyzsinórzattal megrakva úgy, hogy egy-egy ilyen darab ruha öt-hatszáz forintba is belekerűl.

E pompakedvelésben ép úgy, mint a leányok nevelésében van valami keleti vonás. A leányok széltől-naptól óvakodva jóformán csak szépségök ápolásával foglalkoznak. Míg a magyar a piros-pozsgás lányt szereti: a bunyevácz legény a halovány, nyúlánk szépségért eped. Mikor aztán férjhez mennek, annál terhesebb a dolguk, mert az új menyecskének az egész ház parancsol. Pedig ott sokan, néha 30–40-en is vannak patriarchalis közösségben. Külső munkát azonban ekkor sem végeznek az asszonyok, hanem hetesség sora szerint sütnek-főznek, s azonfelűl szőnek-fonnak az egész háznép számára.

A bunyevácz csak újabb időben míveli földjét gondosabban; de annál több gondja van marháira, főkép lovaira. Jómódú gazda minden fiának tart egy-egy hátas lovat, melyet az ritka ügyességgel szoktat kezéhez, s úgy megül, mintha rája nőtt volna. Mint a leány a szépségével s a ruháival, úgy szeret kitűnni a legény szép lovával meg borivó tehetségével. S az ivásra bőven van alkalom, mert a bunyevácz szereti a társas mulatságot; ilyenek a kolo (körtáncz) a prélo (fonó) meg a díván (beszélgetés), melyek a szerbeknél is divatosak, csakhogy ezek dudaszó, a bunyeváczok pedig tamburások zenéje mellett mulatnak. Nagy mulatságokra szolgáltatnak alkalmat a keresztelők (babine) meg a halotti torok (podusje) is, a mikor éjfélutánig el szoktak mulatni, aztán tovább pratiznak. A pratizás kisérést jelent; a társaság legérdemesebb tagját t. i. haza kisérik, s ott fölvervén a háznépet, folytatják az evést-ivást, aztán megint tovább pratiznak a társaság más-más tagjához, míg csak meg nem virad.

Érdekesek a lakodalmi szokások, különösen az esküvő, melyet rendesen őszszel tartanak. Megelőzőleg néhány nappal megindúlnak vendéghívóra a musztulundsiák. Ezek a legény barátai közűl választott vőfélyek, kik fölkendőzött-sallangozott lovakon s bokrétás kulacscsal járják sorra az ismerős úri és atyafi házakat, az esküvőn pedig a menyasszony díszőrségét teszik, kire a török időben – mert a szokás ez időből ered – ugyancsak vigyázni kellett; nem egyszer lepte meg a menetet nőrabló sereg. Az esküvő előtt a lányos házhoz küldött sztatyeláknak (komák, násznagyok) is az őrizet volna ősi hivatásuk; de ma már a legjobb ivók közűl választanak három idősb férfit, kiket a lány rokonai – a tisztesség kedveért – derekasan eláztatnak. Mikor aztán megindúl a lakodalmas menet, vége-hoszsza nincs a kocsiknak, melyek bizonyos előkelőségi sorban következnek egymás után. Esküvő után azonban külön megy és ebédel a két háznép, s csak délután mennek el vágtatva a lányért, kit előbb az egész városban meghordoznak. Mikor visszatérnek vele a legényes házhoz, ott megkezdődnek a több napig tartó mulatságok s a különféle czímű ajándékosztások. Az új vő karácsony előtt második, a menyecske a következő vasárnap látogat haza először szüleihez. Amazt a napot matericzának, emezt oczának (anyák és apák napjának) nevezik, a mikor a gyermekek is el szoktak járni az ismerős asszonyok s férfiak üdvözlésére, a mi természetesen ismét ajándékozással jár. Az ünnepi szokások közt legérdekesebb a pünkösdi kralyiczák menete, olyan módon mint a szerbeknél, kikkel nyelvben és szokásokban is rokonok, csakhogy katholikus vallásúak, még pedig nagyon buzgók. Szívesen tanúlnak magyarúl is, de a tudományoknak nem nagy barátai. A népszámlálási adatok szerint alig ötöd részük tud irni, olvasni. Hanem azért majd minden családnak van egy-egy fölgazdagodott s ekként úrrá lett ága; ennek tagjai azok az -ics, -vics nevű közép- és nagybirtokosok, kik érzelemben és gondolkodásban teljesen magyarokká válva, válságos időkben mindig a város és a magyar haza érdekei szerint vezetik a népet.

SZEGED

07 195
Szeged
07 199
Szegedi Zsigmond-kút:
Szeged 1886. november 17-i közgyűlésén elhatározta vízszükségletének ártézi kút által való biztosítását Hódmezővásárhely és Szentes példáját követve, mert a geológiai tanulmányok arra megállapításra vezettek, hogy az Alföldön oly bő és nagy kiterjedésű artézi vízmedence van, mely biztos forrásul szolgálhat a város vízszükségletének a kielégítésére.
A gépészmérnökből fúrómérnökké vált Zsigmondy Bélával kötött szerződés alapján a város vezetősége a fúrás helyét a Budapesti országút és a Tisza Lajos körút sarkán lévő téren jelölte ki. A fúrótorony felszerelése után Zsigmondy megkezdte a már addig alkalmazott fúrási technikájával a lyuk mélyítését, mely technika bevált mind a két hódmezővásárhelyi és a szentesi fúrásnál, bár a szegedi viszonyokat közvetlenül nem ismerte.
Zsigmondy fúrási módszere a hagyományos módon szabadon eső, merev rudazathoz csatlakozó vésővel nagy átmérőben történő száraz-fúrási eljárás volt, szakaszos talajkiemeléssel és visszanyerhető szegecselt vascsövekkel bélelte a lyukat, befejezésül vörösfenyő béléscsövet alkalmazott. Ennek elsődleges szerepe az agresszív, szénsavas víztől való elszigetelés volt, így a kút élettartama szinte korlátlanná vált. (Ezt a módszert a hazai speciális geológiai viszonyokra nézve a későbbiekben rendkívüli tökélyre emelte.)
Zsigmondy Béla az általa létesített kutak esetében figyelemmel volt arra, hogy a kutakhoz később, pl. tisztítás, javítás céljából hozzá lehessen férni anélkül, hogy a kút felépítményét el kelljen bontani. A kútfej lépcsővel és záró ajtóval ellátott aknába volt kiépítve, melytől 5-7 m-re létesült a díszkút.

A Zsigmond-kút öntöttvas részét a párizsi Durenne cég készítette. A kút fő figurája a Vízöntő lány. A talapzatot és a medencét Ádok István szegedi vállalkozó készítette. Az Anna-kút létesítése miatt a Zsigmond-kutat 1930-ban az újszegedi ligetbe, az egykori vidámpark közelébe.tették át. Innen került 1990-ben az újszegedi templom mellé.
(Képaláírás: KF)

Azzal a szöglettel átellenben, melyet a Marosnak a Tiszába szakadása alkot, épűlt az Alföld egyik első városa, Szeged. Nagyobb, népesebb Debreczennél, s ha azt kedélyesen „kálvinista Rómá”-nak nevezgetjük, ezt viszont bátran mondhatnók „katholikus Debreczen”-nek.

Nevének eredetét különbözőleg magyarázzák. Némelyek szerint a szeg, szeglet szóból származnék, mivel a Tiszába siető Maros épen a várossal átellenben csaknem tiszta derékszögben szegi az anyafolyó medrét, két háromszög alakú területet alkotva alsó folyásával. Mások szerint a Szeged név a „sziget” szóból alakúlt, mert az első telepűlés idején a város mai helye szigetcsoport volt, s ez apró szigetek idővel (mint az 1879-iki talajfúrásokból kitűnt) részint iszapolódás, részint földhordás, tehát emberi kezek óriási munkája által összenőttek. Az öthalmi, szilléri és röszkei földmunkálatok alkalmával annyi és olyan régiségeket találtak, hogy azok tanúsága szerint ez a hely kétségkivűl már az ős időkben küzdő, telepedő helye lehetett a vándornépeknek. „Szeged” néven 1199-ben bukkan föl először a III. Incze pápa levelében, mint főesperességi székhely; azon túl egyre sűrűbben emlegetik királyi oklevelek, mindig mint sótári helyet. Nem sokára szó van pénzverdéjéről is. Halászoknak és pásztoroknak kellett itt letelepedniök kevéssel a honfoglalás után, mert a dús legelőt és jó vizet nagy előszeretettel keresték a letelepűlő magyarok.

Nagyobb föllendűlése Zsigmond idejére esik. A király sokszor megszorúlt pénz dolgában, s olykor a szegediek segítették ki. Már ekkor élénk kereskedést folytattak részint iparczikkekkel, részint terményeikkel országszerte. Pénzök volt, és azt ügyesen használták kiváltságok és mindennemű kedvezmények megszerzésére. Zsigmond sok kiváltságot ad nekik, a többi közt szigorúan meghagyja, hogy a szegedi kereskedőknek bántódásuk sehol az országban ne essék, vámot, révpénzt tőlük ne szedjenek.

A szegediek ügyesek abban, hogy a fejedelmek kegyeibe jussanak. Királyaink általában, de különösen a Hunyadiak föltűnő ragaszkodást tanúsítanak a város iránt, mely e korban rohamosan emelkedett, s ebben nagy része van a lakosok ősidőktől ismeretes kereskedői szellemének, s az azzal járó ügyes körűltekintésnek, melylyel sok kellemetlenség és veszedelem alól bújtak ki. Ennek és városuk kedvező fekvésének köszönhetik, hogy míg más városok véres csaták színhelyei, ők békén gyarapodhatnak, legfölebb a Széchyekkel, a Garaiakkal, mint szomszéd birtokosokkal s különösen a kunokkal vannak sűrűbben kisebb-nagyobb galibáik, pöreik. A szegedi embert már a közép-korban is bizonyos helyi hazafiság vezeti. Politikai magatartásuk nem makacs, könnyen meghajlanak németnek, töröknek a szerint, a melyik felűlkerekedik, ha az városuk érdekében van.

Ilyen politikus magatartás és kedvező viszonyok közt lett nagy várossá, olyanná, hogy Bertrandon de la Broquier, ki 1433-ban utazott Magyarországon, azt írja naplójában: „Szeged egy nagy, nyilt, s egyetlen útczából álló város, mely nekem mintegy mérföldnyi hosszúnak látszott”. S a milyen nagy kitejedésű volt a város, ép olyan arányban szélesíté határát, mely ma már 867  kilométerre terjed. A középkori szegedi polgár közönségesen földszintes, nagy téglakoczkákból épűlt házban lakik, végig gombos mellényt és újjast visel durva aba posztóból, de a feleségét, lányát értékes szövetekben járatja, s fiai közűl az egyik „iskolákat jár”. 1519-től kezdve majd minden évben találunk szegedi származású tanulókat a bécsi, krakói és wittembergai egyetemi anyakönyvekben.

Ám az alacsony házak mellett ott emelkedtek az „Alsó Zyget” városrészben, a mai Alsó-városon, főúri paloták is, mint példáúl a Szilágyi Lászlóé, melynek ablakából lőtte le Vid Sebestyén uram Iván szerb czárt, a „rettenetes fekete embert” 1527-ben; vagy a szegedi grófé, Sárszegi Istváné, melyet ezerötszáz aranyforinton zálogosított el 1511-ben krakói és budai polgároknak. De a gazdag polgárok is úri módban éltek akkoriban. A régi kor épületei közűl ma már csak a Mátyás által épített templom áll az Alsó-városon. E körűl volt a piacz. Előttünk áll úgy, a mint volt. Ott ülnek a szegedi kofák kopogós sarkú czipőikben, tarka hosszú rokolyáikban; ponyva fedelű sátraik alatt, elejtett darvakkal és vadludakkal tele halmozott talyigák állanak gyümölcsös garabolyaik mellett. A halpiacz külön van, följebb a Tisza mellett roppant halgarmadákkal. Három ezer halász foglalkozik a hálóval s él meg belőle. Pedig a hal végtelen olcsó. Oláh Miklós esztergomi érsek följegyzése szerint „ezer darab rőfös hosszúságú harcsát vegyesen pontytyal egy magyar forinton lehetett venni”. Sőt némelykor annyi volt a hal Szegeden, hogy sertéseket hízlaltak vele.

A halat, mint kereskedelmi czikket, leginkább szárítva és besózva készítik ki. Ilyen alakban küldözgetik a nagy urakhoz ajándékba. Mert a szegedi magisztrátus, melyben hosszú századok alatt a Geges, Zayday, Szegény, Pálfi, Molnos, Harcsás, Zákány, Délczögh, Tsötörtök nevek szerepelnek, örökös deputácziókban van kettesével, hármasával. Majd a királynak viszik az adót, a köteles dénárok mellett ajándékúl sózott halat és remekbe varrt karmazsin csizmákat királynak, királynénak, királyfiaknak és a királykisasszonyoknak; majd a palatinus elé járúlnak, kinek két persa szőnyeg jár a kun puszták legeltetési jogáért.

De a lakosság is váltig úton van. Iparosai: szűcsök, takácsok, szabók, kalaposok, vásznasok és szappanosok megrakott szekereken járják be árúikkal Pesten át egész Kassáig, Bártfáig az országot. A szerémi borokkal üzérkedő kereskedők még tovább terjedő piaczot teremtenek magoknak. Hajókon, tutajokon bejárják a Tiszát, Marost és későbben a Dunát is, bort és fát szállítván a vizeken. E mellett roppant állattenyésztést űznek a lakosok a dús legelőkön, melyeknek szaporítása képezi a város-atyák fő fogondját. Jogczímeket keresnek, panaszokkal járnak, pöröket folytatnak egy-egy puszta vagy szállás megszerzéseért.

Kiváltságokat szereznek, kereskedelmük, iparuk nőttön nő, vagyonosodnak s rokonságba lépnek az ország főuraival, a Hédervári, a szekcsői Herczeg, a Pákosi, a laki Thuz, s más nemzetségekkel, a nélkűl azonban, hogy e miatt kiveszne köztük ama polgárias és demokratikus szellem, mely a városnak sajátos jellege volt mindenkor. A jómódú lakosság példáúl együtt érez a Dózsa György pórhadával; Dózsa itt gyűjti kereszteseit. S hogy itt erős gyökerei lehettek, mutatja a Szapolyai eljárása, a ki kivégeztetvén Dózsát Temesvárott, Verancsics szavai szerint „fejét véteté neki és Szegeddé küldé ajándékon a szegedi főbirónak, kinek Pálfy Balázs vala neve”.

Kisebb szerencsétlenségek, mint minden várost, a mohácsi vész előtt is érték Szegedet. 1444-ben, Szent-Domokos napján megrázkódék a föld, perczekig tartó zúgás-morgással meghimbálta Szeged házait. Történt pedig ez ugyanaz nap, mikor a Szegeden időző Ulászló király a híres békeszegő oklevelet adta ki. És a rosz előjel nem is csalt ez egyszer.

De Szeged gyorsan kiheverte e csapásokat, s a Hunyadi-ház idejében újra fölvirágzott. Hunyadi János kormányzó, kinek törökverő seregében a szegediek kiváló számmal vettek részt, s még inkább fia, Mátyás király szabadalomleveleikben a városnak a török elleni harczokban, így Nándor-Fehérvárnál, Jajczánál, stb. tett nagy szolgálatai fölötti elismerésüknek adtak meleg kifejezést. Mátyás király kétszer tartott itt országgyűlést, és különös kegyeltjévé fogadta Szegedet, pazarúl gazdagítva azt javakkal, mert – úgy mond egyik oklevelében a bölcs király – „az országok dísze és ereje a városok gazdagságából és bőségéből áll”. A „nagy protektor” halála határkő Szeged történetében. A delelő ponton állt szerencséjének napja. Immár lefelé hajlik onnan. A tizenhét szegedi templom tornyában (mert tizenhetet mond a szájhagyomány) búsan szólhattak a harangok, melyeket a király temetése napján négy óra hoszszáig húzatott a magisztrátus.

A két következő gyönge király alatt rohamosan lazúlt az állami rend; pedig iparnak, kereskedelmek ez a melegágya. Hatalmas oligarchák támadtak, jogokat, törvényeket lábbal tapodók. Mátyás porzója még le sem pergett a szegedi adománylevelekről, s már kezdték azokat nem venni figyelembe. A város egyik kiváltságát a másik után szedték el a túlkapásaikban hívalkodó nagy urak. A hatalmaskodás és jogtalanság úgy szólván ragályos divattá lett. Dobzse László királynak, kiről azt irja a pápai követ, hogy csizmája sem volt, honnan lett volna ereje megzabolázni őket? …. Dózsának jönnie kellett, s Mohács el nem maradhatott!

A mohácsi vészszel befejeződék a város fényes szerepe. Különben is nehéz idők következtek, kivált a városokra. A melyek Szapolyaival tartottak, azokat Ferdinánd pusztította el, viszont Szapolyai a Ferdinánd hűségén levőket. Szeged ide-oda ingadozott több mint egy évtizedig. Szapolyaihoz szított, de azért Ferdinánd előtt is kellette magát. Szegedre (melyről az a rege élt, hogy itt volt Attila székhelye egykor) mindenik fél áhítozott, de a legjobban Szapolyai halála után a Budán székelő Mehemed pasa. Talán, mint Jászay történetirónk véli, az fúrta a fejét, hogy Ibrahim pasának, mikor a mohácsi csata után Szegedre elkalandozott, az ot talált számtalan juhnyájakból 50 ezer, Iszikender Cselebi defterdarnak pedig húsz ezer darab jutott, s alig várta, hogy ő is kivegye onnan a maga részét.

Szeged tudomást vevén a pasa beütési szándékáról s látva, hogy az ellenállásra nem elég erős, a „város képében” elküldé a pasához Tsötörtök László, Zákány István, Somlyai Pál és Budai István uraimékat meghódolni. Ezzel a város hosszú időkre török iga alá kerűlt.

Történetében még előfordúlnak érdekes lapok: Tóth Mihály híres kalandja, melet Tinódy Sebestyén megénekelt; II. Rákóczy Ferencz kuruczai is megvillogtatták kardjaikat falainál, de az elnéptelenedett, elpusztúlt romváros sorsára mindez nem volt befolyással; viszonyai nem fordúltak se jobbra, se balra. A török uralom óta lankasztó zsibbadás nehezedik a lakosságra, melynek sokat kell tűrnie a várban székelő töröktől. A kereskedelem egyes ágai pangásnak indúlnak, mert a járó-kelő kereskedők útja nem bátorságos többé; s kinek is volna kedve vagyont szerezni, ha azt úgyis kiszipolyozza kénye-kedve szerint a hódító? A kereskedelmet hova-tovább mind jobban kieresztik kezükből a törzslakók, s a beköltözködő ráczok veszik át.

A gazdagabb lakosok, kik fényét adták a régi Szegednek, elköltözködtek a felvidékre, s a város pusztulásnak indúlt. Egy közönséges nagy falu vált belőle. A főbíró, e hajdan méltóságos persona, ki mikor Szeged útczáin megjelent, elől-hátúl két-két fölemelt pálczájú esküdt kisérte, mint a római consulokat a lictorok: most ott üldögélt a pasa udvarán és a parancsait leste. A lakosság önérzete is kihalt. Tökéletesen elveszté a város fejlődésének föltételei iránt ama fínomabb érzéket, melyben századok óta kivált. S ezt vissza nem nyeri soká, Szegednek 1686-iki visszavétele s a törökök kitakarodása után sem. Az egykor hatalmas városi tanács egyszerű kupaktanácscsá lett s egészen e század elejéig nem bírta megállítani a várost a hanyatlás útján; adókat szed, rablókat üldöz, s az ügyes-bajosok napi dolgait igazítja; egyébre alig terjedhet ki a figyelme. S e közben még gyakori árvizek is pusztítják a szerencsétlen várost, mely apródonként minden privilégiumát elveszti úgy, hogy már a legprimitivebb szabadalmai is veszélyben forognak; mikor azzal a furfanggal segít magán, hogy egy ócska, 1200-ból való pecsétet halász ki a Tiszából, melyen az elmosódott czímerből épek maradtak a „Sigillum Regiae .. egediensis” szók, a Tiszát és Marost ábrázoló két pólya, meg a sassá átváltozott pelikán, a jus gladii jelvényeivel. Ezzel a pecséttel, mint bizonyítékkal, jár-kél fűhöz-fához régi jogaink elismertetését szorgalmazva, s nem is egészen siker nélkűl.

A város régi fénye, hatalma csak mint rege él. Nincs már palota sehol, a csinosabb kőház is nagy ritkaság. Szegedi diákok nem járnak többé külföldi egyetemekre; a boltok ablakaiban nem ragyognak többé kincsek és drágaságok. A csapások nagy sorozata teljesen lenyomta, eltompította őket. A város történetében ott sötétlik a katasztrófák minden neme. Mind a négy elem föllázadt ellene. A tűz elpusztította, a föld megrázkódott alatta, a levegő megmérgezte, az 1710 és 1738–40-ki dühöngő dögvész roppant megritkítá lakosait, de a legmakacsabb üldözője folyton a víz volt. Nem csoda, ha ereje meg-meglankadt. Tengődött s várta a szebb napokat szelíden, türelmesen, mint a czímerében levő bárány. Csak egy maradt meg e népben minden időkön keresztűl, minden csapások daczára: a hangyaszorgalom és a szülötte föld rögeihez való ragaszkodás. Egyebekben folytonos a sülyedés, s egyre szűkebb a látkör, úgy, hogy egészen meghódol az ama korban Európa nagy részében uralkodott babonás tévelygésnek, s még a múlt század elején is boszorkányokat vallat és éget a magisztrátus, asszonyokat, kik Dromo ördöggel szerelmeteskednek, s pemetén, lapáton lovagolnak a Gellért-hegyre gyűlésezni, s férfiakat, kik a tehenek tejét megrontják és a boszorkányok czéhét vezetik.

De e tespedés is csak ideiglenes lehetett. A viszontagságok egész sorát el kellett előbb-utóbb simítania az anyaföldnek. Mert Szeged nagyon jó helyen fekszik. Egyik oldalról a dús legelőjű kun puszták környezik, másikról az ország búzás kamarája: a Bácska, de tőszomszédságában van Torontál is, híres fekete földjével. A török el nem vehetett, az elemi csapások sem pusztíthattak el annyit, hogy a jó anyaföld vissza ne pótolja. Saját határa is kitűnő, bár egy része homokos és imitt-amott szíkes vizek borítják. A távolban mint óriás ezüst tallér megcsillan egy-egy tó. A véghetetlenűl egyforma, szürke lapnak kellemesen vetnek véget a szatymazi kertek. Határáról egyébiránt fölösleges külön beszélni.

Az alföldi nagyobb magyar városok külsőleg többé-kevésbé egyformák. Határaik hasonlítanak egymáshoz, mint az egyik rőf posztó a másikhoz. A délibábos róna, melynek csak a mennybolt lehajlása vet véget, a tompa szürke talaj, a beláthatatlan kalásztenger, – mindenütt ugyanaz. Imitt-amott fölbukkan egy-egy magányos tanya, fehér házikó s kútgém. Ugyanolyan Szegednél, a minő Kecskemétnél. A városok végein a szélmalmok s bent a városokban sok egymással közös vonás. Mindenik városnak van egy olyan dolga, a mivel dicsekszik, Debreczen a kollegiumával, Szeged a Mátyás-templomával. Van nehány hírre vergődött iparczikke vagy terménye: Szegeden a bicska, szappan, paprika, tarhonya, Kecskeméten az alma, baraczk, Debreczenben a pipa, kolbász, szalonna. És egy nagy embere is van minden városnak, a melyik mutassa, hogy ész dolgában mi telik; Debreczené Csokonai Vitéz Mihály, Kecskemété Katona József, Szegedé Dugonics András. Ehhez járúl még, hogy az emberek is hasonlók nemcsak kinézés, de észjárás tekintetében is.

A szegedi ember, a férfi nemen levő, közönségesen zömök, alacsony, értelmes arczczal, élénk szemekkel, hatalmasan kifejlett koponyával, melyben van bizonyos tatár szögletesség. Kiczifrázott, tempós beszédjükön, méltóságos járásukon meglátszik a keleti faj. Az asszonyok között itt tán kevesebb a magyaros szépség, mint távolabb Makón vagy Szentesen, a minek talán az az oka, hogy a faj itt épen nem vegyűl. De azért a sezgedi férfi nép mégis nagy csoportokba verődik össze ősidőktől fönmaradt szokás szerint vasárnap dél tájban a templomok előtt, hogy szemlét tartson a kijövő hajadonok és menyecskék fölött s gyönyörködve legelteti rajtok szemeit. Hanem hiszen van is rajtok elég nézni való; pompával, gazdagon öltözködnek. Száz ránczú virágos selyem szoknya suhog a többi tizenkettő fölött. Mert tizenhárom szoknyából áll egy rangos menyecske öltözéke; a hajadoné kilenczből, mivelhogy annak vékonyabbnak illik lenni; a derék drága, negyven-ötven forintos nagy selyemkendővel van átkötve, melynek két, rojtos vége egész a bokáig csügg le. A menyecskék kurta, többnyire egyszínű selyem újjast viselnek, melynek kaczabáj vagy a szabás változatai szerint leves a neve. E népviseletben nincs semmi magyar motivum, sem a színekben, sem a formában; a szoknya túlságosan hosszú és csak a bokától kezdve engedi láttatni a fehér harisnyát a lábszáron, de az igaz, hogy egészen végig, még a sarkat is, mert a lábnak csak a hegye van benne a hátúl nyitott, fehér falú aranycsipkés papucsban, a melyben csak a szegedi nő tud olyan ügyesen járni, hogy le nem csúszik a lábáról, ha fut, sőt ha tánczra perdűl is.

A férfiak viselete magyaros. A főkép földet mívelő alsó-városié: sötét kék újjas, egy sor ezüst gombú mellény, csizmába húzott nadrág és kerek kalap. A felső-városiaké változatos, a mint foglalkozásuk változatos. A „super” (hajóács) barna színű kurta újjasa, lefelé hajló gallérral s a csizmaszárra lehúzott pantallóval, váltakozik a „fisér” (nagy halász) zsinóros viseletével és a molnárnak szinte fehérbe játszó világos kék mandlijával.

Mint a legtöbb síkon lakó népnél, itt is kevesebb a poézis, mint a hegyek között. Még a szerelemben is kevesebb a lendület. Dalaik nem csengnek olyan mélabúsan, fájón, epedő rezgéssel; vagy a virágos jókedv, a heje-huja színes buborékjai, vagy a szilaj érzés kifakadásai.

A szegedi legény rendesen olyan jövendőbelit keres, – ha felső-városi, akkor a Felső-városon (mert nem szívesen mennek más városrészbe menyasszonyért), – a ki vagyonilag hozzá való; vagy ha nem, akkor olyan erőset, a ki játszva emeli föl a zsákot, a kiből munkás, jó gazdasszonyt remélhet; így gondolkozik a „gügyű” is, a ki összeboronálja a házasságokat. A kiszemelt leány, ha elfogadja a széptevést, mely a szombat esti beszélgetésekből áll, egészen a legény hatalmába jut. Vasárnap délután táncz van az újszegedi népkertben, de csak a legény engedelmével tánczolhat ott mással, s jaj annak, a ki táncz közben, mikor a párok külön válva járják a frisset, elkapja: életre, halálra szóló verekedés támadhat abból.

A népkert egyetlen kirándúlási helye a hetvenezer léleknek. Ott találkozik vasárnaponkint az egyes városrészek népe: Palánk ragyogó úri lakossága, a Felső-város hetyke délczeg ifjai, az Alsó-város ősi familiái, a Rókus-város kaczkiás menyecskéi. Itt mulat együtt úr és földmívelő, szegény és gazdag. Más hely, hol az izzó nyári napokon egy kis árnyékhoz jutnának, alig van.

A Makkos erdő, a másik kirándúló hely, elpusztúlt az 1879-diki árvízben, s ma már magánosok szántóföldje. Szatymaz pedig, hol szőlős kertjeik és gyümölcsöseik vannak, messze van a várostól. Itt terem a jóizű könnyű karczos, az úgy nevezett buczkai, mely a szegedi nép konyhájának kiegészítő része.

Pedig a szegedi konyha olyan, hogy hálátlanság lenne mellette könnyedén átsiklani. Egész sor különlegessége van. A világhírű halpaprikás, melyet a benszülött bölcsőjétől a koporsóig meg nem ún, melyet itt oly kitűnően tudnak elkészíteni a halbeli nagy bőségben, vegyesen aprítva a bográcsba különböző halfajokat s melyhez öreg, még latin oskolákat járt halászok deákúl mormogják a reczeptet: „habeat colorem, odorem et saporem”. A káposztának is (alföldi néven a töltött káposzta: szárma) itt tudják legjobban megadni a módját: „egy sor füle, egy sor orrja, egy sor kövérje, egy sor töltelék”. Hát a fölséges tarhonya, a fínom almás pite, az omlós csőröge, a „hosszú” lére eresztett, csipetkés csirkepaprikás, melynek titka a szegedi paprika csodálatos izében van!

A szegedi polgár ügyes gazda és kitűnő munkás. Földjét még a hírhedt bolgár kertésznél is jobban míveli. Egy hold paprika-földből néhány száz forintot húz ki évenkint. A paprikatermesztés évi jövedelmét félmillióra becsülik. Takarékosságukra jellemző adat, hogy pusztán az alsó-városi népnek (mely a város ősnépe és sok apró vonásban elüt a felső-várositól) másfél-két millió forintnyi betéte van a „szeged-csongrádi takarékpénztár”-ban. Ehhez csak akkor nyúlnak, ha valahol eladó föld akad. A roppant határ is kevés már nekik; gyorsan terjeszkednek kifelé a kun pusztákra. Annyira takarékosak, hogy a szegedi polgár előtt a fényűzés majdnem erkölcstelennek tetszik. („Elpusztúl az a ház, – tartja egy közmondásuk – melynek pávája és jegenyefája van.”) De azért jól él, vasárnap télen színházba viszi a családját, a hol nem ritkán parasztleányok ülnek a páholyokban, egy sorban a város előkelőivel. Ezalatt ő maga künn a sógorral vagy a komával egy kis borozgatásnak ered, fordúlván ilyenkor elméjével a torony alá, t. i. a közügyekre, melyeket a tornyos városházán intéz a magisztrátus. A közügyek iránti érdeklődés hagyományos. A város meglehetősen szövevényes gazdasági ügyei mindenkinek a száján vannak, mert roppant fekvőségeit részint házilag kezeli a hatóság, részint bérbe adja. Régente egy-egy beavatott tisztviselőjét azzal az indokolással választá meg újra és újra, habár különben ingrata persona volt is, hogy „lehetetlen elcsapni, mert csak ő kelme tudja, mink van”.

A szegedi ember jelleme általában nemes: nem egészen nyilt, de egészen nagylelkű. Jó szívű, igazságos. Szivós, de nem makacs. Erős, nyers, de nem durva. A magyar civisek érdesebb vonásai itt csak bágyadtan szelidített alakban lépnek föl. Demokracziája őszinte, valódi magyarsága természetes, ment az affektált czafrangoktól s ezért hódítóbb. A város magyarságában és demokratikus levegőjében minden idegenszerű elem fölolvad. A bevándorló magyarrá válik; a czímerére kevély nemes átidomúl köztük polgári gondolkozásúvá. A negyvenes évekből több példát lehetne fölsorolni, hogy a beköltözött nemes családok nehány évi itt tartózkodás után a polgári kötelékbe vétették föl magokat. Míg Szeged bent magyarosít, kifelé rajokat bocsát. Különösen Torontált magyarosítja. Évenként négy-ötszáz sváb tanuló jár Szeged iskoláiban többnyire cserébe, kik nemcsak a magyar nyelvet tanúlják meg, hanem a nemzeties szellemet is beszívják.

A szegedi nyelvjárás általában az alföldivel egyező. A közép é helyett itt is az ö járja; a szóvégi ű, ú helyett sok szóban e, a hallható: keserű helyett kesere, savanyú helyett savanya.

A vidékbeli magyarságnál a hány falu, annyiféle árnyalatú a nyelvjárás, de minden lényeges különbség nélkűl. Máskép beszél Makó, máskép Dorozsma, máskép Horgos. Jellemző egy régi krónikás eset, a szegedi furfangnak a nyelvjárási különbségre épített remeke.

A hajdani hajóhídon ugyanis mindenkinek vámot kellett fizetnie a városi statutum szerint, csak a szegedinek nem. Persze tömérdek volt a visszaélés. Az átjáró közönség mind azt vallotta, hogy Szegedre való s vám nem sok folyt be a város ládájába. Váltig töprenkedett rajta a magisztrátus, mikép lehetne e visszaélésnek gátat vetni. S a min se szigorúság, se ellenőrzés, se statutum nem tudott segíteni hosszú évekig, azt sikeresen eligazította egy furfangos ötlet. Nem azt kell immár megkérdezni a vámszedőnek a hídon menőtől, mint eddig, hogy hová való, hanem az lett ezentúl a hivatalos kérdés: „Mivel eszik kendteknél a levest?” „Kalánnal” – felelte a Makó-vidéki, „kanoávâ” – mondá a dorozsmai, mire rájok zúdítá a szentencziát a vámszedő: „Fizetik kendtek a vámot, punktum; mert a szegedi ember kanállal eszi a levest”.

Az élelmes ötletek sok hasznot hajtottak Szegednek; átvitte ezeket kereskedelmébe is a nép, s ezen a téren mindig elől járt az Alföldön. „Soc gazdag aros nep giöle az varasban.” Vásárai híresek voltak, kisipara uralkodott, egyes apró iparczikkei, paprikája, szappana, tarhonyája az egész országban nevezetesek lettek, sőt a külföldre is útat vertek magoknak. De ez csak a kenyeret adta a szegedieknek, a kalácsot a halászat, a hajózás és a fakereskedés szerezte: Szeged jóllétének három főforrása, melyekhez negyedikűl szegődött a vasút, a mikor a gazdag országrész termékei mind erre mentek keresztűl. A külterületen a mostani huszonkét kapitányságban hatalmas marhatenyésztés vált emeltyűjévé a földmíveléssel foglalkozók jóllétének, kiknek magyarsága közmondásos volt.

Csodálatos, hogy daczára az élelmességnek és kereskedelmi szellemnek, mely Szeged őslakosságát jellemezte, a kereskedés egyes ágazatait mégis kiadta a kezéből az 1687-ben beözönlő szerbeknek, kik a város palánkjai közt telepűltek meg.

A Palánk városrész volt a vegyes származású elemek fészke; német iparosok, görög boltosok itt forrták ki magokat magyarokká, lassan-lassan fölvevén a szegedi civis tipikus tulajdonait.

Reggelenkint ős idők óta a városház előtti térre gyűl össze a férfilakosságnak az a része, a mely ad és vesz. Több száz ember zsibong ott, superek, fisérek és kereskedők. Nagy csoportba verődve, csöndes pipaszó mellett, pusztán dangubázni látszanak, mert zaj, kiabálás nincs, mint a börzéken, de voltaképen erősen folyik az üzlet. Nagy János uram gabonára csinál kötést Kis István urammal, Kis István ezer darab léczet rendel a jelen levő Szabó Ferencznél, kinek viszont száz kubikosra van szüksége, azok előállítására nézve egyezkedik Kovács Pál urammal. S a mennyi fajtája van a kereskedelmi ügyeknek, azt mind itt intézik el egy óra alatt, míg a „kaszinózás” tart. A szegedi paraszt-börze régibb talán az igazi börzéknél, csakhogy a magyar temperamentumhoz van szabva.

Az üzleti szellem kinövései, a csalás és szédelgés, itt soha se vertek gyökeret; még ma is emberségre kérnek kölcsön pénzt a nép fiai, s az adott szó a kötelezvény. Erkölcseiben megbízható a szegedi nép s lelkületében a jóra hajlik. Egész véletlenség, hogy a világhírű haramia, Rózsa Sándor, ide való. A rabló-romantikának e túlságosan megaranyozott hőse itt és a környéken űzte hajmeresztő csínyjeit s lázító rémtetteit; később aztán itt szenvedte büntetését egyik tömlöczében a várnak, melyről az a jóslat élt századokon át, hogy fog még abban király lakni … Ime, lakott is benne a betyárok királya!

A nemzeti ébredés, a reform-eszmék a negyvenes években Szegedet is átmelegítették.

Szeged másodszori emelkedését jelzi ez időpont azon silány helyzetből, melybe a török hódoltság s az utána következő megdermedés juttatta. Nem virágzott ott már más, csak tavaszonkint a rakonczátlan Tisza folyam, mikor az egynapi életű kérész-rajok özöne ring, úszkál, csapkod a hullámain. A kulturának elmosódott a nyoma. A várost is csak a beláthatatlan területen fekvő házikók jelzik (több mint fele bogárhátú). Csinosabb épület ritkaság; a Kárász-ház és a város széképülete képezik a város büszkeségét, de egy-egy szebb falusi kastély mértékét ezek is alig ütik meg. Bent a házakban nehány almáriom tetején tán ott lehetne találni Dugonics András munkáit, vagy a Vedresét, a kik a város szülöttei. A festészetet az oda való kontár festők mázolásaiból ösmerik. A műtárgyakból egy Mátyás király által ajándékozott palástot mutogatnak az alsó-városi templomban, melyet hatvanezer tallérra becsűltek. Legfölebb még a város határában, az Öthalmon talált értékes régiségek hányódnak imitt-amott a fiókokban.

A pesti egyetemről hazaérkező ifjak terjesztették az új eszméket, az 1843-iki országgyűlés szabadelvű légáramát, Széchenyi István reformterveit. Ezek hatása alatt ébred a város öntudatra s lázas tevékenységgel lát századok mulasztásainak pótlásához. Csodálatos gyorsasággal indúl a város fejlődésnek: kaszinók, egyletek alakúlnak, kórház épűl, az elhanyagolt közoktatás-ügyet fölkarolják, a nemzeti szellem friss lehe átjárja az idegeket, az idegen eredetű polgárok magyar neveket vesznek fel s az új légáramlatban vígabban csattog a pöröly, jobban fog a véső, még tán a hálóba is nagyobb harcsa akad.

Az 1848/9-ki viharok már úgy találják Szegedet, mint az Alföldnek legelevenebb városát. A nemzeti harczban oly tevékeny részt vesz, mint a Dózsa-lázadás óta egyszer sem. Látszik, hogy fölhevíteni csak a liberalis, egyenlőségi eszmék tudják. Új-Szegednél, Szent-Tamásnál derekasan viselik magokat a szegedi fiúk. S a város összes népe, mely meglehetősen langyos és ingadozó maradt Bocskay, Bethlen, Thökölyi Imre és II. Rákóczy Ferencz alatt, teljes odaadással áll a hol diadalmas, hol megtépett, elhanyatló forradalmi zászlók alatt egész addig, míg a szőregi csatában az utolsó honvéd puskalövése is elhangzik.

Az 50-es években, az elnyomatás alatt bár lassabban, de azután az alkotmányos fordúlattal kedvező szélben megdagadt vitorlákkal sebesen halad a város, mindinkább kezdi fölvenni egy jelentékeny kereskedelmi pont jellemvonásait s a nyugati városok csillámló külalakját, régi jóhírű gymnasiuma mellé fölépíti derék reáliskoláját, ipara, kereskedelme tágúl s fölveszi magába a mai követelményeket; künn a tanyákon fákat ültetnek, talajt javítnak, népiskolákat emelnek, benn pedig takarékpénztárak, bankok keletkeznek, a házak födele fölé kevélyen nyúlik föl egy pár gyár kéménye, hajói serényen szelik a Tiszát, pedig erejének több mint felét olyan dolgokra kell fordítania, a minőktől a legtöbb város mentve van. Szeged örökös háborút visel.

A szelíd folyású Tisza, mely bőkezűen árasztja áldásait reá, tavaszkor, midőn a hóolvadás kezdődik a hegyeken, gyakorta áll meg zúgva, háborogva kapuinál. Ez ellen kell védekeznie örökké. A töltések, gátak, nagy összegeket és sok embererőt emésztenek el a műveltségbeli haladás elől. A lakosságnak jelentékeny része a földmunkára szánja és képezi magát. Ezek a kubikosok. A Tisza ellen szervezett hadsereg, melynek nagy gyakorlata van a gátak építésében, a víz megfogásában, t. i. a támadt réseknek zsákokkal való betömésében. S daczára a sok elvont erőnek, Szeged mégis a nagy városok közé küzdötte föl magát, melynek fényes jövőt jósolnak, noha él a legenda a népajkon, hogy régi nagyságát akkor éri el a város, ha az ősapák visszajönnek. – Im megtörtént ez a lehetetlenség is.

1879 márczius 12-ével a Tisza árja betört s elsöpré, romba dönté az országnak népességre nézve második városát. A szürke, piszkos ár, mely a város nyugati oldaláról ömlött be, gyorsan betölté a mélyedéseket és fölhágott a magaslatokra is. Elnyelte az apró házakat, csak imitt-amott látszott ki a vízből a fedél egy része, vagy a kürtő, néhol az sem. Az emeletes épületeknek a legfelsőbb ablakait nyaldosta az ár. Az egyik templomnak csak a tornya látszott. E zivataros éjszakán, melynek szomorú története egész Európa szívén végig rezgett, kigyúlt egy helyütt a város s a rémes láng bevilágítá a megdöbbentő katasztrófát, a diadalmas elem borzasztóan fönséges bevonúlását; pernyék röpködtek az üvöltő szélben, úsztak a dagadozó habokon s elboríták a csónakokat, melyeken a menekűlők eveztek. Félperczenkint tompa czuppanás, recscsenés jelezte közelebb-távolabb egy-egy épület összeomlását. S ugyanekkor, midőn több mint száz élet veszett el, a víz fölszaggatta a felsővárosi temetőben a sírokat és a kitépett koporsókban az ősök hazaúsztak egykori portáikra.

Mindössze nehány száz lépésnyi tér maradt szárazon, az „Iskola-utcza” egy szöglete. A legsajátságosabb képet nyujtotta a szomorú város, melynek voltak halottjai, de temetője nem. A halottakat Szőregen temették el. Az új szülötteket a vasúti kocsiban kersztelték, mely e feliratot viselte: „lelkészi hivatal”. A közlekedés csolnakokon történt. Csak néhol állt egy kőház. Közbűl csak a zsindelyes födelek guggoltak a hullámokon hosszú sorban. A házfödeleken ott ült a macska, az egyetlen házőrző, a legszívósabb állat. Az özönvízben különféle házi eszközök úsztak, bölcső, szekrény, szekér, egész torlaszokká gyűlve némely kőfalnál. A csolnakok serényen szállították a menekülőket, kik közűl némelyek egy egész éjszakát fákra felkapaszkodva töltöttek. A mentés munkája napokig folyt, borzalmat keltő részletekben gazdagon. Később deszka-járdákat kezdtek verni a megmaradt házak falaihoz. Az elmenekűlt polgárok visszaszállingóztak apródonként, s a szárazföldön a „Hungária” vendégfogadóban tartották az első közgyűlést, tanácskozván tanácstalanúl, mitevők legyenek, lesz-e még itt valaha élet, vagy nem lesz többé? Az ősrégi város első gyűlése egy füstös kártyaszobában folyt le. Valóban a város sorsa is úgy szólván egy kártyán függött. De ez a kártya, hogy egy banalis kifejezéssel éljünk, jó szerencse, épen a király volt. Ferencz József Ő Felsége elérzékenyűlve a roppant csapás által, sietve ott termett a „hajléktalan” városban; csónakon evezett be a düledék falak közé, csónakon jöttek eléje a küldöttségek, csónakról üdvözölte a pompa nélkűli bevonulásnál a város szónoka. Ez alkalommal mondá a nemes szívű kiály megindulástól rezgő hangon az emlékezetes megnyugtató szavakat: „Szeged szebb lesz, mint volt”.

E szavak reményt öntöttek a csüggedő lakosokba s szerencsétlenségük megnyitá mindenfelé a nagylelkűség zsilipjeit. Magánosok és testűletek, idegen országok, népek özönlöttek adományaikkal, az országgyűlés jelentékeny összeget szavazott meg a város újjá teremtésére. A közvélemény az államhatalom által kivánta látni manifestálva, hogy mikor egy erős nemzeti érzésű város rászorúl a nemzetre, a nemzet ott meg is jelenik segítő kezével.

Ez összeforrt királyi és nemzeti akarat megtestesítésével bízta meg a Felség Tisza Lajost, mint teljhatalmú királyi biztost, ki még ez év nyarán megkezdé föladatát tizenkét tanácsosával és hivatalnoki személyzetével.

Államférfiúi látkör és vas erély kellett e kényes és szokatlan műnél; két út állt a királyi biztos előtt: vagy a nemzet által nyújtott erőt egyszerűen a lakosok anyagi erejének nevelésére fordítani s úgy hagyni őket, – vagy pedig a lakosok megmaradt erejét is egyesítve az államéval, megalkotni tervszerűen ama nagyszerű új várost, melynek ragyogó képe elbűvölőn tárúl elénk ma a Tisza-parton.

A körútak rendszerében épűlt. Három gyűrű egymásba rakva. Az első a paloták gyűrűje, ebben van belefoglalva a régi Palánk a kereskedelmileg élénk „Iskola-utczával” (egy darabka a régi Szegedből), a Dugonics-tér a szép reáliskolával, a hol Somogyi kanonok nagyszerű ajándéka, az 50 ezer kötetből álló gazdag közkönyvtár van elehelyezve. Itt áll Dugonics András szép szobra is. Ebbe a gyűrűbe esnek bele a kényelmes fogadók, itt van a Klauzál-tér fényes kirakataival, az üzleti élet zsivajával, innen nyílik (kis koczkából nagy koczka) a Széchenyi-tér gyönyörű palotáival, apró parkjaival, itt áll a régi mintára kiépített városház, a phönix madárt láttatva homlokzatán. A hajdani vár helyén (melyet a király a városnak ajándékozott) pompás kétemeletes házak emelkednek tornyokkal, kupolákkal, köztük a törvényszéki palota, az állandó színház, melynek nemes homlokzata méltóságosan tükröződik vissza a Tisza rezgő tükrében. Kissé odább a hatalmas, bár karcsú vas híd hajlik át könnyedén a folyó fölött. A híd újszegedi végéről igazán tündéri látványt nyújt a város e pontja, mely előtt hímes szőnyeg gyanánt terűl el a kies Stefánia-sétatér elmésen kigondolt kioszkjával, a mibe a régi várból beleépítettek dekorácziónak egy vasrostélyos ablakú czellát.

A második gyűrű a kisebb házakat övezi, de ezek is szépek, emeletesek, az iskolák, középületek pedig palotaszerűek. A sugárútakon már földszíntes házak is vannak, de előkerttel kellett épülniök. Érdekesek a város kiebb eső részeiben a szegedi motivumok után épűlt egyforma népies házikók, czélszerűen módosúlva, megcsinosodva; két-két zöldzsalus ablak néz az útczára, muskátli az ablakban vagy rozmaring, kis oszlopos tornácz nyúlik a ház mellett, paprika-füzérekkel végig aggatva. A tűzfal lyukán lóg le a piros kukoriczacső. A „kiskapu” és a „napugáros tetőhomlokzat” természetesen elmaradhatatlan.

A harmadik gyűrű Szeged hatalmas védművei: a gátak, körtöltések. E Molochok! Sok pénzt megettek és még ezentúl is sokat esznek meg. De más irányban is megtörtént minden lehető, minden eshetőség ellen. A Tiszapartot kiépítették, az alantabb fekvő pontokon feltöltötték a talajt úgy, hogy hasonló árvíz ma már koránsem jelentene hasonló szerencsétlenséget.

1883 őszén, midőn másodizben is lent járt a király, már egy kész várost talált a romok helyén, sokkal, de sokkal szebbet, mint a minő valaha volt, szebbet, mint a minőnek regényes eszű történetírók képzelték Zsigmond idejében. Három álló napig tartá itt udvarát a király úgy, mint valaha Hollós Mátyás. Ide jött környezetével, udvartartásával s fényes ünnepélyek közt folyt le e három örömnap. A daliás középkor gazdag színezetű képe csillámlott itt föl. Díszruhás főurak festői csoportjai, fogatjai voltak láthatók. A szegedi polgárok díszmagyarban, kardosan, panyókásan jártak-keltek az útczákon. A mulató király jutalmakat, rendjeleket, nemességet osztogatott; maga a város újjáalkotója a Szegedi gróf czímet kapta, melyet négyszáz évvel az előtt Sárszegi István viselt utoljára.

Később, a királyi biztosság távoztával, midőn a városi élet rendes köznapi medrébe visszatért, mutatkozni kezdett némi lankadtság, mely szükségképen követi a nagyobb erőfeszítéseket; de ez csak évekre, legfeljebb egy nemzedékre terjedhet; s a kimerűlés jelei, melyek az egyes lakosok anyagi elhanyatlásában mutatkoznak, jó részben onnan eredtek, hogy a város palotáival aránylag, egy rántással, Szeged társadalmi, szellemi színvonalát is emelte az újjáalkotás. S ez volt a derekas működés nehezebb és dicséretre méltóbb része. Nemesebb, fínomabb erkölcsök rügyeznek föl, gyorsan emelkedik a nép szellemben és szokásaiban, s ez egyre szembetűnőbb nemcsak nagy vonásokban, de kicsiségekben is. Még látható a külvárosi paloták tükrös ablakán imitt-amott, hogy a verőfény ellen a Nagy Mihályné vagy Kis Péterné asszonyom viseltes köténye van odaakasztva, de már napról napra ritkábban; a viseltes kötények eltűnnek az ablakokról s helyüket csipkés függönyök veszik át ….

De egyébként egyes lakosok anyagi elhanyatlása miatt nincs ok aggódni a város jövője fölött. A város maga, melynek 1842-ben 87 ezer forint jövedelme s ugyanannyi kiadása volt, ma egy millió és százezer forint költségvetéssel dolgozik.

E feltűnő gyarapodás előidézője épen az újjáalkotás és a mezőgazdaság emelkedése. Az alsó tanyák szépen díszlő gyümölcsösei, gazdag lóherései és szántóföldjei valóságos Sahara voltak negyven évvel ezelőtt. A futóhomokterületek nagy részét csak a délibáb használta, hogy játszszék rajtok. E földek, melyek alig jövedelmeztek a városnak 1853-ban két forintot, ma átlag 8 forintjával vannak bérbe adva. E kis adat is alkalmas megvilágítanai a fejlődés hosszú sikeres útját, melyet a halászok híres városa megfutott, magától is lépegetve, szárnyakon is vitetve.

BARANGOLÁS BÁCSKÁBAN:

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

Minden héten a legérdekesebb cikkeket elküldjük emailben.

Sikeresen feliratkozott a hírlevélre!