A VÍRUSNAPLÓ egyik kutatócsoportja tudományos figyelemmel kísért egy szerelmes párt. Mostani rövid tanulmányukban közreadjuk a megfigyelt jelenséggel kapcsolatos analízisünket. Amennyiben olvasóinknak hozzászólása van az íráshoz, szívesen vesszük és a tanulmány bővítéseként leközöljük a VÍRUSNAPLÓ hasábjain:
A SZERELEM
Az emberiség számos gondolkodója törte már a fejét a szerelem mikéntjén, még többen a hogyanján. Egy része máig is rejtély, érzelmek, érzések, de a tudósok szerint mindent vissza lehet vezetni egyszerű kémiára.
A szerelem mint olyan, régről tudott, nem a szívben rejtezik. A mellkasunkban lüktető húsdarab bizony nem több biológiai motornál, a szerelem helye a fejben van. Mégis mostanság mindent a kis piros szívek öntenek el, ami nem feltétlenül rossz, hiszen valószínűleg nem örülnénk egy stilizált agyvelő alakú csokoládénak.
A szerelem univerzális emberi jelenség, mi több, állatok megfigyelése alapján tudjuk, hogy a szerelem mind a madaraknál, mind az emlősöknél megfigyelhető. Evolúciós vizsgálatok alapján a szerelmet a szaporodás egy fontos, biológiailag előrehuzalozott funkciójának tekintjük. A szerelmes állapot jellemzőit a költők már évezredek óta leírták, ám a szerelem agyi folyamataira csak az utóbbi évek kutatásai világítanak rá.
Mivel tudjuk, hogy a legszürkébb, legunalmasabb, legátlagosabb ember is csodálat tárgyává válhat szerelmese szemében, vagyis, hogy nem egyéni kvalitásai váltják ki a mindent elsöprő rajongást, ezért joggal tételezzük fel, hogy a szerelem egyfajta evolúciós trükk ahhoz, hogy valaki a kiszemelt, kiválasztott partnerre rákattanjon és meghódítsa. A cél ugyanis meglátni, megszeretni és – szaporodni.
Hogy ember és állat motivált legyen e program végrehajtására, ahhoz ellenállhatatlanul vonzóvá kell tenni a szaporodáshoz vezető lépéseket is. A szerelem másik fontos funkciója annak a mélyen rögzött félelemnek a gátlása, amelyet a másik túlzott közelsége, a neki való kiszolgáltatottság jelent. A szexuális aktivitás, amely természetesen nem azonos a szerelemmel, de része és célja a szerelemnek, maximális bizalmat igényel. Sok szexuális probléma hátterében éppen a rejtett biztonságérzet hiánya okozza a görcsösséget vagy feloldódási képtelenséget.
Amikor szerelmesek vagyunk, akkor megváltozik étvágyunk, állandóan izgatottak vagyunk, nehéz a munkára koncentrálni, legszívesebben mindig csak a szerelmünkről beszélnénk, vele lennénk. Úgy érezzük, hogy a boldogságunkat mindenkivel meg kell osztani.
Agyunkban aktivizálódik a dopamin termeléséért felelős terület. A dopamint boldogsághormonnak is nevezik, mert fontos szerepe van a jutalmazásban. Akkor aktiválódik, ha valamilyen pozitív hatás éri az embert, vagy valamilyen pozitív hatásra, jutalomra számít. De a dopamin mellett a szerelmes ember oxitocin-, vazopresszin- és adrenalinszintje is magasabb lesz. Az oxitocin csökkenti a fájdalomérzetet, fokozza a bizalmat és csökkenti a félelemérzetet. A vazopresszin sok más mellett a kötődés érzését erősíti, az adrenalin pedig az izgalmi állapotért felelős.
Akik őrülten szerelmesnek vallják magukat, hasonló tüneteket mutatnak, mint a kábítószerfüggők. Utóbbiak, ha nem jutnak droghoz, feszültek, agresszívek, esetleg letörtek és bánatosak lesznek. A szerelmes ember is éppen így reagál, ha valamilyen okból nem lehet a szerelme közelében. De a hasonlóság nem áll meg itt: az is kiderült a kutatásokból, hogy ahogy a szerelmest a szeretett személy jelenléte, úgy a drogfüggőket a szerhasználat segíti több dopaminhoz.
Ezek szerint a szerelem nem valami magasztos érzelem, sokkal inkább az agy kémiai folyamatainak köszönhető. A szerelem lángjának fellobbanásáért a testünkben lezajló kémiai folyamatok a felelősek. A testi reakciók hátterében, a test kémiájában, pedig a hormonjaink állnak.
A szerelmes érzéseket az adrenalin, a szerotonin és a dopamin váltja ki és tartja fent, kutatók szerint körülbelül 18 hónapig. A hormonok közül a dopamin okozza az “egyszer fent, egyszer lent” érzéseket, a “szerelem bolondulásig” megállíthatatlan érzését, euforikus örömet okoz, növeli a szexuális étvágyat és a tetterőnket. A szerelem érzése annyira domináns, hogy képes uralkodni az ember valamennyi gondolata és cselekedete fölött. A lángolás elmúltával, a heves szerelem átadja a helyét egy sokkal szelídebb, nyugodtabb, biztonságosabb kötődésnek, melyet már inkább az oxytocin hormonja tart fent.
A szerelem bolonddá tesz, vagyis a nyugtató hatású szerotonin mennyisége a szerelmeseknél mélyen a normális szint alatt van, csakúgy mint a mániákus, rögeszmés viselkedési zavarokat mutatóknál. A két csoport közös vonása, hogy valamiért vagy valakiért megrögzötten rajongnak.
Ha a szerelem szikrája fellobban, a dopamin átveszi az irányítást és kisvártatva függőséget okoz. Vágyjuk a szerelmünk testi-lelki közelségét, nehezen bírjuk a távolléti időszakokat…és “se-hall-se lát” állapotba kerülhetünk, hanyagolhatjuk a kötelezettségeinket. A szerelem beteljesülésével a dopamin szint is csökkenni kezd és átadja helyét más kísérő hormonoknak, mint például az oxitocinnak és a szerotoninnak. A kezdeti fellángolást, az égő-lobogó tűz, majd a parázs melege váltja fel. Elmondható, hogy ennyi és nem több a szerelem mágiája, nincs felettes hatalom, egymást örökkön örökké kereső-kutató lékek párok és nincs nagy Ő sem. Aktuális szerelmek vannak, a hormonjaink játszanak velünk és ha a testkémia tűzijátéka alábbhagy, a szerelem mámoros érzése is a múltba olvad.
A szerelmes férfiak megszelídültek, tesztoszteron-szintjük jelentősen alacsonyabbá válik, a szerelmes nők vérében viszont megnő a tesztoszteron mennyisége. A férfiak nőiesebbé, a nők pedig férfiasabbá váltak. Olyan ez, mintha a természet ebben az időszakban szeretné eltüntetni a nő és férfi közötti különbséget. A természet maximálisan gondoskodik, hogy a kapcsolat túlélje ezt a különösen kritikus szakaszt.
A szerelemtől vakokká válunk partnerünk hibáival szemben, mert a lángoló szerelem elnyomja azoknak az idegi pályáiknak a működését, amelyek a társas kapcsolat kritikus megítéléséért felelősek. Talán ez az egyik oka, hogy miért élvezzük annyira, ha szerelmünk rajong értünk és azt látja bennünk, ami értékes, ami imádni való és amiért annyira szeretni valók vagyunk.
A szerelemben a partnerek bizalmi szintje egymás és a világ iránt ugrásszerűen megnő. A kölcsönös simogatás, érintés és ölelkezés hatására meglódul az oxitocin-szint, amely stresszoldó hatású és máris szebbnek, könnyebbnek látjuk a világot.
Aztán nagyjából 6-18 hónap elteltével a szerelmes ember agya a szerelem kábulatából visszatér a régi ritmushoz (ezért a kábulatért a szerelem-hormon a felelős, ami az agyban termelődik és kémiailag a feniletilaminnak felel meg, ami eufóriát okoz). Tehát lehetetlen megmaradni szerelem állapotban, másfél évnél tovább. Utána ugyanis elmúlik a szerelem-hormon hatása, és a pár vagy kiábrándul egymásból, vagy jobb esetben a kapcsolat egy más szintre lép, ami magával hozza az érettebb, magasabb szintű szexuális életet is. A partnerek ekkorra már elég jól ismerik egymást. Kialakul a bizalom és a biztonság érzése. A nemi életük a kísérletezés és a kölcsönösség irányába fejlődik. Legkésőbb ekkorra már elegendő időt szán a pár a finomhangolásra, a testi, lelki összecsiszolódásra…
A szerelem természetes igénye a test és a lélek teljes egymásba olvadása. A szerelem két idegen legközelebbi, legmélyebb és legemberibb kapcsolata, ehhez hozzátartozik egymás testének és lelkének a megismerése és elfogadása. Nemi kapcsolat ugyan lehet szerelem nélkül, de boldog szerelmet nehéz elképzelni jó szex nélkül. A szex akkor is izgalmas, frenetikus és testileg kielégítő tud lenni, ha érzelmek nélkül veti bele magát az ember, de akkor is lehet izgalmas, és minden szinten kielégítő, ha már több éve ugyanaz valakinek a párja. Egy szerető párkapcsolatban a szex lehetőséget teremt, hogy a társak együtt fejlődjenek, és együtt váljanak jó, egymásnak a legteljesebb gyönyört adó szeretőkké. Talán az alkalmi szex izgalmát nem fogják átélni, de sokkal többet kapnak, nagyobb lehetőségük van egy teljes, testi, lelki kielégülésre. Megélik az összetartozás, a bizalom, a kölcsönös szeretet, a harmónia, és a teljesség érzését.
JÓZSEF ATTILA: ÓDA Itt ülök csillámló sziklafalon. Az ifjú nyár könnyű szellője, mint egy kedves vacsora melege, száll. Szoktatom szívemet a csendhez. Nem oly nehéz - idesereglik, ami tovatűnt, a fej lehajlik és lecsüng a kéz. Nézem a hegyek sörényét - homlokod fényét villantja minden levél. Az úton senki, senki, látom, hogy meglebbenti szoknyád a szél. És a törékeny lombok alatt látom előrebiccenni hajad, megrezzenni lágy emlőidet és - amint elfut a Szinva-patak - ím újra látom, hogy fakad a kerek fehér köveken, fogaidon a tündér nevetés. Óh mennyire szeretlek téged, ki szóra bírtad egyaránt a szív legmélyebb üregeiben cseleit szövő, fondor magányt s a mindenséget. Ki mint vízesés önnön robajától, elválsz tőlem és halkan futsz tova, míg én, életem csúcsai közt, a távol közelében, zengem, sikoltom, verődve földön és égbolton, hogy szeretlek, te édes mostoha! Szeretlek, mint anyját a gyermek, mint mélyüket a hallgatag vermek, szeretlek, mint a fényt a termek, mint lángot a lélek, test a nyugalmat! Szeretlek, mint élni szeretnek halandók, amíg meg nem halnak. Minden mosolyod, mozdulatod, szavad, őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld. Elmémbe, mint a fémbe a savak, ösztöneimmel belemartalak, te kedves, szép alak, lényed ott minden lényeget kitölt. A pillanatok zörögve elvonulnak, de te némán ülsz fülemben. Csillagok gyúlnak és lehullnak, de te megálltál szememben. Ízed, miként a barlangban a csend, számban kihűlve leng s a vizes poháron kezed, rajta a finom erezet, föl-földereng. Óh, hát miféle anyag vagyok én, hogy pillantásod metsz és alakít? Miféle lélek és miféle fény s ámulatra méltó tünemény, hogy bejárhatom a semmiség ködén termékeny tested lankás tájait? S mint megnyílt értelembe az ige, alászállhatok rejtelmeibe!... Vérköreid, miként a rózsabokrok, reszketnek szüntelen. Viszik az örök áramot, hogy orcádon nyíljon ki a szerelem s méhednek áldott gyümölcse legyen. Gyomrod érzékeny talaját a sok gyökerecske át meg át hímezi, finom fonalát csomóba szőve, bontva bogját - hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját s lombos tüdőd szép cserjéi saját dicsőségüket susogják! Az örök anyag boldogan halad benned a belek alagútjain és gazdag életet nyer a salak a buzgó vesék forró kútjain! Hullámzó dombok emelkednek, csillagképek rezegnek benned, tavak mozdulnak, munkálnak gyárak, sürög millió élő állat, bogár, hinár, a kegyetlenség és a jóság; nap süt, homályló északi fény borong - tartalmaidban ott bolyong az öntudatlan örökkévalóság. Mint alvadt vérdarabok, úgy hullnak eléd ezek a szavak. A lét dadog, csak a törvény a tiszta beszéd. De szorgos szerveim, kik újjászülnek napról napra, már fölkészülnek, hogy elnémuljanak. De addig mind kiált - Kit két ezer millió embernek sokaságából kiszemelnek, te egyetlen, te lágy bölcső, erős sír, eleven ágy, fogadj magadba!... (Milyen magas e hajnali ég! Seregek csillognak érceiben. Bántja szemem a nagy fényesség. El vagyok veszve, azt hiszem. Hallom, amint fölöttem csattog, ver a szívem.)