A VÍRUSNAPLÓ szerkesztősége ma a dorozsmai vásárra látogatott ki. Bejegyzésünkben foglalkozunk a vásárok történetével, majd egy pár vásári hangulatfotót is közreadunk:
SOKADALMAK, VÁSÁROK, PIACOK
A magyarság a honfoglalást megelőzően, vándorlásai alatt is tartott vásárokat. E cserevásárokról mindmáig tanúskodik róluk vásár szavunk. A vásár szó iráni eredetű, valószínűleg az Azovi-tenger mellékén ismerhettük meg és vehettük át a velünk kereskedő perzsáktól.
A vásár kezdettől fogva több ember között, meghatározott helyen lebonyolodó árucserét jelentett, de vándorló őseink bizonyára tartottak mozgó vásárokat is, amikor nem egy hagyományosan kialakult vásárhelyen, hanem menetközben, a törzsfő által meghatározott helyen csaptak vásárt. Ilyen vásárokat tartottak akkor is, ha kereskedők ejtették őket útba: prémeket, nemes bőröket, rabszolgákat, lovat, szarvasmarhát adtak cserébe fegyverekért, finom textíliákért, bőrökért és ékszerekért. Már a honfoglalást megelőzően ismerünk a törzsszövetségben a kereskedőtörzseket, akik a vándorlás alatt, de még a honfoglalás után is sokáig lebonyolították a kereskedést, fenntartották a vásárt. Közéjük tartoztak a kalizok és a kabarok. A kereskedőtörzsek mohamedánok, illetve zsidók voltak.
Igazi vásártörténetünk I. István állam- és egyházszervező munkájával kezdődik. István király a vásár-, kereskedelemügy rendezését az állam- és egyházszervezés szerves részének tartotta, és az 1007–1015 között kiadott vásártörvénye a vásártartás királyi monopóliumát biztosította a templomos helyeken, a templom mellett létesített vasárnapi vásárokon. Az általa kijelölt vásárnap elnevezése lett a vasárnap. E vasárnapi vásárokat hetivásároknak is tekinthetnénk, bár ekkor még ez az elnevezés, illetve meghatározás nem terjedt el.
A vásárokon nagyobbrészt csere, illetve olyan értékközvetítővel történő adás-vevés folyt, ahol a csereérték továbbra is – mindinkább csökkenő mértékben – a prém, illetve egyre jobban növekvő mértékben a szarvasmarha volt (a vagyon nagysága a marha számától függött). Hosszú ideig a különféle váltságdíjakat, büntetéseket szintén marhákban állapították meg és fizették ki. De más területeken is pénzként használták a szarvasmarhát, különösen a tinót.
István király vásárainak biztonságát a várszervezet és a fegyveres várjobbágyság biztosította. Az ispánok, a várjobbágyság a vásárvám egyharmadát kapták meg, kétharmad rész a királyé maradt.
I. István vásármonopóliuma 1156-ig sértetlenül fennmaradt. Ekkortól fogva adományoztak királyaink a királyi, kivételesen vegyes alapítású monostoroknak egy-egy vásár vámjából harmadrészt. A feudalizálódás előrehaladtával fokozódott a vásárvámok harmadának eladományozása különféle kolostoroknak, majd pedig II. Géza uralkodása alatt magánszemélyeknek is.
A vásárvámharmad magánszemélyeknek való eladományozása III. Béla uralkodása alatt vált általánossá. Ez változást hozott a korábbi vasárnapi vásártartási rendbe. Elterjedtek a szombati vásárok, majd pedig II. Géza vásárjog-adományozásai nyomán a hét bármely napján tartható vásárok. A vásárjog széles körű adományozása révén alakultak ki a 13. század folyamán a vámmentes vásárok és 1239-ben, IV. Béla rendelkezésére, elsőként Esztergomra vonatkozóan, az országos vámmentességet élvező vásárok és az első napi vagy napos piacok.
Piac szavunk olasz eredetű, minden bizonnyal azoktól a hospesektől származott, akik Itáliából jöttek hozzánk a 11–13. század folyamán. A szó eredeti jelentése tér, térség, valaminek a közepe, központja. A templomok, településközpontok körül létesült tereket, kiszélesedő utcarészeket jelölte, melyeken eredetileg a vasárnapi és később a szombati vásárokat tartották.
A települések növekedésével, a vonzáskörzetek kialakulásával és terjeszkedésével ezeken a tereken – piactereken – mindennapos, főleg élelmiszereket árusító piacok keletkeztek. A voltaképpeni vásár pedig, főleg a kereskedelem erőteljes fellendülése következtében, a 14–16. század folyamán, kiszorult ezekről a terekről, és csak mindennapos piac, illetve a vásárok élelmiszert árusító részei maradtak ott. Az állat és terményvásár kijjebb költözött; egyelőre még a városok falain, árkain belüli széles utcákra, vásártartásra alkalmas területekre.
Vásárainknak volt egy másik, a 15. század dereka óta használatos neve is, a sokadalom. Jelentéstanilag nyilvánvalóan arra a következtetésre juthatunk, hogy minden nagyobb létszámú gyülekezet körében árucsere is folyt. A búcsúkkal kapcsolatos sokadalmak voltak a búcsúvásárok. A legtöbb búcsúvásár a kérdéses templom védőszentjével, illetve a védőszent ünnepével kapcsolatos, ekkor szokták általában megtartani a templom búcsúját.
