2022. JÚLIUS 2.- SZÖGEDI KIRAJZÁS ÉS ÖSSZETARTOZÁS – I. RÉSZ

Szerző: | júl 3, 2022 | Vírusnapló, Archívum, Honvédelem, Kishegyes, Politika, Szabadka, Szeged, Történelem, Vallás, Videó, Zene

Ethnographic map of hungary 1910 by teleki carte rouge

A VÍRUSNAPLÓ szerkesztősége úgy határozott, hogy olvasóinak bemutatja a vajdasági magyarságot. Felvettük a kapcsolatot a Vajdasági Magyar Szövetséggel (VMSZ) és szeretnék megismertetni a VMSZ jelenlegi törekvéseit valamint bemutatni terveit.

BEVEZETŐ

Körülbelül 250 000 magyar él a szerbiai Vajdaság Autonóm Tartományban. Többségük a magyar-szerb határ mentén, Észak-Bácskában és Észak-Bánságban él tömbben. Magyar községek: Magyarkanizsa, Zenta, Ada, Topolya, Kishegyes, Temerin, Csantavér, Bácskossuthfalva, Csóka, Óbecse és Szabadka. Még az én szabadkai ujságíró tevékenyégem idején 450 000 magyar élt Vajdaságban. Azóta évente 5 000-rel csökken a magyarok száma: többen haénak meg mint születnek, emigrálnak ls asszimilálódnak.

A második világháború után vagy 50 évig fő szellemi és kulturális központjuk korábban Újvidék volt, az 1990-es évektől kezdve azonban ezt a szerepet egyre inkább Szabadka vette át. A legfőbb szerbiai magyar politikai párt a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ). Szerbia 2010-től kulturális autonómiát adott a vajdasági magyaroknak. Ezzel egy időben megalakult a Magyar Nemzeti Tanács, amely átvette a vajdasági magyar kulturális intézmények tulajdonosi jogait.

Donauschwaben Siedlungsgebiet

EGY KIS TÖRTÉNELMI ÁTTEKINTÉS

A karlócai béke után Bács-Bodrog (mely 1729-ben egyesül a délen fekvő Bács és az északi Bodrog megyéből) már a török iga alól felszabadult terület, ahol hamarosan elkezdődik a magyarok újratelepítése.

Erről a terültről a hódoltság ideje alatt csaknem teljesen kipusztult, elmenekült a magyar. A pusztítás méreteire jellemző, hogy Bács megye területén a török előtt 5 vár, 16 mezőváros és 316 község, Bodrog megyében 7 vár, 12 mezőváros és 213 község, Temes megyében 30 vár, 22 város, 990 helység, Torontál vármegyében 1 vár (a becsei), 4 város, 52 helység, míg Szerem megyében 17 vár, 14 város és 223 helység állott fenn. Torontál vármegye csanádi, becskereki és pancsovai kerületében ösz-szesen 117 község, pusztult el, s a török kiűzése után csak 37 lakott községet találtak.

A török alóli felszabadító háborúk során a visszafoglalt területek többszörösen megsínylették a rajta keresztülvonuló seregek fosztogatásait, kegyetlenkedéseit. A császári seregek úgy kezelték az Alföld sanyargatott népét, mintha azok nem is felszabadítandó, de legalábbis leigázandó ország alattvalói lettek volna. Nem hozott békésebb időszakot a Rákóczi-szabadságharc sem: a kirobbanását megelőző évben (1702) területi autonómiát nyert szerb határőrök és a császári seregek Szegedet és a Bácskát uralták, míg a kurucok a Kecskemét feletti részeket.A váltakozó sikerű, de megdöbbentő kegyetlenséggel folyó hadjáratok és eredményeképp az Alföld déli része, ha lehet, még siralmasabb képet mutatott. Népességéről az 1715-ös összeírás alapján alkothatunk képet, de néhány lényeges szempontot szem előtt kell tartanunk: országrésznyi területek maradtak ki belőle, valamint a határőrvidék lakói is méltány­talannak érezték az összeírást – azokban kiváltságaik csorbításának lehetőségét látva – nem tettek eleget a felhívásnak. Az összeírás másik buktatója, hogy az az országos adó kivetését volt hivatott szolgálni, ezért közel egyharmadnyival több adózót írtak össze ott, ahol azok nem is léteztek. Ezzel szemben a lakosság számát a Szabó István által 3 millióra becsültnél többre kell tennünk. A köztudatban rögzült 12%o-es, vélhetően indokolatlan szaporulati ráta a pontatlan kiindulás eredménye, erősen hipotetikus jelleggel bír. Ennek ellenére megjegyzendő, hogy az 1715-ös népszámlálás például Bácskában 58 helység összeírását végzi el, 1267 háztartásból 1202 szerb (a határőrvidék a már említett okok miatt nem kerül összeírásra, pedig igen tanulságos lett volna, hiszen a tiszai őrhelyeken többen éltek, mint Bács és Bodrog megyében együttesen).

A későbbi dél-magyarországi megyék közül elsőnek Bács-Bodrog megye szabadul fel, miután a zentai csata 1697-ben fényes győzelmet hoz. A felvonulási területként használt Alföld déli része lakosságban és

javakban csaknem teljesen kipusztult ekkor és az ezt megelőző időben, ugyanakkor már 1690-ben Csernovics Arzén ipeki pátriárka vezetésével 40 ezer szerb család költözik a Habsburg Birodalom területére, félve a kegyetlenkedésektől, amit a császári csapatokkal való együttműködésük válthatna ki a török portából. A szerbek az Alföld nagy részét bejárják, de a háborúkban elvadult szerbek azonban a lakosság békéjét gyakran megzavarták, úgy hogy a bécsi kormány a megyék sűrű panaszaira végül is nagy részüket a kipusztult Bácskába s a Tisza-Maros vidékére költöztette.25 Itt számukra 1702 és 1741 között fennálló kiváltságos katonai kerület alakult. A határőrvidék lakosságának túlnyomó többségét adó szerbek mellett kisszámú magyar is a Tisza-Maros kiváltságos területen lakott, Koroknay szerint a határőrvidék lakosságának 7%-a lehetett magyar.2 Ide elsősorban a lényegesen kisebb mérvű adózás vonzotta őket, és emiatt ragaszkodtak kiváltságaikhoz a terület lakói is. Attól kezdve, hogy 1741-ben az országgyűlés elhatározza a határőrvidék feloszlatását, története így alakul: 1745-ben Mária Terézia foganatosítja a döntést, mire folyamatos elégedetlenség, feszültség lép fel a határozat ellen, a szerbek egy része Kijev környékére, a Dnyeper és a Bug közé költözik, megalapítva Új Szerbiát, a másik, még Bácskában maradt részüket 1760 után Bánátba telepítik Mokrin, Nagykikinda, Melcnce környékére, ahol 1774-ben tíz községből álló, ugyancsak kiváltságos területet hoznak létre. Emellett az 1768-74-cs években a dunai határőrvidékre költöznek az alibunári, a pancsovai és a nagybecskereki járásba27, valamint a titeli sajkáskerület is ekkor nyeri el kiváltságait. Nagyobb, a határőrvidék területére irányuló magyar település tehát csak annak felszámolása után indulhatott meg, ahova a kamara: 1753 körül Ada, Mohol, Martonos, Magyarkanizsa, Zenta s más községekbe alföldi, Szeged-vidéki és jászsági magyarokat telepített (a tiszai koronakerület betelepítésének alapos feltárását Gyetvai Péter végezte el áldozatos munkával). Vállalkozókat, toborzókat szerződtettek e feladatra. Lényegesen nagyobb terület esett a határőrvidékből szervezett kiváltságos koronakerületen kívül. Az 1729-ben egyesült Bács és Bodrog vármegyék pusztává vált tágas térségeit kellett termővé varázsolni. A visszafoglalt területek nagy része mint kamarai birtok, a bécsi kormány rendelkezése alá került, másik felén pedig udvari főemberek kaptak hatalmas donációkat. Esterházy Miklós, Károlyi Sándor, Grassalkovich Antal és mások ekkor alapítják óriási uradalmaikat. A kincstári telepítések során (melyek a neoaquistica comissio, és ezzel együtt a birodalmi elképzelések megvalósítását szolgálták), magyarokat ritkán telepítettek, inkább a németeket részesítették előnyben.

A birodalmi politikának és az általános keleti néphiánynak megfelelően tehát kincstári segítséggel német telepesek érkeznek a vidékre három telepítési hullámban. Földesúri telepítések esetében némileg változhatott a kép, de igazából a megyerendszer életbeléptével nyílt erre alkalom, a földesurak – gróf Csáky kalocsai érsek már 1712-től kezdve – s a kincstár is csakhamar hozzáláttak uradalmaik benépesítéséhez. A földesurak alföldi magyarokat, felvidéki tótokat, ruténeket telepí­tettek a régi birtokokról új birtokaikra.

A földesúri telepítést is szabályozni szerették volna azáltal, hogy még 1723-ban a 62. törvénycikk kimondta, hogy csak akkor viheti át a jobbágyát a földesúr másik megyébe, vélhetően a déliekbe is, ha cgv fun-duson több jobbágya van, és ezeket nem tudja határtelekkcl ellátni. Az északról délre történő vándorlás 1711 és 1730 között zajlott, az északi magyar népesség szinte minden rétegét magával ragadta. Jöttek a kiváltságos nemesség visszatérő tagjai régi kiváltságaikra hivatkozva, akárcsak a köznemesség is, ha jogcímét igazolni tudta, és ha a megállapított fegyverjogváltságot is meg tudta fizetni (erre csak a legritkább esetben került sor). Számukra a nemesi szegénységet alföldi gazdag jobbágyságra váltó lehetőség kínálkozott a legmegfelelőbbnek. A kisnemcsektől túlnépesedett északi megyék is kibocsátottak a ritkább területre rajokat csakúgy, mint az optimális feltételek mellett a népesség többi részével is megtörtént volna. Népes mezővárosokban telepednek meg egyenként. A felszabaduló nagy terület nemcsak a nemesség, de a megkötöttségtől szabadulni vágyó jobbágyságot is elmozdítja régi helyéről. Az elszegényedéstől, a majorsági gazdálkodás kibővüléséből adódó sanyarú sorstól és az öröklési rendszerből következő birtokelaprózódástól szenvedve iramodott volna a termékeny és lényegesen néptelenebb Alföldre, ha már az első lépésnél nem gátolná a földesúri kötelék. Bármennyire is csábítják a jobb módról szóló hírek, a földesúri jog visszatartja, de ennek ellenére hamarosan olyan nagyfokú lesz a szökések száma, hogy az 1715. évi 101. törvénycikknek kell kimondania, miszerint passzuslevél nélkül nem mehetnek át másik megyébe. 1723-ban újabb rendelet tiltja a laksások és szabadosok költözését is, de mellettük a már említett örökös jobbágy is szökik délre. A Magyar Királyság régi megyéiből dél felé, mondhatni egy irányba a magyarok, a túlnépesedett megyékből a szélrózsa összes irányába a többi nemzetiség költözik.

Mária Terézia uralkodásának derekán már a földesurakra esik a telepítések zöme, amikor is a kedvező feltételek és birtokkihasználtsága érdekében telepítenek bácskai birtokaikra magyarokat és felvidéki szlovákokat. Ennek egyik előfeltétele volt a megyerendszer már említett visszaállítása és a nemesség újraszervezése, amit, miután a régi földesurak nem térhettek vissza, Erdélyből és Magyarország más vidékeiről hívott nemesekkel oldott meg a kamara. Ezek az újsütetű nemesek a kor szellemének megfelelően inkább birtokosok, vállalkozók, akik nemritkán megvásárolják címüket. Lényeges eleme a telepítésnek, hogy a parlagon heverő pusztákat mint jövedelemszerzésre alkalmasakat, a Habsburg Birodalom szerves részévé tenni kívánó, nagyvonalú személyek mérték fel.

Cothman Antal 1763-as terepszemléje után a hétéves háború veteránjai számára kiadott gyarmatosílási pátens házhelyekről, lélekszámról számol be a nemztiségi összetétel mellett. Terepszemléje után jegyzi meg, hogy véleménye szerint az ország nem nyer sokat ugyan a belső migrációval, de ha ezeknek is annak dacára, némi arányos mentesség adatnék, a bácsi kerület rövid idő alatt elegendő népességgel fog bírni. Miután a magyar megyerendszerbe visszatért a Tisza-Maros határőrvidék, 1770 körül a kiürülő határőrvidékre második hullámban telepítenek magyarokat a Jászságból s Heves, Nógrád megyéből, Obecsére Pest és Csongrád megyékből. Zentára bars- és hontmegyei szlovákokat, Az újratelepítés során jöttek a szlovákok és észak-magyarországi Zsolnáról (Zsilinszkik), Árva (Orovecek), Szepes (Szpisjákok), Liptó (Liptákok) megyékből.

Tevékenyen részt vesznek ebben a birtokosok és államhivatalnokok is: Grassalkovich Antal kamarai elnök 1750 körül 150 magyar családot Doroszlóra telepít. Gombos István adminisztrátor 1760-ban magyarokat telepít a sokáeokhoz Bogojevára, melyet később Gombosnak nevezlek el róla. Grassalkovich topolyai birtokára is telepít lakosokat 1750-ben. Doroszló esetében a kutatás megállapította, hogy lakosságának zöme Tolnából, Somogyból és Bácskából érkezett, Bácskertest palóc kirajzásként tartják számon. Szintén Grassalkovich telepíti Kishegyest, gróf Hadik futaki földesúr Tiszarolfról, Tiszaderzséről, Tetétlenről és Heves megyéből 50 református magyar családot hozott Piros szerb népéhez.

A Duna bal partján a XVIII. század közepén kincstári vagy kamarai alapítások, illetve bővítések útján jönnek létre a magyar túlsúllyal bíró települések: Bezdán, Bácskertes, Doroszló, Gombos, Vajszka, Újvidék, Temerin. Ez utóbbi – mint azt a nyelvjáráskutatás megállapította -Nagykáta és a Duna-kanyar környéki telepítés.

A XVIII. század végén alábbhagyott a (kincstári-kamarai) telepítési tevékenység, mert a kincstár anyagi helyzete már nem engedte meg a telepítésnek azt a költséges módját, amely közel egy évszázadon keresztül a külföldiek becsalogatására szolgált. II. József azzal járult hozzá a terület újratelepítéséhez, hogy teljes vallásszabadságot hirdetett 1782-ben a bevándorlók számára. Ennek eredményeként felső-rajnai németek nagy számban érkeztek. A felvidéki és alföldi jobbágyok költözését azzal szerette volna elősegíteni, hogy szabad költözési joggal ruházta fel őket, de csak azokra volt ez érvényes, akik úrbéri, állami és magántartozásukat lerótták, és ezt igazolni is tudták. Míg előzőleg többnyire jász- és kúnkerületek, Szeged s más városok szabad lakosai települtek át, ezidőktül kezdve alföldi és lelsőmagyaror-szági jobbágyok és zsellérek is tömegesen költöztek a délvidékre, hol az 1780-ban alkotolt úrbéri szabályok alapján nagyobb telki állományt kaptak, egyéb kedvezményekben azonban nem részesültek. A II. József türelmi rendeletéig érkezők zöme katolikus volt. Mivel a türelmi rendeletig korlátozó tényező volt a felekezeti hovatartozás is, így nem csodálkozhatunk, ha II. József énppen a telepesek szabad vallásgyakorlásával kezdi telepítési pátensét, de ezzel elsősorban a Rajna-vidékről települő németek helyzetét akarta javítani. Magyarországon a túl szűknek bizonyuló megváltott Hármaskerületből mozgalom indul meg. Kunhegyes, Karcag, Kisújszállás, Kunmadaras és Jászkisér népe a bácskai kincstári pusztákon három községet alapít: Feketehegyet, Omoraviczát és Pacsért. A kezdeményezés Kunhegyesről indult ki 1784 tavaszán, mikor is az irredemptus lakosok – minden bizonnyal a birodalmi németek beköltözésének, s éppen folyamatban levő telepítésének hatására – arra a gondolatra jönnek, hogy valami pusztát kérnek az uralkodótól ők is. II. József engedményeket is tesz pl. a kunhegyesiek részérc, akik Feketehegyre telepednek, kimért házhelyeket, épületfa helyett 12 forintot, háromévi adómentességet, gabonát és adósságaik kiegyenlítését ígéri.

A Tisza mentén is egyre határozottabb tömb jön létre, miután a kincstár palócokat telepít le ott – a szerb lakosság még folyamatos utápótlást kap egy ideig, szinte kompország szerepet tölt be a koronakerület a bánsági kiváltságos kerület felé – de a palócok egész Bácska területén megtalálhatók a már említett Kishegyes mellett Bácstopolyán, Csantavéren, Bajsán, Kúlán, Szenttamáson, Turján, Temerinben.

A palócok több alkalommal bocsátottak ki rajokat több irányban is: a palóc migrációt vizsgálva három korszak különíthető el a törökök kiűzésétől 1850-ig terjedő időszakban: az első az 1686 és 1730 közötti spontán népvándorlás, főként jobbágyok, de csak az északi közeli tájakra (Pest megye. Jászság, Heves, Borsod) költöznek. A második korszakban, az 1730-1790-es években földesúri telepítések történnek a Közép-Tisza, Kiskunság, Bácska területére. A harmadik-ban 1790 és 1850 között a szerződéses kertészek, dohánytermesztő gányók számára Arad, Békés, Csanád és a Bánság a nógrádi, hevesi telepesek célpontja. A második és harmadik korszak kivándorlási oka között szerepelt a korlátok közé szorítás az adott területen, a közmunka és a közszolgálat nagysága, valamint a több évig tartó ínséges idő is. Nem találta meg mindenki helyét Bácskában, ezek közül visszafogadásukat is kérik néhányan, de rendre elutasítják őket.

A délre való vándorlás kibocsátóközpontja volt Szeged is; az első világháború végéig természetes gazdasági központja volt a Tisza-vidéknek, de Bácska más vidékeire is voltak kirajzások, mégha csak szórványosak is. Magyarkanizsán, Zentán, Adán, Óbecsén telepedtek meg, de a legkorábbi időkhöz köthető bácskai telepedés Ludasra történt 1740-ben.

A Duna-Tisza közén három nagy migrációs hullám különítő el: az első a 18. század elejétől a 19. század közepéig, a második az ezt követő egy évszázad, a harmadik az 1945-ös földreform utáni. A harmadik vándorlási hullám nem érinti a Szeged városától délre fekvő területeket. Nehezen követhető nyomon a szórványos egyéni telepedés, az erre vonatkozó adatokat főképp a kalocsai Érseki Levéltár forrásaira támaszkodva rekonstruálták nagy sikerrel. Gyetvai Péter kutatásai után leszögezhetjük, hogy a spontán vándorlás eredményeként a szomszédos megyék lakosai érkeztek a vidékre, hiszen azok szinte a szemük előtt voltak.

Bacs Bodrog county map

BÁNSÁGI TÖRTÉNET

A Bánság települési viszonyai a XVIII. században kevésbé ismertek. A mocsarakkal borított, az év legnagyobb részében szinte járhatatlan terület távol esett a forgalomtól. A visszafoglaláskor (1716) Dél-Magyarország területén mintegy 25 000 lakos lakhatott. A többségük szerb és román. A terület egészségtelen, mocsaras, inkább stratégiai mint gazdasági jelentőségű volt.

A határ végül 1873-ig fennáll, miután területét a megyerendszerbe szervezik. Jellegzetessége, hogy túlnyomórészt szerbek és románok, kisebb számban németek létesítettek itt szolgálatot. A sokra becsült, katonai szolgálataival bármikor felhasználható szerbekről II. József úgy vélekedik, hogy többet ér közülük egy család, mint három német. A háborúzás miatt elnéptelenedett vagy ritkán lakott, mocsaras vagy pusztává vált területnek emellett más rendeltetése is volt: A Bánátot 1770-ig mintegy 25 éven át büntetőkolóniának is használta a bécsi kormány. Két-három évtized alatt sok ezer ilyen tolonccal növekedett meg a Bánát lakossága. A fegyencnek titulált birodalmi alattvalók megvásárolhatók voltak.

II. József uralkodásáig Bánát magyarsága csak a kincstári, kamarai alapítású településeken fordul elő nagyobb számban rendeletre. Így alapították szegedi dohánykcrtészekkel Hódegyházát – Jázovát 1760-ban a temesvári igazgatóság rendeletére, Kisoroszt 1776-ban kamarai birtokon, vagy Tordát ugyancsak ekkor. Sokkal jelentősebb, hatását szemlélve is figyelemreméltóbb az a pionírlcndület, amivel az új telepeket megszállni igyekeztek a közösségek, amint erre mód nyílt.

A telepítési politika változását kevésbé köthetjük II. József személyéhez, inkább az államkassza kimerülése készteti őt arra, hogy a megyerendszerbe visszatért Torontál Temes és Krassó-Szörény megyékben birtokokat adjon el. 1781-ben Szeged megveszi a Szőregről nevezettet, mások, többnyire idegenek, más jószágokat, s a vett birtokon magyar falvakat telepítenek. így települt ezután népünk egy része Roth József meghívására 1780-83-ban Oszcntivánra, 1782-ben a csókái uradalomhoz tartozó Monostorra, továbbá Rabéra, Klárafalvára, Majdánra, Kereszlúrra. Vedres István, Szeged szülötte pedig Vedresháza nevű falut alapított 1808-ban.

A bánáti magyarság származási helyét tekintve Bálint Sándor tovább élteti az elképzelést, miszerint Kálmány volt az, aki először dokumentálta, tudatosította, és vitte bele a tudományos köztudatba, hogy a Temesköz magyar népe közvetlenül vagy közvetve, majdnem egészében Szegedről rajzott ki. Reizner János már számszerűsít is: Gondos és lelkiismeretes számítás alapján tehát elmondhatjuk, hogy Torontál vármegye, a ma 96 000 léleknyi magyar lakosságból legalábbis 50 000, Temes 26 000 magyar népessége közül pedig legalább 10 000 lélek a Szegedről származott telepesek sarjadéka.

Bálint Sándor szegedi kirajzást leíró munkájából kiderül, hogy a telepítések egy része az új földesurak birtokain valósult meg: Marczibányi már 1782-ben a koronától megveszi és magánbővítéssel szegcdi dohánykertészekkel gyarapítja Csóka, Monostor, Feketctó és Morotva falvakat.

Padé Ormosdi István magántelepítése 1784-ből, Lukácsfalva 1785-ben alapíttatik Lukács Lázár birtokán, Marczibányi Lőrinc 1785-ben Verbicát alapítja. Karácsonyi Bogdán 1790 körül Töröktopolyára, 1816-1817-ben Akácsra telepít dohányosokat. Tiszaszentmiklóst Révay 1803-ban 100 szegedi családdal bővíti, Tajnay János 1806-1810 körül Szajánt alapítja. A XIX. század elején békési jobbágyokkal alapítja Kiss Ernő Magyarittabét, 1810-ben ugyancsak a Kiss család birtokain alapítják Begaszentgyörgyöt. Batthány Ignác 1820-ban Oroszlámosra telepít 80 szegedi dohánykertész családot. Marczibányi Imre 1825-ben Imretelket alapítja, 1848-ban Terjánt.

Az új földbirtokosok a birtokukra települő személyekkel szemben a hagyományos jobbágyi keretet szerették volna rögzíteni, de a jobbágyrendszer itt a nagy munkaerőhiány miatt sem állítható már vissza. így a mi idevándorolt szegedi dohánykertészcink sem jobbágyok, hanem szerződéses viszonyban álltak az urasággal. Ami az első időben kedvezőnek látszott, az a szabadságharc jobbágyfelszabadító vívmányai után itt is kegyetlenül megbosszulta magát: a törvény nem vonatkoztat rájuk. A kertészségeket a XIX. században a kincstári és a magánföldesúri birtokokon is úgynevezett numerusok szerint telepítették. A numerus vagy telephely 16-20 kat. hold földből állolt.A telepítvényes falvak elnevezéseiben a különböző terminusok: a censualisták terheiket túlnyomóan pénzzel – ccnsus, taksa – rótták le, taksás, kontraktuális, szerződéses falu lényegében ugyanaz, ami arra utal, hogy viszonyuk mindig valamilyen – szóbeli vagy írásbeli – szerződés alapján létesült.

A telepítvényes falvak egymás között is eltérnek: egyik fajtája az örökszerződéses, amiben fejenként kötött okmány mellett kaptak földet. A csoporthoz tartozik a férfiág kihaltáig használható birtok típusa is, de később minden olyan szerződés, ahol az időtartam nem volt külön szabályozva, ebbe a csoportba került. Másik csoport a határozott időre kötött szerződésekkel biztosított föld esctc. A múlt század telepítései szintén részben magán-, részben kincstári telepítések voltak. Ezek a telepítések azonban lényegesen különböztek a török hódoltságot követő évszázadokétól, mind a telepítés megalapozottsága, mind annak további gondozása tekintetében. A török világ után magánbirtokokon létesült legtöbb község úrbéri szervezetet nyert, mert a telepítés legfőbb célja a földesúr részére szükséges munkaerő biztosítása volt. Ezek a telepítések általában jól sikerültek, és különösen azok indultak virágzó fejlődésnek, melyek az erőteljes községi élet folytatásához szükséges lélekszámmal már megalapításkor rendelkeztek. Ezzel szemben a múlt század magántelepítvényei jórészben szerződéses alapon jöttek létre. Lényege az, hogy nem személyi szolgáltatás és terményrész, hanem pénzbér és egyéb járandóságok alkották az ellenszolgáltatást, biztosítékot a telepítvény összes lakosainak egyetemleges kötelezettsége nyújtott.

A telepítők tehát lehetlek az új földesurak, Szeged városa, vagy a magyar kincstár. Ez utóbbi a telepítést végezhette überlandiális (maradványföldre), valamint gewehrscheinista (határőr falu) területére is. A kincstári uradalmak Pest, Arad, Csanád, Temes, Torontál, Bács-Bodrog, Békés, Heves, Szolnok megyékben terültek el, és közülük a pécskai, ménesi, szentandrási, dentai, csatádi és szőregi kincstári uradalmak területén 43 kincstári telepítvényes község jött létre, mégpedig: Torontál megyében: Aurélháza (1845, magyar, német), Óbolgártelep (1844, bolgár) Keglevichháza (1844, német), Kübekházatelep (1843), Magyarszentmárton (1806, magyar), Ószentiván (1843, magyar), Rábé (magyar), Térvár (magyar), Újhely (1844, német) Ürményháza (1817, magyar).

Kincstári birtokon alapítanak telepeket, majd falvakat: Ürményházát Ürményi József jószágigazgató javaslatára 1817-ben, de telepít gróf Buttler és Gorove is, nemkülönben Eötvös József kultuszminiszter 1868-ban két falut; Józsefszállást és Ötvösdöt.

Óvatlanság volna azt képzelni, hogy a települések ne lettek volna kibocsátók maguk is: így alakul meg Tiszahegyes 1838-ban szajániakból, vagy Muzslya 1890-ben kincstári földeken akácsi és szajáni dohánykertészekből, de folyamatos vándorlás volt a bácskai és bánáti dohánykertészek között is.

A szegedi kirajzásnak tekinthető települések hosszú sorát adja Bálint Sándor. A későbbiek során a kincstári birtokokat bérlőtársaságok vették át, amelyek 8-13-18 katasztrális hold, néha ennél nagyobb terjedelmű földeket adtak haszonbérbe egyeseknek azzal a kötelezettséggel, hogy ott, ahol a természeti viszonyok a dohányművelésre alkalmasak voltak, tartoztak 3-5 holdon a kincstár részérc dohányt termeszteni. így jöttek létre az ún. dohánykertészségek 100-150-200 családdal, és a kincstár előzetes megkérdezése nélkül alakultak önálló községekké.

Az 1830-as, még inkább 1840-es években újabb telepítési hullám figyelhető meg. A kincstár a dohánytermesztés fokozása érdekében maga is számos telepet alapít. Torontál megyében Aurélháza, Óbolgártelep, Keglevichháza, Kübekháza, Ürményháza és Újhely. A magántelepítések is folytatódnak. Torontál megyében Krivobára, Barátháza, Káptalanfalva, Fodorháza, Molyfalva, Ferencszállás, Batthányháza és mások. A kertészek nagy többsége magyar. Torontál megye magyar lakossága akkor szinte kizárólag telepítvényes helységekben lakott.

Amíg a dohánytermelés konjunktúrája tartott, a telepesek helyzete nem rosszabbodott, sőt egyes községek megerősödtek, lakosai megvagyonosodtak, földjeikhez a szomszédságban újabb területeket szereztek, tehát vagyonban, de népességben is virágzásnak indultak. Később azonban a helyzet megváltozott, s különösen a hatvanas években egymást követő nagy elemi csapások következtében kötelezettségeiknek nem tudtak eleget tenni, s emiatt állandó súrlódásban voltak a kincsestárral. A dohánykonjunktúra leáldozása után, ami a szabadságharc kitörése előtt nem sokkal következett be (1840-es évek), a bérleti díjakat egyáltalán nem, vagy csak nehezen és késve fizető néhai dohánykertészek a kialkudott és szerződésben lefektetett földekről elűzettetnck, és gyakorlatilag egy rendkívül nehezen élő, a legrosszabb munkákat is elvállaló réteg válik belőle, mely a majorságok cselédségét adja majd a továbbiakban.

A bánáti magyarság e rétege lesz a kivándorlók legnagyobb kibocsátó bázisa, 1945 után az Ausztráliába irányuló kivándorlás itt is sok ezer embert indít el újból, hogy az új hazájukban ők képezzék majd az ottani magyarság gerincét. A múlt századi visszaélések különböző módozatokat értek cl, a Pallavicini birtok is helyszíne az igazságtalanságoknak: így történt meg, hogy Paláslhy József jószágkormányzó 1851-ben úgy növeli az uradalom területét, hogy egyszerűen feloszlatja a dohánytermelő telepes községeket.

A kertészek sorsát el nem döntő határozatok sora így alakult: Az 1848-as birtokreform a csak lelkes jobbágyokat tette önálló kisbirtokokká, ezen túl azonban a birtokviszonyokon nem változtatott. A magánbirtokokon létrejött telepítések lakói csak néhány hold földet kaptak különböző szolgálatok fejében, hátrányba kerültek az állami telepítésű kerlészségckkel szemben. A kontraktualistákat érintő 1873-as törvény alapján a határozott időre szerződött telepesek (kontraktualisták) által használt belső telek tárgyában intézkedik. Külső leiekbirtok szerzését csak azok számára biztosítja, akik határozatlan időre szerződtek. Ezek az évi haszonbér húszszorosáért megválthatók voltak. A telepes kertész községekben ezzel veszi kezdetét a több helyen – mint a Torontál megyei Aurélházán, Bolgártclken, Felsőmuzslyán – bő három évtizedig tartó váltságot nyögő korszak. A telepes kisbérlők a század elején már föld- és munkanélküliek, mert a birtokos földjét tőkés nagybérlőnek adja át. Számos telep keletkezett a kertészek vagy más földművelő lakosság spontán kirajzásával is, ugyanakkor ezek a kertészfalvak nem voltak nagyon szilárd alakulatok. Szerződésük lejártával, ha földesuraikkal továbbra megalkudni nem tudtak, elvándorolt az egész falu.

Ezt tetézte a hatvanas és hetvenes évek elemi csapásainak sorozata, ami lényegesen növelte a bérhátralékot, adósságot.8 A feszültséget és az elégedetlenséget csökkenteni szándékozván Kerkápoly Károly a múlt század nyolcvanas éveiben a kincstári földekre való telepítést javasolta, de Bács-Bodrog megyében, ahol ugyancsak megoldatlan kérdésként merült fel a földkérdés. Az állami birtokok eladásával 15 új község létesült, részben hozzáépítéssel: ilyen például Tisza-Kálmánfalva 1884-ben 3200 katasztrális holdon bácskai magyar telepesekkel. Wekerlcfalva 1885-ben 2900 katasztrális holdon sváb telepesekkel, Bácsgyulafalva 1884-ben 5300 katasztrális holdon katolikus magyar telepesekkel létesült. Ez a három község 1894-ben lett önálló.

1892-ben Gombosra Verőce megyei magyarok települtek, akik csaknem teljesen vagyontalan napszámosok voltak, s mivel nem boldogultak, elvándoroltak s telephelyeiket a kincstár 1898-ban 45 gombosi magyar családnak adta el.

Amennyiben a településeket és a falvakat térképre vetítjük, kiderül, hogy összefüggő területet alkotnak az elsődleges kirajzások (Bácska esetében is így van), tehát ha a Bánság magyarlakta településeit szemléljük, azok a magyar tömbbe, vagy legalábbis ismert területre telepednek. Telepítés esetén szórványok jönnek létre. Egész más vonzó tényezők, mint a türelmi rendelet és bizonyos kiváltságok kilátásba helyezése is kedvezően hathatolt. Hadd említsem Toronlálvásárhely példáját: 1794-ben újratelepítik. Akárcsak a határőrvidék egészén, az ide települő makói, gyomai, szentesi, hódmezővásárhelyi reformátusok is engedményeket és adómentességet élveznek, valamint szabad vallásgyakorlásr (Toronlálvásárhely-Dcbeljacsa). Továbbá hadmentességet biztosítottak tehát a települők részére, mégpedig 10 esztendőre, ezenkívül 6-10 évig terjedő adómentességet. A katonai kormányzóság ezért ígéretet tett arra is, hogy a civil lakosság több, rendkívüli kedvezményt is élvez majd, így só és dohány kiosztása, vagy igen alacsony áron való árusítása által.5

Második, nem szegedi, de Bánátba történő kirajzás a palócoké: így alapítják Párdányt erdőtelki dohánykertészekkel 1785-ben Buttler gróf birtokán, vagy így kerülnek Tordára az Alföld palóc dohánykertészei Kiskundorozsmáról, Apátfalvárói, Mezőkövesdről, Temerinből. Jobbára Nógrád megyeiek telepednek a XIX. század első évtizedeiben Ürmény-házára Kiskunmajsáról, Apátfalvárói és Rákospusztáról. Udvarszállásra aradi és bácsmegyei katolikusokat telepítenek, nagy többségük palóc eredetű.

A magyar betelepítést taglalva időrendben az utolsó, de talán leg-megrendítőbb körülményekkel és következményekkel járó a bukovinai székelyek betelepítése 1883-ban és 1941-ben. Az első esetében Pancsova, míg a másodikban Szabadka környékére telepítik őket. 1882-ben az Al-Duna szabályozásával, valamint a határőrvidék felszámolásával telepítésre alkalmas területek jutottak a kincstár birtokába. 1882. március 30-án indult meg a modern népvándorlás. Összesen 2200 fő, 1150 férfi és 1050 nő és gyermek indult el új hazát keresni. Jöttek vonattal és jöttek szekéren, majd Szegedtől hajón Pancsováig. Ujabb hullámban 900-ban érkeztek, majd az aratás végeztével újabb 150 andrásfalvi család. Pancsova környékén Hertelendyfalva, Sándorcgyháza és Székelykeve községekben telepítették le őket. Sajnos, az ígéret földjét 1888-ban elöntötte a megáradt Duna. Ugyanakkor az egyke helyett változatlanul a tizenegyke jelentett problémát, így 1938-ra például Hcrtelendyfalva székely telep lakói jórészt elszegényedtek. Megélhetésüket egyre kevésbé biztosította a telepes birtok, így ismét falvaiktól távol eső városokban, Belgrádban és Pancsován kerestek munkát.

Sokkal szomorúbb lépés volt a még megmaradt bukovinai székelyek 1941-es bácskai hazahozatala. Erre azután került sor, hogy 1941. május 11-én Magyarország és Románia aláírta a bukovinai székelyek áttelepítéséről szóló megállapodást. A bukovinai magyar falvak: Andrásfalva, Hadikfalva, Istensegíts, Fogadjisten, Józseffalva mondhatni egyként kerekedtek fel, és jutottak el Bácskába, ahol az első világháború szerb önkénteseinek, az ún. dobrovoljácoknak földjét és házát kapták meg, miután azokat visszatoloncolták. Az öt bukovinai faluból itt 28 kisebb-nagyobb falu lett: 2 828 család, 13 500 lélekszámmal. Az új falvak rendszerint megtartották elnevezéseikben a bukovinai anyaközség nevének első részét, hogy az emlékeztesse őket, melyik faluból szakadtak ki. Az andrásfalviakat Szabadka, Topolya és Bácskossulhfalva környékére telepítették le. így a bukovinai Andrásfalvából hét bácskai település lett, amelyek a következő neveket kapták: Andrásfalva (Karagyorgyevo), Andrásföldje (Kisbelgrád), Andrásmező (Sztaniszló), Bácsandrásszállás (Cserepes), Andrásnépe (Kocsicsevo), Andrástclke (Angyalbandi), Bácsandrásháza (Bácsfekete-hegy). A kormány a székelyek azon kérését, hogy egy kompakt tömbben telepítsék le őket, nem tudta teljesíteni, így kerüllek 14 község területére, 28 településre. A háború rosszabbra fordulásával a bukovinai székelyek, félve a megtorlástól észak felé menekültek.

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

Minden héten a legérdekesebb cikkeket elküldjük emailben.

Sikeresen feliratkozott a hírlevélre!