2022. JÚNIUS 27.- A MAGYAR ZSIDÓ SZELLEMISÉG

Szerző: | jún 27, 2022 | Vírusnapló, Archívum, Filozófia, Genetika, Irodalom, Kultúra, Politika, Portré, Történelem, Vallás, Videó

https://hu.wikipedia.org/wiki/Port%C3%A1l:Zsid%C3%B3s%C3%A1g

Schöpflin Aladár a Nyugat 1924. júniusi számában terjedelmes tanulmányban tekinti át a magyar irodalom 20. századi történetét. Ebben az írásában nem tér ki a magyar zsidóság szerepére a magyar irodalom jelentős átalakításában, modernizálásában. Egy év múlva viszont – egy Magyarság-beli támadásra (hogy ti. a Nyugatban túlteng a zsidó szellemiség) válaszolva – kifejti, hogy a cikkben kárhoztatott jellegbeli tulajdonságok és szellemi jelenségek (mint például az erotika, a radikalizmus vagy a „balfelé tolódás”) nem specifikusan zsidó sajátosságok. Ady szerepe, költészetének lényege talán zsidó hatás? – kérdezi. Ezzel szemben: „a magyar irodalom előhaladása az utóbbi harminc évben sokat köszönhet a zsidó származású írók kiválóbbjainak még nemzeti szempontból is.”

Dóczy Jenő – az Ady Múzeum című kiadvány társszerkesztője – szintén a Magyarság című lapban folytatja a polémiát, azt állítva, hogy Ady „élete legnagyobb disszonanciája, hogy a zsidó intellektuel-radikalizmus formaruháját, mely a váradi évek alatt szinte bőrévé nőtt, sohasem bírta teljesen levetni magáról. A magyar közvélemény szemében mindig ott volt rajta a régi bőr. […] öntudatosan vagy öntudatlanul zsidó faji érdekeket szolgált. Ady ezt nem vette észre. Itt volt a tévedése, melyből tragikuma, későbbi nagy belső konfliktusa fejlett.”

Földessy Gyula – az Ady Múzeum másik társszszerkesztője – a Nyugat 1925-ös karácsonyi számában válaszol Dóczy Jenőnek. Arról ír, hogy Ady eredetileg is forradalmár alkat volt, patriotizmusa és internacionalizmusa egybefonódott, mindenféle zsidó befolyás nélkül. Váradi éveiben különben sem volt kitől tanulnia a radikalizmust. Ady igazi nagy tragikuma nem a zsidósággal, hanem a magyarsággal kapcsolatos: a magyarság tragikumát élte át és fejezte ki.

Egyébként a Nyugat szerint „van zsidókérdés, amint van faji kérdés, nemcsak nálunk, hanem minden országban, ahol különböző fajok vetődnek össze”. Braun Róbert úgy véli (1926-ban): „Nincs ma ennél kényesebb kérdés Magyarországon. Kényes kérdést feszegetni veszedelmes – teszi hozzá –, de agyonhallgatni még veszedelmesebb.”

Braun Róbert ezt a véleményét Szász Zoltánnak a Magyarság és zsidóság című könyvéről írt elismerő kritikájában fogalmazza meg. Szász Zoltán e műve általában jó visszhangra lelt a baloldali folyóiratokban: a szerző nem zsidóként férkőzött a két nép együttélésének valóban rendkívül kényes kérdései közelébe. Alapelve a következő: „A magyar zsidóság nagy sikerei […] kettős intést tartalmaznak; egyrészt a keresztények számára azt, hogy az asszimilált zsidóságban sokkal inkább mintaképet és utánzandó példát, mint az üldözés és gúny célpontját lássa, másrészt a zsidóság számára azt, hogy csak az asszimiláció útján bontakoztathatja ki tehetségét, és érheti el a munkásságának és erényeinek megfelelő társadalmi pozíciókat.”

A Korunk már a legelső számában helyet ad a zsidóság helyzetével, a cionizmussal és az asszimilációval kapcsolatos kérdések tárgyalásának, és a későbbiek során is gazdag anyaggal igyekszik hozzájárulni a zsidókérdés okainak marxista szemléletű megvilágításához. Közlik például Székely Béla (aki a zsidókérdésről írt két könyvével később viták kereszttüzébe kerül) Az asszimiláció analitikája című írását, amely szerint „az asszimiláció végső eredményében patológikus jelenség, s mint ilyen – fejlődésellenes”. (Kiemelés az eredeti szövegben.) Hatvany Lajos önéletrajzi ciklusának első kötetét melegen üdvözli a lap, kiemelve, hogy az asszimiláció ügyének szövedékéhez „a zsidó pszichológia tudásának ekkora felkészültségével” még senki sem nyúlt hozzá. E cikk után maga Hatvany is megszólal a Korunkban: magyarságát s több jeles zsidó származású magyar író magyarságát hangoztatja. Cikkét e szavakkal zárja: „A magyar irodalomnak eljövendő krónikása ki fogja nekem állítani a bizonyítványt, hogy a legjobb magyaroknak hagyományt és haladást összekapcsoló szellemében voltam és maradtam magyar.”

E nyilatkozatra külön is érdemes felfigyelnünk: annak az asszimilálódott zsidó szellemi elitnek (elsősorban a Századunk körének) álláspontját fogalmazza meg, amely szerint a zsidókérdés megoldásának egyedüli útja az, ha a zsidóság föladja önnön zsidóságát. Hatvany már a Huszadik Század említett ankétjában-vitájában is ezt az álláspontot képviselte (nem kevés támadást váltva ki ezzel a hithű zsidóság körében): „minden felvilágosult zsidó apának az a kötelessége – írta 1917-ben –, hogy keresztény gyermeket neveljen. […] Hárítsuk el nehéz útjukból legalább a zsidóság fölösleges akadályait […] az antiszemitizmus ellen nem okos vagy logikus érvekkel, hanem csak a semitának az áriai fajtába való áthasonulásával lehet megküzdeni. Minél több vegyes házasság!”

A Korunkban jelenik meg továbbá (1929-ben) Komlós Aladár fontos tanulmánya, A zsidó lélek, mellyel Nádass József polemizál.Könyvismertetések, a külföldi (szovjetunió- és palesztinabeli) zsidóság helyzetéről szóló cikkek és az antiszemitizmus problémái kapnak helyet meglehetős rendszerességgel a Korunk lapjain a harmincas évek legelején is.

A Szocializmus 1922 és 1932 között feltűnően kevés cikket közöl a zsidósággal kapcsolatban: kettőt a numerus clausus ellen, kettőt a Palesztina-kérdésről, valamint egy könyvismertetést. A Szociáldemokrata Párt – amelynek vezető gárdájában és vezető publicistái körében nagy számban voltak zsidó származású értelmiségiek – erősen kompromisszumra hajló politikai vonalvezetése óvakodik ettől az ütközőponttól, nem élez ki vitát. Egyébként is: ideológiájuk szerint a zsidókérdés nem döntően fontos magyar társadalmi kérdés, internacionalista szemléletük értelmében pedig nemzetközi tényezők függvénye mindaz, amit ezen a problémakörön, fogalmon érteni lehet. Jól tükrözi ezt az álláspontot egy 1926-os cikkük: A zsidókérdésről, amelyben a szerző leszögezi, hogy a zsidókérdés „nem újkeletű, csak most is, mint a történelem folyamán minden alkalommal, ha az uralkodó osztály bajba kerül, mesterségesen kiélesítették. Régi és – sajnos – mindig jól bevált receptje ez az uralkodó osztálynak […].”

Ugyancsak feltűnő – hogy egy konzervatív oldali példát is említsünk – a Szekfű Gyula szerkesztette Magyar Szemle tartózkodása a zsidókérdés taglalásától. Mindössze az induló 1927/28-as évfolyamban közöl néhány statisztikai jellegű információt a hazai zsidóságról. A tartózkodás persze érthető, ha meggondoljuk, hogy a zsidó tőke milyen jelentős szerepet játszott a főszerkesztő Szekfűhöz közel álló Bethlen miniszterelnök stabilizációs politikájában (s hogy a Magyar Szemle támogatói között befolyásos zsidó körök is álltak).

A Huszadik Század szellemi utóda, a Századunk folyamatosan napirenden tartja az asszimilációval s a zsidósággal kapcsolatos társadalmi és társadalom-lélektani kérdések tárgyalását. A lap körül tömörülő polgári radikálisok – nagy számban zsidó származásúak – álláspontját Vámbéry Rusztem fogalmazza meg a legpregnánsabban. Elutasítva a gettószemléletet, perspektívaként mutat rá arra, hogy „a zsidókérdés nem zsidó kérdés, nem a zsidók háziügye, hanem a civilizáció és a vele járó emberi szabadság kérdése.” Ami az asszimilációt illeti, a Századunk köre álláspontja egyértelmű: „nem lehet kétséges – fogalmaz Szász Zoltán –, hogy az asszimiláció igenis múló zavarai és megtorpanásai ellenére is a zsidóság igazi útja. Se az ortodoxia s főleg a keleti ortodoxia haladásellenes merevsége, se a cionizmus, melynek szűk körre szorítkozva mint kísérletnek megvan talán a létjoga, nem változtat ezen az alaptörvényen.” A Századunk harcosan foglal állást a hivatalos zsidóság vezetőinek elveivel, különösen kormánypárti politikai vonalával szemben. Ignotus Pál 1930 végén – miközben a hivatalos zsidó sajtó azon háborog, hogy zsidó származású magyarok nem kaphatnak vitézi címet – élesen bírálja a konzervatívvá és rezsimhűvé merevedett hivatalos zsidó vezető réteget. „Nem tudunk együtt érezni – írja – azzal a fajta sarkantyús zsidósággal, mely a maga nemzeti mivoltának úgy kíván bizonyítékokat szerezni, hogy a vitézség túlméretezett kultuszában azonosítja magát a nemzet bizonyára nem legmagasabb színvonalú, tehát nem is legreprezentatívabb rétegeivel. Hívei vagyunk a legtökéletesebb asszimilációnak; de hisszük, hogy vannak a nemzeti szellemnek a vitézségnél fontosabb és magasabb rendű megnyilvánulásai is, amelyekben felekezetek, rasszok és osztályok megtalálhatják egymást.” A másik heves polémia a Századunk és a hivatalos zsidóság között a kikeresztelkedés ténye körül folyik. Vámbéry Rusztem ezzel kapcsolatban kifejti, hogy ha „a vallástalan zsidó válik vallástalan kereszténnyé, mert egyéni érdeke úgy kívánja, egy hajszállal sem válhatik becstelenebbé azok szemében, akiknek véleménye szerint a vallás becsület kérdése”. Lehet valaki ortodoxként is haladásellenes neonacionalista vagy zsidó klerikális. Hiszen „nem mindenki becstelen, aki kikeresztelkedik, s nem mindenki becses, aki zsidó marad”.

A Századunk 1930-as évfolyamában zajlik le az a vita is, amely Kodolányi János A magyar intellektuális ifjúság című cikkével indul, s amely Fábián Dániel írása nyomán a zsidókérdést is érinti. Vele Kemény Gábor polemizál, ugyancsak a Századunkban.

Érdekes cikksorozat fut a neoliberálisok lapja, A Toll 1929-es évfolyamában. A Toll cikkíróinak nagy része zsidó származású publicista, de a Századunk köréhez hasonlóan ők is szemben állnak a hivatalos zsidóság ideológiájával és politikájával. Ez a szellemi kör leszűkítettséget, félreorientálást, álpolitizálást lát a hivatalos zsidóság kormánypárti irányvonalában; véleményük szerint – láttuk például Vámbéry Rusztem megfogalmazását – a zsidókérdést a nagy európai eszmék fényében kell megvizsgálni, de az összes többi társadalmi kérdéssel összefüggésben, mintegy azoknak alárendelve. A Századunkhoz hasonlóan A Toll is többször polemizál például az Egyenlőséggel, a legtekintélyesebb (és legharcosabb) zsidó hetilappal, annak felekezeti elfogultságával, konzervativizmusával. (Jellemző mozzanat például, hogy 1934-ben – belső viták után – A Toll végül is megvédi Komlós Aladárt, akit mint zsidó gimnáziumi tanárt fenyegetett veszély a Bródy Sándorról írt, nagy vihart kavaró tanulmánya miatt.)

Maga a jelzett A Toll-beli polémia a magyarországi zsidóság szellemi-ideológiai áramlatairól, a zsidóság társadalmi helyzetéről folyik. A vitaindító cikket Szász Zoltán írja. Megállapítása szerint a háború után megtört az asszimiláció folyamata, újra teret hódít az ortodoxia és a gettószemlélet. „Ma a zsidóság vallási s ami nagyobb baj, társadalmi élete galíciai vonásokat kezd magára ölteni.” Puszta illúzió a Palesztina-terv és a zsidó nemzetté válás gondolata is: a cionizmus szűk térre szorult vissza. Szász Zoltán szerint – szemben a Hatvany Lajos által is képviselt felfogással – az asszimiláció nem föltétlenül jelenti a zsidó öntudat feladását (így nem feltétele például a kikeresztelkedés sem). Fölemelkedést jelent viszont egy „vallásfölötti, összemberiségi kultúrába”. A magyar zsidóságnak éppen arra kell törekednie – fogalmazza meg cikke lényegét Szász Zoltán –, hogy „a magyar nép épp olyan magától értetődően magyar eleme legyen, mint a katolikus vagy a protestáns […], az általános emberi kultúrának magyar kiadásához simuló eleme”.

Ezt az álláspontot képviseli a disputában (az öreg) Ignotus is, aki szerint a kikeresztelkedést sem megkövetelni, sem megtiltani nem szabad, a döntés csak természetes folyamat eredménye lehet, miként „minden egyebekben való hozzásimulás a hazához, a nemzethez, a néphez, amely az odavaló zsidónak is hazája, nemzete, népe”. Mindazonáltal a zsidó öntudatot nem szabad föladnia a magát magyarnak valló zsidóságnak sem.

Braun Róbert szerint a zsidókérdés elsősorban középosztálykérdés. Cikkében a félig asszimilált zsidó tömegeknek azt a reflexét elemzi és bírálja, amely arra készteti őket, hogy zsidóságukat letagadják és megtagadják, illetőleg hogy nem zsidó körökben és személyekkel szemben alsóbbrendűséget érezzenek. Ignotus Pál csatlakozik Braun Róbert álláspontjához, szerinte is öncsalás a „nem-zsidó típusok után való nosztalgia”. Ugyanakkor vitázik is Braunnal, szerinte minden embernek (zsidónak és nem zsidónak egyaránt) elemi szabadságjoga az, hogy vallást, nevet vagy ruhát cseréljen. Braun Róbert viszonválasza szerint a kikeresztelkedés és a névmagyarosítás növeli a súrlódási felületet zsidók és nem zsidók között. Szerinte a zsidók külsőleges adaptálódása mögött nem szabad elmaradni a belső adaptálódásnak, mert az ilyen elmaradás csak erősíti a keresztény középosztály ellenszenvét a zsidósággal szemben. Ignotus Pál a vita zárásaként végül is elfogadja Braun Róbert álláspontját.

Mindenekelőtt azt kell látnunk, hogy a magyarországi zsidó értelmiség (és általában a zsidóság) korántsem jelentett valamiféle homogén tömeget vagy közösséget, ellenkezőleg: mind osztály-, mind vallási, mind eszmei-ideológiai, mind pedig politikai szempontból erősen megosztott, sokpólusú társadalmi képződmény. Ebből következően a korabeli (igen érdekes) zsidó sajtó is megosztott, sokszínű, differenciált.

Bibó István rendkívüli jelentőségű tanulmányában arra is rámutatott, hogy az az eleve hamis feltételek és körülmények között megkötött paktum, amely a nemzeti társadalom és a zsidó asszimiláció között a 19. század második felében létrejött, Trianon után végképp felbomlott. „A zsidóság hivatalos képviselői ugyan továbbra is a régi paktum alapján állottak, de a zsidóság nagy tömegei a millenniumi helyzettel szemben a kiközösítettségnek és kizártságnak egészen nyílt és durva élményeit élték meg, ami gyakorlatilag az asszimilálódás társadalmi közegeit igen nagy mértékben leszűkítette. A hivatalos zsidó szervezetek és zsidó vezetők minden erőfeszítése arra irányult, hogy ez az alig titkolt kiszorítás ne váljon nyílttá, ne mondja ki hivatalosan a »zsidó« szót. Az első zsidótörvényben azután ez is megtörtént.” A zsidó öntudat súlyos válsága éppen a zsidóság társadalmi helyzetének zavaros megítéléséből táplálkozott. Abból tudniillik – miként erre Várdy Péter rámutatott –, hogy a magyar társadalom önmagával is meghasonlott (jelzi ezt a politikai antiszemitizmus is), s minthogy az énazonosság mindig csak a másik, a környezet viszonylatában tisztázható, az asszimiláció a zsidóság súlyos öntudati válságát is hozza, „hiszen 150 éve egy őt idegenként diszkrimináló társadalmi közegben asszimilálódik”.

A zsidó asszimiláció zavarai természetesen érezhetők a zsidó sajtó fontos orgánumaiban is.

Az igen tekintélyes Egyenlőség (1882–1938) – a pesti izraelita hitközösség hivatalos hetilapja – „minden magyar zsidó lapja” kíván lenni. Főszerkesztője Szabolcsi Lajos. Éles hangú, határozott karakterű orgánum, érzékenyen reagál a zsidóságot ért atrocitásokra. A húszas években állandó témája például a numerus clausus törvény következményeinek taglalása s a törvény visszavonásának követelése. Ugyanakkor – főképpen a húszas években, de még a harmincas évek elején is – messzemenően lojális a mindenkori magyar kormánypolitika iránt. Antibolsevista és szovjetellenes, támogatja a revíziós célkitűzéseket. Neológ alapállású, de szembefordul a zsidó reformtörekvésekkel, a reformzsidósággal. Nem ismer faji kérdést: a zsidóság nem faj, hanem vallás. A hazai zsidók tehát zsidó vallású magyarok. (Az érvényben lévő magyar törvények szerint is – egészen 1939-ig – vallásfelekezetnek és nem fajnak minősült a zsidóság.) Az Egyenlőség szembefordul az ortodoxiával, de a cionizmussal is. Nyitott viszont a magyar társadalom és közélet számos eseménye, tünete, tendenciája irányában. Hevesen támadja a „hitehagyott” zsidóságot és zsidó egyéneket (így Vámbéry Rusztemet, Hatvany Lajost, Hatvany Bertalant).

1926-ban indult az (Országos) Egyetértés című „független politikai” hetilap, Pintér Miksa irányításával. Szemben áll az Egyenlőséggel, elsősorban annak kormánypártisága miatt. Támogatja a cionista törekvéseket, de nem ítéli el a kitérteket sem. A hívő zsidók egységét, így az ortodox és a neológ irányzatok békéjét is szorgalmazza. 1938-ban szűnt meg.

Az Egyenlőségnél és az Egyetértésnél is szűkebb horizontú a Zsidó Szemle (1907–1938), a Magyar Cionista Szövetség hivatalos havi-, majd hetilapja. Eszménye a zsidó állam. „A cionizmus a Palesztina-munkának primatust, elsőbbséget ad minden zsidó kérdés felett, a diaszpórának élettartalmában nem hisz, pusztuló résznek, elszáradó ágnak tekinti” – fogalmazza meg Hertzl Tivadar nyomán a magyar cionizmus programját Patai József, aki egyébként a Múlt és Jövő tudós főszerkesztője. A Zsidó Szemle gyakran bonyolódik vitákba (nemritkán kemény csatákba is) az Egyenlőséggel, de a Zsidó Újság cikkeivel is. Hevesen asszimilációellenes. (1921-ben magyar nyelven megjelentetik Werner Sombart A zsidók jövője című, 1911-ben írt tanulmányát, amelyben a – keresztény – szerző állást foglal a zsidó öntudat megtartása mellett és az asszimiláció ellen.)

Asszimilációellenes az említett Zsidó Újság (1925–1938), a magyar ortodox zsidóság független hetilapja is. Zárt, merev, konzervatív, főként hitbéli és nevelési kérdéseket tárgyal. Nemcsak a neologizmussal és a cionizmussal áll szemben, hanem a „hivatalos” ortodoxiával is. Meglehetősen szektás beállítottságú, cikkei többnyire aláírás nélkül jelennek meg, nemritkán héber betűkkel szedve. A Bethlen-rezsimmel szemben lojális, általában politikamentességre törekszik.

Sajátos színt képvisel a zsidó sajtóban a magánvállalkozásként jegyzett Szombat (1928–1938) című, kéthetente megjelenő füzetsorozat. A Szombat – Kenéz-Kurländer Ede szemléje – a reformzsidó ideológiával rokonszenvező lap, melyet szerkesztője a „modern zsidó társadalom” igazságot, de nem politikát kereső részének szán és ajánl. Eszménye a hászidizmus és a zsidó öntudat erősítése. Élesen szemben áll az Egyenlőséggel (melynek főszerkesztőjét egyenesen „antiszemita zsidólapszerkesztőként” aposztrofálja).

A zsidó értelmiség (egyben a zsidó sajtó) éles megosztottságát példázza az a jelenség is, hogy a Zsidó Élet című hetilap (1933–1938) mind az Egyenlőséggel, mind a Szombattal polemizál. A Zsidó Élet felekezeti, ortodox irányzatú lap, de nem a neológ irányzattal szemben, mintegy annak ellenfeleként, hanem éppen a zsidó egység érdekében lép fel, igyekezvén mentes maradni a felekezeti elfogultságoktól.

A harmincas évek első felében működött az Új Út (1931–1936), később a Világvándor (1935–1939) című zsidóságvédő és kritikai havi folyóirat.

A patinás Magyar Zsidó Szemle (1884–1948) negyedévi folyóirat, zsidó tárgyú tanulmányokat, esszéket közölt.

A zsidó értelmiség és zsidó középosztály egy részének népszerű képes havi folyóirata, a Múlt és Jövő (1911–1944) szemben áll az Egyenlőség koncepciójával. Elsősorban a Palesztina-munka és a Palesztin-állam áll érdeklődésének középpontjában (tehát cionista platformot képvisel), de számos irodalmi tanulmányt és művészeti cikket is közöl. Fő célja az, hogy helyes ideológiát alakítson ki a zsidónak megmaradni akarás és tudás segítésében.

A Libanon (1936–1943) a zsidó humán értelmiség kéthavonta (majd negyedévenként) jelentkező tudományos folyóirata. Színvonalas lap, fő témája a zsidó kultúrtörténet és a zsidó irodalom.

A Zsidó Évkönyv-sorozat az 1927/28-as kötettel indul. Jelmondata: „Vissza a zsidósághoz.” Ortodox platformú sorozat: „a méltatlanságok elől hitünkhöz, vallási hagyományainkhoz kell menekülnünk” – vallják a szerkesztők. Jelentős szerepe van a magyar zsidó kultúra és irodalom ápolásában az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat (IMIT) Évkönyv-sorozata színvonalas publikációinak is.

A vita úgyszólván mindvégig akörül forog, hogy a magyar nyelven alkotó zsidó (zsidó származású) író voltaképpen magyar író-e, zsidó író-e, illetőleg: „magyar zsidó” vagy „zsidó magyar” író-e. Nehezíti a kibontakozást (a vitázók szerint is) az a körülmény, hogy a „besorolás” valamelyik kategóriába a történelmi időfaktoron túl személyenként is változó szempontokat kívánna meg. Hiszen – például – az aligha vitatható, hogy – mondjuk – Kiss József nem ugyanazt a „magyar zsidó szellemiséget” képviselte, mint – például – Sárközi György. További nehézség ebben a vitában, hogy az egyes csoportokon, „kategóriákon” belül számos árnyalat és átmenet létezett a magyarságtudat és a zsidó azonosságtudat bonyolult összefüggéseiben.

Sajátos népkarakterológiáról van itt szó, ennélfogva a buktatók, az elvi tételek gyakorlati alkalmazását kísérő bizonytalanságok is hasonlóak. Mert hogyan lehet például körvonalazni, leírni a „magyar zsidó szellem” jellemző kritériumait, vagy más megközelítésben: az asszimiláció fokozatait, mértékét és minőségét? Egyáltalán: az asszimilációnak a zsidó identitás föladását kell-e jelentenie, avagy a zsidó öntudat, a zsidó szellemiség szerves része lehet a magyar kultúrának, illetőleg: a magyar kultúrának is? Mert hiszen még abban a kérdésben sem alakult ki konszenzus a jelzett időszakban, hogy a zsidóság nép-e, faj-e, nemzet-e, felekezet-e, kisebbség-e, illetőleg mindnek vagy csak néhánynak a kombinációja-e. Számos megfogalmazás forgott közkézen, de mindegyik megmaradt egy-egy képviselőjének vagy képviselője szellemi körének „egyéni” használatában.

Hatvany Lajos például (1922-ben) kijelenti: „Aki magyar földön szerzett benyomásoknak gazdag tárát hordja magában, az magyar művész. Minél gazdagabb a tár, annál magyarabb a művész.” E definíció persze kézenfekvőnek látszik, valójában azonban nagyon is problematikus: mi nevezhető a „hagyományok tárának”? S mit jelent a „gazdagság”? Végül: a magyarságnak is lehetnek, vannak fokozatai? Van, aki magyar, de van, aki még nála is magyarabb? Bibó István érzékeny, a magatartást a származással szemben előnyben részesítő distinkciójára utalva (melyet Németh László Kisebbségben-jét elemezve fejtett ki) föltehető az a kérdés is, hogy igazabb vagy igazibb magyarságról van-e szó valamennyi idekapcsolódó vitában. A „magyar zsidó szellemiség” ugyanakkor nyilván tartalmazza a zsidó öntudat, a zsidó szellemiség bizonyos „fokozatát”, „mennyiségét” is, ennek vizsgálata azonban hasonló nehézségekbe ütközik, mint a magyarságtudat mibenlétének vagy éppen „fokozatainak” a meghatározása.

Figyelemre méltó tanulmányt közöl 1926-ban a Magyar Zsidó Szemlében a tudós kolozsvári rabbi, Eisler Mátyás. Abból indul ki, hogy mivel „más a nemzet fogalma közfelfogás szerint és más a zsidóság szempontjából”, valamint hogy „a vallás lényege is más a zsidóságban, mint egyebütt”; éppen ezért „a zsidó irodalom fogalmának […] egészen más ismérvei vannak, mint más irodalmaknak […]”. Összefoglalásképpen az alábbi következtetésre jut: „E szerint zsidó irodalom mindaz, amit zsidók írtak zsidó tárgyból bármily nyelven. Sem a nyelv, sem a tárgy egymagában nem állapítja meg a zsidó irodalomhoz való tartozást, mert nyelvénél és tárgyánál fogva lehet a mű része valamely más irodalomnak, amely már nyelvénél fogva determinálva van. De az író egymagában sem elegendő kritérium, mert a zsidó szerző írhat teljesen elvonatkozva az ő zsidó szellemiségétől, egészen annak a nemzetnek szellemében, amelynek nyelve az ő anyanyelve, s akkor műve annak az irodalomnak a része, amelynek nyelvén van írva.” Eiser Mátyás kritériumai világosak, ámde arra nem adnak választ, hogy egy magyar nyelvű zsidó irodalmi alkotás (zsidó szerző zsidó témája) beletartozik-e a magyar irodalomba is, része-e a magyar irodalomnak is, avagy csak a zsidó irodalom része. (Pap Károly regényei – például – vajon csak a zsidó irodalomba tartoznának bele, a magyarba nem?)

Eisler Mátyás még megjegyzi: „Minden zsidó probléma pedig azért oly bonyolult, mivel maga a zsidóság is egyik legkomplikáltabb jelensége a történelemnek és az életnek.”

A vita gyűrűzik tovább, ám Eisler teóriája nem bukkan fel ezekben a vitákban. Annál kevésbé, hiszen Eisler mint egy derivátumot határozza meg a zsidó irodalom mibenlétét, a szóban forgó viták viszont a „magyar zsidó” szellemiség jellegzetességeit, tehát egy (asszimilációs) szellemi, lelki átmeneti állapotot próbálnak meg értelmezni.

A Múlt és Jövő 1926-ban Beszélgetések a zsidókérdésről címmel jelentet meg neves zsidó és nem zsidó írók (Kóbor Tamás, Alexander Bernát, Móricz Zsigmond és Babits Mihály) részvételével cikksorozatot, amelyben – Komlós Aladár kérdései nyomán – a „magyar zsidó szellemiség” lényegét kutatják. Babits szerint a zsidó éppen olyan faj, mint a többi, erényekkel és hibákkal. (Mi sem bizonyítja jobban a terminológiai zavar meglétét, mint hogy néhány sorral lejjebb Babits már „népet” említ a „faj” helyett.) Többek között kijelenti, hogy: „A magyar művelődési életnek is egészében nagy hasznára volt a zsidóság. És nem igaz, hogy megrontotta volna a magyar szellemet: legnagyobb alkotóinkban nyoma sincs zsidó hatásnak. A zsidó magyar íróknak pedig örülnünk kell: zsidó elemeik csak új színekkel gazdagították költészetünket, anélkül, hogy jellemét megváltoztatták volna.” Ez a babitsi kérdésfelvetés anticipálja a „magyar zsidó szellemiség” két döntő fontosságú problémáját: 1. a zsidó szellem hatása a magyar irodalomra, 2. a sajátos zsidó világkép és életérzés, a zsidó „színek” értéke a magyar irodalomban (kultúrában). Babits az itt mondottakat A kettészakadt irodalomban (1927 tavaszán) még kiegészíti azzal, hogy „magyar író magyarságát nem a keresztlevél, sem a családfa, hanem kizárólag művei alapján szabad megítélni”. (Ez az alaptétel persze további megválaszolandó kérdéseket indukál: hogyan, mi módon lehet a művekben kimutatni a magyar író magyarságát?)

Jellemző a korszaknak a zsidó szellemiséggel kapcsolatos ellentmondásos állásfoglalásaira, hogy Hatvany Lajos kitűnő önéletrajzi regényét, az Urak és embereket konzervatív zsidó részről erőteljes támadás éri, a liberális zsidó kritika viszont örömmel üdvözli. Csak két példa ez utóbbira. Zsolt Béla leszögezi: Hatvany „kimondta a tételt: a 19. század közepén megindult zsidó hon-, vagy ha úgy tetszik térfoglalás harc volt, két különböző világ összecsapása a két különböző világ szellemi, erkölcsi és élettani törvényeinek értelmében”. Ignotus a Nyugatban méltatja a regényt, leszögezve, hogy nem számít, „magyar-e, zsidó-e?”, izgató emberi történetet olvashatunk; a szépíró magasan túlnőtt itt a publicistán: Hatvany életszerű realista regényt írt.

Az Egyenlőség – amely (közlése szerint) „hetek óta” foglalkozik Hatvany Lajos „antiszemita tendenciájú” regényeivel – Ballagi Ernő cikkével utasítja el Bondy Zsiga történetét. Egyoldalú, tehát torzító ez a beállítás – írja –, mivel Hatvany „az »asszimilálódó« zsidót akarja megrajzolni”, aki olyanná lesz a regényben, „amilyennek az antiszemiták szeretik feltüntetni a zsidóságot: idegenné, aki sujtásos köntöst, a környezet új ruháját öltötte magára. Pedig a zsidó sohasem »asszimilálódik«”, önálló kultúrája van, amelyhez természetesen átvesz másoktól is.

Az Egyenlőség nem sokkal később közli Hatvany levelét, amelyben megvédi regénye valóságtartalmát, s „a félreismert testvér fájdalmával és szeretetével” közeledik a zsidó dogmák vallóihoz, kiktől elvált ugyan, de kiknek „magyar-zsidó faji sorsát” mint a sajátját éli és szenvedi végig. Reflexiójában az Egyenlőség még keményebben bírálja a szerzőt, aki „a magyar keresztény közvéleményben máris kiszámíthatatlan károkat okozott a magyar zsidóságnak. Ezt a regényt az antiszemiták a magyar zsidóság önleleplezésének minősítették […].”

A témakör elméleti kutatóinak legújabb eredményei is arról győznek meg, hogy a társadalmi és társadalom-lélektani folyamatok erőteljesen közrejátszottak abban, hogy a „magyar zsidó szellemiség” megragadhatósága a húszas – és még inkább a harmincas – években egzakt érvényességgel gyakorlatilag nem volt lehetséges.

Tágasabb időbeli perspektívát vázolva fel Veres András például arra mutat rá, hogy „a magyar-zsidó irodalom valójában egy kettős (illetve többszörös) tagadásra épített állítás. Logikus fejlemény volt a fokozott mértékű nemzetközi tájékozódás, hiszen egy zárt és megújulásra képtelen nemzeti normarendszert úgy lehetett leginkább meghaladni, hogy átléptek belőle egy másik, tágasabb rendszerbe.” A magyar zsidó írók „előbb a zsidó tradícióktól oldódtak el, később pedig a magyaroktól”. S a létrehozott új minőség már mindkettőtől különbözött.

Török Petra azt fejtegeti, hogy a húszas évekre az asszimiláció nyomán „a zsidó társadalom egyes rétegei közti szegmentáltság kialakulásával párhuzamosan kérdésessé vált, hogy ezzel a szétforgácsolódott, különböző életformákat követő zsidósághoz vajon kapcsolható-e egy egységes, a megváltozott helyzethez igazodó »zsidó irodalom« fogalom”. Természetesen létezett a zsidók által írt irodalom, de ezeknek egyes darabjai, művei annyira különböztek egymástól, hogy lehetetlen az azonos fogalommal való meghatározás. A zsidóság megszűnt „aránylag egységes »művelődési egység«” lenni. Az új szituáció viszont „kikezdte a kettős irodalmi kötődés” hagyományos elvét.

A húszas években a modern felfogású magyar zsidó szellemi elit legfőbb feladatát abban látja, hogy önmaga lényegét, sajátosságait, szerepét meghatározza, s hogy erősítse a „magyar zsidó szellemiséget”, önmaga azonosságtudatát. (E törekvés jegyében született meg az Újvári Péter-féle Magyar Zsidó Lexikon is 1929-ben.) A Hankiss János és Juhász Géza műveként franciául megjelent magyar irodalomtörténet, valamint a Nyugat cikkei a „zsidó lélek” mibenlétéről, szerepéről az irodalomban 1930-ban erőteljesen a felszínre hozzák az egész kérdéskör elvi-elméleti oldala tisztázatlanságát, illetőleg a tisztázás szükségességét.

Fontos disputát indít el Móricz Zsigmond a Komor András Fischmann S. utódai című regényéről szóló kritikájával. A 19. század végéig – írja Móricz – a zsidó írók szinte kötelezőnek tartották, hogy műveiknek, alakjaiknak keresztény mázt adjanak. Ennek a rejtőzködésnek azonban vége szakadt, s „el kell következni annak, hogy ez a hatalmas szellemiség, amit a zsidóság képvisel, őszintén és zavartalanul fejthesse ki lelki tartamát”.59 Schöpflin Aladár szerint Móricz cikke félremagyarázható, némelyek a gettószemléletre való biztatásként foghatják fel, éppen ezért ki kell egészíteni gondolatmenetét. E kiegészítés első fele a zsidóság asszimilációjának zavarairól, felemásságáról szól. Schöpflin úgy látja, hogy a zsidóság a keresztény társadalom egyes rétegeinek elzárkózása, valamint a csak két-három nemzedékre visszamenő, tehát még nem teljes asszimilációja következtében (minthogy a „szívek és elmék asszimilálódhattak, de az idegalkat és temperamentum” még nem) kétségkívül léteznek az életformáknak „zsidó variánsai és vannak zsidó élettípusok […]”. A zsidó sajátosságok elleplezése „egy neme az öncsonkításnak”. Ez persze nem jelenti azt – teszi hozzá Schöpflin –, hogy az itthoni zsidó írók csakis zsidó témákkal, zsidó specialitásokkal foglalkozzanak. (Illyés Gyula – már korábban – szintén a Nyugatban méltatta a regényt. Megállapítva, hogy a szerző nagy empátiával ír a vergődő kispolgári zsidó családról, „hősei már eleve meglévő társadalmi tények törvényei szerint mozognak”. Később a Korunk is reagál Móricz fölvetésére a magyar zsidó irodalom mibenlétéről. Újvári László azt írja, hogy Móricz fajvédő álláspontot képviselt, amikor arra biztatott, hogy – a cikkírót idézzük – „a zsidó írók pedig írjanak zsidó regényeket”.)

Szimptomatikus értékű e Nyugat-beli disputának a fogadtatása. A zsidó öntudat megtartása melletti asszimiláció elvét valló „hitehagyott” Ignotus például fölöslegesnek tartja a vitát, minthogy szerinte ha valaki igazi író, mindegy, hogy zsidó vagy nem zsidó, magát és a valóságot egyaránt hitelesen képes megírni. Ignotus tagadja, hogy a magyar nyelvű zsidó irodalom (vagy ahogyan ezt általában nevezték: a magyar-zsidó irodalom) valami külön színt jelent a magyar irodalom egészén belül. Akárcsak (néhány évvel korábban) Hatvany Lajos, aki szerint „a zsidó Bródy Sándor, a sváb Gárdonyi Géza éppoly porhanyós földzamatú magyar írók, mint a magyar föld paraszti fia: Móricz Zsigmond”. Sőt, szerinte „Szép Ernő (zsidó) magyarabb, mint Babits Mihály (szerb)”.

A polgári radikális-neoliberális, zsidó származású írók, publicisták nagy része (például Hatvany Lajos, Vámbéry Rusztem, Ignotus Pál, Zsolt Béla) úgy vélte, hogy túl kell lépni a zsidókérdés tudatbeli-lélektani dilemmáin, meg kell gyorsítani az asszimilációt, a zsidóságnak teljesen föl kell olvadnia a magyar társadalomban. Az igazi nagy társadalmi feladat nem a zsidókérdés, hanem ennél sokkal nagyobb horderejű problémák megoldása, tehát a figyelmet egyetemesebb érvényű magyar (és nem magyar) antinómiákra kell fordítani. A zsidókérdés ugyanis csak a magyar antinómiák összességével együtt oldható meg. Ugyancsak ez a neoliberális, radikális zsidó származású (már „kikeresztelkedett”) értelmiségi csoport az, amelyik harcosan, nemegyszer ingerült túlzásokkal fordul szembe minden olyan jelenséggel, amelyben az etnikai különbségtevés bármiféle jelét látja vagy látni véli. (Bibó István mutatott rá arra, hogy „az etnikai különbségtudatnak bármiféle megnyilvánulását különösen irritálónak tekinti az asszimiláns zsidó álláspont, amelyik a maga beolvadási vagy azonosulási törekvésének vagy megkülönböztetés elleni tiltakozásának a tagadását veszi ki minden ilyen etnikai különbséget hangsúlyozó vagy egyáltalán megemlítő álláspontból”.)

Az öntudatos zsidóság sajtója üdvözli a szóban forgó Nyugat-beli kérdésfelvetést. (Móricz előzőleg az Egyenlőség jubileumi számába írt cikket, amelyben a magyarországi zsidóság ötven év alatti kulturális fölemelkedését méltatja.) A Múlt és Jövő főszerkesztője ekképpen reagál Móricz Nyugat-beli cikkére: „Móricz Zsigmond gondolatát […] teljesen helyeseljük, és a zsidó lélek őszinte feltárásában értékgyarapodását, színgazdagodását látjuk a magyar általános irodalomnak is.” A Magyar Zsidó Szemle is üdvözli Móricz, valamint Schöpflin Nyugat-beli álláspontját a magyar zsidó irodalom kérdésében. „Móricz Zsigmond és Schöpflin Aladár – írja a lap – amikor a zsidó motívumokban nem fenyegető idegen elemet, hanem az egyetemes magyar irodalmat színező, szépítő és gazdagító vonást látnak, a maguk részéről egy komoly lépést tesznek e külső zsidókérdés megoldása felé.” (A cikkíró tehát arra is utal, hogy létezik egy „belső” zsidókérdés, azaz a zsidóságon belüli konfliktusrendszer. Az előzőekben láthattuk: ez úgyszintén ténykérdés.)

Nem közvetlenül ehhez az eszmecseréhez kapcsolódik a Múlt és Jövő egy másik cikke, mindenesetre a zsidó öntudatnak még erőteljesebb érvényesülését sürgető zsidó szellemi csoport véleményét fogalmazza meg. Élesen veti föl a fájó tényt: „A magyar-zsidó írók gyökerei hajszál vékonyakká satnyultak […]. A magyar-zsidóság fajirodalom-ellenességének oka a mohó asszimilálódási vágy.” Ha a fiatal magyar zsidó írógeneráció nem változtat ezen a magatartásán, „a magyar-zsidó kultúra katasztrófája végleges lesz”.

A „magyar zsidó szellemiség” fentebb vázolt problémavilágát a legmélyebben (és leginkább koncepciózusan) a magyar zsidó szellemi élet egyik legkiválóbb alakja, Komlós Aladár élte át, illetőleg elemezte. Ő azok közé a kisszámú magyar zsidó irodalomtörténészek közé tartozott, akik vallottan is hűek maradtak önnön zsidóságukhoz, s nagy műveltséggel és rendkívüli problémaérzékenységgel közelítettek a „magyar” és „zsidó” szellemi együttélés legkritikusabb problémáihoz.

1920-ban kiad egy füzetet, amelyben – helyenként művészien mély belső átéléssel – saját életéből vett eleven példák nyomán (huszonnyolc éves volt akkor) a magyar zsidóság lelki, szociális és történeti állapotát, illetőleg az asszimiláció egy sajátos válfaját vázolja fel: követendő útként, lehetőségként.69 Már itt és ekkor hangsúlyozza a kettős, illetve hármas kötődést („magyar is vagyok, zsidó is vagyok és nemzetközi is vagyok”), amit azután mint alapvető helyzetértékelést oly gyakran állít írásainak fókuszába a későbbiek során.

Említett írásában – miként ugyanerre a jelenségre Bibó István is utalt – annak a zsidó érzékenységnek az okára is rámutat, amely „öntudatlanul is meghorkan, ha faji tulajdonságokat emlegetnek előtte. Hiszen a faji elméletből fonják a nyakára az antiszemitizmus kötelét.” A magyar zsidó írók szerepéről vallott felfogása (némely konkrét példájában is) rokon a későbbi Németh László-i állásponttal. A századforduló-századelő „magyar zsidó szellemisége” kettős hatású, mivel maga a jelenség is kettős tartalmú: „Jól látta a keresztény magyarság, hogy ezeknek a poétáknak a magyar bőrén minduntalan áttetszik a zsidó vér” – írja Komlós. Ignotust – pár évvel a Németh László-i vélemény előtt – ekként jellemzi: „Ignotus magyar nacionalista alapon áll. De szélső liberálizmusában öntudatlanul zsidó érdekekért harcol; s ahogy harcol, a dialektikája, a gondolatritmusa páratlanul zsidó.”

Ebben a korai tanulmányban is szembetűnő viszont a „magyar zsidó szellemiség” kettős természete pontos rajzának a hiánya, s e hiány megszüntetésének a különleges nehézsége. Molnár Ferenc hőseiben – írja Komlós – „a bőr mögött zsidó vér kering”. Ennek mibenlétére azonban nem tud magyarázatot adni. „Bajos volna ezt a részletekben kimutatni – teszi hozzá –, érzés dolga ez.”

A zsidóság Komlós Aladár szerint (szemben a hivatalos zsidóság álláspontjával) nem felekezet, hanem faj; s az asszimiláció – amely csakis történelmi-társadalmi folyamat eredménye lehet – nem jelenthet „zsidótlanságot, a zsidó öntudat hiányát”. Az emancipáció óta – mutat rá a húszas évek végén fontos írásában, A zsidó lélekben – átszakadt „a faji önérzet gátja”, a zsidó szégyenleni kezdi származását, elhiszi, amit beszélnek róla, s nem hisz „a belső sugallataiban, mert azok egy zsidó lélekből fakadnak. Ezért akar asszimilálódni. Nem hallgat egyéniségének szavára, a környező népet bálványozza és utánozza.” Az emancipációban hitevesztett zsidók a siker, a pénz, a rang, a hír utáni hajszában vélik megtalálni a lelkükből hiányzó nyugalmat. Ámde a zsidó „befogadtatása nem volt teljes; csak papiroson jött létre, nem a társadalmi élet valóságában. Hiszen igazi beolvasztás csak szeretet által érhető el […]. Az emancipált zsidó élete egy hisztériás bujkálás a szégyenlett származás vállalása elől. Legelőször rendszerint a környező uralkodó nép színeibe öltözik. Később esetleg egy mind végletesebb és mondvacsináltabb nemzetköziségbe. Zsidó voltának érzését azonban mindenképpen elnyomja magában.” Cikkének befejező részében a zsidó identitás fontosságát hangsúlyozza. „A hiba természetesen nem az, hogy az emancipáció megtörtént, hanem az, hogy csak félig történt meg; nem csoda, ha a zsidóság elvesztette az egyensúlyát […]. A zsidóságnak meg kell találnia elvesztett harmóniáját. Ha egyelőre nem is tud összhangba jutni a környezetével, módjában áll megteremtenie az összhangot önmagával; ha ez meglesz, talán jobb viszonyba fog jutni a külvilággal is.”

1928 végén, 1929 elején a Múlt és Jövő lapjain is vita bontakozott ki a magyar zsidó irodalom mibenlétéről. A vitát Komlós Aladár egy másik cikke váltotta ki (vezette be), amelyben áttekinti a zsidó költészet magyarországi történetét. Többek között azt írja, hogy a zsidó öntudat nemzedékről nemzedékre halványul. „Többen nyíltan megszakítják fajukkal való kapcsolataikat is.” Komlós a magyar zsidó írókra úgy tekint, mint akik a magyar közösség része, „de – ne ijedjünk meg a vallomástól – külön közösség e szélesebb közösségen belül”. Szerinte Gellért Oszkár és Balázs Béla költészete zsidó költészet, mivel náluk „annak a fajtának a szelleme jelentkezik, amely Európa minden népe között legrégebben áll a szabatos gondolkodás fegyelmében […]”.

Többek között ez utóbbi gondolatmenetet támadja hozzászólásában Somlyó Zoltán, azt állítván, hogy Gellért Oszkár „életében le nem írt egyetlen zsidó érzést tükröző sort”. Válaszában Komlós Aladár kifejti, hogy a magyar zsidó irodalomhoz tartozik „minden zsidó származású író, aki jó író. Minél jobb író, annál inkább. Mert minél jobb író, annál hűbb a maga egyéniségéhez; s így, bár talán akarata ellenére, érzés és látásmódjának öntudatlan zsidóságához is.” Komlós szerint a jeles magyar zsidó költők (Ignotus, Heltai, Szilágyi Géza, Gellért, Szép, Füst, Balázs) nemcsak jobb költők, mint a zsidó felekezeti költők, de „még zsidóbbak is. Mert egyénibb és eredetibb költők; egyéniségüket és eredetiségüket pedig csak zsidó létük öntudatlan mélyei táplálhatják.” (A klasszikus magyar zsidó költő Kiss József volt, aki nemcsak a zsidó közösséget és magyar kötődését vállalta, hanem azon túl „az elnyomott, a megcsalt milliók” közösségét is.)

Komlós Aladár a zsidó identitás megőrzése és kiteljesedése melletti érveit a Nyugat – már említett – vitájában foglalja össze. Biztatást olvas ki Móricz cikkéből, mégpedig azt, hogy: „A magyar irodalom akkor is nyitva lesz előttetek, ha zsidó magatokról írtok.” Komlós szerint azért is fontos a magyar zsidó irodalom erősítése, mivel a magyar zsidóságnak nincs meg önnön képmása „a művészet tükrében”. Márpedig ez „belső fejvesztettséghez”, „alantas sznobizmushoz” vezethet. Az új, kialakítandó nemzetfogalomnak rugalmasnak kell lennie – fejezi be cikkét Komlós Aladár. „Annak tudatában fog készülni, hogy különböző közösségeket zár magába; ha ezek együtt új, nagyobb közösségekké állnak össze benne, nem fogja bánni, hogy amellett megőrzik a maguk külön egyéniségét is.”

A polarizált, gyakran egymással is vitában álló zsidó közösségek és szellemi áramlatok (nem számítva ide a csak származás szerint zsidó polgári radikális és neoliberális értelmiség köreit) e Komlós Aladár kifejtette tézis lényegében megegyeznek: a magyarországi és zsidó származású értelmiségnek meg kell tartania zsidó öntudatát, zsidó önmagát. A viták éppen akörül zajlanak, hogy ez miképpen lehetséges: ortodoxiával, neológ vagy hászid ideológiával, hivatalos politikai szerepvállalással, cionista utat választva, avagy a fentiek bizonyos kombinációjával? További kérdés az is: hogyan lehetséges az asszimiláció a zsidó identitás megőrzése mellett?

A modern gondolkodású zsidó értelmiség szerint (Komlós Aladár is ezt az álláspontot képviseli) a magyar zsidó irodalomnak „a magyar-zsidó szellemiség egyéneken keresztül kihangzó kollektivitását” kell tükröznie. A Szombat – Szomory Dezső zsidóságának, zsidó öntudatának „fájó és kínzó” kérdéseit tárgyalva – az egész korszellemet hibáztatja, „mely a 19. század második felében az emancipáció vizeire evezett, és minden zsidó tartalmat soknak és csak tehertételnek tartott az európaiság felé vezető úton”. A Múlt és Jövő (1932-ben) a magyar zsidó irodalom létjogosultságáról, jövőjéről cikkezik. A hithű zsidóságon belül is állandó téma (egyben vitatéma is) önmaguk helyzete, a zsidó identitás állapota, annak jövője s az aszszimiláció ezzel kapcsolatos kérdései. A Magyar Zsidóság Hitvédelmi Szövetsége például ankétsorozatot rendez a témáról, és előadások sora szól erről. Többek között Komor Andrásé is (1935-ben), aki (Komlós Aladár felfogását elfogadva) kijelenti: „Zsidónak lenni ma fátum, s bizony tragikus fátum. Súlyos szerep. Zsidó írónak lenni pedig ma igenis bizonyos irányt és különállást és programot jelent.” A zsidó író hivatása Komor András szerint az, hogy „a zsidó gondolat kifejezője legyen”.

A – Hatvany Bertalan megnevezését használva – „nem zsidó zsidó” értelmiség polgári radikális és neoliberális csoportja viszont – miként már említettük – a teljes és végleges asszimiláció híve. Felfogásuk szerint minél hamarabb föl kell adni a zsidó identitást, és egy korszerűbb, európaibb, egyetemesebb eszmerendszer jegyében kell szolgálni és egyben képviselni a magyar progressziót. Hatvany Lajos eszménye például az a Bródy Sándor, aki „a maga sérelmén keresztül a magyar fajtába való legnemesebb és legteljesebb asszimilációt viszi véghez. […] Bródy Sándor volt talán a legelső zsidó ebben az országban, ki a néptömegeknek mélységesen átérzett sérelmein és kifejezett követelésein hasonult át legigazibb magyarra.” (Kiemelés az eredeti szövegben.) A Hatvanyék köre a zsidókérdést csak mint diszkriminatív társadalmi kérdést értelmezi, mint a magyar társadalom zavarainak egyikét. Érzéketlen a lélektani és alkotáslélektani aspektusok, valamint a Trianon után különösen megrendült zsidó tudat zavaraival szemben. Ebből következően könnyen antiszemitizmusnak minősít olyan nem zsidó oldalról mutatkozó megközelítést, amely a zsidókérdést elsősorban mint a sajátos „magyar zsidó szellemiség” problematikáját fogja fel, illetőleg amely a kétségkívül létező feszültségeket ebből az aspektusból próbálja meg (nemegyszer kritikus hangvétellel) vizsgálni.

Nem kétséges, hogy „nem zsidó” oldalról a fentiekben leírt viták témája szempontjából a húszas évek második felében a fiatal Németh László a legtöbbször megszólaló (és legsarkosabban fogalmazó) magyar író. Hogy külön alfejezetben tárgyaljuk, annak az az oka, hogy a pályakezdő kritikus Németh e tárgyú cikkei többségükben konzervatív folyóiratokban jelentek meg (vagy éppen meg se jelentek), így hát különösebb figyelmet egyik szellemi áramlat köreiben sem keltettek. Ennek a „közömbösségnek” persze mélyebb oka is volt: a húszas évek második felében – a bethleni konszolidáció éveiben – viszonylagos nyugalom uralta a magyar szellemi életet, egzisztenciális értelemben még nem volt olyan tétje a szellemi és politikai erők polarizálódásának, mint majd a harmincas évek elejétől-közepétől. Így azután Németh László zsidókérdést érintő felvetéseinek sem volt semmiféle (azonos időbeli) sajtóvisszhangjuk.

Holott ő lényeges kérdéseket fogalmazott meg, amelyek vitát érdemeltek volna. Például esszésorozatban fejtette ki ellenérzését a „zsidó magyar” szellemiségről, különösen a magyar nemzeti identitásra nézve káros voltáról; Horváth János, Mályusz Elemér, Szekfű Gyula és Szabó Dezső után, de talán a legélesebb fogalmazásban. Szóban forgó írásai a következők: A Nyugat húsz esztendeje (1926); Faj és irodalom (1927); Ignotus (1927, nem jelent meg); Ihlet és ügyesség (1927); Költő és mecénás (1927, nem jelent meg); Babits Mihály: Halálfiai (1927); Pap Károly (1929); Gellért Oszkár: Valami a végtelen sugarakból (1930); Pap Károly (1931).

Németh Lászlónál a jelentős írói karakter két fő jellegzetessége a tehetség, valamint az őszinteség. A féltehetség és a felszínesség veszélye mellékvágányt jelent. Különösen az asszimiláció körülményei között. Amikor például valaki a zsidó kultúrától eltávolodott, ám a magyar kultúrával csak a felszínen érintkezik. Ily módon nem tudja teljesíteni a magyar irodalom sok évszázados feladatát, hivatását: a nemzet kohéziójának erősítését.

A Nyugat azért nem teljesíthette hivatását – mondja Németh László –, mert az „egyesek kiválósága” nem pótolhatta „a nemzet mélyéből felnyúló irodalmi akaratot […]”. Nagy érdemei ellenére a Nyugat nem tudta – nem akarta – vállalni „a nemzeti erők organizálását”.83 Ignotus a lap élén sajátos szimbiózist hozott létre „a magyar tehetség és a maga társadalma közt”. Ignotusék „magyar nyelven a maguk alkatát” adták: magyar nyelven próbáltak zsidó irodalmat csinálni. Nagyvároskultuszuk közepette nem figyeltek a valódi magyar sorsproblémákra. Ignotus szelleme alacsony, mégis veszélyes. „S kétszeres súllyal esik latba, hogy Ignotus kritikus.” Az igazi tehetség ily módon „frivol és torzító” közegben tükröződött. „A magyar irodalom az ihlet irányában korlátozott. […] Irodalmunk vendégeinek” mást jelent a költészet, „mint nekünk”. Holott valójában nem igaz, hogy „egy nép irodalmának mindenfélének kell lennie”. Németh „a teljes szakadást” elkerülhetetlennek tartja. „Sokkal több megértéssel és szeretettel figyelhetjük a közénk vetődött nép életét, ha tudjuk, hogy nem akarja a maga életformáit ránk erőszakolni […].”

Németh tiltakozása „az idegen istenek, idegen alkat és idegen célok ellen” természetesen nem terjed ki a karakteres tehetségű és egyetemes témákban mélyen és őszintén gondolkodó zsidó származású magyar írókra: Karinthyra, Gellért Oszkárra, Sárközi Györgyre s leginkább persze Pap Károlyra. (Később Gelléri, Vas és Zelk művészetét is örömmel méltányolja. Szemben Szomory, Molnár és Szép munkásságával.)

A Hatvany–Ady-levelezésben Némethet leginkább Ady kiszolgáltatott helyzete és megalkuvásai döbbentik meg. De nemcsak ez. Hanem a mindkét részről fönnálló őszintétlenség, a „műbarátság”. „Furcsa baráti levelezés ez! […] Nincs benne egy igazi szívből jövő mondat. Csupa kicsináltság, mesterkéltség mindkét részről. Két hisztériás ember duelluma a műbarátság mézesmázossága mögött.” (A Hatvany–Ady-levelezésben más korabeli kritikák is a kettejük ellentmondásos viszonyát, helyzetét ragadták meg. Földessy Gyula „tragikus emberi sorsnak” nevezi a szituációt – mindkét részről –, mivel az ember éppen avval nem kerülhet harmóniába, akit a legközelebb érez magához. Schöpflin Aladár szerint Hatvany „nem érezte Ady lényegének […] kisugárzását”. A Szocializmus cikkírója kegyeletsértőnek minősíti e levelek egyikét-másikát. Komlós Aladár kiélezett című – Fajvédő volt-e Ady Endre? – cikkében a költőnek a zsidósággal kapcsolatos ambivalens és erősen érzelmi töltésű magatartásáról ír.) A Babits Halálfiai című regényéről írt kritikájában Németh a regényíró pozíciójából fakadó „igazságtalanságot” bírálja; azt, hogy Babits a tények szempontjából helyesen ábrázolja ugyan a magyar dzsentri pusztulását, valamint a zsidóság fölemelkedését; ám nem vesz tudomást a potenciális, az igazi magyar társadalmi erőről: a feltörekvő parasztságról.

A Pap Károlyról írott első értékelése szerint ő „egy igaz hajós, aki rábízta magát lelke ismeretlen tengerére, s íme, a tenger egy kontinenst ajándékozott neki”. Emellett Pap „gondolkozó”. „Az emberiség központi ideáinál marad […], az ember tragikus vágya hajtja: a mindenség ablakán át pillantani meg önmagát.” Két évvel később sem csekélyebb a méltatás eredetisége, s itt fejti ki egyértelmű világossággal – és ezzel a Komlós Aladár képviselte állásponthoz kapcsolódik –, hogy a magyar zsidó költőnek, művésznek, írónak nagy adománya s tán legfőbb élményforrása is saját zsidósága. Németh azt tartja természetesnek, ha a magyar zsidó író nem tehertételként hordozza önnön zsidóságát, hanem mint élményforrást kiaknázza azt.

Németh László első konfrontatív találkozása az általa „zsidó magyar” szellemiségnek nevezett jelenséggel az ő Gellért-kritikájának utolsó bekezdésére reagáló Hatvany Lajostól érkező kioktatás volt. Németh a kritikájában azt írta, hogy Gellért költészete győzte meg végképp arról, hogy „az irodalom csak másodsorban vér, elsősorban szellemi erőfeszítés dolga […]”. Hatvany „dicsérete” ironikus és vállveregető: „Szép dolog, s Öntől, Németh László, bátorságra és önállóságra vall, hogy a vérség tanítását hirdető Babits mellett fegyverhordozói szolgálatot teljesítő fiatal kritikus létére mégis kigyógyult a fajvédelmi tévhit kusza babonáiból.”

Hatvany e cikkében még a Babits-ellenesség dominál mint motiválóerő, még nem igazán Németh a célpont. Nemsokára azonban fordulat áll be „népiek” és „urbánusok” viszonyában: a lappangó ideológiai ellentétek politikai értelmezésű csatákban artikulálódnak. (Monostori Imre)

Kategóriák

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

Minden héten a legérdekesebb cikkeket elküldjük emailben.

Sikeresen feliratkozott a hírlevélre!