2022. JÚLIUS 29. – PÉNTEK: OLASZORSZÁGBÓL JELENTKEZIK TORNAI HELGA                         

Szerző: | júl 29, 2022 | Irodalom, Szabadka, Szeged

TORNAI HELGA: SZÜLETÉSNAPI KÖSZÖNTŐÜL KOLLÁR FERENCNEK

image

      Tudta, a legtöbb emlék már csak ilyen: bennünk él mélyen és nagyon, de sokáig mégis csak oly csendesen. Majd egy nap egy képsor, egy beszélgetés… vagy csupán egy tétova hang, egy parányi képfoszlány, egy félig-meddig megérzett – vagy inkább csak megsejtett? – íz hirtelen előparancsolja a mélyből, és akkor ő őrült erővel, dübörögve tör ránk, borítja el lelkünket színültig, s követeli ki tőlünk vélt jussát: a sírást, a nevetést, a lelkesedést, az ujjongást, a borzongást, a vágyakozást, a nosztalgiát…

      Így járt ő emlékeivel azon a napon is, amikor a Vírusnaplóban megpillantotta a képeket a Városról, azaz Szabadkáról. A felvételek szokatlan izgalomba hozták, felvillanyozták, vágyakozást, nosztalgiát ébresztettek lelkében.

      Nosztalgiával nézte a fényképet a moziról, amelyről egykor rém érdekesen azt mesélték neki, hogy ott a filmeket előadások közötti szünetek nélkül, folyamatosan vetítik, nem úgy, mint otthon, Szegeden, és a nézők a moziban a filmvetítés alatt, ha hiszi, ha nem, bizony nyugodtan cigarettázhatnak vagy ricázhatnak, ha éppen arra szottyan kedvük.

Nosztalgiával vizsgálgatta a színházat, az impozáns, figyelemreméltó saroképületet, amely a biztos támpontot jelentette neki a Városban. Azt kellett a távolból meglátnia, attól kellett erre, arra, de legfőképp balra kanyarodnia, és ahhoz kellett valahogy mindig visszatérnie.

      Nosztalgiával vette szemügyre a városházát, amelyet szíve legkedvesebb épületei között tartott számon, s amely, úgy vélte, szépségében és nagyszerűségében úgy, de úgy hasonlít a kiskunfélegyházi városházához, mégis annyira más. Van benne valami egész különleges, rejtélyes, szigorú, nagyfokú távolságtartásra és önállóságra utaló. Talán a szilárdan földbe kapaszkodó, zömök árkádok, a falak sötét, komor színei teszik, gondolta.

      Lelkesedéssel, és szinte ujjongva pillantott végig a korzón, amelyet ezúttal még szebbnek, még vonzóbbnak talált, mint előtte bármikor. Hogy sétálóutca volt-e már évtizedekkel korábban is, amikor ő utoljára fordult meg a Városban, nem tudta volna megmondani. Mint ahogy azt sem, hogy volt-e ott hajdanán teraszos-kiülős kávézó, vagy sem. Néhány fontos változásra azonban igenis felfigyelt. Pontosan látta, hogy az épületeket időközben szépen restaurálták, a homlokzatokat vidám, világos színekkel festették át, az éttermek és kávézók előtt mediterrán hangulatot árasztó, fehér napernyőket nyitottak fel, és az utca egész hosszában kecses fákat, csinos bokrokat ültettek, helyeztek el. Nézte, nézte a korzót, gyönyörködött benne, mint valami csodás műalkotásban, és akkor… akkor egyszer csak megszületett benne a felismerés, hogy a két korzó, a szabadkai és a szegedi, ma mennyire hasonló! Ez a felismerés boldoggá tette, és annyira felvillanyozta, hogy rögtön el is határozta, még a nyáron feltétlen felkeresi újra Szabadkát. A Várost, amelyhez számos fiatalkori emléke fűzte. Sok kedves, és néhány kevéssé kellemes.

      Bár tekintete még mindig a Vírusnaplón nyugodott, már nem azt látta, ami a naplóban volt, hanem azt, amit Szabadkán egyszer ő maga élt meg tizenéves kamaszként, huszonéves nőként 30-40 évvel korábban. Emlékképek tolultak fel lelkében.

      Az első emlékképeken délután van.

      Leszáll a Szegedről érkező buszról, átvág a parkon, gyorsan, szinte futólépésben, majd meg-megállva nézelődik a korzón. Nézi az épületek formáját és színeit, a tetszetős árukat mustrálja a kirakatokban, a járókelőket vizsgálgatja figyelmesen. Szeme sarkából, feltűnés nélkül tanulmányozza arcukat, mozdulataikat, viselkedésüket. És füleli a magyar szót meg az idegent, amelyet nem ért, és amely számára oly kemény hangzású azokkal az örökké egymásba pattanó, csattanó mássalhangzóival.

      Gondol egyet, belép egy üzletbe… De rögtön bánja. Kényelmetlenül érzi magát, mert nem tudja eldönteni, hogyan köszönjön: magyarul vagy szerbül. Néhány másodpercnyi, kínos csend után végül az eladó köszön neki.

     – Dobar dan – mondja.

      Erre ő is mondja az egyedüli két szerb szót, amelyet ismer:

     – Dobar dan.

       Amikor kilép az üzletből, elhatározza, egyszer még szerbül is tanul majd, de csak azért, mert annyira odavan a nyelvekért. Hisz Szabadkán neki, egyszerű látogatónak, vásárlónak, a szerbre semmi szüksége. Tán nem magyarul kérte az üzletben, amit akart? Tán nem értette meg őt az eladó tökéletesen?

      A következő emlékképeken egy felettébb sötét, barátságtalan, késő őszi délután van, amely kellemes korzózásra, ráérős nézelődésre alkalmatlan.

      Annyira nagy a sötétség, hogy kedvenc üzletét is csak az utolsó pillanatban veszi észre. A mindenit! Már majdnem túlment rajta! És ha az előbb nehezen látta meg a boltot, annak csodás ceruzáit, tollait, levélpapírjait most egyáltalán nem látja! Meresztheti ugyan a szemét, amennyire csak akarja! Még szerencse, hogy az elárusítónő segítőkész.

      – Mit parancsol? – kérdi a nő kedvesen, és kezében máris ott egy meggyújtott gyertya.

      – Levélpapírt – dünnyögi ő.

      A nő erre odalép egy polchoz, és a gyertya halovány, imbolygó fényénél levesz neki egy egész sort a kért árucikkből. De a máskor neki oly rettentően tetsző levélpapírok most kedvét szegik. Nem akar már venni belőlük. Keserű érzés keríti a hatalmába. És az üzletből, vásárlás nélkül, szinte kimenekül.

      Tekintete az utcán boltról boltra jár. Elképedve veszi tudomásul, hogy mindenütt csupán a gyertyák halovány fénye pislákol át a kirakatüvegeken. Hát ez az, amiről beszélnek – ébred rá végre. Ilyen az áramkorlátozás, pillant körbe szomorúan a szokatlanul néptelen korzón. Ha nem oldják fel, sötétedés után nincs is értelme a boltokat nyitva tartani, gondolja még.

      Az újabb emlékképeken is délután van. Téli, tavaszi, őszi? Nem tudja megmondani. Vagy mégis? Tavasz lehet, mert kabát nincs rajtuk, és a fák levelei üde zöldek; azok között szűrődik át a bőrüket simogató napsugár.

      Autóval érkeztek. Négyen vannak. Tizenhét-tizennyolc éves lányok mindannyian. Kitűnő társaság! Tréfálkoznak, idétlen-aranyosan nevetgélnek. A Város utcáit egykettőre megtölti fiatal lendületük, széles jókedvük.

      A lemezboltban elidőznek, válogatnak, nézelődnek. Végül ketten is kérik a legmenőbb slágert. „Another brick in the wall” – dobolja hangjuk mélyen, öblösen, amikor az üzletből kilépnek.

      Hazafelé tartanak már. Rajta kívül mindenki cigizik az autóban; Dunhillt szív és beszélget. Ő szótlanul hallgatja a többieket, a vágyakkal, álmokkal átszőtt beszélgetést a jövőről. Közben pedig a finom vonalú, nyurga, barna, angol vagy amerikai cigarettát csodálja. Következőleg ő is vesz egy doboz Dunhillt, dönti el. És elegánsan szívja majd otthon a fotelben, jobb könyökét hanyagul az asztalon támasztva meg. És a füstöt nem az orrlyukán fogja kifújni, hanem a száján. És megpróbál majd karikákat is eregetni…

      A következő emlékképek egy fekete, őszi esttel indulnak.

      A buszon csupán néhány utas, és magukon kívül más szegedi valószínűleg egy se. Hisz aki nem bolond, este haza, nem bevásárlókörútra indul. Nekik persze megvan rá a magyarázatuk, miért mennek Szabadkára már az este, noha a bevásárlást ott majd csak úgyis másnap reggel ejthetik meg. Esti utazásukkal azt szörnyű tolakodást, tülekedést, eszeveszett nyomakodást akarják elkerülni, amellyel bizony mindig számolni kell a Szabadkára tartó, reggeli buszon.

      Igaz, még soha nem próbálták… De meggyőződésük, hogy nekik, egy egészséges gimnazistának meg két stramm egyetemistának, egy, vasútállomáson töltött éjszaka meg se kottyan. Alszanak egy nagyot a váróteremben, aztán hajnalban kényelmesen kisétálnak az Olasz piacra, megveszik a klassz, amerikai farmernadrágokat, és a délelőtti busszal, amelyen, úgy hallották, soha nincs senki, már mennek is szépen haza!

      Ember tervez, Isten végez, mondják. Nemhiába. Merthogy leszállnak a buszról, bemennek a vasútállomás fűtött várótermébe… és kezdődik a kálvária!

      Azonnal kiderül, jócskán elszámították magukat. Először az állandóan fecsegő hangszóró és a váróteremben szüntelenül nyüzsgő embertömeg zavarja nyugalmukat. Utána meg ennek pont az ellentéte: a már csak ritkán megszólaló hangszóró és az egyre fogyatkozó, apadó embersereg. Ő, a gimnazista, különösen gondterhes szívvel, aggódva figyeli, amint az épület egyre csendesül. Úgy képzeli, nem is a vasút, hanem a dögvész viszi el az embereket. És hamarosan elviszi a kór majd azokat is, akik most még a váróteremben krákognak, köhécselnek, öklendeznek, nyúlnak el csukott szemmel, halotthalványan a székeken.

      Ostoba képzelgéseiből egy igen kellemetlen közjáték zökkenti ki: egy borzasztóan ráncos és borostás arcú vénember szájából váratlanul a földre csúszik egy komplett műfogsor.

      Ilyet nem látott még egyikük se. A fáradtságtól és az undortól elnyűtten, összeborzadva néznek egymásra. Úgy aludnának már! Hogy ne lássák többé ezt az undorító éjszakát. De egyelőre nem jön álom a szemükre.

      Aztán egyikük mégis elalszik. A hangszóró azonban máris ébreszti.

      Kiderül, hogy az éjjeli takarítás miatt az állomás épületét egy időre bezárják. Sipirc hát mindenkinek! Ki a jó hidegbe!

      A télikabátos, komisz időben keményre fagyott tócsák mentén járnak fel s alá az állomás előtti parkban. Egy padra leülni öngyilkosság volna!

      Még fel se kel a nap, amikor ők már a piac felé tartanak.

      Egy öngyújtó gyér fényénél kedvetlenül, kialvatlanul, fázósan vizsgálgatják a, mondják, Triesztből érkezett farmerokat. Bár nem látják egész jól őket, és a próba sem annyira megbízható egy piacon, mint egy áruházban, ahol egyszerre elölről, hátulról, oldalról látja magát egy jobbfajta próbafülkében az ember, de azért vesznek pár nadrágot. Vesznek rizses csokit, banános csokoládét, Pez cukorkát, konyakot is. Végül minden megvan már, de ők igazán mégse tudnak örülni semminek. Nyomasztja lelküket a kellemetlen éjszaka emléke. És a gimnazistát nyomasztja még más is: a tudat, hogy ő elhibázta a vásárlást, hisz látja már, érzi, hogy a gyors, felületes próba után magán hagyott új nadrág fele olyan előnyösen sem feszül a fenekén, mint a régi.

      A következő, már megint délutáni, emlékképeken fekete tűsarkút és fekete, térdközépig érő, hosszú ujjú, selymes fényű és selymes tapintású ruhát visel. Jól érzi magát öltözetében. A cipő meg a ruha jól áll neki, tudja. Elegánssá teszik, finoman, mégis határozottan emelik ki alakját, fiatalságát, nőiességét.

      A Városban egyelőre különösebb cél nélkül, ráérősen, jóízűen sétálgat, jár-kel. Ha lehet egyáltalán jóízűen sétálgatni, járni-kelni, gondolja. Egyedül van. Élvezi, hogy azt tehet, amit csak akar.

      A céltalan sétát egy idő után megunja. És most határozott, gyors léptekkel a park felé tart, hogy végre alaposabban megnézze azt a mesés villát, amely mellett eddig valahogy mindig csak úgy „elment”. Felettébb méltatlanul, tudja. Még jó, hogy az épületek nem orrolhatnak meg az emberekre!

      Megáll a századvégről – vagy inkább már a századelőről? –  itt maradt csodás, szecessziós épület előtt. Azt képzeli, most ő lakik benne, övé a szépséges villa, meg a hozzája tartozó előkert. És ebben a pillanatban… igen, igen, ő lép ki a villa ajtaján, karján csipkés napernyővel, fején csinos, selyemszalagos kalappal!

      A villa varázsa a parktól a korzóig kíséri. Ott egykettőre elszáll lelkéből. Kíváncsi, fürkész tekintete előbb a ki tudja, hova és miért siető embereket kíséri, egy háztömböt, majd kettőt. Aztán tekintete röviden megpihen a mozi előtt ácsorgókon, majd egy magas nőt követ, aztán pedig egy alacsony férfit. És közben arra gondol, hogy idegenként, ismeretlenként egy városban szabadon nézelődni, szemlélődni rettentő jó. Ez lehet hát az előnye annak, hogy nem az övé az a mesés villa – mosolyodik el.

      Még a korzón jár, de máris a városháza álomszép tetőcserepeit csodálja a távolból. A téren aztán körbejárja a városházát, majd befordul egy utcába, utána egy másikba, utána meg rátér arra, ahol az az új áruház áll. Ahol korábban lett áruházi mozgólépcső, mint Szegeden, és ahol a földön – ha minden igaz, ha jól emlékszik, de most majd ellenőrzi! –, nem kövezet, hanem padlószőnyeg van. És ahol azt az egészen különleges, fanyelű esernyőt vette magának egyszer, amellyel, ha esik, az egyetemre is jár.

      Az utolsó emlékképeken forró, július végi este van.

      Még a nagyon szellős, nagyon vékony, nyári ruhájában is borzasztóan szenved az óriási melegtől. A fiatal, vele körülbelül egyidős férfinak, akivel most a parkot szeli át szédítő iramban, szintén melege lehet, de nem mutatja. Mindketten tudják, egy pillanatra nem állhatnak meg, nem hűsölhetnek a fák alatt, mert már így is késésben vannak.

      A korzó egyik épületében, az újság szerkesztőségében egy kedves ismerős nyit nekik ajtót. Az újságíróval meg a már felnőtt lányával máskor általában Szegeden találkoznak, az egyik könyvesboltban, a Radnótiban, a Tömörkényben vagy az Idegennyelvűben a Kárász utca végén, szép időben pedig a Virág teraszán.

      Beszélgetnek egy kicsit, erről-arról, majd a fiatal férfi folyóiratokat és könyveket tesz le egy asztalra. Ő meg néhány karcolatát illeszti melléjük. Talán leközli őket a lap, suhan át lelkén a remény.

      Az újságíróval aztán együtt lépnek ki az épületből, s indulnak a városháza irányába.

      A városháza felé tartottak hát, tűnődött. És arra gondolt, hogy azon a július végi estén Kollár Ferenc talán épp ott, a Vírusnaplóban otthonaként is emlegetett, szabadkai városházán ünnepelte születésnapját.

      Kár, hogy akkoriban ő és a fiatal férfi még nem ismerte Ferit! Ha ismerték volna, biztosan nem tértek volna aznap este úgy haza, Szegedre, hogy előbb ne menjenek be Ferihez a szabadkai városházára, hogy felköszöntsék születésnapján. Úgy, ahogy járja: szerető, baráti szavakkal, jókívánságokkal, jó könyvekkel!

Szabadkai Varoshaza

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

Minden héten a legérdekesebb cikkeket elküldjük emailben.

Sikeresen feliratkozott a hírlevélre!