2022. JÚNIUS 7. – KEDD: OLASZORSZÁGBÓL JELENTKEZIK TORNAI HELGA

Szerző: | jún 6, 2022 | Vírusnapló, Irodalom, Tárca

the false mirror 19281.jpgLarge
René Magritte: A hamis tükör

                                                   

Tornai Helga: A mobil

– Gyerünk! Mondd! Add meg a számod! nógatott. – Hadd hallom! Diktáld! – sürgetett. – Beírom s megvagyunk! – biztosított, arcára nyugalmat erőltetve, miközben pedig – hajaj, látnod kellett volna! – oly rettentő idegesen szorongatta markában a mobilját.

Az embernek azonban még egy jó barát idegességétől sem lesz csak úgy hirtelen egy mobilszáma. És ezt ő – a legalább 120-as IQ-jával igazán felérhette volna ésszel!

Mindenesetre én ekkor – ahelyett, hogy negyedszerre is elismételtem volna, hogy lehetetlen megadnom neki azt, amivel nem is rendelkezem – úgy döntöttem, hallgatok. Hogy nyugodtan átgondolhassa a hallottakat. Reméltem, felfogja végre, mit mondok; megérti, hogy felesleges izgatnia magát, mert attól még nem lesz nekem egyszeriben se mobilom, se mobilszámom. Reméltem, hogy… De hagyjuk! Ostoba voltam.

– Kibököd végre??! – ripakodott rám. – Úgyse hiszem el, hogy neked nincsen! – emelte telefonját az arcomhoz hevesen.

Vagy inkább fenyegetőn? Nem tudom. Különben mindegy. Lényeg, hogy a többnyire vidám, kicsi, szürke szeme most hatalmasra nyílt és villámlott a haragtól. Én persze… Áh, dehogy! Dehogy ijedtem meg! Tekintetem könnyedén surrant a kávézó egyik távoli sarkába.

– Pedig nincsen! – közöltem vele hetykén.

És mosolyogtam magamban, merthogy rettentő haragjában felettébb mókásnak találtam. Ennyire felizgatnia magát, dühében ennyire elvörösödnie?? Csupán azért, mert nekem nincs mobilom?! Én ezt abszolúte abnormálisnak és nevetségesnek véltem. Annyira, hogy képzeletben a nagy, vörös feje helyén egyszeriben egy rák formájú, tűzpiros süteményt láttam, amely vagy ötven vendég szeme láttára készül süteményollójával elnyisszantani a nyakam.

– Lehetetlen – jelentette ki szigorúan. – Lehetetetlen – ismételte. – Elképzelhetetetlen…

– Miért? – néztem rá kérdőn.

De válasz helyett így folytatta:

– Elképzelhetetlen, felfoghatatlan, elfogadhatatlan, megengedhetetlen…

Szavai gyorsan, keményen pattogtak.

– Minősíthetetlen, kritikán aluli, erköcstelen, etikátlan, hogy neked a mai világban ne legyen mobilod! – nézett rám vádló tekintettel.

Megértette hát végre, nyugtáztam magamban örömmel: nincs mobilszámom, mert nincs mobilom. Megértette, meg, gondoltam elégedetten, csakhogy… csakhogy eszébe se volt a dolgot ennyiben hagyni! Máris ment a szöveg, hogy én mennyire felelőtlen vagyok. Tényleg nincs szükségem mobilra???? Ha eddig megvoltam nélküle, ezután is megleszek?! Tényleg azt hiszem?! Ugyan már, egy tanult nő szájából ekkora baromságot! Változik a világ, drága Alexandra! Vagy tán még internetem sincs? Ő, egy fél órája sincs, hogy a telefonján, úton hozzám a kávézóba, két esetről is olvasott, amelyekben kulcsszerep jutott a mobilnak. Ugye, tudom, hogy emberéleteket menthet? Hallottam például a három nappal korábban történt földrengésről, igaz? Ha nem más, abból a felettébb bájos hahaha! hahaha! –, fekete-fehér, retró tévémből, amely a konyhakredencem melletti asztalkán áll, vagy legalábbis állt, amikor még élt az Aladár, s ő utoljára nálunk járt. Megvan annak már huszonöt-harminc éve. Stimmel? Jól számol? Le meri fogadni, hogy a városkánk azóta is egyre szépül. És ígéri, egyszer a Bandival tényleg lejön már hozzám Pestről. De most akkor a mobil… a földrengés… Akarom tudni, hogy a romok alól a rengés után harminckilenc órával miért sikerült kimenteni egy nőt? Nála volt a mobilja! A mentőcsapat az első pillanattól fogva tudta, merre keresse.

Világos hát, mennyire könnyelmű vagyok?! És… és igazán nem sértésnek szánja, de lássam be, azzal, hogy nincs mobilom, se a saját, se a mások javát nem szolgálom! Ha nem lennénk mi olyan jó barátságban, ő most tényleg félne megmondani, nehogy véletlenül még félreértsem, de így, úgy véli, nyugodtan megmondhatja, hogy a viselkedésem szörnyen sportszerűtlen. Merthogy én arra még soha nem gondoltam, hogy másoknak is lehet sürgős szükségük rám? Például az Aladár nővérének? Aki azon az isten háta mögötti helyen él, és akinek annyira gyenge az idegzete, és akinek – engem nem számítva – tulajdonképpen se kutyája, se macskája. Bizony, bizony, őrület még elgondolni is, mi történhetett volna szegénnyel januárban, ha én nem vagyok éppen otthon, és ő, az Aladár nővére, a drága, drága Vilmácska, nem öntheti ki nekem a lelkét azonnal a vonalas telefonomon! Mert ha én utána nem értesítettem volna rögvest a drága, drága Vilmácska pszichiáterét meg a mentőket, a gyomormosással már nem menthették volna meg az életét.

 – Vagy tán nem így van? – tudakolta.

 De! – bólintottam nem túl lelkesen.

Egyrészt éreztem, túldramatizálja a helyzetet, és érzelmileg zsarol, másrészt el kellett ismernem, legalább magamban, hogy bizonyos fokig igaza van: viselkedésem nem filantróp.

– Jó – sóhajtottam –, ha akarod, vegyünk egyet.

– Most azonnal? csillant fel a szeme.

Láttam rajta, ennyire gyors és egyértelmű sikerre nem számított. Elégedetten pillantott végig arcomon, aztán, nehogy még meggondoljam magam, tüstént hívta a pincért, fizetett, és máris mentünk a legközelebbi telefonszalonba. Ott egy jó órát válogattunk a rengeteg féle és fajta mobil között. Istenem, mondhattam neki, hogy én a legegyszerűbbet, a legkönnyebben kezelhetőt akarom! Ő ragaszkodott hozzá, hogy a készülék egy csomó mindent tudjon. És a kasszánál ragaszkodott ahhoz is, hogy mindent ő fizessen, mobilt, mobiltartót, a nevemre vásárolt csomagot… Hisz Aladárnak a halálos ágyán tán nem ígérte meg, hogy a gondomat viseli?! Hiába tiltakozom, úgyse hagyja magát! Azonnal tegyem el a pénztárcám! Ő fizet, punktum! Ez a legkevesebb, amit tehet. Ugyan ne fosszam már őt meg ettől a parányi örömtől! Ettől a szóra sem érdemes semmiségtől! Merthogy Aladárnak ő még így is adósa mindörökre!

Tisztán éreztem, megsérteném, ha nem fogadnám el az ajándékát. Tudtam a gyerekkorukban történt vízi balesetről. Nemegyszer elmesélte, hogyan tette Aladár a saját életét kockára, hogy megmentse az övét. Hogyan ugrott habozás nélkül őutána, egyenest bele a folyó árjába.

– A többit Ica megcsinálja – nyomta kezembe a mobilom, amikor késő délután feltett a buszra.

A telefonvásárlással úgy elröpült az idő! Majdnem lekéstem a buszt! Az állomásra menet a metrón már csak arra maradt idő, hogy ő gyorsan bepötyögje a saját nevét és számát a mobilomba, és elhadarja, hogy minden egyéb fontos szám betáplálása a barátnőmre, Icára vár. Mint ahogy Ica fog engem kioktatni arra is magyarázta buzgón –, hogy melyik gomb mire való. Ica, aki – ha én esetleg nem tudnám – a mobillal nem csupán telefonál, fényképez és videót készít, hanem ír, olvasgat, levelezik, facebookozik és távkonferenciákon vesz részt! Ica, aki a világon mindent tud! Azaz… ühüm, ühüm… helyesebben: Ica, aki a világon tényleg mindent tud, kivéve egyet: őt férfiként szeretni. De sebaj! Egy nagy kézcsók azért annak a tündéri Icának! És ne felejtsem, következőleg hozzam magammal őt is Pestre feltétlen!

A busszal úgy negyvenedmagammal indultam haza. Csendes, békés utazásnak ígérkezett. Néhány nagyobb gyerektől eltekintve, minden utas felnőtt volt. Ennek felettébb örültem, mert ki nem állom a juszt is állandóan nyűglődő, nyavalygó, kicsi kölyköket!

Boldogan forgattam kezemben az új könyvemet, amelyet a kedvenc, Teréz körúti boltomban vásároltam még a délelőtt. Kilencvenhat, kilencvenhét és kilencvennyolc, számoltam meg az oldalakat. Hazáig végzek az egész könyvvel, gondoltam elégedetten, de alig futottam át a bevezető sorokat, máris elvonta valami az olvasásról a figyelmem. Egy mobil csörrent meg.

Az enyém! – ijedtem meg roppantul, de aztán rögvest meg is nyugodtam, mert eszembe jutott, hogy én a telefonomat kikapcsoltam. Tudniillik miután felszálltam a buszra, a készüléken addig nyomtam az egyetlen gombot, amelynek a használatát valóban el akartam sajátítani – s amelynek használatát, úgy véltem, a régi, jó baráttól holt biztos, hogy tökéletesen el is elsajátítottam! –, míg el nem tűnt a képernyőről az összes kivilágított szám, betű, és meg nem szólalt a kikapcszene. Nem, nem lehet az én mobilom, nem lehet, gondoltam. De a csörgés, a zene, a dallam vagy a tudomisénpontosanhogyhívják mégis az én retikülömből jött. Jött, jött, jött! És ezt sajnos nem csupán én, hanem más is észrevette! Neheztelőn néztek hát rám sokan.

Vedd fel! Mire vársz?! Miért zavarod a nyugalmunk?! – olvastam ki türelmetlenséget, méltatlankodást a tekintetekből.

Azt kívántam, bár tudnám, mit kell még megnyomnom ahhoz, hogy a mobil hazáig többé mukkanni se tudjon! Éreztem, borzasztó félelem, kétségbeesés lesz úrrá rajtam. Meg szégyen! Hogy most majd menthetetlenül kitudódik, hogy én a huszonegyedik században még egy mobilhoz sem értek!

Lesz, ami lesz, megpróbálom felvenni, határoztam el végül, amikor már lehetetlen volt továbbra is úgy tennem, mintha nem tudnám, hogy az én telefonom szól. Legfeljebb megkérem a szomszédom, hogy segítsen működtetni, ha kiderül, hogy mégse azt a fránya, zöld gombot kell megnyomni, gondoltam. De elhiszi-e majd, hogy a mobil az enyém, ha még felvenni se tudom? Tán csak nem képzeli majd azt, hogy loptam?! ijedtem meg rettentően. De ijedtség ide, ijedtség oda, valamit nyomban cselekednem kellett, mert ekkor már mindenki engem bámult, az én telefonom csörgését hallgatta és… követelte némán, de makacsul, hogy azonnal vegyen fel.

Ha legalább egy idő után elhallgatott volna a nyomorult bestia! De nem, csörgött, csörgött, csörgött!

Nyitottam hát a táskámat, a cipzárt egész lassan, mintegy csodára várva. És a csoda, képzeld, megtörtént! A mellettem ülő nő egy csörgő mobilt ásott elő az ülésközből, pontosan a táskám mögül!

Megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy akkor… Ne röhögj már! Egyébként – hahaha! – jól mondod: hogy akkor legalább kikapcsolni tudok egy nyavalyás mobilt!

Ó, hogy a rosszseb enne meg! Hogy az marná szét a…! – lármázott a nő máris, egyenest bele a mobiljába.

Aztán meg alig győzte magyarázni a Ludvig névre hallgató, ki tudja, kiének, hogy csupán a telefonjára mérges, amiért az az előbb hanyagul kicsúszott a pulcsija zsebéből, aztán meg bekúszott alattomban a buszszomszédja ridikülje alá. Igen, a hülye szakasztott így mondta! Utána a Ludvig beszélt. Sejtem, rém unalmas dolgokról, mert a nő csak hümmögött-hammogott, józott-nemjózott neki kedvetlenül.

Persze engem egyáltalán nem zavart, hogy olyan uncsi ez a Ludvig. Sőt! Míg nyomta egyhangú, halk szövegét – Magyarországon, Németországban, Amerikában… egy porfészekben vagy egy világvárosban –, én könnyen ráhangolódtam a könyvemre. Újra elolvastam a bevezetőt és még körülbelül tíz-tizenkét oldalt, amikor a nő egyszer csak odadörmögött valamit a Ludvignak, és kinyomta a telefont. Erre teljes csönd borult a buszra. Én olvastam tovább, még békésebben, még zavartalanabbul, mint előtte.

Úgy negyedóra múltán azonban hirtelen három mobil is megszólalt a környékemen. Nekem meg kénytelen-kelletlen bele kellett hallgatnom mindhárom beszélgetésbe! Holt volt már a csak kedvetlenül hümmügő-hammogó mellettem ülő nő meg az ő halk szavú Ludvigja!

– Kincsem, de jó, hogy hívsz! – örvendezett egy szőke nő fennhangon. – Nem… Nemrég indultunk. Még legalább másfél óra. Mi… Mit mondasz? Hó??? Nyár közepén ho-ho-hóóó?? – kacagott a saját, bizonyosan remeknek vélt mondásán roppant elégedetten. – Nyár közepén hó? – kérdezte kacérul. – Ló?! Milyen ló? Lóóóó??? Fó… Fót? Micsoda? Ismételd! Ismételd, kincsem! parancsolta. – Hallasz? Halló! Halló! Halló! – kiabált bosszúsan.

Amint elhallgatott, figyelmemet egy férfi vonta magára, akinek csupán a kopasz fejbúbját láttam.

– Lázasak a gyerekek? Nagyon? – kérdezte aggodalmas hangon. – Mennyi? Harminckilenc hét? – tudakolta. – Hogy? Hogy én pont most nem vagyok otthon?! De ha te akartad, hogy személyesen beszéljek az ügyvéddel! – mondta mérgesen. – Hogy mondod? Hogy… Az lehetetlen! – ingatta kopasz fejbúbját. – Védőoltást kaptak ellene! Nyugodj meg, az kizárva! Malária??? Milyen malária? Itt Európában?! Hogy… hogy Törökből? Honnan veszed? Hogy… a török út után Gábornak is az volt ugyanilyen tünetekkel? Akkor rajta, hívd a mentőket!

Fót? – szólt újra a szőke nő. – Megint… Már megint én nem hallok jól?!kérdezte élesen. – Te artikulálsz rosszul! Te nem beszélsz rendesen! Te… Tedd csak le! Tedd csak le! Szarok rá! Szarr… Szarrrok rád én is! – kiabálta.

Apropó, megvettem a jegyeket holnapra! – mondta most egy fekete hajú, erősen festett arcú nő, akit a helyemről jól láttam, mert velem éppen egy sorban ült, csak én a jobb, ő meg a bal oldali ablaknál. – Gerdának mondd azt, hogy este vissza kell menned az intézetbe. A kísérlet meg… Már hogy látnának meg együtt bennünket! Tőlünk csak Pestre járnak el színházba. Rajtunk kívül kinek jutna eszébe pont oda menni?! Az is csak egy gagyi kisváros, mint a miénk, ha a színháza nagyobb is! Jó… Persze… Megértettem: büfézés nem lesz, a páholyban meg a kabátok mögé rejtőzünk! – mondta gúnyosan. – Hát tényleg azt hiszed, megzakkantam?! – emelte fel a hangját dühösen. – Azért autózzak veled hatvan-hetven kilométert a tízórás műszakom után, hogy még abban a – nem árt, ha tudod: páholymentes! – színházban is csak bujkáljak?! Vedd tudomásul… Vedd tudomásul, hogy egy picit sem ordítok! – kiabálta. – És bánom is én, ha kitudódik a kapcsoltunk! Vagy mégsem akarod elhagyni azt az ütődött, bamba feleségedet?! Csak hülyítesz??? Hülyííítesz????? Hogy… Nem ordítok, ha mondom! – üvöltötte.

Ekkor már mindenki feléje nézett, mindenki őt hallgatta. De ez őt láthatóan egy cseppet nem feszélyezte.

– Hogy?! Hogy… Hogy mi vagyok én?! – visított. – Nem szégyelled magad?! Mit… Még mindig jobb egy nagyhangú nimfomániásnak lenni, mint egy frigid, gátlásos Gerdának! Vagy egy, a színházi páholyokban kabátok mögé rejtőző, hitvesi szerelmet hazudó, gyáva papucsnak! – őrjöngött. – Hogy… hogy én ne merjem Gerdát bemocskolni?! Fütyülök a tilalmadra! Ne…ne… Nehogy kikapcsold! Még megmondom, hogy a gyomrom is felfordul tőled meg a hasonlóktól! – ordította.

Aztán roppant dühét mintha elvágták volna. Félelmetes, vad arcvonásai egyszeriben megszelídültek.

– Letette – közölte velünk mintegy mellékesen. – Jól megmondtam neki, mi? – hordozta körbe rajtunk a tekintetét büszkén.

De taps helyett legtöbben csak húzták a szájukat, vagy még rosszabb: úgy engedték el fülük mellett a kérdést, mintha meg se hallották volna!

– Anyukám! – pécézett ki erre magának Nagyhangú Nimfomániás az utasok közül egy nőt. – Ismerlek én téged!

Szegény! Gondolhatod! Én nem láttam a nőt, de el tudtam képzelni mérhetetlen zavarát. Nem lehetett felemelő érzés számára, hogy ez a közönséges valaki éppen őhozzá beszél.

Kuka vagy? Hallgatsz? – froclizta N. N. a nőt. – Pedig egy cipőben járunk! Megjátszod az ártatlan, szende szüzet! Közben nem titok, hogy te is egy nős emberrel fekszel össze! Te is egy papuccsal! Ismerlek én téged! – harsogta gúnyosan.

A legtöbben buzgón várták a folytatást. A levegőben tagadhatatlanul ott feszült a szenzációt szomjazó, csillapíthatatlan vágyuk, még ha teljes közönyt is színleltek unott tekintettel bámulva ki a panorámaablakokon. A hőn áhított folytatásból azonban szerencsére nem lett semmi. Nem, nem… Tévedsz, nem kelt a kipécézett nő védelmére senki. Nem, nem… még én sem. Helyette az történt, hogy a busz elejéből hirtelen egy férfihang vonta magára N. N. figyelmét.

– Téged meg a fél város ismer! – kiáltotta oda a nimfomániásnak epésen. – Közelről! Sőt, nem is közelről, hanem testközelből! Ahha! Ahha! röhögött kajánul. – Mondjak neveket? – kérdezte cinikusan.

Mondj, mondj, mondj! – olvastam ki biztatást az egyszeriben megélénkült tekintetekből, amelyek most mind az első sorok felé szegeződtek. És képzeld, pár utas még bólogatott is! Hogy nem lep meg? Tulajdonképpen engem sem. Egyébként a mellettem ülő nő még a megcsörrenő mobilját is kinyomta, nehogy lemaradjon a rendkívüli csemegéről. De a nevek nagydobra verése, az ingyen cirkusz elmaradt. Merthogy N. N. ekkorra már kitépte magát a helyéről, s most a busz elejében a hirtelenjében elnémult férfihang tulajdonosa után kutatott. Hiába vette azonban szemügyre az ott ülő férfiak arcát oly figyelmesen: egy árva ismerőst nem talált. A férfi, aki talán nem is ismerte a nőt, és mindent csak kitalált, most lapított. A környékén ülők is lapítottak. Szolidaritásból? Ellenszenvből? Nem tudom. Mindenesetre N. N. éktelenül begurult és követelte, hogy a tettes, aki őt olyan csúnyán megrágalmazta, azonnal adja fel magát.

No, erre már a sofőr is kijött a béketűrésből! Kerek perec megmondta a nőnek, hogy vagy azonnal abbahagyja a rikoltozást és visszamegy a helyére, vagy feljelentést fog tenni ellene még az est folyamán, amiért hangoskodásával és agresszív viselkedésével háborítja az utazóközönség és a sofőr nyugalmát, és amiért veszélyezteti a saját meg a mások testi épségét azzal, hogy utazás közben a mozgó járművön flangál.

– Ha nem fogom be a szám és nem ülök vissza a helyemre, mi lesz? Leszállít? – kérdezte N. N. szemtelenül.

De a sofőr visszanyerte már a nyugalmát. Nem hagyta magát provokálni. Nem válaszolt.

A nő meg a busz elejéből – céltábla hiányában – visszaoldalgott a helyére.

A buszon ezután jó darabig viszonylagos csönd, nyugalom uralkodott. Hogy mondod? Hogy… végre zavartalanul olvashattam tovább? Dehogy! Időközben teljesen elment a kedvem a könyvtől. Feszült voltam, ingerült, dühös.

Miért nézel rám olyan értetlenül??? Persze, hogy a mobil miatt húztam fel magam! Ha korábban közömbös voltam iránta, most már ki nem álltam. Éreztem, nemhogy megkönnyítené, valójában megnehezíti az életünk. Elég volt csupán a Ludvigjának előzőleg oly kedvetlenül hümmögő-hammogó szomszédomra gondolnom, s egyből világos volt számomra, mekkora őrültség, micsoda rabszolgaság egy mobil. A valószínűleg rém rendes, de halálosan fárasztó ismerőseinket, rokonainkat, akiknek a hívását valamilyen okból kifolyólag lehetetlen nem fogadnunk, gyakorlatilag vállunkra vetett nehéz zsákokként cipeljük magunkkal mindenhova. Cipeljük, cipeljük őket összeszorított foggal, kötelességtudóan, cipeljük őket egészen addig, amíg túlméretezett súlyukba egyszer csak bele nem rokkanunk tűnődtem.

Igen, igen, a mobil – különösen rossz kezekben határozottan kárára van az embereknek, állapítottam meg magamban, ahogy most még a trágár szőke nő meg Nagyhangú Nimfomániás is az eszembe jutott. Ha nem lett volna alkalmuk kinyitni a szájukat, ki tudja, talán még rokonszenveseknek is találtuk volna őket. De így! És a maláriás gyerekek apja is jól megjárta a mobiljával! – futott át rajtam. A felesége hívása után teljesen bedilizett! Rémes volt látni, mennyire kikészült! Bal keze ujjaival szakadatlanul dörzsölte, marcangolta kopasz fejbúbját. „Miért nem telefonál? Miért nem veszi fel?” – tudakolta szüntelen.

Tessék, gondoltam, először a feleség – anélkül, hogy bármi biztosat tudna felvillantja egy, könnyen akár halállal végződő betegség rémét, aztán meg hagyja, hogy a férje belegebedjen őrült aggodalmába.

Szerinted milyen ember az ilyen?! Van az ilyennek esze?! Nemhogy rögtön a mentőt hívta volna! A férjnek bőven elég lett volna otthon értesülnie a vélt vagy valós maláriáról, amikor tőle a kórház már nem száz-százötven kilométerre, hanem valószínűleg csak egy köpésre van!

De visszatérve a történtekre… Amint leértünk az autópályáról, megérkezésünk előtt alig valamivel, a mobilok tömegesen kezdték kierőszakolni maguknak a figyelmet. Zúgtak-búgtak, berregtek, csörrentek és csörögtek! Élesen, fájón, vadul. Utáltam őket! És az enyémet – retikülöm kellemetlen betolakodóját, az ellenséges idegent, akit rám erőszakoltak, akihez nekem nem is volt kedvem, s aki most, beszédes, nagyhangú társai közt, lelkében talán valami szörnyű gaztettel kovácsolva, nyomorultul hallgatott – még jobban utáltam! Elhatároztam hát, mihelyt tudok, szabadulok tőle.

Mit mondasz? Mit? Hogy… Á, dehogy! Meg se fordult a fejemben, hogy leszálláskor egyszerűen ott hagyjam az ülésen. Mindig akad egy buzgó mócsing, aki rögtön rohan az ember után… egy kiolvasott napilappal, egy molyrágta, régi sapkával, egy zsíros, piszkos, lyukas kesztyűvel… Szerinted akkor pont az én ultramodern mobilommal nem nyargalt volna utánam? Hoo… hoo… Hahhaha! Hahhaha! Hogy nem? Hogy neeem??? Hahhaha! Hahha! Ne nevettess már! Hogy azt biztos zsebre vágta volna? Hahhaha! Azt szeretem benned, hogy te mindig a legjobbat tételezed fel másokról!

De kíváncsi vagy rá, mit határoztam? Azt, hogy mihelyt leszállok, a mobilt a zsebemben levő fekete nejlonzacskóba becsúsztatom és bedobom abba a nagy kukába, amely évek óta a buszállomás kijárata mellett áll. Úgy terveztem, örökre elvetem a gondját. Engem senki nem fog rajta zaklatni, idegesíteni, sértegetni, örvendeztem magamban. A régi barátnak meg, gondoltam, ha hív az otthoni telefonomon, azt mondom majd, becses ajándékát sajnos elvesztettem. De azért nehogy eszébe jusson már venni nekem egy új mobilt, mert én, amilyen széllelbélelt vagyok, azt is csak biztosan elhagynám!

Este volt már, amikor leszálltam a buszról. Rettentően esett. Ernyőm nem volt. Az erős eső egyből kiszorította a mobil gondolatát a fejemből. Még emlékezni is rossz, milyen felelőtlenül rohantam a háromnegyedes sarkú cipőmben a buszállomás épülete felé! Szerinted melyik jobb: egy tüdőgyulladás vagy egy combnyaktörés? Értelek… nem biztos, hogy tüdőgyulladást kap az ember, ha a ruhája át is ázik.

De ott tartottam, hogy szaladtam az épület felé, ahogy csak bírtam. Félúton hirtelen a fejem fölé tartotta valaki az esernyőjét.

– Jöjjön! Meg ne ázzon! – mondta.

Örömmel fogadtam figyelmességét. Látásból jól ismertem a korombéli, idősebb férfit. Sokszor összeakadok vele… sokszor… sokszor, de hol is? – tűnődtem. És ő mintha csak olvasott volna gondolataimban, így szólt:

– Egy helyen vásárolunk.

– A ligeti ABC-ben! – kiáltottam lelkesen, és lelkesedésemen, bevallom, egész elcsodálkoztam.

Amikor beléptünk a buszállomás épületébe, kutató tekintettel pillantottam körbe. Azt akartam, azt higgye, keresek valakit.

– Akkor hát köszönöm – bújtam ki a még mindig felnyitott ernyője alól. – Viszontlátásra az ABC-ben! –mosolyogtam.

– Viszontlátásra az ABC-ben! – hajolt meg udvariasan, és a kijárat felé vette az irányt.

Egy darabig néztem még a kellemes, magas, tweedzakós alakja után, aztán elővettem a fekete nejlonzacskót, belegöngyöltem a mobilom, és a kis csomagot a retikülömbe süllyesztettem. Úgy negyedórával később pedig én is kiléptem az épületből.

A kuka természetesen ott volt a kijárat mellett, balra. És a teteje is éppúgy teljesen hátra volt hajtva, mint mindig.

Nyúltam hát a mobilért, hogy kidobjam, de hirtelen érzem ám, hogy figyel valaki! Hogy ő? Természetesen! Jó, mi? Adok neki egy negyedórát, hogy bőven legyen ideje elmenni, villamosra, trolira szállni, s akkor ő még mindig ott dekkol!

Tisztán éreztem, a szeme láttára nem tudom a mobilt a kukába hajítani. Teljességgel megmagyarázhatatlan, furcsa érzés volt, meglepő, nagyon meglepő. Mindenesetre eltökéltem: amint hazaérek, azonnal kidobom, és bármit mondjon is Ica, nem veszem vissza még a saját szemetesemből se!

– Gondoltam, megvárom, hátha nem értek ide magáért – lépett hozzám a férfi. – A villamossal valami zűr van, állítólag egy órája nem jön már – tartotta ismét az esernyőjét a fejem fölé, noha az eső alig csöpögött már. – Hívták? – tudakolta.

– Kiiik? – makogtam. – Kicsodát?

– Ők magát a mobilján, hogy késnek vagy hogy már nem jönnek.

– Otthon felejtettem a mobilom – mondtam halkan, s közben éreztem, elpirulok.

Ő azonban ezt a nem túl erős lámpafényben valószínűleg nem vette észre.

– Felhívhatja őket az enyémről – kapta elő a telefonját a zsebéből, és készségesen nyújtotta felém.

Nem tudtam, mit mondjak. Nem volt kinek telefonálnom. De ha lett is volna, akkor se tudtam volna bánni a mobillal. Azt biztosan nem gyanítja, hogy nem tudom használni – állapítottam meg magamban. Azt fogja hinni, nem bízom benne, mert nem akarom, hogy egy, valamiképpen hozzám köthető szám ott legyen az ő telefonján, gondoltam szomorúan.

– Köszönöm, de inkább nem – ráztam meg néhány másodpercnyi kínos csönd után a fejem. – Most már emlékszem… igen, igen, holnapra volt megbeszélve! Tudja, először úgy volt, holnap megyek Pestre – magyaráztam.

Nem tudom, elhitte-e, amit mondok. Mindenesetre úgy tűnt, nem orrolt meg rám.

– Akkor menjünk együtt taxival haza! – javasolta. Maga is valahol a liget környékén lakik, nem? – kérdezte.

Némán bólintottam, majd csatlakoztunk a taxira várakozók hosszú sorához. Nem esett már. A férfi lecsukta az ernyőjét, elnézésem kérte, s a mobiljával kezdett foglalatoskodni. Én meg hallgattam az előttünk álló szép, fiatal lány csilingelő hangját. Hallgattam a gondtalan, vidám nevetését, csodáltam a szépségét, a fiatalságát, az üdeségét, a szavait, az álmait… A mobilján beszélt valakivel.

Aztán a lányt elvitte egy taxi. A következőbe pedig mi szálltunk be. A viteldíj rám eső részét, a férfi tiltakozása ellenére, sikerült szerencsére odaadnom a taxisnak. Egyébként a késő estig nyitva tartó ABC-nél tetettem ki magam, hogy ne kelljen megmondani a címemet. Merthogy… Pontosan! Egyetértek: soha nem tudhatja az ember… tweedzakós, elegáns szélhámosokkal meg figyelmes, normális embereknek tűnő őrültekkel telis-tele a világ! Hogy ne merült volna fel bennem is, hogy talán nem önzetlenül futott utánam az ernyőjével, várt rám hosszan, ajánlotta fel a mobilját és végül a közös utazást!

De térjünk vissza a történtekre! Alig értem haza, máris csörgött a vonalas telefonom. Természetesen a pesti barát volt az. Elregéltem, hogy közlekedési problémák miatt értem a vártnál csak jóval később haza, és megígértem neki, hogy Icától másnap valóban elsajátítom a mobil legalább legelemibb használati módját. Teljesen úgy tettem hát, mintha a mobillal még minden rendben lenne. Bőven ráérek majd másnap megmondani, hogy hiába keresem, sehol nem találom, gondoltam.

Megvacsoráztam, letusoltam, felvettem a szép, rózsás hálóingem, s már épp feküdtem volna be az ágyba, amikor rájöttem, hogy hopp, a mobilt még nem dobtam ki!

Nyitom hát a retikülöm, indulok a mobillal a szemetes felé… De a tweedzakós férfi tekintetét hirtelen magamon érzem újra. Ez megállít. Megdöbbenek. Meg is rémülök. Fogalmam nincs, mi történik velem, mit tegyek. Várok hát. Aztán megszólal a mobil.

A nagybeteg gyerekek apjának aggódó hangja helyett most a taxira váró, szép, fiatal lány gyöngyöző nevetését hallom.

A szőke nő trágár „szarrrok rád én is”-e helyett most a fiatal lány kedves „várrrok rád én is”-ét hallom.

N. N. dühös ordítozása helyett én most valami olyan egészen finomat, szépet, újat, izgalmasat érzek felém áradni a mobilból, hogy rohanok a vonalas telefonhoz, és kérem Icát, tüstént jöjjön át hozzám, mert reggelig feltétlenül meg kell tanítania engem az én… – igen, igen, nem álmodik, jól hallja! – MOBILOM használatára!

Míg várom, hogy Ica megérkezzen, repítem nagy ívben a szemetesbe a kitaposott, háromnegyedes sarkú cipőmet és az utóbbi évek elnyűhetetlen darabját, a semmitmondó, de rettentően kényelmes, bő derekú, hússzínű ruhámat. És előkotrom a szekrény mélyéről azt a különleges, fekete, magas sarkú cipőmet, amelyben persze, hogy tudok még járni – sőt, tán még táncolni is! –, csak akarnom kell. És felöltöm azt a még évekkel korábban Aladártól kapott, testhez simuló, csodás, smaragdzöld ruhámat, amely a szép térdemet csak félig takarja és a még mindig formás idomaimat oly előnyösen kiemeli. És miért ne, felveszem azt a napszemüveget is, amelyet még lánykoromban vettem, azután, hogy megnéztem a Szevai Istivel az Álom luxuskivitelbent a gyönyörű Audrey Hepburnnel a főszerepben.

Míg várom, hogy Ica megérkezzen, készülök a másnapra, amikor a tweedzakóssal remélhetőleg újra összefutok az ABC-ben… amikor a tulajdonképpen hozzám remekül illő férfi engem már régi, kedves ismerősként üdvözöl, és valamiyen ürüggyel elkéri a mobilszámom.

Igen, így történt minden, pontosan így. De van még valami!

Míg vártam, hogy Ica megérkezzen, valójában készültem már az összes eljövendő másnapra, amikor a férfival délelőttönként együtt járok az ABC-be, az uszodába, a kávézóba, a fotó- meg plakátkiállításokra, délutánonként pedig vele filozofálok, beszélgetek a nappalimban, a teraszomon… és amikor véletlenül nem lehetünk együtt, egymásnak szelfit, üzenetet, emotikont küldünk… és felhívjuk egymást… és az én hangom a mobilban pont úgy csilingel, mint azé a gyönyörű, fiatal lányé, akit te ott mellettem, a taxira várakozók sorában, talán észre se vettél.

The Lovers Rene Magritte
René Magritte: Szerelmesek

Kategóriák

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

Minden héten a legérdekesebb cikkeket elküldjük emailben.

Sikeresen feliratkozott a hírlevélre!