A törökkel folytatott évszázados harcok, a török hódoltság másfél évszázada teljesen megváltoztatták Dél-Magyarország etnikai képét. A Temesköz, a Szerémség egykori magyar lakossága eltűnt, a Bácska és a Dél-Dunántúl magyarsága pedig erősen megritkult: kardélre vagy rabságba került, csak keveseknek sikerült északabbra, viszonylag nyugodtabb vidékekre menekülni.
A lakatlan, elvaduló tájra már az 1500-as évek második felében megindult a török birodalomból a balkáni népek bevándorlása. Először a török sereg nyomában járó martalócok jöttek, akik a török erősségek, palánkok körül telepedtek le.
Követték őket a kereskedők, akik már a falvakba is beköltöztek, kezükbe véve a bérleteket és az uradalmi tisztségeket is, végül pedig a parasztok, ezekre a termékeny föld, a viszonylag szabadabb élet gyakorolt nagy vonzerőt. Különösen a Szávától közvetlenül délre eső területekről jöttek nagy számban bosnyákok és szerbek.
Amikor pedig a Dél-Alföldről az 1680-as években kiszorították a félhold hatalmát, Csernojevics Arzén ipeki pátriárka vezetésével újabb több tízezer család kért és nyert bebocsátást Magyarországra. A bécsi kormányzat szívesen és örömmel fogadta a Magyarországra költözőket. Az elpusztult, lakatlan területek megművelésében és a határoknak a törökkel szembeni megvédésében egyaránt számított a betelepülőkre, amellett úgy gondolta, sikerrel tudja majd őket felhasználni a magyar nemesség ellen is.
A kezdetben ideiglenesnek szánt letelepedés ugyanis hamarosan véglegessé vált, amikor az 1699-es karlócai béke a balkáni szerb területeket török fennhatóság alatt hagyta. Az új határvédelem megszervezésénél a kormányzat már messzemenően a szerb jövevényekre épített. 1701-ben megkezdődött a szávai, dunai, tiszai és marosi határőrkerületek megszervezése, mindenütt szerb katonasággal, s ezeket — a magyar kormányzati szervek kikapcsolásával — közvetlenül a bécsi haditanácsnak rendelték alá.
I. Lipót király 1690-es kiváltságlevele pedig lehetővé tette számukra, hogy zárt katonai és politikai egységben éljenek. Maguk választották vajdájukat és bíráikat, állami és egyházi adót nem fizettek, falvaik a katonai beszállásolás alól mentesek voltak, egyházi és vallási ügyeikben pedig teljes szabadsággal jártak el.
Minderre azzal egyidőben került sor, hogy a magyar végvári katonaságot szélnek eresztették, a jászok és a kunok kiváltságait megszüntették, a magyar parasztságot pedig a porcióztatással nyomorba döntötték.
A rácok – ahogy a korabeli szóhasználat nevezte – a nagyobb részt görögkeleti vallású szerb, kisebb részt katolikus bosnyák, sokác, bunyevác, félig pásztor-, félig katonaréteget – több százezren voltak.
Húzunk a térképen a nyugat-dunántúli Kanizsától a Balaton déli partján, a Sió-mentén, a Duna—Tisza közén Baja és Szeged közt, majd a Maros partján Aradig, — az ettől délre eső területen a rác telepek száma jóval meghaladta a magyarokét.
Sőt, e vonaltól északra is jelentős rác településeket találunk, főleg Tolna megyében, és a Duna—Tisza közén, de följebb is, fel egészen Szentendréig, sőt Esztergomig, keleten pedig Váradig.
Köztük a régebben beköltözöttek ekkorra már megtelepedtek, termelő munkából éltek s részben beilleszkedtek a magyarországi viszonyokba. A nagyobb rész, elsősorban az újonnan jöttek viszont félnomád életmódjukkal, fékezhetetlen vad erkölcseikkel élesen szemben álltak a magyar társadalommal.
Ehhez járult, hogy a rácok egészét áthatotta az etnikai különállás tudata, amit papjaik tudatosan és állandóan élesztettek is. Részben ebből is következett, hogy a magyar lakossággal való súrlódásuk, sőt összecsapásuk napirenden volt.
A nemesség a betelepült szerbekben kezdettől fogva a bécsi udvar embereit látta. De a magyar parasztságban is ellenséges érzést keltett, hogy más, sokkal szigorúbb törvények vonatkoztak őrá, mint a jövevényekre. Míg a magyar jobbágy adózott az államnak, az egyháznak és földesurának, a szerb mindez alól mentes volt; míg amaz robotra járt, ez földesurat nem ismert; s míg a protestáns magyar falvak vallásuk miatt súlyos üldözésnek voltak kitéve, a rácok szabadon élhettek görögkeleti hitükben.
Erőszakoskodásaik teljesen megtorlatlanok maradtak, ahogy az is csak szóbeli rosszallást vont maga után, ha fegyveresen rátörtek a megtelepült magyar falvakra, leölték az ellenállókat, elhajtották a jószágot s felgyújtották a házakat. A bécsi udvar nemhogy fékezte volna, de inkább még táplálta a szerbek, magyarellenességét, s a rác katonaságot ostorként használta, amellyel állandó rettegésben tartotta a magyar lakosságot. Az udvari politikának sikerült már a század: végére elérnie, hogy a két nép, magyarok és magyarországi szerbek, engesztelhetetlen ellenfélként álltak egymással szemben.
Rákóczi első pillanattól kezdve felismerte, hogy a Habsburgokkal szembeforduló magyar nemzeti küzdelemnek elsőrendű érdeke, hogy a harcias szerb határőröket maga mellé állítsa. Ha ez sikerül, több tízezer edzett katonával erősödik a-függetlenségi harc tábora (ugyanannyival gyöngül az ellenség), a kuruc hadsereget nem fenyegeti hátbatámadás veszélye, biztosítja a hátország nyugalmát, s lehetővé teszi a közvetlen összeköttetést a török portával – hiszen a határt a szerb granicsár-ezredek őrizték.
Már 1698-ban, a Habsburg-ellenes összeesküvés első tervezgetései során, kapcsolatot keresett tehát Csernojevics Arzén pátriárkával. A legjobbkor: a szerbek ugyanis elégedetlenkedtek, főleg a már megtelepült részük, mert az udvar azt vitatta, hogy rájuk nem vonatkoznak a kiváltságok, elrendelte, hogy fizessék a hadiadót, amit azok megtagadtak. Csernojevics talán arra is rádöbbent, hogy a két nép ellenségeskedése nem vezethet jóra, s az itt élő szerbek érdeke a magyarokkal való együttműködést kívánja. Annyi bizonyos, hogy megegyezés jött létre köztük mely szerint a szerbek 40 000 katonával támogatják a Bécs-ellenes küzdelmet. Rákóczi — a későbbiekből visszakövetkeztetve — az 1690-es kiváltságok elismerését, ígérhette.
A Csernojevics és Rákóczi közti megegyezés kipattanása nagy megütközést keltett az udvarban, s voltak, akik úgy vélték, hogy a pátriárkát hűtlenségért törvény elé kell állítani. Végül mégis az elfogatás ellen döntöttek, mert félős volt, hogy a szerbek nem néznék tétlenül főpapjuk elhurcolását, aki ellen egyébként sem volt írásbeli bizonyíték. Az összeesküvés amúgy is meghiúsulván, elégnek látszott, ha ráijesztenek a pátriárkára. Bécsbe rendelték tehát, s nem is engedték haza. Ahogy a haditanács már később megindokolta: így szem előtt van, s nem kell attól tartani, hogy a rácok a rebellis magyarok mellé állnak.
A bécsújhelyi börtönből 1701 novemberében Lengyelországba menekült Rákóczi továbbra is mint bizonyos dologgal számolt a rácok csatlakozásával. Ebben az értelemben tájékoztatta Bercsényi is XIV. Lajos francia királyt már 1701 nyarán, mondván, hogy az ország déli határvédelmét biztosító rác helyőrségek „nagyon elégedetlenek” a bécsi udvar politikájával, amely megpróbálta őket gyarmati függőségbe vonni („réduire en colonie”), és „erősen hajlanak a felkelésre”.
1703 júniusában — Rákóczival egyetértésben — úgy ítélte meg, hogy ha a rácoknak rendes zsoldot ígérnek, s előlegként köztük 5—6000 tallért szétosztanak, közülük „több ezer” fegyveres megnyerhető. A belőlük szervezett ezredekkel azután eredménnyel támadhatnák Stájerországot, mert — írta — a rácok „természettől fogva jó katonák és a hadakozáshoz minden szükségessel rendelkeznek”.
A rácok azonban nemhogy Rákóczi mellé álltak volna, hanem szembefordultak vele, s 1703 júliusában a marosi és váradi helyőrségek végigpusztították a kuruccá lett Bihar megyei falvakat. Rákóczi hadat küldött ellenük.
Ahogy XIV. Lajos Varsóban tartózkodó követének, Bonnac márkinak írta: hadai mindenütt győzelmesen nyomulnak előre, s „a németeknek” csak egy reménysége maradt, a rácok. Meg kell akadályoznia a császári és a rác csapatok egyesülését. 1703. augusztus 6-án hajnalban a kuruc sereg meglepte a váradolaszi szerb katonai palánkot és a benne levőket kardélre hányta.
A váradolaszi rácokon aratott győzelem után három nappal, augusztus 9-én, a székelyhídi táborból Rákóczi nyílt levelet bocsátott ki „ezen megnyomorodott magyar hazánkban lakozó vagy vitézkedő rác nemzetnek, minden tiszteinek, alattok való rácságnak és helyeknek minden lakosinak” címezve. Elmondja benne, hogy a harcot „… édes magyar hazánk régi dicsőséges szabadságának, törvényes igazságának felszabadítására és az elviselhetetlen, törvénytelen, kegyetlen igának kivetésére” indította. Tudja, hogy „ezen mindenkor fegyverhez szokott rác nemzet is a német igának nem kevés búját, bosszúját szenvedte, holott az német hittel, ígérettel, fegyverviselő szabadság helyett súlyos porciózó zaklatással, s executiós kínzással minden irgalmasság nélkül kínzotta ezen hajdani hadi becsülettel vitézkedő rácságot.” Hogy majdan ők is részesedhessenek „országunk régi dicsőséges szabadságában”, elrendeli : „valaki magyar hazánkban lakos … rác maga szabadságának örül, fogjon fegyvert, kötelezze édes hazánk szolgálatjára magát”. Ő pedig megígéri, „hogy fiúrul-fiúra, maradékról-maradékra oly szabadságban lesznek, hogy sehol senkinek semmi adót nem adnak, minden rác városok, amelyek most hazánk szabadsága mellett fegyvert fognak, valamint más hajdú városok oly szabadsággal fognak élni •és egyedül csak fegyverükkel fogják hazájukat szolgálni.” Ha azonban nem állnak .a szabadság mellé — végződik a pátenslevél —, sőt a német oldalán fognak fegyvert, „úgy amint máris némely Váradra gyűlt rácok elkezdették vala”, akkor „minden könyörületesség nélkül öletjük, vágatjuk, sőt a gyermeket is kardra hányatjuk, és Isten boldogétván fegyverünket, egészlen kigyökereztetjük a magyar „hazábul az egész rácságot,… egyszóval hazánk árulóinak és ellenségének fognak tartatni.” Nem is érdemelnek mást, „akik hazánknak javát veszik, mégis ellenünk támadnak.”
Szeptember 17-én a tokaji táborból Bercsényi Miklós, mint a kuruc hadak főgenerálisa, maga is kiáltvánnyal fordult a rácokhoz. Hivatkozva Rákóczi pátens-levelére, megismétli az ígéretet, hogy ha melléjük állnak, „valamint a hajdúvárosiak, országunkban oly nemesi szabadságban lésznek”, az viszont „aki vesztét keresi és inkább csúfja és jobbágya akar lenni a németnek, mintsem régi dicsőséges szabadságában élni” az a „fegyver kegyetlenségének” vettetik alá.
Szeptember 18-án pedig Rákóczi megküldeti a székelyhídi kiáltványt Jovan Tököli-Popovicnek (az egykorúak csak rác Tökölinek vagy Tököli Jánosnak nevezték), az aradi rác határ-őrezredek parancsnokának. Rákóczi nagyon bízott kiáltványa sikerében, annál inkább, mert a Hunyad megyei rác katonaság egy része nyár végén kapitányostól a kurucokhoz állt, s a Duna -Tisza köziek is hajlandóságot mutattak erre.
Károlyi Sándort is azért küldte 1703 októberében a Bácskába, mert az ott élő rácok meghódolását remélte. A Maros-vidéki rácok azonban mereven ellenséges’ magatartást tanúsítottak. Tököli-Popovic a neki küldött levélre nem is válaszolt, s a kiáltványt felküldte Bécsbe, a haditanácsnak. A haditanács korábban maga is olyan híreket kapott Magyarországról, hogy a rácok egyelőre haboznak, hová csatlakozzanak.
A hír nagy riadalmat keltett Bécsben, amit csak fokozott a beküldött Rákóczi-, majd Bercsényi-féle kiáltvány. Ezt a helyzetet a császárvárosban internált Csrnojevics pátriárka alkalmasnak találta a rácok kiváltságos helyzetének megerősítésére. 1703 szeptemberében Lipót császárhoz fordult, s a szerbeknek adott valamennyi korábbi privilégium megerősítését kérte.
A haditanács igen melegen ajánlotta a kérés teljesítését, s november 22-én már utasították is az udvari kamarát az okmány kiállítására. Aláírására azonban egyelőre még nem került sor, Lipót király is várta az ellenszolgáltatást. Ugyancsak november 22-én jóindulatáról biztosította a pátriárkát s felszólította, mozgósítsa híveit a „tumultuánsok” ellen. Útlevelet is küldött neki (majd három évi bécsi internálás után), hogy bejárhassa a rác határőrvidéket, s egyben kilátásba helyezte „az illy nemzetnek adott kiváltságok” megújítását, magának a pátriárkának pedig a szecsői uradalmat és 300 forint évi kegydíjat ígért.
1703 végén Csernojevics a rácok nevében hűséget ígért az uralkodónak, s azt, hogy fegyveresen is fölkelnek a „rebellisek” ellen. A pátriárka állásfoglalása nagyon lecsökkentette a kibékülési törekvések reményét, még a megegyezésre hajló bácskai rácok is visszahúzódtak.
1704 legelején egyes kuruc generálisok, a Dunántúl vagy a Duna – Tisza közén hadakozó csapatvezérek sorozatosan újabb felszólításokkal, kiáltványokkal fordultak a rácokhoz, de már számba vehető visszhang vagy eredmény nélkül. A sorozatos rác pusztítások, a dél-dunántúli és Duna – Tisza közi magyar települések fenyegetett helyzete azonban megoldást kívánt, s Rákóczi számára szinte kötelezőileg írta elő, hogy ha békésen nem lehet, fegyverrel rendezze a helyzetet.
Mielőtt azonban végső eszközhöz folyamodott volna, még egyszer megkísérelte a megegyezést. Ezt célozta az egri vár 1704. április 16-án aláírt megadási feltételeinek az a pontja is, mely a várvédő rác katonaság számára a magyarokéval azonos elbánást biztosított, s még vagyonuk megtartását is engedélyezte – , ez a szerbek körében kedvező, visszhangot váltott ki.
Ezt követte a fejedelem újabb kiáltványa, 1704. április 30-án, a dunapataji táborból, melyben még egyszer csatlakozásra hívta a rácokat. „Minthogy egész armadánkkal indultunk a Dunán túl való földre, olly véggel, hogy valakik igazságos igyünk mellett szerencséssen boldoguló fegyverünknek ellenségeinek lenni magokat declarálják, akár rác, akár más nemzet legyen, azokat tűzzel s vassal végképpen elpusztítsuk. Akartuk azért kegyelmességünket declarálnunk, és a Duna mellett s ott körül levő rác s egyéb akármelly nemzetet intenünk: ha fegyverünk s hadaink keménységét magokon tapasztalni nem akarják, sőt oltalmunk alatt magok bátorságos megmaradásokat továbbra is kívánják, hűségüknek megbizonyítására egy hét alatt hódoljanak meg… Különben egész armadánkkal reájok menvén végképen tűz s vas s fegyver által elpusztíttatjuk.”
1704. júniusában II. Rákóczi Ferenc Duna-Földvár és Paks tájékán tartózkodott mintegy 7000 embert kitevő seregével. Itt határozta el, hogy ő maga indul a délvidéki rácok ellen, hogy azokat szétverje és az országból kikergesse.
Eleinte Rákóczi mindent megtett és nagy súlyt helyezett arra, hogy a rácokat, ezt a bár fegyelmetlen és garázda, de kitűnő katonaanyagot szolgáltató népet a maga ügyének megnyerje, de e tekintetben nem tudott célt érni, mert azok következetesen a császár mellett maradtak.
A rácok egy része a császári seregtestek kötelékében harcoltak, más részük pedig önálló testekben, részint a császáriak hadműveleteit támogató, részint prédaszerzés céljából saját szakállukra kezdeményezett vállalatokban vettek részt.
A császári seregben Rákóczi ellen harcoló rác milíciánál még sokkal nagyobb pusztítást okoztak azok a garázda rác tömegek, amelyek egész Nagykőrösig, Nagyváradig felhatolva, vandál módon pusztították az Alföldet és gyilkolták annak népét. Egyik főfészkük a Bácskában volt.
Rákóczi megindítandó hadjáratának legközelebbi céljául tehát ennek a vidéknek megtisztítását tűzte ki s azután Szeged alá készült, hogy ezt a fontos pontot, mint az akkor még török hódoltság alatt lévő Tisza–Maros vidék végvárát, hatalmába kerítse.
Június 29.-én indult el Rákóczi 5000 emberrel Baján át Bács felé. Katonái könyörtelenül pusztították a kezükbe került fegyveres rácokat s a szerb lakosságot sem kímélték. Közeledésének hírére egyébként a megriadt rác lakosság részint a Szerémségbe, részint a még török fennhatóság alatt álló temesi tartományba menekült. Egy részük a mocsaras vidékek nádasaiba húzódott, de a kurucok azokból nagyobbára kipörzsölték őket.
Rákóczinak ugyan nem volt ínyére az efféle hadviselés. „Éreztem, hogy e hadjárat nem igen válik becsületemre, – írja emlékirataiban, – de nem akarta seregét a prédálásban korlátozni, hogy kedvét ne szegje.”
Július 8.-án Bács alá érve, annak parancsnoka, Fluck ezredes az erődöt minden ellenállás nélkül, első felszólításra átadta. Innen tovább vonulva, 12.-én Titelnél szétverte a rácok ottani több ezer főnyi táborát, mire a vár is meghódolt.
Innen Rákóczi seregével a Tisza mentén fölfelé haladva, július 21.-én Szeged alá ért és az oda visszavonult szerbeket nyomban megtámadta. A várost és a külső palánkokat ismételt megrohanással néhány nap alatt be is vette, de ahhoz kevés volt a reménye, hogy kevés és gyenge tüzérségével 400 császári katona, 3 torony, 4 bástya és mély árok által védett várat is elfoglalja.
Mindazonáltal majd egy teljes hónapig kénytelen volt a város alatt maradni, mert súlyosan megbetegedett s e vidéken orvos nem lévén, azt a bányavárosokból kellett hozatnia.
Eközben vette hírét, hogy az erdélyiek július 6.-iki gyulafehérvári gyűlésükön fejedelmükké választották, de másrészt itt kapta meg azt a lesújtó hírt is, hogy a császáriak és szövetségeseik a francia-bajor seregen Höchstädtnél fényes diadalt arattak.
„Ezen esemény – írja Rákóczi emlékirataiban – minden reménytől megfosztott, a bajor fejedelemmel egyesülhetnem; pedig ez volt az egyedüli alapja az általam megkezdett háborúnak, melynek nehézségeit előre látám vala.”
Nem férhet hozzá kétség, hogy mind Rákóczi, mint Bercsényi főleg a francia-bajor sereggel való egyesülésre alapították a fölkelés sikere felől táplált reményeiket. Annál kellemetlenebbül érintette az említett hír Rákóczit, mert ő nem régen, augusztus 9.-én Michelt, a konstantinápolyi francia követnek néhány hónap óta nála tartózkodó titkárát, azzal az utasítással küldte Párisba, adná elő királyának, hogy, ha tőle gyors segély nem érkezik, úgy ő kénytelen lesz a császárral megbékülni, amit a nemesség is nagyon kezd már óhajtani, látván, hogy az ígéretek nem teljesíttetnek. Jelentse továbbá királyának, hogy az ő serege jelenleg 5000 főre olvadt le, mert fölkelői zsoldot nem kapván, az utóbb bekövetkezett kedvezőtlen események után szétfutottak. Hogy ő a császáriaknak sikerrel ellenállhasson, legalább 15.000 főnyi zsoldos hadra volna szüksége; küldjön tehát ő felsége pénzt. Szükséges ezenkívül, hogy a király ezenfelül 6000 gyalogos és 2000 lovas albánt fogadjon melléje zsoldjába. Ez az a segély, melyet tőle a magyar nemzet vár; ha ezt s a szükséges pénzt meg nem kapja, úgy kénytelen a békét elfogadni.
A lesújtó hírre való tekintettel mindenesetre kapóra jött Bercsényi üzenete, hogy siessen Gyöngyösre, a Bécsből érkezett újabb fegyverszüneti ajánlatok megvitatására. Egyben a temesvári pasától is kapott üzenetet Rákóczi, hogy miután a törökök Szegedet a karlovici békében kifejezetten Lipót császárnak engedték át, ha a kurucok oda bevonulnak, esetleg a törökök érdekeivel kerülnek összeütközésbe.
Ezt Rákóczi ki akarta kerülni s így augusztus közepén elvonult Szeged alól.