2022. OKTÓBER 1. – OKTÓBERI BAMBULÁS

Szerző: | okt 1, 2022 | Vírusnapló, Archívum, Irodalom, Költészet, Kultúra, Relaxáció, Szerelem, Zene

autumn forest

Jellemző rám, – mostanában különösen – hogy késve reagálok, vagy valóságosan is lemaradok a saját élményvilágom eseményeiről… A szemlélődő embernél ez gyakori… Egyszerű szemlélő hajlamos lehet ezt bambaságnak mondani… Drága Édesapám gyakran mondta, derékigérő koromban, amikor mélyebben kezdtem a valósan látszó dolgok mögé el-elrévedni: – Kisfiam, tátva van a szád…! Én meg visszaelevenedvén, csak annyit feleltem rá: – Tudom, én hagytam nyitva.! Mire ő: – Csak, tudod, ez az én beosztásomban kicsit kellemetlen… A jóhumorú igazgatóbácsi-papa, persze nagyon jól tudta, hogy a 10 éves körüli, “fatökű” kisfia nagyon is érti az emeltszintű iróniát és legbelül büszke volt, hogy a gyerek is olyan “belegondolós” lesz, mint, amilyen ő volt.

Na, így jártam én most (is) ezzel a sokbajú szeptemberrel… Tátott szájjal nézem a világot, zenész szóval, “mibe van”, mibe tekeredik, mifelé masíroz, vagy mivel fogja ki- és megváltani magát… ?! Mit mondjak, van is mire tátani a számat…! Aztán ilyenkor szoktam – immár élemedetten használva fejszerveimet – becsukni a szám, a szemem és kinyitni a füleimet… mert talán a Hangoknak még lehet hinni… A szükségszerű helyen, a véletlen, egyáltalán nem véletlenszerű szeszélye folytán, egy netéterben kerestem valami értelmes szót. Latinovitsunk igéző hangját meghallván, éppen erre a sorra érkeztem meg: “Isten felé fülel egy agg süket.” Aztán (rá)keresés: Megvan! Kosztolányi Dezső: Szeptemberi áhítatNajóvan, gondoltam, ezt a szeptembert is jól lekéstem, vagy mégsem?! Zenél a vers, ahogy a színészkirály hangján hallgatom… Ez az! A Patétikus szonátával, Schumann-nal, illő dolog lenne a zene világnapját és az ősz első napját együtt köszönteni… Kollár naplóbátyám tegnapi “kihívós”, Janus Pannonius-tól való alhasi költőiségét ellenpontozva, az ő ösztönzését magamra véve, most valami éteri, életszerelmes művészetet idéznők – a világ eredeti kerekségét efelől is példázván… Járd csak végig velem, kedves olvasó-hallgató, hallgatva-olvasó az én mai élménybolyongásomat!

don

Kosztolányi Dezső:

SZEPTEMBERI ÁHÍTAT

Szeptemberi reggel, fogj glóriádba,
ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap,
most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya
s szememből az önkívület kicsap,
emelj magadhoz. Föl-föl, még ez egyszer,
halál fölé, a régi romokon,
segíts nekem, szeptember, ne eressz el,
testvéri ősz, forrón-égő rokon.
Én nem dadogtam halvány istenekhez
hideglelős és reszkető imát,
mindig feléd fordultam, mert hideg lesz,
pogány igazság, roppant napvilág.
Méltó vagyok hozzád: nézd, itten állok,
még sok hívő száj büszkén emleget,
vérembe nőnek a termékeny álmok
s nők sem vihognak a hátam megett.
Nem is kívánok egy pincét kiinni,
vagy egy cukrászdát, vendéglőt megenni,
csak az élet örök kincsébe hinni
s a semmiség előtt még újra lenni.
Ki érleled a tőkén a gerezdet,
én pártfogóm és császárom, vezess,
az életem a sors kezébe reszket,
de lelkem és gerincem egyenes.
 

Uralkodásra a karom erős még,
adj kortyaidból nékem, végtelen
s te aranyozd, aki vagy a dicsőség,
még most se rút, nem-őszülő fejem.
 

Érett belét mutatja, lásd, a dinnye,
fehér fogától villog vörös inye,
kövér virágba bújik a darázs ma,
a hosszú út után selymes garage-ba,
méztől dagadva megreped a szőlő
s a boldogságtól elnémul a szóló.
 

Bizony, csodás ország, ahova jöttünk,
mint hogyha a perc szárnyakon osonna,
el-nem múló vendégség van köröttünk,
hosszú ebéd és még hosszabb uzsonna.
Húgom virágokat kötöz a kertbe,
aranytálban mosakszik reggelente
s ha visszatér az erdőn alkonyatkor,
a csillagokról ráhull az aranypor.
 

Olyan ez éppen, mint gyermekkoromba.
A felnőttek érthetlenül beszélnek
egymás között, minden nesz oly goromba,
estente búgó hangja van a szélnek,
tán megriadt lenn egy sötét falombtól
s a télre, sárra és halálra gondol.
 

Aztán a délután is furcsa nékem,
hogy a napot árnyékok temetik,
a zongorán, mint hajdan a vidéken,
örvénylik a Sonata pathétique,
bukdácsol a billentyűn tompa búban
az édes elmebeteg, árva Schumann
s mert nem lehet már jobban sírnia,
száján kacag a schizophrénia.
 

Nem volt a föld még soha ily csodás,
a fák között mondhatlan suttogás,
a fák fölött szallag, beszegve kancsal
fénnyel, lilába lángoló naranccsal,
az alkonyat csókot hajít a ködnek
és rózsaszín hullámokon fürödnek.
Miféle ország, mondd, e gyermek-ország,
miféle régen elsüllyedt mennyország?
 

Jaj, minden oly szép, még a csúnya is,
a fájdalom, a koldusgúnya is,
jaj, hadd mutassam e kis templomot,
mely déli tűzben csöndesen lobog.
Imádkozó lány, száján néma sóhaj,
mint mélyen-alvó, ferde szemgolyóval,
vakok meresztik égre szemüket,
Isten felé fülel egy agg süket.
 

Vagy nézd az estét, a kormos zavarba
kis műhelyébe dolgozik a varga,
csöpp láng előtt, szegényen és hiába,
mint régi képen, ódon bibliába.
 

Most az eső zuhog le feketén,
most a sötétbe valami ragyog,
mint bűvös négyszögön a mese-fény,
fekete esőn arany-ablakok.
Künn a vihar, elfáradt, lassu rívás,
benn villanyfénynél őszi takarítás,
a készülődés télre, az ígéret
s az ámulattól szinte égig érek.
 

A csillagok ma, mondd, miért nagyobbak
s mint a kisikált sárgaréz-edények
a konyha délutánján mért ragyognak?
Mit akar tőlem ez a titkos élet?
Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket?
Ki fényesít eget és hegyeket?
Mily pantheizmus játszik egyre vélem,
hogy századok emlékét visszaélem?
Az Orion süvegje mért parázsló?
Miért hogy mindent lanyha pára mos?
Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló?
Miért csodálkozol, csodálatos?
 
Szép életem, lobogj, lobogj tovább,
cél nélkül, éjen és homályon át.
Állj meg, te óra és dőlj össze, naptár,
te rothadó gondoktól régi magtár.
Ifjúságom zászlói úszva, lassan
röpüljetek az ünnepi magasban.
 

Két lélektáncoltatást is ajánlok, mint zenével játszódó művészetrajongó! 1. Hallgatva és olvasni a verset együtt, kétszeres átélés fokozatát adja 2. Beethoven zongoraszonátájának első tételének zenehullámaira viszont gyönyörűen rá lehet olvasni a költeményt és egyszer csak azt fogod érezni, hogy Barenboim mester, patétikus érzéssel kíséri Kosztolányinkat, vagyis ezúttal Téged… Nekem csodálatosan sikerült… Felemelő kísérletezést kívánok Neked is !

Csak a legnagyobbakkal dolgozunk…

A szeptembert tekintsük utólag egy Nagy Újrakezdés (szándékosan magyar szóval, mert angolul ma már ez mást is jelent) első nyögésének és reméljük, hogy az október nagy légvételt, felsóhajtást hoz és lélegzethez jut ez az eszméletlenségére eszmélő világ…!

Sok tanulmányban olvastam már, hogy a bambulás, mentálisan egészséges, hasznos elmeállapot… Tartsatok velem ebben is! Ha pedig, mondjuk én egy nagy-nagy “háttérhatalom lennék”, legszívesebben egy naaagy-naaagy Planetáris Bambulást bocsátanék az egész világra… Nagyon ránkférne néhány hónapnyi lemaradás és úgy, egy normálisabb, naaaaaagy-naaaaagy újraindítást…!

Kategóriák

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

Minden héten a legérdekesebb cikkeket elküldjük emailben.

Sikeresen feliratkozott a hírlevélre!