2022. OKTÓBER 19. – SZERDA: OLASZORSZÁGBÓL JELENTKEZIK TORNAI HELGA               

Szerző: | okt 18, 2022 | Irodalom, Tárca

Rippl-Rónai József: Kékruhás lány virágos kalapban
Rippl-Rónai József: Kékruhás lány virágos kalapban

Tornai Helga: Mese a szép öregkorról

Öregszik… egyre kellemetlenebbül, egyre utálatosabban – simított végig kisebb-nagyobb ráncokkal sűrűn barázdált arcán. A fogai – vicsorított most a tükörből rútul és gonoszul reá vicsorító asszonyra –, igaz, egy híjával megvannak még, de amelyeket kiidegeltek, azok… pfuj, milyen rondák! Milyen rettenetesen szürkék! – szörnyedt el. Jobb, ha társaságban többé már nem is nevet – gondolta. Egyetlen óvatos, icipici mosoly egy jóleső, nagy kacagás helyett. Csak legyen még kedve mosolyogni az embernek!

A haját – döntötte némileg oldalt a fejét – talán tényleg jobb lenne rövidebbre vágatni. A régi, dús, gesztenyebarna hajkorona helyén ma csak pár, nyamvadt, vörösre festett tincs! És ezek milyen komikusan lengenek minden mozdulatnál! Nem, annyira tényleg nem korlátolt, hogy ne tudná, mennyire röhejes a vállig érő viselethez ragaszkodni ennyire ritka hajjal. A férje szerint bohócot csinál magából. Úgy, mint Dénes, aki a bal füle környékén azért növeszti hosszúra azt az ott még előserkenő, vékonyka kis haját, hogy aztán azzal próbálja elfedni kopaszságát.

És ha hamarosan ő is kopaszodni fog, mint a nála csupán öt évvel idősebb unokatestvérei, az ikrek, Éva meg Márta? – rémült meg. Parókát fog hordani, mint ők? Amely esetleg az utcán – mindenki szeme láttára! – pattan le a kopasz fejéről? Vagy inkább a – szerencsés esetben még meglevővállig érő, vézna tincseiből köt majd diónyi kontyot, hogy az alá rejtse kopasz fejbúbját?

És ha pár év múlva ő is olyan csúnyán meghajlik, megpúposodik, mint Piroska, egykori padtársa a közgazdaságiban, akinél pedig egyenesebb testtartású embert soha nem ismert?

És ha a súlya tovább gyarapodik? húzta be a hasát. – A sok torna meg diéta ellenére már így is hét-nyolc kiló felkúszott rá – pillantott végig elégedetlenül a derekán.

És mi lesz, ha egy nap nem hordhat többé tűsarkút? – tévedt tekintete szomorúan vékony, formás bokájára. Mert öregkorban az ember tűsarkúban menthetetlenül elvágódik… a vásárcsarnok esős időben rémesen csúszós kövezetén… vagy a piacon botlik meg valamiben… átesik egy asztallábon, egy széklábon, egy kutyán, egy hanyagul földre tett kosáron… És akkor máris ott a combnyaktörés! Amely után, jó, tegyük fel, nem hal meg a szerencsétlen, és jár újra, mert megoperálták, de mi van, ha sántít majd? Mint a Bori, akit hol… hol is műtöttek? Ki is operálta, amikor a combnyaktörése volt? Ki is?

És mi lesz, ha… És mi lesz, ha… És mi lesz, ha… – ismételgette magában idegesen, majd hirtelen eszébe jutott, mit mondott a lánya nemrég. Próbálja meg elfogadni a korát! Fogadja el úgy, ahogy minden „normális gondolkodású, idősödő nő”! Barátkozzon meg vele! – tanácsolta. Micsoda baromság! Megbarátkozni a korával??! Elhinni a mesét a szép öregkorról??! Amikor végre igazándiból élvezheti az életet, mert nyugdíjas, mert határtalanul sok a szabad ideje, mert a lánya felnőtt, mert nincs már egyetlen sürgős feladata??! Amikor végre élhet a nap huszonnégy órájában csak saját magának, a hobbijainak, az álmainak??! Amikor a kedvére utazgathat, bejárhatja akár a fél földtekét??! Mert, hála istennek, korához képest az egészsége remek, a nyugdíja jó, a férjéé meg kitűnő??!

Nem, azért se! Nem fogja levágatni! – pöckölt a hajába mérgesen. És a szinte észrevehetetlen, bolhányi hallókészülékből se lesz semmi! – szorította össze ajkát dühösen. Hiába erőlködik Ágoston! Igaz, nem hall már úgy, ahogy kellene… de azért még nem süket! Egyébként… Hahh-hahh! – nevetett fel. – Néha határozottan előnyös a süketség. Mert a süket legalább nem hallja, ha őt öreg tyúknak titulálják. És ha nem csupán süket, hanem még vak is az ember, annál jobb! Akkor nem látja, ha őt egy taknyos szarházi megmosolyogja. Csak mert neki, a hatvanöt éves nőnek, már egy gondolattal több időre van szüksége ahhoz, hogy a buszállomáson az automatából egy kólát vásároljon, vagy hogy az üzletben a kosarába gyömöszölje a sok élelmiszert, amelyet ő mindig jó előre megvásárol. Hogy ne kelljen feltétlenül lemennie a boltba… akkor is, amikor havazik, és a Sass nem lapátolja el a járdáról a havat.

Apropó, a Sass, a házmester! – csapott a homlokára. Annak a felesége gyogyós! – lépett el a tükörtől, és vágta magát hanyatt a díványon. Mintha nem tudná magától is, hogy öregszik! „Hja, Krampelné, telnek az évek!” – kiáltotta oda neki viháncolva múltkor a lépcsőházban, amikor ő felfelé menet egy pillanatra megállt, hogy egy parányit kifújja magát. A legszívesebben nyakon vágta volna azt a gyogyós – vagy inkább szemtelen? – Sassnét! Viháncol??? Gúnyolódik őrajta?! Na, neki se lesz már kedve szívatni másokat tíz-tizenöt év múlva! Ha egyáltalán élni fog még, s nem dobja fel sokkal előbb a talpát! Merthogy ő, Krampelné, lefogadja, hogy Sassék idióta kölyke, aki a Béresék szerint évek óta szipózik, kábszerezik, meg iszik is, mint a gödény, idő előtt sírba viszi az anyját!

Eleinte… – révedt tekintete ki az ablakon, el, el, nagyon messzire. Eleinte mennyire más volt! – szorította melléhez a dívány egyik párnáját, és érezte, egyszeriben milyen jóleső, meleg érzés járja át. – Dehogy fájt az évek múlása! Ellenkezőleg! Odavolt érte! Az uszoda öltözőjében alig bírt magával! Azt se tudta, hogyan hívja fel a figyelmet hónalja első szőrszálaira. „Neked is van már? Neked is nő már?” – mutatta büszkén hónaljszőrzetét törölközés közben a vele egyidős és a nála fiatalabb barátnőinek.

A melle is hogy megindult egyszeriben! És egyre nőtt, formásodott! Előbb még elfért a tenyerében, melltartóra se volt szükség. Aztán nagy lett, de nem túl nagy, és nem zavaróan nehéz. Leopárdbőr mintás melltartóban, ej, milyen felséges volt!

Határozottan tetszett magának tizenhét-tizennyolc évesen. És tetszett másoknak is! A nagyon helyes Bodrogi Palit hányszor rajtakapta, hogy óra alatt a szeme sarkából titokban őt stírolja! A nyakát, a mellét, a haját… És ha feleltetéskor nem is látta a Bodrogit, tisztán érezte, amint az közben az ő hangját, az ő száját, az ő mindenét habzsolja… habzsolja olthatatlan étvággyal.

És a munkások a házuk melletti építkezésen? Reggel, iskolába menet, alig lépett ki a kapun, és azok rögtön abbahagyták a csákányozást, a lapátolást, egyből megálltak a talicskáikkal, és munkaeszközeik nyelére, rúdjára támaszkodva bámulták őt sóvár tekintettel.

Ez az iránta tanúsított kendőzetlen figyelem, nyílt érdeklődés az első időkben jócskán zavarba ejtette. Megijedt, egyenest félt tőle! Fogalma se volt, hogyan kezelje. Merthogy, persze, rájött ő rögtön: hiába hajtja le a fejét, gyorsítja meg a lépteit, a munkások úgyis tudják, hogy ő hallja füttyögésük, sikamlós beszédük.

Eleinte megpróbálta elkerülni a kellemetlen találkozást. Bár az iskolába nem mehetett el otthonról már hajnalban, de tanítás után hazaérhetett a szokásosnál csak egy kicsit később, amikor a munkások már elmentek az építkezésről.

Hát igen, menekült a munkásoktól, a füttyögéseiktől, a pajzán megjegyzéseiktől. Menekült… Egészen addig, míg egy nap rájött, nem bánja már, ha a fiatalabb és helyesebb munkások füttyögnek meg incselkednek, évődnek vele. És amikor felépült a ház, emlékszik – hogyne emlékezne! –, egyszeriben annyira üres, unalmas lett az utcájuk, hogy… Hogy? – tűnődött. Hogy keresett magának a környékükön egy új építkezést! Hahh-ha! Hahh-ha! – nevetett fanyarul saját humorán. – Csak az hiányzott volna még!

Húszévesen – ölelte a párnát most végtelen nosztalgiával a lelkében – annyiszor dúdolta a sláger szövegét, hogy „nem csak a húszéveseké a világ”, de közben mindig arra gondolt, igazából egyedül az övék. Mert ők mindent megtehetnek, mindent elérhetnek. Mert ők erősebbek, leleményesebbek, vonzóbbak, mint bárki más.

Ő egyébként kivétel lesz! Harminc-, ötven-, hetvenévesen is erős, vonzó és győztes lesz! – tökélte el. Ő nem fog megráncosodni, megcsúnyulni, lelassulni! – fogadta meg több mint negyven évvel ezelőtt, amikor még a korzón hol bokáig érő, testhez simuló, kötött ruhában, hol meg falatnyi, a feneke aljából izgalmas centimétereket elővillantó, forrónadrágban grasszált, amikor még senki nem nézett át úgy őrajta, mintha csak puszta levegő volna, amikor őt a nők a tekintetükkel gyilkolták, a férfiak meg majd felfalták!

Aztán megismerkedett Ágostonnal… összeházasodtak… megszületett Adélka, pillantott most elérzékenyülve a lánya falra akasztott, bekeretezett fényképére. Nem, a terhesség, a szülés nem ártott alakjának. Bár ekkor már nem viselt izgalmas forrónadrágot, se testhez simuló, kötött ruhát, továbbra is minduntalan utána fordultak. És integethetett ő a zebrához közeledő férfi autósoknak, hogy ne lassítsanak, ne álljanak meg, persze, hogy fékezett és megállt mindegyik! Hogy mialatt ő átmegy előttük az úttesten, szemüket csinos idomain legeltessék!

Negyvenévesen azonban élete mintha fordulóponthoz érkezett volna. Elbizonytalanodott. Elkedvetlenedett. A bőre, érezte, már nem olyan üde, vonzó, mint szeretné. Pedig milyen szorgosan krémezte az arcát, a lábát és mindenét! Három-négy liter vizet ivott naponta! Órákat aerobikozott, amikor tehette! És minden este egy teljes órát futott! Ennek ellenére képtelen volt feltartóztatni az idő múlását. Csoda-e hát, ha elszontyolodott?!

Ha egy nála fiatalabb nő csöppent a hétvégén Marciéknál összesereglő baráti társaságba, a férfiak tekintete már nem őrajta, hanem ezen a nőn függött. És ő mondhatott bármi okosat, szellemeset, ezt ők meg se hallották. Természetes, hogy bosszantotta az új helyzet. Ki nem állta! Pedig – sóhajtott – ez még csak a kezdet volt! Mert ötven-, hatvanévesen már akkor sem hallották… hallgatták azt, amit ő mond, amikor fiatalabb konkurens a láthatáron se volt. És ekkortájt már nem is látták. Nyomták az autósok a zebrához közeledve is a gázpedált. Mintha ő ott se volna! És ha véletlenül mégis észrevették, kelletlenül lassítottak, és arcukra olyan kifejezés ült, amilyet ő az utóbbi időben már az Ágoston arcán is annyiszor megfigyelt. Ágoston persze váltig tagadja! Hogy jut neki eszébe ilyen bolondokat beszélni! – mondja. Hogy az arcáról lerína az elégedetlenség, a bosszúság, a türelmetlenség, amikor a nejével van?! Hogy rohadtul unná már?! Hogy rettenetesen irritálná, hogy a neje létezik még egyáltalán?! Azt állítja, hogy ő már látni se akarja a nőt, akiért egyszer a csillagokat is lehozta volna az égből?! Azzal vádolja, hogy ő reggel az ágyban azonnal becsukja a szemét, amint a felesége meg kinyitja?! Csak hogy ne kelljen vele egy szót se váltania?! És valóban komolyan gondolja, hogy ő azért fordul lefekvéskor a baljára, hogy ne lássa a feleségét, aki közben meg az ő jobbján a lámpafénynél vetkőzik?!

De vajon tényleg Ágoston hibája, ha a hosszú házasság alatt elillant belőle a kezdeti, heves vágy, kíváncsiság a felesége iránt? – töprengett. Hibáztathatja-e őt azért, mert reggel már nem kívánja a feleségével való ébredést? Este meg még kevésbé a vele való lefekvést?! Hibáztathatja-e őt azért, ha belőle, Krampel Ágostonnéból, született Dohány Adélból, mostanra ennyire unalmas, idős, öreg asszony lett?!

Hogy is volt tavasszal a Pipacsban? Bevitte a kosztümöt a próbafülkébe… és nem a férjének, hanem saját magának nem volt kedve megnézni Krampelnét a tükörben! Úgy vette meg végül a szép selyemkosztümöt, hogy fel se próbálta. Egyébként, ha lehetett volna, meg se veszi. Adélka volt annyira rajta a vásárláson. Azt akarta, hogy a doktorija védésén ne csupán ő, hanem az anyja is új ruhában legyen. Meglett hát a kosztüm. Napokkal a védés előtt aztán csak felpróbálta, nehogy már valami miatt végül mégse legyen jó. Hónaljban húzzon… esetleg derékban szoruljon… Milyen kellemes meglepetés érte, amikor meglátta magát a tükörben! A kosztüm kifejezetten jól állt rajta! De annyira mégse, hogy Ágoston elájult volna a látványtól. „Jó!” – vakkantotta oda neki kurtán, amikor ő az új kosztümben, s az ahhoz vásárolt szép kiegészítőkben, csábosan ellejtett előtte.

De tulajdonképpen mit várt Ágostontól? Világéletében nyűgnek talált mindent, ami öltözködéssel és szépítkezéssel kapcsolatos. A haját is inkább levágattatná vele rövidre, csak ne legyen több gond vele! Meg a csúf hallókészüléket is idő előtt a fülébe dugná, hogy a nagyothallás kérdését örökre elintézzék! És mit mondott neki Ágoston a minap is, amikor ő szörnyen megfázott?! Öltözzön fel rendesen, vegyen fel vastag gyapjúharisnyát! Mit divatozik?! Nem huszonéves már! Nem kell már férjet fognia magának! Hmm, mintha nem éppen Ágoston hajtotta volna annyira a házasságot!

De most a kosztümre visszatérve… Mivel Ágoston nem méltatta különösebb figyelemre se a kosztümöt, se őt, ő bizony lement az utcára. Megnézni, hogy így, véleménye szerint felettébb jól és csinosan öltözve, másokra milyen benyomást tesz. De a remélt hatás elmaradt! Senkit nem bűvölt el. Néhány idősebb nőt leszámítva – akik természetesen csak a stílusát akarták lekoppintani! –, ugyanúgy átnéztek rajta, mint mindig. Hiába húzta ki magát, hiába lépdelt ringó csípővel, roppant csábosan.

„Anyukám, fantasztikus voltál!” mondta neki a lánya a doktorija védésének estjén, amikor kijöttek az étteremből, ahol Adélka barátaival, ismerőseivel ünnepelték a nagy eseményt. „Mindenki odavolt érted!” – lelkendezett. – „Istenien áll az új kosztümöd! Tíz évet nyugodtan letagadhatnál benne! Ha nem az anyám volnál, féltékeny volnék rád!” – mondta nevetve.

Adélka elfogult lenne vele szemben? – villant át rajta a gondolat. Frászt!! – vágta bele öklét a párnába. Maga is észrevette a szokatlan figyelmet, érdeklődést irányában. Ez Pest, gondolta akkor. Otthon talán meg se merik nézni őt a férfiak, vélte. Merthogy egy kisvárosban mindenkit szemmel tartanak. Ha nincs a férfiak mellett a feleségük, akkor árgus szemmel figyeli őket a feleség egyik barátnője vagy rokona vagy egy mindig mások után leskelődő szomszédasszony. A nők meg, hacsak nem vénséges vén csotrogányok már, irigyek egymásra. Az irigység beléjük fojtja a dicséretet. Egy elismerő pillantás helyett inkább tettetett közönnyel átnéznek a náluk vonzóbb nőn, mintha semmi különöset, elragadót nem látnának. Savanyú a szőlő.

Így érvelt ott Pesten – tűnődött. De hülye volt! – állapította meg. Bebeszélte magának, hogy itthon félelemből vagy irigységből nem nézik meg. Hazugság! Egyszerűen öreg, unalmas figura, azért nem kíváncsiak már rá, se új kosztümben, se régiben. Hisz sok évvel ezelőtt is voltak féltékeny feleségek, besúgni kész rokonok, barátnők, szomszédasszonyok, és ez mégse gátolta a férfiakat abban, hogy odafütyüljenek neki, utána forduljanak…

De akkor Pesten mégis mi történt? – próbálta kitalálni. Az öröm, a lányára való büszkeség tette volna őt aznap érdekessé, vonzóvá? Talán.

Hogy is volt aznap? Hogy is? tűnődött. Ágostonnal a reggeli gyorssal érkezett Pestre. A vonaton és a Déliben még a szokásos közöny. Utána a taxiban hasonlóképp. A parkon átvágva, a hatalmas platánok alatt sétálók meg a padokon ücsörgők közt dettó. Az egyetem fiatalokkal zsúfolt folyosóján hajszálra ugyanaz. A védés alatt? Valaki felfigyelt már rá? Nem, ezt nem tudná megmondani. Ő a teremben csak Adélkára koncentrált.

Amikor kijöttek a védésről, akkor változott meg minden. Kinn a folyosón… vagy ott még nem, csak lenn a büfében? Mindenesetre a metrón, a buszon, az üzletben, este az étteremben, éjjel a taxiban őt mindenki észrevette már. Kedvesek voltak hozzá, átadták neki a helyüket, a pénztárnál a sorban előreengedték, az éjjeli taxis meg szinte kiemelte az autóból. És előtte, még az étteremben… micsoda rendkívüli figyelemmel tüntette ki őt az a sármos, fekete hajú pincér! Még bókolt is neki! Mintha Ágoston ott se ült volna mellette! A vacsora alatt egyébként szinte mindenki odament az asztalukhoz. És milyen kedvesek, figyelmesek voltak hozzá! Még a nők is! A lánya barátnői… Ez az! – ugrott fel izgatottan a díványról. – Megvan!

Hát persze, hogy öregszik… hogy nem a régi már! De a drága kenceficéknél, a testet-lelket sanyargató diétáknál, a fárasztó edzéseknél tud ő sokkal jobbat! És még új kosztüm se kell hozzá! A férfiak majd ismét észreveszik, figyelnek rá, körbeudvarolják… és nem csupán Pesten! A kedvét, az örömét keresik, lesik majd itthon is!

– Ágoston! – hajtotta be a lakásajtót a háta mögött. – Ágoston! Ágoston! Ágoston! – kiabált a lépcsőházban lefelé rohanva. – Ágoston! – nyitotta rá a pinceajtót a férjére.

– Gázömlés? Földrengés? Tűzvész? – pillantott fel satupadjáról férje meglepődve.

– Igazad van! – kiáltotta ő.

– No, ezt az újságot! – jegyezte meg Ágoston gúnyosan.

És ő meghallotta gúnyt. De tudta, most fontosabb, sürgősebb dolga is van, mint férje gúnyolódásával foglalkozni. Pontosan érezte, ezúttal nincs vesztegetni való idő… ezúttal hülyeség lenne megsértődni… ezúttal beszélni kell, nem pedig sértődötten hallgatni!

– Adélkának le kell jönnie Pestről! Itt kell, hogy állása legyen. És férjhez kell mennie az Alajoshoz. Helyes, okos, rendes fiú az az Alajos – hadarta.

– És az egyetemi állásával, a fényes karrierjével, amiről te mindig ódákat zengsz, mi lesz?

– Nem kell lemondania róla. Az egyetemnek van itt kihelyezett tanszéke! De ha… ha Adélka nem jön le Pestről, és nem megy mielőbb férjhez… – kezdte, majd hirtelen elhallgatott.

– Akkor mi lesz? – emelte rá tekintetét a férje kíváncsian.

– Kifut az időből. Pár év múlva talán már nem lehet gyereke.

– Nocsak, nocsak! – mosolyodott el a férfi. – De sürgős lett a házasság meg a gyerek egyszeriben! De mindehhez ugyan miért kellene lejönnie Pestről? Miért ne költözhetne fel hozzá Alajos? – vette felesége arcát vizsgálódó tekintettel szemügyre.

– Nem te mondod mindig, hogy Adélka itt nagyobb hasznunk venné?! – mondta erre ő élesen.

És közben olyan érzés kerítette hatalmába, amely eddig még soha. Azt kívánta, férje bárcsak közömbösen átnézne rajta. Hogy zavarta most Ágoston kíváncsi, vizsgálódó tekintete! Egy megfelelő ürüggyel elmenekült hát előle.

Vajon átlátott férje a szitán? Belelátott az ő gondolataiba? – tűnődött aztán, hanyatt fekve a díványon ismét. – És őt önzőnek találta? Pedig ha tudná… ha tudná, hogy nem csupán őróla van szó, hanem Adélkáról is! Most még megnézik, mert fiatal, szép, vonzó.

Pesten a taxis csak beszélt, beszélt Adélkával… flörtölt vele az Üllői út majd teljes hosszában. Őt, az idős nőt csak azért segítette ki a taxiból, hogy a fiatalra jó benyomást tegyen. Ha a sármos pincér neki, az idős asszonynak bókolt az étteremben, az is csak Adélka miatt történt. Bókjával az asztalnál ülő szemrevaló teremtést, nem annak anyját akarta meghódítani. És ha a már nem különösebben fiatal férfiak a metrón meg a buszon átadták a helyük, abban ne lett volna része a vele utazó, gyönyörű Adélkának?

No már most… Adélka harminchárom éves. Egy-két jó éve van még, de aztán? Ha nem születik gyereke… Ha nem lesz neki egy lánya, milyen sors vár rá? – töprengett.

Ágoston tényleg belelátott volna az ő gondolataiba? – morfondírozott egyre csak. Olvasott, mint nyitott könyvben, felesége vágyaiban? Látta bennük a három generáció három Adélját együtt? Őt, a legöregebbet, kilencvenévesen, a lányukat majd hatvanévesen és a legfiatalabb, egyelőre még meg se született, Adélt huszonévesen? Látta őket egy helyes, igen finom fiatalember társaságában? Amint a férfi a Fő utcából nyíló parkban, igazi lovag módjára, nagy udvariasan hol egyiküknek, hol másikuknak nyújtja karját séta közben? Látta, milyen figyelmes, türelmes a fiatalember mind a három nővel? Látta, milyen kedvesen mosolyog rájuk? És tán még hallotta azt is, amint dicséri az ő kitűnő ízlésük, parfümük meg ruhájuk?

Ágoston tényleg belelátott volna az ő gondolataiba? És vajon megsértődött? Azért, mert őt otthon hagyták?

Milyen nagy buta! Csak kérnie kell! Ha akarja, őt is magukkal viszik a parkba! Már hogy ne vinnék! A család legfiatalabb Adéljába szerelmes, helyes, finom fiatalember a százéves, de a botjával még ide-oda eltotyogó nagyapához is kétségtelenül figyelmes lesz. Segít majd neki leülni a padra, meghallgatja szívesen a katonatörténeit és megdicséri humorát. Nyugodt lehet hát Ágoston: A FIATALEMBER BEARANYOZZA NEKI IS AZ ÖREGKORÁT!

In Front of a Villa Jozsef Rippl Ronai Oil Painting
Rippl-Rónai József: Villa előtt

Kategóriák

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

Minden héten a legérdekesebb cikkeket elküldjük emailben.

Sikeresen feliratkozott a hírlevélre!