A VÍRUSNAPLÓ mai bejegyzésében a magyarországi kolbász nemzetségnek szeretnék emléket állítani. A kolbászok XIII-XVI. században, a nagykunsági szállásterületen, Heves és Külső-Szolnok vármegyében éltek. Genetikailag ma is itt vannak közöttünk – azaz, mi magyarok valójában egy kicsit kolbászok is vagyunk.
A kipcsakok
A kipcsakok török nép volt a középkorban, illetve a turkológiában a kipcsak egy összefoglaló név is, amely az altaji nyelvcsaládhoz tartozó köztörök nyelvek egyik népes ágát jelöli.
Eredetileg a kimekek törzsszövetségéhez tartoztak és a Tobol és az Isim folyók középső folyásának vidékén éltek.
A 11. század közepén kiváltak a kimek törzsszövetségtől és csatlakoztak az ekkor tőlük délre lakó kunok és szárik (sárga ujgurok) törzseihez kialakítva a kipcsak-sári-kun törzsszövetséget. A törzsszövetség nyugat felé kezdett terjeszkedni, és a 11. század utolsó harmadára már az Al-Dunáig uralták a sztyeppét.
Európában a vegyes etnikumú törzsszövetséget kunok, kumánok, kipcsakok, polovecek, kanglik néven is ismerték, valójában csak egy részük volt kipcsak. A kipcsaknak vagy a középkori forrásokban kunnak nevezett népcsoport egy töredéke, a tatárjárás elől Magyarország területére menekült. A kipcsak-török népek irodalmának és a köztörök nyelvek közé tartozó nyelvének legrégibb, legfontosabb nyelvemléke a Codex Cumanicus.
A 11. század első felében a keletről érkező ázsiai kunok és sárga ujgurok (szárik) kiszorították addigi lakóhelyükről az Aral-tó mellékén az addig ott élő úzokat, valamint a tőlük keletre, a Balhas-tó felé lakó türkméneket. A kipcsakok részei lettek az újonnan formálódó kipcsak-szári-kun törzsszövetségnek, amelyik 1070 körülre sztyeppét a Balhas-tótól már az Al-Dunáig ellenőrizte.
Ekkortól lehetetlen megállapítani, a törzsszövetség mely etnikumai hol laktak, az európai források kunok, kumánok, polovecek, kipcsakok, kanglik néven is ismerték őket.
A kumán az ótörökben „fakó, halvány sárgás”, a polovec az oroszban „halványsárga, sápadt” jelentésű. Ezek a névváltozatok a szárik, azaz „sárga” ujgurok nevéből jön, akik szőkés hajukról kapták ezt a jelzőt, ami a tokhárokkal való korábbi keveredésük következménye. De ekkorra már ezeket a neveket az egész törzsszövetségre használták a források, ezért a kipcsakok története már elválaszthatatlan az ázsiai kunokétól.
A kunok hatalmas ázsiai területeket birtokló törzsszövetségére a mongolok előrenyomuló hódító hadjárata mért megsemmisítő csapást 1223-ban a Kalka menti csatában. A kunok a 13. században kétszer is betelepültek a Magyar Királyságba, azonban mindkét alkalommal viszályokba keveredtek az akkorra már letelepült magyarokkal.
1227-ben Barc (Bejbarsz) és Membrok vezérek népeikkel együtt megkeresztelkedtek és elismerték a magyar királyt hűbérúrként. 1238-ban Batu kán legyőzte Kötöny kun fejedelem seregét. 1239-ben a menekülő Kötöny IV. Béla engedélyével népével beköltözött a magyar király területeire és a Tisza, Temes, Maros és Körös folyók mentét szállta meg. A tatárjárást követően egy részük tartósan megtelepedett az Alföldön és fokozatosan asszimilálódott.
A kipcsak vagy északnyugati nyelvek mára már kihalt nyelvei: besenyő, kun, örmény-kipcsak, mameluk-kipcsak. A Magyar Királyság területére betelepült kunok a 16. század végéig megőrizték a a török nyelvek kipcsak ágához tartozó nyelvüket. Ma élő legközelebbi rokonai többek között a kazak és kirgiz nyelv.
Olyan is előfordul például, hogy egyazon népcsoportot azonos idejű muszlim szerzők kipcsaknak, szláv források polovecnek, latin nyelvű szövegek pedig kumánnak (kunnak) neveznek. Egy, a Mongol Birodalomban 1255-ben térítőúton járt szerzetes pedig hol „kipcsak kunokat”, hol „kipcsaknak mondott kunokat” említ. Mindezek alapján a Magyar Királyságba költözött kunok is lehetnek kipcsakok. A XII-XIII. századra akkora volt a keveredés, hogy az esetleges etnikai kapcsolatot talán még maguk sem tudták volna visszavezetni. Ily módon akár kipcsak vér is folyhat némely magyar ereiben.
Kolbász-szék
A mai Nagykunság területén, a honfoglalás előtt szkíták, szarmata jazigok, hunok, avarok, bolgárok, sőt a római birodalmi időkben római zsoldosok is eljutottak a vidékre, és hosszabb-rövidebb ideig be is népesítették azt.
A honfoglalás idején a Kolbász-szék környékén kabar nemzetségek folytattak nomád életet, akik a 9. század végén az előre nyomuló magyarokkal együtt jöttek az országba, és Hohat (más források szerint Ohat) vezér vezetésével ezen a területen telepedtek le. Szálláshelyük központjának nevét Ohat-puszta ma is jelzi. Állattenyésztéssel, halászattal foglalkoztak.
A közvetlenül a honfoglalás után, a 10. században az Üllő nemzetség birtokába került, e birtoklás tényét őrzi a Kunmadaras déli határán elterülő Kis-Üllő és Nagy-Üllő lapos.
Később, egy 1270-ből származó oklevél tanúsága szerint a Tomaj nemzetség birtokába került, mely a kunmadarasi határ déli részéig is lenyúlt, magában foglalva a Kis- és Nagy-Üllőt, és a Nagymező fábiánkai részét.
IV. Béla magyar király a tatárok elől menekülő kipcsak törzseknek adott letelepedési engedélyt, de a magyarok ellenszenvvel viseltettek irántuk, és nekik támadtak, s a kipcsak nemzetség Bulgáriába távozott.
A bevonuló tatár seregek felégették Gergelyt és Gacsát, amelyek soha többé nem épültek újjá. Kunmadaras mai területének szomszédságába, a dúlás után IV. Béla a kipcsak Olas (vagy Ohat) nemzetségét költöztette.
A kolbászok
III. László királynak a kunok részére 1279 augusztus 10-én kelt szabadalmi levele szorosan körülírja a kunok köz- és magánjogi helyzetét, de szállásaik helyrajzi körülírását nem adja. Csak a későbbi oklevelek egybevetéséből lehet megállapítani, hogy a kunok első szállásai hét székre oszlottak, úgymint: Hontor, Mizse, Kecskemét, Halas, Zentelt, Kolbász és Berény.
Kolbászszék, 13. sz.-16. sz.: nagykun szállásterület és kapitányság Heves és Külső-Szolnok vármegyében.
Kolbászfalva, középszolnoki helység Váradnak a török uralom alá jutása és az 1682 év közötti időben pusztúlt el.
Kolbazvanfalva (1410), Kolbazfalwa (1424), Kolbasfalwa (1461), Kolbosfalva (1595), rendszerint középszolnoki helység.
Balka fiának Sandrinnak, meg Drág fiainak Imrének és Sandrinnak Kolbazvanfalva birtokáról Kusalyi Jakcsi György fiai; János, László és Dénes elhajtottak nyolcz jobbágyot, egyet felakasztottak, továbbá felgyujtották Tótfalu birtokot, a miért utóbbiak ellen 1410-ben vizsgálat folyik.
Kolbászfalu birtokot 1451-ben Báthori Szaniszló fiának, Istvánnak itélik Kusalyi Jakcsi László fiai: András és László ellenében.
1461 márcz. 23-dikán Kusalyi Jakcsi János tiltakozik az ellen, hogy a középszolnoki Kolbasfalwa birtokot, melyet ő elzálogosított Kusalyi Jakcsi Péternek, elfoglalta Béltelki Drágfi Miklós.
1462-ben bizonyos pénzösszeg átvétele mellett Kusalyi Jakcsi György visszabocsátotta Bélteki Drágfi Miklósnak.
1464-ben Kusalyi Jakcsi János – teljes kielégíttetése után – örökre visszabocsátotta Bélteki Drágfi Miklósnak.
1543-ban a középszolnoki Kolbazfalwán 1 kapu után adóztak Drágfi Gáspár jobbágyai, 2 szegény pedig felmentést nyert.
1549-ben a középszolnoki Kolbazfalwán 1 kapuszámnyi adóval rótták meg Drágfi özvegyének a jobbágyait, kiken kívül 2 szegény és 1 új ház is volt ekkor a helységben.
1577 április 29-dikén S. Báthori Kristóf Rátóti Gyulafi Lászlónak adományozza a középszolnoki Kolbazfalva birtokot, melyet János Zsigmond és Báthori István is neki adtak.
1595 október 12-én Báthori Zs. megengedte Rátóti Gyulafi Lászlónak, hogy a középszolnokvármegyei Kolbosfalva birtokával szabadon rendelkezzék.
Egy, kétségkívül XVI. századbeli jegyzék szerint a középszolnoki Kolbazfalva a Jakcsi-javakhoz tartozik.
Kolbazfalva puszta faluhelyet két egyenlő részre osztják, a mikor 1646 máj. 13-dikán néhai Barcsai Judit szilágycsehi jószágán megosztozkodnak Kapi György és Bethlen Farkasné Ostrosith Borbála, a kinek egy kolbaszfalui szökött jobbágynak a puszta telke jutott.
A magyar históriában a kolbász név IV. Béla király uralkodása idején tűnt fel. A kunoknak adományozott területen, a mai Kunmadaras helyén volt a Kolbászszék nevű település. Ez akkoriban a kun terület központja volt, Madaras, Asszonyszállás, Orgonda, Kunhegyes, Kolbászszeg, Kolbászszállás és Kakat tartozott hozzá. Ez a kun székhely 1663-ig létezett. Ekkor a törökök feldúlták, lakossága elmenekült, és soha nem épült újjá.
Kolbáz-szék – 1440-től vannak rá adatok, a Nagykunságban Kolbázszállás központtal valószínűleg az Olás nemzetség szállásterületét foglalta magában, de több nemzetség jelenléte is kimutatható.
A tatárok kivonulása után, 1243-ban IV.Béla király a kunokat visszahívta, és újból letelepítette őket Magyarországon. A letelepített kunoknak 7 nemzetsége volt, s mindegyik nemzetség külön széket alkotott. A 7 szék a következő: Hontorszék (jelenleg Fehér megyéhez tartozik), Mizseszék (jelenleg Pest megyéhez tartozik), Kecskemétszék (Kecskemét város nem tartozott Kecskemétszékhez, csupán a körülötte fekvő kunszállások), Halasszék (jelenleg részben Pest, részben Csongrád megyéhez tartozik), Szenteltszék (jelenleg Csanád-Torontál megyének egyik része, s átnyúlik Jugoszláviába), Berényszék (Jászság) és Kolbászszék. Kolbászszék Kemej megyéből lett kiszakítva a Hortobágy és Tur (jelenlegi néven Berettyó) folyók között.
Nevét Kolbász kun főúrtól nyerte, ki Kolbászszálláson (a jelenlegi Kolbász pusztán) lakott. Kolbász kun főúr nemzetségéhez tartozó ágak mindegyike többnyire külön szállást nyert lakhelyül (Karczag szállás, Csorbajánosszállás, Abcsikszállás, stb.). Kolbászszékből alakult idővel a Nagykun kerület, mely ma Nagykunság néven ismeretes.
A kunok eleinte a nekik kijelölt részeken állandó helyre nem telepedtek le, hanem hol itt, hol ott sátort ütve, ide-oda vándoroltak. Ezért IV.László király 1279-ben kiadott oklevelében elrendelte, hogy minden kun nemzetség azon a helyen szálljon meg, mely helyre IV.Béla király őket letelepítette, s egyben elrendelte, hogy a kun urak és kun nemesek az ország nemeseivel egy és ugyanazt a szabadságot élvezzék. E királyi oklevél a kunok alaptörvényének tekinthető.
Kolbászszéknek kitűnő legelői voltak, azért lakói főleg állattenyésztéssel foglalkoztak. Kolbász-szék egy részét azonban hajdan víz borította, minek következtében volt elég halászóhely is, mely a lakosságnak szintén bő jövedelmet nyújtott. A vizeken rengeteg vízimadár tanyázott. Ezeket szép tollúkért vadászták. Meg is gazdagodtak a kolbászszéki kunok ugyannyira, hogy a szomszédos magyar nemesek birtokait kezdték vétel útján megszerezni.
Így vették meg a kolbászszéki kunok 1397-ben a derzsi nemesektől Hegyes község felét, 1407-ben, pedig Hegyes község másik felét a rajta lévő Kázmérfoka, Sebesér és Kárászos nevű halastavakkal.
Zsigmond király Hőkuton 1399. január 5-én kelt oklevelében, majd Halason 1408. szeptember 27-én kiadott oklevelében utasította az egri káptalant arra, hogy Kolbászszállási Pál fia Endre és Miklós fia János kunokat s ezeknek érdektársait az általuk derzsi István fia Demetertől és érdektársaitól 1397-ben, majd 1407-ben megvett község birtokába iktassa be.
Kázmérfoka, Sebesér és Kárászos nevű lapályok jelenleg is meg vannak Kunhegyes északnyugati határában. Miklós fia János kolbászszállási kun Kolbász főúr leszármazottja volt, Pál fia Endre kun, pedig Kolbász testvérének, Aboskának leszármazottja.
Az egri káptalannak e birtokvételből eredő perben tett, 1420. évi jelentéséből kitűnik, hogy Hegyes községben, abban az időben malom is állt. A malom létezésének különös jelentősége van azért, mert búzatermelésre mutat, s azt bizonyítja, hogy a Kolbászszéken és az ezzel határos területeken nemcsak vizenyős helyek voltak, hanem búzatermelésre alkalmas földek is, mégpedig jóval a vizek szabályozása előtt. I.Mátyás király idejében hosszú időn át per volt folyamatban a hevesmegyei Hegyesegyháza birtoka iránt.
A peres felek egyrészről Kolbász leszármazói: Kenderesy Balázs, ennek testvére Barnabás, a nőtestvérüknek, Erzsébetnek fia Pál, másrészről Aboska leszármazója: Hegyesegyházai Lajos voltak. 1459. június 21-én a peres felek Bugán Guthi Országh Mihály nádor, kunok bírája előtt megjelentek, s akként egyeztek meg, hogy Lajos Hegyesegyháza fele részét Balázs, Barnabás és Pál békés birtokába átadja.
1520-ban Lajos Máté, ki valószínűleg a fent említett Lajos kun leszármazottja volt, hevesmegyei Hegyes községben lévő egyházát és nemesi udvartelkét a király neve és pecsétje alatt készített hamis oklevéllel testvérének, Lajos Mihálynak örökjoggal eladta. Ezt az oklevelet Verbőczy István kir. személynök megvizsgálta és hamisnak találta, minek következtében ez a birtok az ország régi törvényes szokása szerint a koronára szállt. II.Lajos király Budán, 1520. november 17-én kelt oklevelében az egész birtokot Kenderesy Mihálynak adományozta.
1522-ben hegyesi Lajos Gergely fia Mihály Budán II.Lajos király előtt Kenderesy Mihálynak különféle dolgaiban adott segítségeiért, a tőle felvett kölcsönért hevesmegyei Hegyes községbeli 3 jobbágytelkét, melyeknek egyikén Szil Fábián, másikán Csapó Endre lakik, a harmadik üres, s melyek különben is Kenderesy Mihálynál vannak zálogban, ugyanennek s örököseinek örökjoggal átvallotta.
A kunok és a szomszéd nemesek között a határvillongások sokszor véres összetűzésre adtak alkalmat. Ebből folyólag több törvénycikk intézkedése folytán az erre kiküldött nádori bíróság előtt több határper folyt le. – 1521. január 14-én Hegyes községben, e község – mely akkor részint II.Lajos király, részint Kenderesy továbbá a Losoncza Zsigmond tulajdonát képező Tomaj és Bánhalma és nánai Kompolt Ferenc birtokához tartozó Gyenda községek között. A határjáráson jelen voltak: II. Lajos kiküldöttjeként Baráth Mátyás várnai perjel, Báthory István nádor, Verböczy István királyi személynök, Elővölgyi János nádori ítélőmester ér, Nádasdy Albert kir. ügyigazgató.
A bíróság a feleket, szomszéd nemeseket és nem nemeseket egybe hívta, a határt bejárta, több tanút kihallgatott és megállapította, hogy Kenderesy Mihály és a többi nemesek, valamint a hegyesi kir. kunok e határjárás alkalmával kijelölt határok között fekvő földeknek szabad és békés használatában és birtokában voltak, csak a legközelebbi napokban háborították őket meg Losonczy Zsigmondnak Tomajon és Bánhalmán lakó jobbágyai. Határjelül kijelölték többek között a következő helyeket: Kettőshalom, Besenyőtelep (az itteni egyház helye), Kocsordos, Hármashalom, Sárpán (a jelenlegi Sáfrányhalom), Ásványhát, Kunsás, Gyolcsfenék, Kunülés, Borsere (vízfolyás), Borshalma, Kormóhalma, -Bölcsőér, Sebesér, Kakát vize, Köveshalom. Az ekként megjelölt határok között fekvő földeket a nádor Kenderesy Mihálynak és a többi nemeseknek, valamint a kir. kunoknak használati birtokukba adta.
A határjárásban említett Kunülésről régi öregek azt tartják, hogy annak helyén hajdan kunszállás volt. Kunhegyes és Gyenda határán feküdt. „Ülés” kun szó, mely a magyar nyelvben szállást jelent. Kunülésnek tehát a neve is azt mutatja, hogy helyén hajdan kunszállás volt. Besenyőtelek neve besenyő lakosokra mutat, kik valószínűleg Thonuzoba idején költöztek ide. A tiszaszentimrei út mentén, a jelenlegi Telekhalom környékén feküdt.
E határjárást a kunok előbbi használati joguk megszorítása miatt sérelmesnek találták, s orvoslás végett a külföldön időző királyhoz fordultak, ki 1523. április 3-án Ölmützben kiadott oklevelében a perújítást megengedte és utasította a nádort, hogy hazaérkezéséig a hozott ítélet végrehajtását függessze fel. A határ kiigazítását azonban a nádor nem teljesíthette, mert megakadályozta azt a török megjelenése és a bekövetkezett mohácsi vész.
1467-11 törvénycikk a jász-kunokat kincstári adó fizetésére kötelezte, az 1514: 111. t.c. a Jászságot és a Kunságot a korona jószágok között sorolja fel. Az 1514:XXIII. törvénycikk a jászkunokat több rendbeli szabadalmaiktól megfosztotta, s elrendeli hogy a jászok és kunok mind az adó és tized fizetésére, mind szolgálat tételére az ország más jobbágyai és parasztjai módjára köteleztessenek. Vannak történetírók, kik azt állítják, hogy a jász-kunokat azért sorozták a jobbágyok közé, mert 1514-ben Dózsa György csapatához csatlakoztak. Az 1655:IV. törvénycikk az előbbi jogaikat és kiváltságaikat visszaállította.
A KIPCSAK-KUN-KOLBÁSZ MIATYÁNK ÉS ALATTA SORONKÉNT A MAGYAR FORDÍTÁS
Biziη Atamïz, kim-siη köktä!
Mi Atyánk, aki (ki) vagy a mennyben (égben)!
.
Sentlensin Seniη adïη,
Szenteltessék meg a Te neved,
…
düšsün Seniη köηlüη,
szálljon le [közénk] (valósuljon meg) a Te óhajod (vágyad, kívánságod, akaratod),
.
nečik kim ĵerdä alay köktä!
amint a földön, úgy az égben (mennyben)!
.
Biziη ekmägimizni ber bizgä büt-bütün kündä!
A mi kenyerünket add meg nekünk mindennap (naponta)!
.
Ilt (elt) biziη minimizni (münimizni),
Ne vigyél bennünket a rosszba, [Vidd el (távoztasd el tőlünk) a mi bűnünket,]
.
nečik kim biz de iyermiz bizgä ötrü kelgengä!
amint (amiképpen) mi is megbocsátunk az ellenünk jövőnek (fordulónak)!
.
Iltme bizni ol ĵamanga,
Ne vigyél minket a rosszba (gonoszba),
.
qutqar bizni ol ĵamannan!
szabadíts meg minket a (ama) rossztól (gonosztól)!
.
Sen barsïη bu küčli, bu čïn iygi Teηri. Amen!
Te vagy ez az erős (hatalmas), ez az igazságos jó (szent) Isten. Amen!
ÉS A KOLBÁSZOK MAI LESZÁRMAZOTTJAI SÁMÁNDALT ADNAK ELŐ A SZIBÉRIAI SZTYEPPÉKEN:
Gala - torok éneklés, morin khuur
Enkush - torok éneklés, morin khuur
Jaya - tsuur, torok éneklés, furulya
Temka - tovshuur, vokál
A VÍRUSNAPLÓ állandó munkatársa, Kis-Kovács Henrik nyilatkozta, hogy ereiben kolbász-vér folyik. Kérdésünkre, hogy miért érzi ezt, azt felelte: „Sok kolbászt eszem, de legfőképpen a hosszú és vastag kolbászt szeretem. Tudom, hogy a kolbászt a kolbász nemzetség találta fel és én egy hagyománytisztelő magyar polgár vagyok.”