Egy elfelejtett botrány: az 1903. október 6-ai szegedi koszorúügy története
A századforduló magyar közfelfogásának sajátosságai közül bizonyára nem a legfontosabb az a tanúságos ellentétpár, mely a dolgozat témájául szolgál, mindazonáltal az itt taglalandó tudathasadásos állapotból eredő konfliktus számos, mára már történelmi csemegének számító esemény kiindulópontjává vált. Mi is ez a kettősség? Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc lelkes kultuszával egyazon időpontban élő – a birodalom egységének megóvásától vezérelt, császári Ferenc József-kultusz -, ami egy ideológiai vetülete volt Magyarország Monarchián belüli szerepéről folytatott vitának. Mert habár a szabadságharcot leverő zsarnok képe évtizedek alatt a kedves öreg Ferenc Jóskává szelídült is, a függetlenségi hagyományok ápolása, a kor fel-fellángoló nacionalizmusa megkerülhetetlenül feszült neki egy nemzetek feletti Habsburg-birodalom eszményének, s vált számos helyi és országos szintű konfliktus forrásává. Munkám célja a századelő Szegedének e folyamatba tartozó egyik legnagyobb botrányának, az 1903. október 6-ai ünnepi megemlékezések során kirobbant utcai összecsapások történetének bemutatása, ami példátlan módon néhány óra leforgása alatt ostromállapot kihirdetéséhez vezetett a városban.
A rendkívül heves indulatokat kirobbantó ügy megértéséhez szükséges némi korabeli belpolitikai háttérismertetés. Az 1903 őszén egy komoly parlamenti vitákat kiváltó kérdés került terítékre a hadsereg helyzete kapcsán. Az elégtelen és szervezetlen újoncozás, valamint a leszerelő katonák nagy száma közötti aránytalanság okán, a harckészültség szintentartására hivatkozva nem engedték leszerelni a 3 éves szolgálati idejét letöltött sorállományt. A kormány a szükségszerűséget és a rövid átmenetiséget emelte ki, míg az ellenzék az intézkedés törvénytelenségét hangsúlyozta.
Mindeközben – természetesen ettől függetlenül – a lapok lehozták az október 6-án tartandó ünnepségek szervezési híreit a részletes programokat. A gyásznapon mindkét korabeli napilap – a Szegedi Híradó és a Szegedi Napló – vezércikkben méltatta az aradi tizenhármak emlékét, amit az ilyenkor szokásos alkalmi írások és versek követtek. Az egyértelműen ellenzéki, függetlenségi párti Szegedi Napló arról is beszámol, hogy: „… Igaz öröm ragadja el a hideg prózai világban elfásult hevületünket, érezvén, hogy a mi fiainkba oltott szabadságvágy előbugvog még a kősziklából is, ha erőszakosan el akarják zárni útját az érvényesülés előtt.” A lap tudni véli, hogy a szerintük törvénytelenül visszatartott leszerelő magyar katonák K. u. K. 46. gyalogezred bakái is koszorút fognak elhelyezni a Kossuth-szobor talapzatánál. Amikor a lap megjelent még nem sejthették, hogy az újság még aznap este egy váratlan különszámmal fog jelentkezni a rendkívüli, egész Szegedet felbolygató események miatt.
Történt, hogy a katonák által titokban október 6-án hajnalban a Kossuth-szoborhoz helyezett koszorút Csallány Géza vezérőrnagy utasítására egy katonai járőr eltávolította, azt a rendőrségre vitte, majd az esetről jegyzőkönyvet készítettek. Ez a kora délelőtti órákban történt, 9 óra körül, még az ünnepségek kezdete előtt. A megemlékezések kezdetekor a koszorúk hiányát látva, valamint a szemtanúk elbeszéléseitől feldühödve, az ünneplő tömeg a városháza elé vonult, s ott követelte a koszorúk visszaadását. Magába a városházába Polczner Jenő országgyűlési képviselő vezetésével egy, a város tekintélyes polgáraiból álló küldöttség ment. Rajner József rendőrkapitány távollétében Szűcs József alkapitány engedett a nyomásnak, s elrendelte a koszorú visszahelyezését. A rövid tárgyalásokat követően az előkerült koszorút a városháza egyik ablakából bemutatták a lent várakozó, egyre nyugtalanabb tömegnek. Ez óriási ovációt váltott ki. A visszaszerzett koszorúval a tömeg a Széchenyi térről újból a Klauzál térre vonult, ahol nagy lelkesedéssel egy létrát kerítve a koszorút a Kossuth-szobor kardjára helyezték. Ekkor Polczner Jenő lépett a szobor talapzatára, s a korabeli beszámoló szerint „Lelkesült hangon a felháborodástól remegve mesélte el a rendőrség szobájában történteket. Magából kikelve a legrútabb, legszentségtelenebb kegyeletsértésnek nevezte azt a gaz merényletet, amely a város százezer főnyi lakosságának kvalifikálhatatlan arczulcsapása.” A szónoklat többszöri viharos éljenzést váltott ki, majd a jelenlévők két részre szakadva, azon két tiszt lakása elé vonultak, akik közvetlenül felügyelték a koszorú eltávolítását. Mind Barucza százados, mind pedig Sándor főhadnagy lakásának ablakait beverték, majd a tömeg Kossuth-nótákat énekelve szétoszlott. A rendzavarás hírére a lak-tanyából katonákat rendeltek ki az érintett lakások, valamint a Petőfi Sándor sugárúton lévő tiszti étkezde védelmére.
Ezalatt a város két köztiszteletben álló személyisége dr. Kószó István és dr. Lipcsey Károly az egész szegedi polgárság nevében tiltakozó táviratot adott fel a honvédelmi miniszternek az ügy kivizsgálását követelve. Mindeközben a hadsereg sem maradt tétlen. Délután 2 órakor Csallány térparancsnok utasítására két század honvéd vonult a Klauzál térre visszaszedendő a koszorút. A szobor körül posztoló rendőrök megpróbáltak ellenállni, de eltaszigálták őket, majd rövid habozás után – a magyar sorkatonák kezdetben nem engedelmeskedtek – leszedték a koszorút.
Ennek villámgyorsan híre ment, s a visszavonuló katonákat hirtelen összeverődő egyre nagyobb tömeg követte. Rövid köpdösés után kőzápor hullott a visszavonuló két századra, és amikor az egyik közlegény fejen találva eszméletlenül elterült a földön, a katonák visszafordultak, s szuronyt szegezve oszlatták fel a tömeget, majd folytatták az útjukat a laktanya felé. A kődobálók újból gyorsan összeverődtek, így a katonaság megismételte a szuronyrohamot. Ez sem hozott túl nagy eredményt, mert alig értek be a Mars téri kaszárnyába, az épület előtt szép számú helybeli polgár gyúlt össze. Megindult, vagy inkább folytatódott a kődobálás, ezúttal célpontokként a laktanya ablakai szolgáltak, melyeknek csörömpölését üdvrivalgással fogadták. Erre a katonák újból megjelentek a laktanya kapuja előtt, s felsorakozva élesre töltöttek fegyvereiket, majd szétverték az „ostromlókat.” A zsinagógáig visszahúzódó csoportokat a megérkező lovasrendőrök rohama szórta szét.
Mialatt a laktanya ostroma lezajlott a zavargások hírére a városházán rendkívüli tanácsülést hívtak össze, amit azonnal megkezdve meghallgatták a rendőrkapitány beszámolóját, majd a friss utcai csetepaté nyomán kiáltványt intéztek a lakossághoz:
POLGÁROK
A mai nap sajnálatos eseményeinek hatása alatta város tanácsa kötelességének tartotta, hogy sürgősen gondoskodjék a város nyugalmának helyreállításáról és a város közösségén ejtett súlyos sérelem orvoslásáról. E czélból távirati úton tett kimerítő jelentést a belügyi kormánynál. Felkérjük tehát a város polgárságát, hogy a város tanácsának ezen intézkedéseiben megnyugodva, a helyzet komolyságához mért önérzetes és méltóságteljes higgadt magatartásával támogassa a hatóságot.
Kelt Szegeden, 1903. évi október 6-án
A Városi Tanács
A kiáltványnak nem sok foganatja volt, a kora esti órákban a Kossuth-szobornál ismét izgatott tömeg csoportosult, majd Polczner Jenő függetlenségi párti képviselő lakása elé vonultak. Maga a képviselő a szegedi Kossuth kultusz helyi apostolaként, a szobor felállításának egyik kezdeményezőjeként volt ismert városszerte. Polczner lakása előtt Becsey Károly próbálta nyugalomra inteni a jelenlévőket. Próbálkozása hiábavalónak bizonyult, mintegy 500 polgár és 300 diák vonult a kaszárnya elé. A már jól ismert forgatókönyvnek megfelelően megindult a kődobálás, mire dobpergés közepette szuronyt szegezve két század katona rontott ki a laktanyából. A csoport a koszorú visszaadását követelte, amire a levegőbe leadott sortűz volt a válasz. Még így is öt sebesült maradt a kövezeten, mire a tüntetők szétfutottak. A kaszárnya főkapujához és sarkaihoz erős őrséget állítottak, az utcákon szakaszokra osztva egy századnyi huszár járőrözött, további két század gyalogos Csallány Géza térparancsnok lakása körül vont gyűrűt.
Eközben – immár többedszerre – nagy tömeg gyűlt össze a Kossuth-szobornál. Itt rövidesen megjelent az egyik sebesült, Fodor István, aki bekötött fejjel, felkötött karral adta elő a Mars téren történteket. Erre több rendőr megpróbálta az egyre forróbb hangulatú ülésről eltávolítani, s a rendőrségre vinni Fodort, de a tömeg elállta útjukat, és Fonyó joghallgató rövid izgatott beszéde közben kiszabadították Fodort. Ezalatt egyetemisták gyülekeztek a Bitó Vendéglőben, és a következő proklamációt fogalmazták meg:
POLGÁRTÁRSAK, MAGYAROK!
Október 6-át ünnepeljük! Jöjjetek ma este 8 órakor a Bitó vendéglője elé! Onnan indulunk. Megkoszorúzzuk a dicső honvédek emlékoszlopát• Végül Kossuth apánk szobra ele is elmegyünk. Jöjjetek el mindannyian!
Szegedi egyetemi polgárok.
A felhívás nyomán este 7 órára több ezren gyűltek egybe. Elhelyezték a polgárság koszorúját a Kossuth-szobornál, majd Pásztor József joghallgató intette nyugalomra a jelenlévőket. Ennek végeztével este 8 körül zászlókat lobogtatva újból Polczner lakása elé vonultak, megéljenezve a népszerű képviselőt. Innen egv jóval kisebb csoport a Tisza Lajos körúton rendezett tüntető körmenetet, végül a Kárász utcán visszakanyarodva a Klauzál térre mentek. Este 10 órakor létszámban megerősödve Barucza lakása ellen vonultak, hogy beverjék ablakait. A katonai őrség azonban visszanyomta őket, s a figyelmeztető lövések hatására szétfutottak. Ezen események hatására a városban még több katonai járőr szóródott szét, több helyen került sor atrocitásokra.
A teljesen váratlanul bekövetkezett felfordulást nem mindenki bírta idegekkel a katonák közül sem. Egy járőrparancsnok még az előadás után a színházból kitódulok ellen is szuronyrohamot vezényelt, ami egy könnyebb sebesülést és néhány női ájulást eredményezett. A nap folyamán a katonaság részéről egy tiszt és számos közlegény a rendőrség részéről két közrendőr sebesült meg. A polgári sérültek száma nem ismert, mindazonáltal több tucatra tehető. A kedélyeket nem csillapították a szárnyra kelt a rémhírek sem. Történetek keletkeztek a kardlapozó, a tömeg sűrűjébe lövöldöző tisztekről, a hajnali koszorút elhelyező katonák fogdába vetéséről. Ez utóbbinak volt is némi alapja, mivel a laktanyán belül néhány napra lecsuktak három koszorúzással gyanúsított katonát. Arra a hírre, hogy Lugosról éjjel 11-kor katonai erősítés érkezik Szegedre mintegy 1000-1500 fős tömeg verődött össze a pályaudvarnál, hogy kőzáporral fogadhassák az érkezőket. A pályaudvarhoz jelentős rendőri és katonai erőket vezényeltek ki, de itt már elég volt a lovasrendőrök határozott fellépése a csoport szétkergetéséhez.
A mozgalmas nap záróakkordjaként éjjel 11-kor még a Szegedi Napló szerkesztősége előtt volt szimpátiatüntetés, hangosan éltetve az ellenzéki lapot. Másnapra a forrongás lecsillapodott, kezdetét vette a kivizsgálás, a magyarázatkeresés, Nyilvánvalóan indulat is maradt még elég, pl. az üvegesek egy része felhívást intézett kollégáikhoz , hogy a tisztek lakásán bevert ablakokat ne javítsák ki „hogy mindenki szemmel láthassa a hazafiatlanok lakásainak megbé-lyegzését.” A sajtó természetesen katonai merényletet emlegetett Szeged népe ellen.
A Szegedi Napló még 7-én újabb, ezúttal egy lapos rendkívüli kiadásban ismertette Kossuth Ferencnek a Függetlenségi Párt elnökének kiáltványát, amiben támogatásáról biztosította a szegedieket. Ugyanezen a napon a rendkívüli szegedi közgyűlés feliratot intézett a belügyminiszterhez, melyben törvénytelennek ítélték a katonai közbeavatkozást és példás büntetést követeltek a felelősöknek. Néhány nappal később a szegedi közgyűlés tiltakozásul megtagadta az adók beszedését, de ezt a határozatot az egyébként a közgyűlés által is támogatott új Tisza-kormány megsemmisítette. A Honvédelmi Minisztérium részéről a nyilvánosság előtt legelőször Gromov Dezső államtitkár nyilatkozott. Ő természetesen jogszerűnek találta a katonai eljárást, azonban szerinte a rendőrség követett el hibákat, ugyanis törvényileg tiltott, hogy a hadsereg, vagy annak nevében bárki bárhol koszorúzzon, ezért a rendőröknek kellett volna intézkedni.
Ehelyett épp a koszorút védelmezték törvénytelenül. Hamarosan nyilatkozott Csallány Géza is az MTI munkatársának. Sajnálkozott a történtek miatt, mivel korábban a katonaság és a polgárok együttműködése példaértékű volt. Hangsúlyozta azt a meggyőződését, hogy a koszorút nem katonák készítették, de mert a hadsereg nevében történt, így a katonai szabályzat értelmében kellett eljárni. Valótlannak nevezte a hírt, miszerint parancs lett volna sortűzre, mindössze két lövés dördült, a többi sérülés kézitusa eredménye, melyet önvédelemből vívtak katonái.
A koszorúügy élénk visszhangot váltott ki országszerte. Az elkövetkező napokban egymást váltották a különböző városok, testületek delegációi, akik tüntetőleg koszorúztak a szegedi Kossuth-szobornál, mint pl. Kecskemét város küldöttsége, szolnoki diákok, budapesti egyetemisták, bécsi magyarok. Október 8-tól miniszteri biztos kezdte meg az események kivizsgálását, aminek következtében megnevezett bűnbakként novemberi 15-én Csallány Géza térparancsnokot beosztásából felmentették.
Történetünk lassan feledésbe merült, de szűk százhúsz év után sem tanúság nélküli felidézni, hogy déd- és ükapáink nemzedékét még milyen eszmék mozgatták, és ezért mire voltak képesek.
