A FÉLELEM JELEI AZ AGYBAN
Az érzelmeim központi szerepet játszanak a viselkedésemben, gondolkodásban. Az érzelmeim elszabadulásának lehetnek nemkívánatos következményei, ezért igyekeszem érzelmeimen uralkodni, és az értelem uralmát fenntartani.
Az érzelmek kialakulásának első lépése a környezet változása. A második lépés az, hogy a környezet változására (félek, hogy a szerelmem elhagy) automatikus testi változások jelennek meg (izmain megfeszülnek, és felmegy a vérnyomásom). Az érzelmek egyik legjellemzőbb tulajdonságai erősen testiek, az autonóm idegrendszer folyamatain keresztül nyilvánulnak meg. A testi folyamatokba sok minden beletartozhat: szájszárazság, hevesebb szívverés, a gyomor összehúzódása.
Nálam, az érzelmet kiváltó ok rohama után következik a bánat, amely pszichikai fájdalomérzet, a kilátástalan állapot és tehetetlenségérzet miatt.
Megint az elméletre hívatkozva: a bánat vagy lelki fájdalom a velünk született emberi hat alapvető érzelem egyike, az öröm, a harag, a meglepődés, a félelem és az undor mellett. A bánat gyakorii kísérőjelensége a sírás.
Bánatos periódusomat a félem érzet követi: ez egy lehangoló érzés, amit az észlelt fenyegetés kelt bennem. Megjegyzem, hogy nálam a félelem szinte mindig jövőbeli eseményekhez kapcsolódik, mint például egy folyamatosan romló helyzet vagy egy szituáció folytatása, ami elfogadhatatlan.
A pszihológusok szerint a félelem kapcsolatban áll számos érzelmi állapottal, beleértve az aggódást, szorongást, rémületet, a horrort, a pánikot és a rettegést. A félelem megtapasztalása után még sokáig fennmaradhat a tudatalattiban, ahol rémálmok formájában előtörhetnek, vagy egy még erősebb formában, az éjszakai rettegésben.
A rettegés egy akut, jellegzetes formája a félelemnek. Ez egy közvetlen, személyes veszély nyomasztó érzése. A félelmet le lehet írni különböző időszakokkal attól függően, hogy mekkora fokú félelmet tapasztalunk – enyhe figyelmeztetéstől kezdve egészen szélsőséges is lehet.
A félelem elvezethet a rettegésig, mely egy közvetlen, személyes veszély nyomasztó érzése. Bár a félelem egy tanult érzés és az emberi természet része. A pszichológusok foglalkoztak azzal a feltevéssel, miszerint a haláltól való félelem motiválja az emberek vallási elkötelezettségét, és enyhítheti azt, az örök élet biztosításával. Azok az emberek, akik a legbiztosabbak a hitükben, és hetente járnak vallásos szertartásokra, azok félnek a legkevésbé a haláltól. Azok az emberek, akiknek laza vallásos hite van, ők a legaggódóbbak, és azok az emberek, akik nem vallásosak, közepesen félnek a haláltól. Más szóval a keresztény fundamentalizmus és a Biblia más szigorú értelmezései kapcsolatban állnak a nagyobb halálfélelemmel.
Végső elkeseredés utolsó lépése lehet az öngyilkosság, ennek okát gyakran tulajdonítják mentális zavarnak– mint például a depresszió, de legtöbb esetben a társas kapcsolatokban jelentkező megoldhatatlannak tűnő problémák – a szerelmi bánat vezet öngyilkossághoz.
A pszichológus szerint nincs öngyilkosságra immunis személy. Az öngyilkosok több mint kétharmada depressziós. A depresszív állapotot tartós búskomorság, elesettség, szomorúság, apátia, halálvágy jellemzi.
Gyakori módok közé tartozik az önakasztás, a növényvédőszerrel történő önmérgezés, és a lőfegyverek használata. Az arány férfiak körében magasabb mint a nőknél, és a nőkhöz viszonyítva férfiak között háromszor-négyszer valószínűbb, hogy öngyilkosságot követnek el.
A keresztény vallás hagyományosan Isten elleni bűnnek tekintik az öngyilkosságot az élet szentsége melletti meggyőződés miatt.
EGY HOZZÁM KÖZEL ÁLLÓ ÖNGYILKOS
„Juhász Gyula a régi magyar végeken, Szakolcán, Szigeten, Váradon, Léván, majd Makón tanárkodott tízegynéhány esztendőkig, amikor súlyosan megbetegedett és melankóliával a Moravcsik-klinikára került” – olvashatjuk a Magyar Hírlap 1929. december 25-ei számában, Magyar László cikkében. Betegségéből hosszan és egyáltalán nem véglegesen gyógyult ki, hozzátartozói „rábírták, hogy Budapestre menjen és ott vétesse föl magát valamilyen idegszanatóriumban”. „Pesten enyhült a depresszió. Már verseket is írt, gyönyörű, új Juhász-verseket, kiforrottabbakat, szebbeket, mélyebbeket, tökéletesebbeket a régieknél is”, baját képzelt betegségnek tartották, az „orvosok véleménye szerint (…) nem is betegség, ha ugyan a betegségbe vetett hit nem az”. Egy pesti klinikáról tért éppen haza boldogan, amikor „váratlanul ismét kiújult a depresszió. Öngyilkossági kísérletekkel rémítgette édesanyját, aki (…) bevitte a szegedi egyetem idegklinikájára”. A szegedi klinikán az orvosanalitikus dr. Rapaport Samu így nyilatkozott: „Juhász Gyula betegsége, egy úgynevezett kényszer-parapáthia, amellyel ma a modern lélekelemző tudomány teljes sikerrel birkózik meg. Véleményem szerint Juhász Gyula még ma is teljes mértékben visszaadható volna magának is, a társadalomnak is…”
Miskolczy Dezső akadémikus, a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet professzora Juhász Gyula betegsége és halála című tanulmányában tárgyalja részletesen Juhász Gyula kórtörténetét (megjelent az Igaz Szó 1964/2. számában). Abban olvashatjuk, hogy „Juhász Gyula 1929. november 22-től kezdve kilencszer volt a Szegedi Ideg- és Elmegyógyászati Klinika ápolásában”. Ám betegsége nem Szegeddel kezdődött, kialakulásához a tanulmány szerint hozzájárult, hogy Juhász „1906-tól 1929-ig naponta 1–1,5 liter bort fogyasztott és másfajta szeszes italt is, de azt rendszertelenül. Erős dohányos. (…) Mindig ideges volt. Először 1907-ben volt kifejezett depressziója, de munkáját rendesen végezte; a depressziója minden külső októl független volt, néhány hétig tartott. Azóta többször jelentkezett a kedélyi nyomottság öngyilkossági gondolatokkal”. Juhász ekkor ezt írja Babits Mihálynak: „…post tot discrimina et catastrophas rerum, itthon vagyok azzal a bizonyos súlyos idegalgiával és maupassanti la horlaik után – még mindig élek, sőt akarok is már.“ Aztán„1914-ben öngyilkosságot kísérelt meg, a golyó még most is benn van jobb mellkasában; akkor egy hónapig ápolták”.
„’Az élő halottak házába’ először 1917 tavaszán, Budapesten került (…) a Balassa utca 6. sz. alá, a Moravcsik Ernő vezette idegklinikára”, ahol egyéb kezelésen kívül ópiumkúrát is kapott, majd „1929 márciusától novemberig megint budapesti idegszanatóriumok lakója volt”, a Schwarzer Szanatóriumban ópiumkúrában, továbbá rendszeres göngyölésekben részesült. Kilényi Irma, Juhász Gyula titkára írja 1929. november 17-én Babits Mihálynak, hogy hazahozatala után négy nappal „’csonttá soványodva, állandó remegő szorongásban, gyötrő agynyomással ágyban fekszik, nem tud aludni és nem tud enni’, ’Szegény öreg édesanyja éjjel-nappal ápolja, mellette van, mert öngyilkos akar lenni, ezt véli egyedüli megoldásnak irtózatos helyzetében’.“
Juhász hullámzó kedélyállapotát a nyomott szakaszokban fájdalmas szorongások, szívtáji félelemérzet jellemezte, és a gondolat, hogy „énjét” elveszíti. Az volt a félelme, hogy „szellemi felépítménye“ megszűnik, és ezentúl csak vegetatív élet várja. Önvádlások léptek fel nála, attól tartott, hogy elkárhozik. Úgy vélte, „tönkretette magát az alkohollal. Vétett a család és a közösség ellen is, anyjának szenvedést okozott; a köznek is többet használhatott, többet produkálhatott volna.” 1917-től haláláig, azaz 1937-ig, 20 éven át egyre reménytelenebbül harcolt betegségével. Szanatóriumról szanatóriumra járt, válogatott kezeléseken és gyógyszeres kúrákon esett át, visszatérően a halál kívánta. Így ért véget az élete is, 1936 nyarán édesanyja, akinek Benedek Árpád dr. tanársegéd lelkére kötötte, hogy az altatót el kell rejteni előle, mert az öngyilkosság veszélye változatlanul fennáll, hazavitte a klinikáról. Egy év sem telt el, 1937. április 5-én este elaludt, és nem volt felébreszthető. Miskolczi leírja, hogy a „klinikáról való távozása óta állandóan lehangolt volt a költő, magába zárkózott, senkivel nem érintkezett, hozzátartozóival, édesanyjával sem beszélgetett, ha szólt is, elégedetlen hangon. Fél gramm veronállal tűrhetően aludt, étvágya is kielégítő volt, újságolvasáson kívül mással nem foglalkozott. (…) április 6-án édesanyja délelőtt tíz órakor nem tudta felkelteni. A szomszéd szobában levő veronálos doboz, amely az anya őrizete alatt állott, eltűnt, később másutt találták meg üresen. Nem tudják pontosan, hogy a doboz mennyi gyógyszert tartalmazott, arra is gyanakszanak, hogy a beteg a napi adagokat összegyűjtötte”.
„Juhász Gyula idegrendszerének a teherbíró képessége kezdettől fogva csekély fokú volt – összegez Miskolczi. – A pavlovi ’művészi’ idegrendszeri típusnak volt a szenvedő képviselője. Elődeitől kapott lelki alkatára szomorú teher nehezedett, a melancholiára való hajlam. Atyja szintén depressziós volt, és tényekkel eléggé bizonyított az, hogy a melancholiában az átöröklésnek döntő szerepe van. Vitathatatlan, hogy Juhász Gyula életsorsának kedvezőtlen alakulásában, és így bánataiban is a külső környezeti tényezőknek is igen nagy a jelentősége; az ő rendkívül érzékeny lelki egyensúlya olyan környezeti behatásokra is aránytalanul nagy kilengésekkel reagált, amelyek a pavlovi erős típusu idegrendszer birtokosának lelki egyensúlyát kevéssé, vagy alig ingatták volna meg.”