Sík Sándor (1889 – 1963) piarista tanár, tartományfőnök, költő, műfordító, irodalomtörténész, egyházi író, cserkészvezető, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja (1946–49), Kossuth-díjas (1948), a 20. század jelentős magyar lírikusa. Kutatási területe: a barokk korszak irodalma, az újabb irodalom esztétika, verstan.
1915-ben két hónapig tábori lelkészként szolgált Péterváradon. Budapesten 1929-ig tanított, amikor a Szegedi Egyetemen a Magyar Irodalomtörténeti Tanszék nyilvános rendes tanára lett. 1943. május 2-án ő keresztelte meg Radnóti Miklóst a budapesti Szent István-bazilikában.
Budapestre újra csak 1945-ben költözött, az Országos Köznevelési Tanács ügyvezető alelnökeként. 1946-ban rendjének tartományfőnöki tanácsosa, majd 1947. október 1-jétől magyarországi tartományfőnöke lett.
Mivel mindkét ágon zsidó származású volt, így az 1939-es második zsidótörvény hatálya alá tartozott, csak mentesítettként élte túl a vészkorszakot. Bár származása szerint zsidónak minősült, nem volt zsidó identitása, sokkal inkább magyar azonosságtudattal rendelkezett.
KÉT HÍRES MAGYAR ZSIDÓ SZEGEDEN
Sík Sándor és Radnóti Miklós mester és tanítvány viszonya, s a – lévén Sík katolikus pap, szó szerinti – „atyai” barátsága közismert, s viszonylag jól földolgozott. Plutarkhosz óta sajátos műfaj a párhuzamos életrajz, s Sík és Radnóti kapcsán is kínálkozik lehetőség néhány párhuzam megvonására. Úgy vélem, az egyik legfontosabb ezek közül a származás. Sík Sándor szülei – már születése előtt – az izraelita vallásról a katolikusra tértek. Radnóti – eredeti nevén Glatter – Miklós szülei zsidók voltak, s a költő (Gyarmati Fannival együtt) 1943-ban keresztelkedett meg. A katolicizmus első beavató szentségét – egyáltalán nem véletlenül – éppen kedves professzora, Sík Sándor szolgáltatta ki neki. (A másik jelentős közös életrajzi momentum lehet a gyermekkori haláltrauma, mindkettejük esetében a tudatalattiba szorulva. Idősebb Sík Sándor és Winternitz Flóra három kisgyermekét temette el Sík Sándor világrajövetele idején, a skarlát vitte el őket. Radnóti születésekor édesanyja – Grosz Ilona – és ikertestvére halt meg.)
Közös – Radnóti kifejezésével élve – „életproblémájuk” volt tehát a zsidó származás. Sík Sándort – bár katolikus pap és piarista szerzetes volt – a szélsőjobboldal támadta miatta az 1930–1940-es években. Radnóti Miklósnak pedig tragikus módon az életébe került ez az „életprobléma”. Amikor azonban előveszünk egy Sík- vagy Radnóti-kötetet nem föltétlenül a zsidóság jut eszünkbe. Leegyszerűsítve a dolgot: Sík Sándorról a modern katolikus líra és tudomány, Radnótiról a modern magyar költészet. S hogy mennyire volt tudatos és mélygyökerű Radnóti kapcsolódása a magyar kulturális és poétikai tradícióhoz?
Sík Sándor
Magyar identitásának markáns megnyilvánulása Komlós Aladárhoz írott – s a Naplóba is átemelt, meglehetősen sokszor idézett – 1942. május 17-i levelében olvasható.
„A szobám falán három »családi kép« van, három fényképmásolat. Barabás egyik meglehetősen ismeretlen Arany-festményének másolata, ugyanerről a festményről külön a fej, és Simó Ferenc egy nemrégiben fölfedezett festményének másolata az öreg Kazinczyról. A Kazinczy-képről csaknem mindegyik »nem bennfentes« látogatóm, de az Aranyról is sokan (nem a közismert, népivé stilizált arc) megkérdezik: »a nagybátyád?«
vagy »a rokonod?« Igen, – felelem ilyenkor, Arany és Kazinczy. S valóban nagy-, vagy dédnagyatyáim ők. S rokonom a hitétváltó Balassa, az evangélikus Berzsenyi és Petőfi, a kálvinista Kölcsey, a katolikus Vörösmarty, vagy Babits, avagy a zsidó Szép Ernő vagy Füst Milán, hogy közelebb jöjjek. […] Zsidóságomat soha nem tagadtam meg, »zsidó felekezetű« vagyok ma is (majd később megmagyarázom, miért), de nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom és nem »szellemiségem« és »lelkiségem« és »költőségem« meghatározójának. Még szociálisan is csupán botcsinálta közösségnek ismerem a zsidóságot. Ilyenek a tapasztalataim. Lehet, hogy nincs így, én így érzem és nem tudnék hazugságban élni. A zsidóságom »életproblémám«, mert azzá tették a körülmények, a törvények, a világ. Kényszerből probléma. Különben magyar költő vagyok, rokonaimat felsoroltam s nem érdekel (csak gyakorlatilag, »életileg«), hogy mi a véleménye erről a mindenkori miniszterelnöknek. […] Ezek kitagadhatnak, befogadhatnak, az én nemzetem nem kiabál le a könyvespolcról, hogy mars büdös zsidó, hazám tájai kinyílnak előttem, a bokor nem tép rajtam külön nagyobbat mint máson, a fa nem ágaskodik lábujjhegyre, hogy ne érjem el gyümölcsét. Ha ilyesmit tapasztalnék, – megölném magam, mert másként, mint élek, élni nem tudok, s mást hinni és másképp gondolkodni sem.”
Szinte kísérteties, de néhány évvel korábban – az első zsidótörvény kodifikálásakor, 1938 karácsonyán – hasonló tartalmú naplójegyzetet írt Sík Sándor is.
„Néhány hét múlva 50 éves leszek: eddig soha még álmomba se jutott eszembe, hogy még ilyen is lehet, hogy magyarságomat kétségbe lehessen vonni. 10 éves voltam, mikor megtudtam, hogy szüleim valamikor születésem előtt zsidók voltak; de azóta egy percig se jutott eszembe, hogy ebből ilyen következtetést is lehet levonni. Az életem nyitott könyv, megmondtam, és benne tucatnál több valóságos könyv is: azokból mindenki napnál világosabban kiolvashatja magyarságomat. […] Semmi, de semmi közösséget a zsidósággal érezni nem vagyok képes. Sajnálom szörnyű sorsukat, amelybe ma jutottak, de pontosan úgy, ahogyan sajnálom a négerek amerikai üldözését vagy a szovjet áldozatait: emberi együttérzésből. […] A zsidó szellemből csak az Újtestamentum és a zsoltárok állnak közel hozzám, az Ószövetséget sohase szerettem, soha, nem is értettem. […] Fajilag nincsen bennem egy csepp magyar vér sem: nem vagyok keverék: tiszta vér. És mégis: nincs bennem semmi, amit magyarnak ne éreznék mindenestül. […] Magyar vagyok, az lennék, akkor is, ha a magyarságnak nem kellenék: ez nálam nem program, hanem tény: nem tudok másképp érezni! – Lehet, hogy ez így törvényszerű, lehet, hogy kivétel vagyok, nem tudom, nem is keresem: én így vagyok, én ez vagyok – nem változtathatok rajta. […] Tehát kénytelen vagyok azt mondani: mondhatnak az emberek vagy törvények amit akarnak, se az öntudat tényén, se a meglévő külső tényeken nem lehet változtatni: magyar vagyok, maradok, a zsidósággal a világon semmi közöm.”
Radnóti Miklós
A két idézett szövegrésznek számos hasonló és párhuzamba állítható eleme van. Mind a gyermekkorától katolikus kereszténynek nevelt Sík, mind a katolicizmussal fiatalkorától szimpatizáló és a zsidósághoz felnőttkorában inkább tartózkodóan viszonyuló Radnóti roppant bizonytalansága olvasható ki ezekből a sorokból. Az egyéni identitás kialakulásában meghatározó szerepe van a szociális és kulturális miliőnek. Sík Sándor esetében ez a vidéki Magyarország (Gödöllőn éltek), a magyar kulturális hagyomány és a katolicizmus. Radnótinál a nagyváros (Budapest), ahol – családjában, majd nevelő rokonainál – alig-alig tapasztalta meg az izraelita vallás előírásait és annak közösségteremtő funkcióját. Míg a konfesszionális princípium Sík esetében a katolikus vallásban adott volt és, mint látjuk (hiszen a papi hivatást választotta), determináló tényezővé vált, addig ez Radnóti Miklósnál, ha nem is hiányzott teljesen, de korántsem volt ilyen erejű.
Mind eszmetörténetileg, mind pszichológiailag, mind mentalitástörténetileg érdekes és alaposabb átgondolást igénylő jelenség, hogy Sík és Radnóti – szinte kényszeresen – magyarázzák és bizonyítják magyarságukat. Sík Sándor az imént citált naplóbejegyzéseit az első zsidótörvény elfogadása után vetette papírra: egy külső – politikai, jogi, történelmi – esemény hatására, de érzékelhetően belső igényből. Radnóti esetében némileg más a helyzet. Levelében (már túl a megbélyegzésen, a kirekesztésen, a munkaszolgálaton) éppen azt bizonygatja, hogy miért nem ír – a többszöri fölkérés ellenére – a Komlós Aladár szerkesztette Ararát című magyar zsidó évkönyvbe. Személyes és poétikai önmeghatározásának problémáiról vall szenvedélyesen, mégis szinte objektív tárgyilagossággal.
Említett szövegeikben Sík Sándor is, Radnóti Miklós is kínos részletességgel veszi végig azokat az elemeket („vérségi”, „faji”, „szellemi”, „lelki” stb.), amelyek a zsidósághoz, illetve a magyarsághoz köthetik őket. Konklúziójukban mindketten expressis verbis a magyar történelmi, nyelvi, kulturális tradícióhoz tartozónak vallják magukat. Ez egyébként az asszimilálódott és akkulturálódott magyar zsidóságnak tipikus önértelmezése, amelynek tükrében még inkább magyarázhatatlan a magyarországi zsidóság korlátozása, gettósítása, majd deportálása, hiszen ez a közösség – származástól, vallástól függetlenül – vitathatatlanul magyarnak érezte magát, s értetlenül állt a kirekesztés előtt.