Kollár Ferenc – Szabadka, 1970
Az álmok létrejöttének oka, módja és az álmok jelentése még nem tisztázott, bár engem mindig is nagyon érdekelt. Vannak ijesztő, lehangoló, de problémamegoldó álmaim is. Már korán rájöttem, hogy álmaim szoros kapcsolatban állnak az aznapi tevékenységemmel és abszurd szimbólumokat rejtenek, de a legtöbb álmomat már ébredés után elfelejtem. Legtöbbször nem is vagyok tudatában annak, hogy éppen álmodok, akármennyire valószerűtlen legyen is az álom.
Egy ideig úgy tartottam, hogy az álmok egy másik világba engednek betekinteni, a lélek pedig a testet elhagyva ellátogathat ezekre a helyekre, és találkozhat más emberekkel vagy lényekkel. Később az álmokat, mint az elnyomott vágyak reprezentációit, korlátozott érvényességűnek találtam. 1969-ben már úgy gondoltam, hogy a psziché önszabályozó organizmus, melyek tudatos attitűdjei annak ellentéteivel egészülnek ki az álomban. Tehát az álom szerepe az embert a teljesség felé vezetni egy belső párbeszéden keresztül. Egy-két akkori versem és novellám az álmaimról szóltak.
Az álomban archetípusok jelenhetnek meg, mint az animus, az anima, az árny és mások, melyek álombeli szimbólumokként vagy személyekként testesülnek meg, mint öregember, fiatal hajadon, vagy akár óriáspók. Ezek mindegyike egy tudatalatti attitűdöt reprezentál, melyek a tudatos elme számára többnyire rejtettek. Habár szerves részei az álmodó pszichéjének, ezek a manifesztációk többnyire autonómok és az álmodó őket külső, önálló személyiségekként fogja fel. Az archetípusok megismerése ezen szimbolikus személyeken keresztül fejleszti az álmodó tudatosságát a tudatalatti attitűdökkel kapcsolatban, így foglalva egybe a látszólag különálló részeit a pszichének, ezzel hozzásegítve az álmodót a holisztikus önmegértéshez.
12 évesen mindig én kreáltam az álmaim témáját: egy szigeten élek, erős falakat építek, sikeresen védem szigetemet, majd rátalálok álmaim nőjére, utána újságíró majd feltaláló leszek. Ez egy tudatos álmodás volt, mert tisztában voltam tudatállapotommal, hogy épp álmodok. Továbbá ez az álom egy tiszta álom volt, néha spontán de legtöbbször szándékosan előidézett álom volt. A tudatos álmodás megtapasztalásához tudatomat mindig felkészítettem az álombéli tudatosságra, a tudatra ébredésre.
Később, 1998 körül erős hátfájásaimat sikerült egy kitűnő orvosnak hipnózissal meggyógyítani, ekkor sajátítottam el tőle az önhipnózist, amivel tudatos álmot tudok előidézni, amely relaxáló, de problémamegoldó hatással is bír.
A költő, vagy a feltaláló nem élhet álmodozás nélkül, mert az álom nélküli álmodozás valójában egy védekezési mechanizmus és sok esetben segíti a lelki működést. Megakadályozza az engem személyesen negatívan érintő, szorongáshoz vezető felismeréseket. Persze ebben az is benne van, hogy miközben álmodozásom az énképet jótékonyan védi a hibáimmal való bántó szembesüléstől, eltorzíthatja a valóság megfelelő érzékelését.
Azonban a költői álmodozás révén tökéletesíthetjük a fantáziánkat. A fantázia, azaz a képzelőerő, az elme új gondolatokat teremtő képessége, amikor vagy a múlt tapasztalataiból, vagy elképzelt dolgokból addig még nem létező fogalmat, gondolatokat, elképzeléseket hoz létre. A költő csapongó fantáziája verseiben mutatkozik meg. Nálam ez a képzelőerő vezetett el találmányaim megszületéséhez is. Ennek apropóján lett jelmondatom: Ábrándok nélkül mit ér az életünk?