Iszonyatos érzés lehet, amikor a szilárd, biztosnak hitt talaj hirtelen inogni kezd a lábunk alatt. A Föld legerősebben és leggyakrabban rengő területei – ugyanúgy, mint a működő tűzhányók – a kőzetlemezek határain, tehát az óceáni hátságok hasadékvölgyei és a mélytengeri árkok mentén helyezkednek el.
A Föld szilárd burka, a kőzetburok nem egységes gömbhéjként borítja bolygónkat, hanem darabokra van töredezve – amolyan repedezett tojáshéjként kell elképzelnünk. A darabokat kőzetlemezeknek nevezzük, amelyek – az alattuk fekvő lágy földköpenybe merülve – állandó mozgásban vannak. Mozgásuk során egymástól távolodhatnak, egymáshoz közeledhetnek, vagy akár egymásra is csúszhatnak.
A kőzetlemezek mozgása következtében a kőzetburokban egyre több feszültség halmozódik föl. A növekvő feszítőerő bizonyos nagyság elérésekor a kérget hirtelen megrepeszti, eltöri. A hirtelen törés, repedés messzire szétterjedő rezgőmozgással jár, amely a kérget megremegteti. Ez a jelenség a földrengés. A hasadékvölgyek és az ezekre merőleges haránt repedések keletkezése mindig földrengést okoz.
Azt a helyet, ahol a kőzetburokban vagy szilárd kéregben fölgyülemlett feszültségek hirtelen kioldódása megkezdődik, vagyis ahonnan a földrengéshullámok kipattannak, rengésfészeknek (hipocentrum) nevezzük. A rengésfészek merőleges felszíni vetülete a rengésközpont (epicentrum). A rengésfészekből induló rengéshullámok ide jutnak el leghamarabb, itt rázzák meg legerősebben a Föld felszínét. A rengésközponttól oldalirányban távolodva a földrengés erőssége csökken.
A rengésfészek elhelyezkedése alapján sekély-, közepes- és mély-fészkű rengéseket különböztetünk meg. A hasadékvölgyek környékén sekély fészkű rengések keletkeznek, fészkük a kéregben 1-100 km mélyen található. Tudjuk, hogy a kőzetlemezek átlagos vastagsága 100 km, ezért mélyebb fészkű rengések csak ott pattanhatnak ki, ahol a kőzetlemezek a köpenybe 100 km alá nyúlnak. Ilyen területek az alábukó kőzetlemezszegélyek, amelyek lefelé sodródva, meghajolva, darabokra törve olvadnak be a köpeny anyagába). Mivel a legmélyebbről származó rengések fészke a felszín alatt 600-700 km-re helyezkedik el, úgy látszik, hogy az alábukó kőzetlemezdarabok ebben a mélységben olvadnak el teljesen. Az elmondottakból következik, hogy az alábukó kőzetlemezszegélyek, vagyis a mélytengeri árkok környékén sekély, közepes és mély fészkű rengések egyaránt előfordulnak. A kőzetburokban felgyülemlett energia 75%-a a sekély rengésekben szabadul föl, így összességében ezek okozzák a legtöbb kárt is.
Ha az utóbbi törökországi földrengést analizálom, akkor magyarázatként el kell mondanom, hogy a területe amolyan lemeztektonikai-ütközőzóna, mivel az ún. Alpi-Himalája szerkezeti vonal szeli keresztül. Az észak felé mozgó Afrikai- és Arábiai-kőzetlemezek és a déli irányban elmozduló Eurázsia-kőzetlemez között felhalmozódó feszültség jó része az ország területén húzódó törésvonalak mentén oldódik ki. Most is ez történt: a kb. 1000 km hosszú Észak-Anatóliai-törésvonal mentén következett be a tragédia. Ez a vonal igen aktív: 1939 óta tizenegy olyan rengés pattant ki a környezetében, amelynek erőssége meghaladta a Richter-skála szerinti 6,7-es értéket. A másik nagyon veszélyes zóna a Kelet-Anatóliai-törésvonal környéke.
A földrengések pontos előrejelzése nagyon nehéz, csaknem lehetetlen feladat. Ma annyit vagyunk képesek elmondani, hogy egy-egy területen milyen időközönként milyen erősségű rengések várhatók, de a pontos helyet és időpontot nem lehet megállapítani. A földrengés-regisztráló készülékek (szeizmográfok) szerte a világban rögzítik a kisebb-nagyobb földlökéseket. A műszer általunk érzékelhetetlen mozgásokat is kimutatja. Ha megszaporodnak az apró rengések, fel kell készülnünk a veszélyre. Ám az is lehet, hogy az előrengések ellenére semmi nem történik.
A földrengések nagyságának pontos mércéje, ha a felszabadult energiát figyeljük (magnitudó skála). Ezt a földrengésregisztráló-készülékek segítségével tehetjük meg: az írókar által rögzített hullámmagasságot (amplitúdót) kell vizsgálnunk. A skála nullával kezdődik. Minden fokozat tízszeres hullámmagasság és harmincszoros energianövekedést jelent. (Egy 5-ös méretű rengés során tehát harmincszor akkora energia szabadul fel, mint egy 4-es méretűnél.) A skála felső vége jelenleg valahol 8,5 – 9,5 között van, kb. ilyen értékűek voltak a valaha észlelt legerősebb rengések. Hogy el tudjuk képzelni a Richter-skála által megadott adatokat: 7,5-nél nagyobb adat hatalmas-, 6,5 – 7,5 közötti jelentős-, 5,5 – 6,5 közötti nagy-, 4,5 – 5,5 közötti mérsékelt földrengést jelent.
Az elmúlt napokban a VÍRUSNAPLÓ olvasói többször is feltették a kérdést – mire vezethetők vissza a földrengések igazi okai. Az alábbi rövid fejtegetésemben egy, általam megfogalmazott teóriát állítottam fel:
Egészen bizarr dolog történik a Föld mágneses mezőjével; az elmúlt kétszáz évben látványosan gyengül, a mágneses északi pólus (ami nem összekeverendő a földrajzi északi pólussal) pedig fokozatosan a kanadai sarkvidékről Szibéria irányába tolódik. Ez az eltolódás az elmúlt évtizedekben igencsak felgyorsult, sebessége mára eléri az évi 48 kilométert. Felmerül tehát a kérdés, a jelenség következtében megcserélődhet-e a mágneses északi és déli pólus, valamint ez a jelenség okozhatják-e az utóbbi idők nagy földrengés sorozatát?
Ahogy a mag mozgása az idők során változik, az összetett geodinamikai feltételek is változnak a magon belül és a szilárd köpeny határán, ezáltal a mágneses mező térben és időben is ingadozik. Ezek a magban lejátszódó dinamikus folyamatok kihatnak a bolygót körülvevő mágneses mezőre, létrehozva a mágneses pólusok dőlésszögének változását, azaz a mágneses pólusok elmozdulását, amelyek egy bizonyos idő múltával akár fel is cserélődhetnek.
Bolygónk mágneses mezőjét a felszín alatt 2896 kilométer mélyen található olvadt, folyékony vasmag áramlása tartja fenn. E túlhevült folyadék elektromos áramot generál, ami elektromágneses teret hoz létre.
A Föld mágneses tere nagyjából 4 milliárd évvel ezelőtt jött lére, az azóta eltelt idő alatt az északi és déli pólus több alkalommal is megcserélődött. A váltások közötti időszakok különbözőek, az elmúlt 83 millió év során 183 alkalommal történt meg. A legutóbbi ilyen esemény 780 000 évvel ezelőtt következett be, szerintem egy újabb pólusváltás előtt állunk.
Valószínű lehet, hogy a mágneses mező változásait egy olyan törpebolygó maradványa okozhatja, ami egykor a fiatal Földbe csapódott; a teória alapján a Theia 4,5 milliárd éve ütközhetett bolygónkkal, a kirepülő törmelékből pedig létrejött égi kísérőnk, a Hold. A Theia maradványai a Föld mélyén kell, hogy rejtőzzenek. Feltételezésem szerint két óriási kőzetréteg létezik a felszín alatt,(állapotos a Föld-Anya) ezek egyenként egymilliószor nagyobbak a Mount Everestnél, és sűrűbbek, valamint forróbbak, mint a földköpeny többi része. Szerintem a két kőzetréteg a Theia maradványai, és nagy valószínűséggel zavarják az olvadt vasmag áramlását – gyengítve a mágneses mezőt az Atlanti-óceán déli régiójában
Ha egy pillanatra elgondolkodunk rajta, rájövünk, hogy a Föld északi féltekéjén a mágneses pólusnak déli polaritásúnak kell lennie. Ezért az északi geomágneses pólus valójában a Föld mágneses terének déli pólusát jelenti, és fordítva, a déli geomágneses pólus a Föld mágneses terének északi pólusának felel meg. Az északi féltekén az iránytű észak felé mutat, de ez azért van így, mert az iránytű északi típusú mágnesességét a Föld déli típusú mágnesességének kell vonzania ahhoz, hogy megkeresse az északi pólust.
Mivel járhat az északi és a déli pólus megcserélődése? Ezt a kérdést a tudósok még a korábbi leletanyagok vizsgálatával sem tudják megválaszolni, az én általam kidolgozott elmélet sajnos nem sok jóval kecsegtet:
- Az élővilág egészen biztosan megszenvedi a változást.
- A mágneses tér egyfajta védőpajzsként is szolgál, megvédi a Földet a Napból származó töltött részecskék és az űr mélyéről érkező kozmikus sugarak káros hatásaitól.
- Mivel a pólusváltás a mágneses mező gyengülésével jár, a pajzs hatékonysága is csökkenni fog. Szerintem összefüggéseket látok a pólusváltások és a tömeges kihalások között.
Az én számításaim szerint a most elindult pólusváltás 3900 körül fejeződik be, de a Föld szilárd belső magjában megőrződik a mágnesség akkor is, ha a folyékony állapotú külső mag instabillá válva már elvesztette e tulajdonságát a pólusváltási kísérlet során. A szilárd magból még néhány ezer éven át kapunk mágneses teret, s ha ez is megszűnik, akkor válik bolygónk védtelenné a kozmikus sugárzástól
