A VÍRUSNAPLÓ szerkesztősége levelet kapott egy megnyerő külsejű, kitűnő zenei tudással rendelkező budapesti bárzongorista nőtől, hogy írjunk az ősi magyar zenéről és a sámánok torokénekéről.
Olvasónk levelében kifejti, hogy az európai fülnek szokatlan, misztikus ősi magyar zenei hagyományokban többféle stílusa is megkülönböztethető a torok- vagy felhangéneklésnek, ami az egyik legősibb énektechnika. A torokéneklés lényege, hogy az előadó egyszerre szólaltatja meg az alaphangot és annak felhangjait. Bizonyos értelemben semmi mást nem csinálnak a torokénekesek, csupán jól elkülöníthetővé teszik a felhangok sokaságát, amik egyébként minden egyes, minket körülvevő természetes zenei hangban benne rejlenek. Az énekesnek a nyelv, a gége állásával és az ajakformálással kell elérni a kellően tiszta felhangok előállítását. A sztyeppék lakói a természet – a folyók, hegyek, szél – hangjait imitálják ezzel a felhang-dús énekléssel.
Olvasónk kérésének az alábbi bejegyzésben próbálunk eleget tenni:
Alig sejtjük, hogyan hangozhatott az az ősi magyar ének, a magyar államalapítás előtti sok-sok évszázaddal, mellyel a sámánszertartások közben énekeltek, vagy az, mellyel az ősök emlékét őrizték és tisztelték.
Naivság ugyan azt hinni, hogy a 2-3 ezer évvel ezelőtti dallamok változatlanul élnek ma is (vagy éltek századunk elején) az öreg parasztok ajkán. De mégis bizonyítható, hogy a népzene hosszú időn át is meg tudta őrizni a régi dallamok lényegét vagy legalább stílusukat, és az összehasonlító népzenekutatás legalább valószínűsíteni tudja egy-egy dallamcsoport korát.
Úgy gondoljuk például, hogy a gyermekdalok egyes csoportjai és bizonyos népszokások (így a regölés) ősi természetvarázsló mondókák leszármazottai. A szűk határok közt mozgó motívumok monoton ismételgetése, a varázsszavak hangoztatása a régi ember hite szerint megidézi az isteni erőt és befolyásolhatja a természetet. Talán erre emlékeznek a naphívogató, állatvarázsló gyermekmondókák, s biztosan sámánmisztikus bűnszavakat őriz a regölés ismert refrénje: Hej regö rejtem.
A MÁGIKUS ERŐ
mert magyar zene spontán tör ki a magyar emberből, azért nem osztható ütemekbe
Az a varázserő, ami a hun-magyar népzenében megvolt és megvan, ami ma olyan keletiesnek tűnik, ez igazából a magyar mágikus kultúrából fakad. Az a gondolat is, hogy a zenének mágikus szerepe van, az ősi magyar műveltségből származik, mert a magyar őstudás mágikus világkép alapján épült fel, mert a magyar a mágusok népe volt. A hunok zenéje máig tartó alapvető hatást gyakorolt Kínára és Eurázsia meghatározó részére.
A hun zene általános jellemzője volt rendkívül energiája. Nem sémákat követett, nem a külsődleges ismeretek és elvárások elsődlegessége jellemezte, hanem a valódi átélés, az, hogy menet közben teremtődött. Ahogy a zenészben az érzés fejlődik, úgy kapcsolódik össze azokkal a kozmikus erőterekkel, amelyekkel menet közben új törvényt tud szabni a zene fejlődésének. Ez egy teljesen másfajta népzene, mint az a külsődlegessé, megmerevedetté vált forma, amit a modern világban ismerünk. Bartók Béla összehasonlító népzenei kutatásai alapján jött rá arra, hogy léteznie kell egy olyan népzene-fajtának, amit ma már nem ismerünk, és amit úgy hívott, hogy az igazi népzene. Ezt az igazi népzenét pontosan úgy határozta meg, hogy egy elemi, természeti erő szüli. Ez megjelent az énekmódban is, mert a hunokról feljegyezték a kínai krónikák, hogy elemi erővel énekeltek. A magyarokról megírták, hogy farkasok módjára, torkukszakadtából üvöltöztek. Vagyis elemi erővel, nem úgy, mint a későbbi korokban a modern kor szellemének alávetett népzenénél, ahol az uralkodói udvarokban illedelmesen, szalonképesen kellett kornyikálni, hanem akkor még a földet is úgy dobogtatták, hogy szinte kő kövön nem maradt és még az ég is belerendült.
Kimutatták, hogy ez a hej egy hívószó, amivel a legmagasabb tudatállapotba jutáshoz hívják magukhoz a szellemeket, képességeik teljét, a teljes életerőt, és ez az úgynevezett eurázsiai sámánizmusban sok népnél megmaradt. Leggyakoribb formái Eurázsia-szerte a hej, haj, hoj, de hogy ennek magyarul is van élő változata, hogy ez még most is él nálunk, azt nem tette hozzá, mert abban az időben ezt nem volt ildomos feszegetni. Világos, hogy a magyaroknál létezik a hej-haj-huj, meg a huj-huj-hajrá, utóbbi miatt a hurrá is innét ered. Még angolul is van hurray, az írás után igaz már módosult a kiejtés, de egyértelműen magyar gyökerű.
Tehát egész Eurázsiában ez a magyar hívószó volt évezredeken át mindmáig a szellemek, magasabb erők hívószava, ami magától tört ki a mágusokból annak idején. A sámánizmus már csak a morzsáit őrzi a mágusok kultúrájának, mert nem egy elevenen fejlődő tudástár, nem érti az eredeti összefüggéseket, így már csak töredékeket – mint amilyen a hívószó is – képes továbbhagyományozni.
A dobok pedig kimondottan hun hangszernek minősülnek. A mágikus kultúráról leszakadó sámánizmusban szintén kulcsszerepet játszik a dob – a keretdob, vagy sámándob. Mindenesetre a dobok kimondottan magyar jellegzetességnek számíthattak, ha nagyon nem tetszhettek, ha ez volt a legfőbb, amit el kellett tüntetni. A sípoknak ugyanezt a sorsot szánták, a tárogatót, a később török-sípnak nevezett hangszert is betiltották, és vele még nagyon sok más hangszerünket.
Az ősi magyar mágikus világképben központi szerepet játszott a zene mágikus hatalmának ismerete. A hun gyökerekkel rendelkező ókori Kínában ismerték a zene mágikus jelentőségét a társadalom felemelésében. A konfuciánus esztétikának kezdettől fogva középponti gondolata, hogy a zenének közvetlen hatása van a politikai életre, a zene felvirágoztathatja vagy romlásba döntheti az országot. Első pillantásra is felismerhető, hogy ez a tétel közvetlenül a mágiából származik. A harmóniát teremtő öt őselemnek megfelel a kínai zene pentaton hangsora. Az ókori kínai filozófia szerint a zene a Mennyek ajándéka, alapelvei a világmindenség törvényeiből adódnak és rendkívüli erővel képes hatni az emberekre. Az államelméleti kérdésekkel foglalkozó Platónról – aki a Szkítiával szomszédos ókori Görögországban élt, – szintén ismeretes, hogy a zene társadalmi szerepét alapvetőnek tartotta. Valószínűleg a modern kultúra is alapvetőnek tartja, a maga módján, azaz a visszájára fordítva, ezért van az, hogy a fogyasztói társadalom közterületein, a bankokban, bevásárlóközpontokban egy lealacsonyító, az igazi zenére nem is emlékeztető valamit kényszerítenek a megkérdezésünk nélkül a nyakunkba. A zene a természetes érzések világtörvénye. Az egész világot áthatja az Élő Világegyetem természetes érzésvilága. Az érzések természetes, testetlen kifejeződése a zene. Ha a természetes érzéseknek teret akarunk adni a társadalomban, akkor a természetes, kozmikus jelentőségű zenének kell teret adnunk a társadalomban. Az emberek alapvetően természeti lények, velünk született az ősemlékezetben a természetes érzések és a kozmikus zene érzékelésének képessége. Az Élő Világegyetem legfőbb világtörvénye az érzések felemelése és kiteljesítése. A társadalom természetes alapelve a természetes érzések felemelése és kiteljesítése. A régi társadalmakban, ahol az emberek még fontosak voltak, ott az emberi érzéseket is megbecsülték. Az életünkről van szó, ideje felismerni, hogy az eljövendő természetes társadalom megszületésében a természetes, mágikus zene elsődleges szerepet játszik. A mágikus népzene újjászületése az emberiség boldog jövőjének korai hírnöke.
Minden élőlény érző lény, és minden élőlényt áthat egy olyan természetes érzésvilág, ami minden élőlényt a legmagasabb kiteljesedés felé ösztönöz. Minden virág növekedését és virágzását ez a kozmikus törvény tartja vonzásában. Az emberi világ is tiszta gondolatainak, nemes érzéseinek megfelelően fejlődne, ha nem lépnének közbe a természetellenes erők, akik harcban állnak a valósággal. Most egy olyan korban élünk, ahol a háttérhatalom néhány tízezernyi embere a teljes pusztulás felé taszítja az emberiséget, amelynek előbb-utóbb fel kell ébrednie, ha élni akar. A zenének óriási szerepe lesz abban, hogy az emberek ráeszméljenek a világra, természetes érzéseink virágzásának világtörvényére, és odafigyeljenek természetes, velünk született érzéseinkre, mert ezen érzések révén tudunk megszabadulni a ránk kényszerített fogyasztói társadalomtól.
Népzenénknek markáns jellemzője az a szabadság és kötetlenség, ami a többi európai néptől idegen, és ami miatt számukra valami barbár, tagolatlan üvöltözésnek hat. A magyar ember kétféleképpen szokott énekelni, danolni. Ha táncolni akar, vagy masíroznia kell az úton, csárdás tempóban, tánclépésben fújja a nótát, de mikor zavartalanul danolhat a maga mulatságára, nem tesz erőszakot a beszéd tempóján, hanem ahhoz szabja a zenei hangok időtartamát is. A költői beszéd tempója azonban más, mint a rendes, hétköznapi beszédé. Leginkább az indulatos, felhevült ember beszédjére emlékeztet. Hol gyorsan a fejire olvas az embernek valamit, hol meg csúfolódva elnyújt egy-egy szót, s utána megáll, várja a hatást. Csak akkor szólal meg ismét, amikor látja, hogy áldozata magához tért már. Akkor gyorsan elibe vág, mielőtt az szóhoz jutna és folytatja szidalmait, vagy panaszait. A költő és a zeneszerző is ilyen állapotban van, amikor alkot. Azért ír verset, vagy zeneművet, mert nagyon megrohanták az érzelmei, nem tud elfogulatlanul beszélni az emberekkel. A magyar zene is ilyen spontán tör ki az emberből, azért nem osztható ütemekbe.
Az európai ember nem is tartja ezt zenének. Nem tudja felfogni, mi szép lehet ebben a rendszertelen kiabálásban, elnyújtott üvöltözésben. Szerintük csak az a zene, ami egyenlő részekre tagolja az időt, állandóan egyformán hullámzik benne a hangsúlyos és hangsúlytalan hangok sora.
A VÍRUSNAPLÓ mai bejegyzésében megpróbáljuk bemutatni az ősi magyar zene és a mai népzene összefüggéseit:
UUTAI, A SZIBÉRIA SÁMÁNNŐ
Olena Uutai, a sámánizmusban és animizmusban gyökerező zenei műfaj gyakorlásáról ismert, a khomus, egyfajta állkapocshárfa 31 éves képviselője.
A sámánizmus
közvetítő szerepű sámánok jelenlétén alapul, a segítő szellemekkel való rendelkezés, a felső (égi) és alsó (démon-) világba való utazás képessége. Központi alakja a manával rendelkező sámán, aki a közösség és a túlvilág között kapcsolatot tud teremteni, máskor viszont az inkább csak eksztatikus túlvilági közvetítő.
A sámánizmusnak nincs egységes ideológiája, különböző mitológiákkal rendelkező népeknél fordul elő, nincs dogmatikája és teológiája sem. Nem annyira vallás, hanem inkább valamiféle mágikus világképhez kapcsolt vallásos gyakorlat, amely a múlt és a jelen különböző vallásain belül megtalálható. A samanizmus olyan hiedelemrendszer, amely magában foglalja a tudást az istenekről, a hitet az istenekben és a samanikus panteon segítő szellemeiben bizonyos szövegek emlékét, a tevékenység szabályait és a tárgyakat, eszközöket, kellékeket, amelyeket a sámán használ.
A sámánizmus alapfilozófiája, hogy a létezésben minden él, minden egy és minden kommunikál mindennel információt cserél. Négy alapeleme a tűz, a víz, a levegő és a föld. Írott dogmája nincsen, létezése az igazságon és racionalitáson alapul. A sámánizmus szerint a létezésben minden egy egységet képez, ez az Isteni elv. Egy vagyok éggel és földdel benne és rajta minden létezővel. A földi élet csak egy tanulási folyamat a lélek számára, ami szabad akaratú örök szellem. A földi lét célja a megtapasztalás amit szellemként nem tudunk megélni. Ilyenek például az ízek, az illatok, a színek, az érzelmi állapotok megélése és megértése. Életünk során megtapasztalhatjuk a szélsőségeket és szabad akaratunkkal választhatunk, így megtalálva a helyes utat, és megtudjuk, hol az igazság.
Az animizmus
az a hit, hogy minden tárgy, dolog és természeti jelenség lélekkel, spirituális lényeggel bír és ez alapján azok tisztelete vagy a velük szemben tanúsított magatartásban e hit következetes érvényesítése.[5][6] Alapvető jellegzetessége, hogy minden dolgot (állatokat, növényeket, sziklákat, folyókat, szelet stb.), élőket és életteleneket is lélekkel, szellemmel rendelkezőnek gondol, megelevenít. Látásmódja ebből adódóan képszerű, nem absztrakt fogalmakkal dolgozik. Tárgyai elsősorban szellemlények: lelkek, tündérek, démonok stb.
Az animizmus nem vallástípus, hanem bizonyos vallások jellemző attribútuma. Leggyakrabban és legtisztább formájában a sámánisztikus vallásokban és a sintoizmusban találhatjuk meg.
az animizmus kialakulásához az emberi álmok, de főként a halál, az élettelen (lelketlen) test látványa vezetett. Egy halott állat, ember, vagy akár egy elszáradt növény látványa arra a következtetésre juttatta a természeti embereket, hogy a testnek függetlennek kell lennie a lélektől. Az ősi népek úgy gondolták, hogy az emberek kettős életet élnek: az egyiket éberen, a másikat az álomban. Az álmokat a lélek egy másik életének gondolták, amely kinézetben hasonlít a ébrenléti alakjára, csak sokkal képlékenyebb, mozgékonyabb. Így például az ausztrál őslakók, miután megölték az ellenségüket, levágták a jobb hüvelykujját, hogy a lelke, amely ezáltal szintén elveszti a hüvelykujját, ne tudjon majd dárdát hajítani, és bosszút állni.
Az animizmus hite szerint a lélek különbözik a testtől, annak halála után tovább él. Innen eredtek azok a szokások, hogy a sírokba ételt, ruhát és különböző használati tárgyakat helyeztek a halott teste mellé.
Gyakori az a hit is, hogy a halott emberek szellemei ugyanolyan vágyakkal, indulatokkal rendelkeznek mint az élő emberek, ezért képesek beavatkozni akár az élők életébe is, aszerint hogy milyen érzéseket táplálnak velük szemben. Segítőtársak vagy ellenségek lehetnek, légiességüknek köszönhetően képesek behatolni az élők testébe, betegséget okozhatnak vagy növelhetik az életerőt. Ezért gyakori szokás a természeti népeknél, hogy ha megbetegszenek nem orvost, hanem inkább egy szelleműzőt, varázslót keresnek fel.
Az animizmus másik jellegzetessége, hogy az uralkodókat (vagy még gyakrabban a sámánokat) a leghatalmasabb szellemekkel érintkezőknek tartják, egyfajta mediátoroknak, akiknek ezáltal hatalmukban vannak olyan természetfölötti erők, mellyel a szellemek befolyását érvényre tudják juttatni.