Drágakövek, az oly ásványok, melyek keménységük, fényességük, színük szépsége vagy színtelenségük, átlátszóságuk és legtöbbnyire előfordulásuk ritkasága következtében kiválók és azért ékességgé dolgoztatnak fel. Rendesen ez a körülírás, ez a definíció járja, de nem egészen helyesen, mert a drágakő tulajdonképen pontosan nem is definiálható. A legtöbb a hozzáfűzött sajátságok közül annyira nem általános, hogy alapul a megítélésben nem vehetők, de meg belé játszik az egyéni ízlés is, az elfogultság és sok egyéb.
A nagyon becses és igen kedvelt nemes opál nem kemény; a legtöbb drágakő fényessége pedig semmivel sem különb egyéb ásványok fényességénél; ami meg éppen a szint illeti, vannak a drágakövekül használt ásványoknál még szebb színű ásványok is; a ritkaság éppenséggel nem minden drágakőnek a tulajdona, de sőt van olyan drágakő is (például a gyöngy, korál), mely nem is ásvány. Annyi azonban bizonyos, hogy minden egyéb ásványnál a drágaköveket jellemzi leginkább a nagy keménység, ragyogó fény, színjáték, szép szín és előfordulásuk ritkasága. Már az ősidőkben méltatták egyes ásványoknak eme tulajdonságait és ezek alapján azokat igen nagyra becsülték. Kétezer évvel mai időszámításunk előtt az Indusok és egyiptomiak már foglalkoztak velük, megkülönböztették azokat egymástól és tulajdonságaik alapján becsülték. Jóval később, valószínűleg Kr. előtt a hetedik században, ismerkedtek meg a nemes, szép és ritka kövekkel a nyugati népek. Kr. e. 500 évvel jelent meg Onomakritos egy költeménye, amelyben már sok drágakőről van szó és le vannak írva igazi s mindennemű képzelt tulajdonságaik. Foglalkoznak velük Hérodotos, Platon, Aristotelés, utóbbinak egy tanítványa pedig: Theophrastos egy kis munkát is irt róluk. Plinius terjedelmesen tárgyalja a drágaköveket s leírásaiból meg közleményeiből jó sokáig merített a későbbi kor.
A középkorban kevésbé törődtek a drágaköveknek igazi tulajdonságaival, mint inkább misztikus oldalukkal s azokkal a csodás hatásokkal, varázserőkkel, melyeket nekik tulajdonítottak. A legbiztosabb amulettnek a drágakövet tekintették; voltak például az egyes hónapoknak külön drágaköveik, úgy hogy minden hónapban más követ kellett viselni, hogy egészségüket, boldogságukat stb. megóvhassák. Az egyes hónapoknak kövei következők voltak; jan.: jácint; február: ametiszt; március: jászpissz; április: zafír; május: achát; június: smaragd; július: ónix; aug.: karneol; szeptember: krizolit; október: berill (aquamarin); november; topáz; december: rubin. Voltak az angyaloknak, az apostoloknak, a planétáknak és sok egyébnek külön köveik.
A planétáké: türkiz: szaturnus; karneol: jupiter; smaragd: mársz; gyémánt: nap; ametiszt: vénusz; mágneskő: merkur: hegyi kristály: hold. Furcsábbnál furcsább babonák fűződtek egyes drágakövekhez; az orvostudományban is fontos szerepet játszottak; minden betegségnek meg volt a gyógyhatású drágaköve és valóságos drágakő-farmakópia fejlődött ki. A XVII. század elején jobb fordulat állott be, a mennyiben más irányban is kezdtek foglalkozni; kutatták egyebek között tűzállóságukat, kémiai összetételüket, erősségüket, tömöttségüket stb., s ez időktől datálódik a drágakövek kutatásának tudományos alapra való fektetése. Boetius de Boot alább idézett munkájával volt az új irány kezdeményezője.
A legtöbbjének anyagát igen közönséges nagyon elterjedt elemek alkotják, nevezetesen szilicium, aluminium, magnézium, kalcium, fluor stb., s ezek összetételei, úgy, hogy csupán az anyagukat véve, tulajdonképen értéktelenek; értékessé teszik azokat ama alaki s fizikai tulajdonságok, melyekkel felruházták. Az annyira becses gyémánt anyaga csak ép úgy szén, mint a fekete piszkos koromé, faszéné vagy grafité, a gyakran a gyémántnál is drágább rubin anyaga, valamint a zafiré nem egyéb, mint közönséges, timföld vagyis ugyanazon anyag, mely a fazekas-agyagnak legfontosabb alkotó része. Ha az anyaguk s ez alapon ásványrendszertani hozzátartozósságuk szerint akarnók osztályozni, legtöbb van köztük szilikát, azután oxid; elem csak egy, a többi osztályok közül az aluminát, foszfát, karbonát, szulfát, haloidok, szulfidok, szerves eredetű vegyületek vannak csupán szintén eggyel vagy kettővel képviselve. Valamint nehéz a drágakőnek megadni fogalmát, éppoly nehéz egészen pozitív beosztását, rendbeszedését adni, mivelhogy sokféle körülmény szerepel ennek a megítélésében is. Legáltalánosabban valóságos (gemmae) és félig drágakövet (lapides pretiosi) szoktak megkülönböztetni. Előbbiek a becsesebbek és kiváló mértékben meg van a fentebb jelzett tulajdonságuk, utóbbiak a kevésbé becsesek s rajtuk a jellemző tulajdonságok ugyan alacsonyabb fokon vannak meg, mint a valóságosoknál, de azért egész szoros határt vonni a kétféle drágakő közt nem lehet, aminthogy egyes drágakőnél eltérő a vélemény, vajon az alacsonyabb vagy a magasabb fokába jussanak-e az osztályozásnak. A legáltalánosabban használt részletes, de csakis a főbb fajokra szorítkozó besorozást a következő összeállítás tünteti fel:
Valóságos drágakövek: Gyémánt; korund (rubin, zafir); nemes berill (smaragd, aquamarin); spinell; chrizoberill. Zirkon (jácint); euklasz; topáz; fenakit; nemes opál;
Félig drágakövek: Quarcváltozatok: hegyi kristály, ametiszt, füsttopáz, citrin, rózsaquarc, prázem, zafirquarc, avanturin, macskaszem, tigrisszem, kalcedon, karneol, jászpisz, chrizoprasz, heliotrop, plazma, achát; a földpát-változatok: holdkő (adular), avanturin földpát (albit), napkő (oligoklas), amazonkő (mikroklin), labradorit; lazurkő (lapis-lazuli); hipersztén (bronzit, bastit, diallagit); rhodonit; haüyn; malachit; fluorit; apatit; borostyánkő; vérkő (hematit) pirit; obszidián, moldavit (pszeudochrizolit). 6. Szerpentin; nefrit; tajtékkő; zsírkő; nátrolit; prehnit; lepidolit; rostos gipsz; rostos mészkő; aragonit; kova breccia; alabastrom; márvány.
A drágakő ásványtani és ékszerészeti megnevezése nagyon eltérő, úgy hogy a nomenklatúrája a drágaköveknek tulajdonképen más ásványtani és más ékszerészeti értelemben. Akárhány egymástól egészen elütő drágakőt nevez az ékszerész bizonyos megegyező, de sokszor egészen lényegtelen tulajdonság alapján egyazon névvel, legföljebb a jelzőben tesz különbséget. Igen gyakori az ékszerészeti neveknél az orientális (keleti) és az okcidentális (nyugati) jelző, mivel nem azt akarják jelezni, hogy az illető drágakő a keletről való, avagy valamely nyugati világrészből, hanem az illető kő szépségének egy bizonyos fokát, amennyiben a szebbet, finomabbat orientálisnak, a közönségesebbet okcidentálisnak mondják. Ennek különben az a magyarázata, mert a keletről valók legtöbbször tényleg a legszebbek, ezért az általánosítás. A gyakorlatban természetesen inkább az ékszerészeti vagyis a kereskedelmi név járja, úgy hogy nagyon nehéz eligazodni azon, vajon ezen vagy azon a néven, tulajdonképen melyik ásványfajt érti a drágakőárus.
Drágakő minőségének pontos meghatározása és az egyeseknek egymástól való szoros megkülönböztetése alapos és összehasonlító vizsgálatok által lehetséges. Számos tulajdonság több drágakőnél közös és ép azért az puhatolandó ki, amiben az illetők közt bizonyos eltérés van. Anyagvizsgálatról, vagyis az összetétel kipuhatolásáról persze szó sem lehet, mert az az illető drágakő megrongálásával, elpusztításával járna. Csupán alaki, fizikai s nevezetesen optikai tulajdonságok azok, melyek az ilynemű vizsgálatoknál szóba kerülnek s pedig leginkább fajsúlybeli, keménységi, fényességi, átlátszósági, sugártörési és színbeli különbségek.
Az igazi drágakő az Élő Drágakő – például Pleskonics András – Plesi is ismert Drágakő gyújtő. Ő különösen a fiatal, fényes, okos, szép formájú Drágaköveket gyűjti maga köré. Az alábbi fotón is Plesi gyűjteményének egyik, több mint százezer karátos, Koh-i-Noor példányát mutatjuk be:
