Nekem úgy tűnik, hogy egy elég távoli időben születtem, pedig ez a nyúlfarknyi idő nem is mérhető idő. Most amikor új évet kezdtem, és egy csomó fogadalmat teszek, megvizsgáltam, hogy milyen változások történtek az univerzumunkban az elmúlt egy évben, például a Nap, a Föld és a Hold tekintetében:
- Fogyott a Nap: központi csillagunk tömege 1017 kilogrammal, azaz százbilliárd kilogrammal csökkent, ez a Nap magjában végbemenő atommagfúziónak köszönhető, amely során a hidrogén héliummá alakult, a kilók pedig fény formájában távoztak.
- Megváltozott a Föld keringési pályája a Nap körül: azzal, hogy a Nap fogyott, minimálisan ugyan, de csökkent a Földre gyakorolt tömegvonzása, a bolygónk pályájának sugara pedig 1,5 cm-rel növekedett.
- A bolygónk forgása lassult, egy földi nap hossza nőtt, a Hold távolodott: az árapályerők, különösen a Holddal való gravitációs kölcsönhatás következtében a bolygónk forgása lassul, holdunk pedig távolodik tőlünk. 2022-ben egy nap átlagosan 14 mikromásodperccel volt hosszabb, mint 2021-ben, illetve a Hold 3,8 centiméterrel került távolabb a bolygónktól egy év alatt.
Továbbá a Nap tömege 2022-ben 1017 kg-mal csökkent a csillag magjában végbemenő atommagfúzió révén. A hiányzó tömeg elektromágneses energia, vagyis fény formájában távozott csillagunkról.
Ezzel összefüggésben, minthogy a központi csillagunk által a Földre gyakorolt tömegvonzás hajszálnyit csökkent az elmúlt év során, a bolygónk pályájának sugara csekély mértékben, 1,5 cm-rel növekedett.
Az árapályerők, különösen a Holddal való gravitációs kölcsönhatás következtében a bolygónk forgása is lassul, így 2022-ben egy nap átlagosan 14 mikromásodperccel volt hosszabb, mint 2021-ben.
Eközben a Hold 3,8 cm-rel került távolabb tőlünk egy év alatt. Ezek a kis változások összeadódva azt eredményezik, hogy hosszabb időtávon a teljes napfogyatkozások egyre ritkábbá, míg a gyűrűs fogyatkozások hosszabbakká válnak.
A Nap fényessége sem állandó. Csillagunk a fejlődése miatt 2022 során 0,0000005 százalékot fényesedett.
Galaxisunkban, a Tejútrendszerben 2022-ben nagyjából 5 új, kis tömegű csillag keletkezett.
Az elmúlt egyetlen év során 50 millió szupernóva ragyogott fel a megfigyelhető világegyetemben.
A kozmosz is tovább tágult 2022-ben, ami miatt a 2,725 kelvines kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás hőmérséklete egy év alatt újabb 200 pikokelvinnel csökkent.
Ezzel összefüggésben a megfigyelhető galaxisok száma nagyjából 35 ezerrel növekedett.
Ugyanakkor egy év alatt a számunkra elvileg – fénysebességgel utazva – valaha elérhető csillagok száma mintegy 20 millióval csökkent az elmúlt év során.
Ezek a csekély évenkénti módosulások noha elenyészőnek tűnnek a kozmosz egészének méreteihez képest, a sok azonos irányú változás kozmikus időskálákon felhalmozódik, és az egész univerzum visszafordíthatatlanul megváltozik. Csekély változás az is, hogy 2022-ben jelent meg Heny, de egy visszafordíthatatlan változást hozott ő is, a kozmosz és az én életemben is.
A világegyetem már sose lesz olyan, mint 2022-ben volt. Hogy ez jó vagy rossz, azt én most eldönteni nem tudom, de ha valaha megfejtem a titkot akkor veletek közölni fogom. De ezzel a dilemmával kapcsolatban, addig is álljon itt három kis versem:
a remény a Nagy Ozirisz élők és holtak ura az elhunytak könyörületes bírája az örök élet és a feltámadás záloga áll a fehér lyuk horizontján a fekete lyuk a lélek túlvilági átjárója a fehér lyuk a feltámadás kapuja ez a téridő-csatorna biztosítja a lelkek körforgását a fehér lyuk régiójában kvantumjelenségek dominálnak mert amikor a fehér lyuk berobban a múltba a lelkek előbukkannak az eseményhorizont mögül az én Isten nem a halottak Istene hanem az élőké tehát a meghaltak is élnek és reménykednek a feltámadásban a halál számomra csak egy hosszú alvás álmaiban újra élhetem a szépséget és a fájdalmat s reménykedem hogy a feltámadás után kiérdemeljük Lilit miatt elvesztett halhatatlanságot a felfedezés nincs most nincs múlt nincs jövő az idő múlása nem egy folyamat csak a hétköznapokat magyarázzuk így a téridő hurkok finom szövedékéből áll és ha kellően mélyre merülünk ebben a pókhálószerű szerkezetben egyre kisebb szerepük lesz az olyan szubjektív dolgoknak mint az idő ami végül teljesen el is tűnik a dolgok nem vannak hanem történnek sőt történésekből állnak a valóság inkább hasonlít egy csókhoz mint egy macskához de ebből a szempontból a macska vagy egy kő is ugyanolyan esemény mint bármi más nem egy önmagában előkerülő létező ahonnan a dolgok a keletkezésüket veszik oda is kell hogy elmúljanak a szükségszerűség szerint jóvátételt kell ugyanis fizetnük és meg kell ítéltetniük az igazságtalanságuk miatt az idő rendje szerint az én helyem a végtelenben születésem pillanata egy gravitációs szingularitás volt érzékeltem hogy akkor körülöttem a világ sűrűsége és a téridő görbülete paradox módon végtelen aztán földi életem végén egy újabb szingularitás alakul ki és kialakítja a téridő végtelen görbületét az eseményhorizontot elérve már nem találom a telefonomat pedig valamit még mondani szeretnék nektek a gravitációs idődilatáció pedig azt eredményezi hogy ti földiek úgy látjátok hogy tulajdonképpen soha nem haladok át az eseményhorizonton vagyis az a pillanat amikor áthaladnék rajta mindig a jövőben marad és sosem kerül át a múltba de én a saját időmben véges idő alatt érem el az eseményhorizontot és egy másik dimenzióba érkezem