Szemzõ de Kamjonka Gyula 1881. augusztus 6-án született Kölpényben (Kulpin), Dél-Bácskai körzetben, Vajdaságban, Szerbiában. Szemzõ de Kamjonka Mátyás (1834-1902) és Somssich de Saárd Auguszta (1845-1900) gyermekeként, és 1955. december 24-én hunyt el Budapesten. Feleségül vette Ungár Piroskát (1881-1944) Vojnits Ilonát (1892-1962).
120 évvel ezelőtt kezdte a Vasárnapi Újság közölni folytatásokban Mikszáth Kármán A Noszty fiú esete Tóth Marival című regényét. A regény alapjául egy vajdasági történet szolgált: Ungár Piroska, a vagyonos morovici család lánya és Bács-Bodrog Vármegye főispánja, Kamjonkai Szemző Gyula esete.
Arról, hogy mi történt Morovicán pontosan 120 évvel ezelőtt, a korabeli sajtó szinte mindegyike beszámolt. A Nagyváradi Napló fiatal újságírója, Ady Endre a következőket írta Az öreg Ungár esete címmel 1901-ben:
„Olvastak önök bizonyára az öreg Ungár esetéről. Kemény, öreg bácskai zsidó. Mellékesen milliomos és egy szép leány atyja. Az öreg Ungár leányát elszöktette egy húszéves dzsentri gyerek. Egész Bécsig szökött a szerelmespár. Bizonyosan jól mulattak az úton. Tovább azonban nem mehettek. Az öreg lefülelte őket, és a leányt visszahozta.
A leányszöktető ifjonc rokonai körülvették az öreg Ungárt:
– Ezen már csak a házasság segíthet.
Egyidejűleg pedig barátkozni méltóztattak az eddig lenézett szemtelenül meggazdagodott zsidóval. Az öreg aztán kitűzte az esküvő napját. Megjelentek a leendő büszke dzsentri atyafiak, akik a milliókért hajlandók voltak egy zilált vallási viszonyokban leledző menyecskét is akceptálni.
Mikor pedig már együtt volt a díszes nászkoszorú, megjelent az öreg, kemény Ungár, s odadobta a leánya gyönyörű selyemruháját, s mondta a maga paraszti nyelvén:
– A millióval nem vagyok hajlandó restaurálni a dzsentrit. A leányom külföldre utazott.
Kár, hogy ezt az esetet nyilvánosságra hozták. Az öreg Ungár házi ügye volt. De ha már beszélnek róla, nem szabad ki nem mondani, hogy az öreg Ungár kemény ember, de okos ember is.”
Mint ismeretes, Piroska a szerelmet választotta, a duhaj férfival tartott, akit Herceg János Bátyám romantikus rablólovagnak nevez, „aki a Nemzeti Kaszinóban, a bécsi Sacher különtermeiben vagy a francia Riviérán éppoly otthonosan mozgott, mint a Telecska vidékén.”
Szemző Gyuláról már életében nagyon sok legenda keringett. Tett is érte, hogy beszéljenek orgiáiról, nagy kártyapartijairól és féktelen életmódjáról. De nem volt neki elég, hogy közszájon forgott eseményekben gazdag élete, de még könyvet is íratott magáról, mégpedig Nádas Sándorral, Négyezer nője volt címmel.
Az ügynek egyébként van egy ennél sokkal fontosabb irodalmi vonatkozása is, hiszen Szemző Gyula és Ungár Piroska története szolgált mintául Mikszáth Kálmánnak a hozományvadász Noszty fiú és a könnyen kompromittálható Tóth Mari esetének megírásához. Noha ilyen bravúros antré után ifj. Szemző Gyulának már eleve bérelt helye lenne a századfordulós magyar társasági élet legnagyobb arszlánjai, illetve a legérdekesebb hazai irodalmi kuriózumok között, a nagyra törő ifjú szerencsére nem állt meg ezen a ponton. Az ő igazi története ott kezdődik, ahol Mikszáth könyve véget ér.
Egyik karcolatában Mikszáth Kálmán ezt írja: Szemző Gyula hasonlít a mesebeli sárkányhoz, aki mindennap hét szűz hajadont evett meg. Ceruzabajúszt viselt, mindig kifogástalán öltönyben jelent meg a társaságban, és szenvedélyesen rajongott a hófehér cérna- és glaszékesztyűkért. Olyannyira, hogy az év minden napjára, sőt, talán minden fontosabb élethelyzetre tartott egy párat. Legendás kesztyűi nélkül sem a blattot, sem az útjába kerülő szerencsétlen bolondokat nem volt hajlandó verni. Az még egészen hétköznapi, hogy gyémántokat tartott a ruhájába varrva, hogy illegális kaszinókat üzemeltetett, hogy kokaint, egyiptomi cigarettát, selymet és piperecikkeket csempészett Bécsből Budapestre és Budapestről Bécsbe, vagy hogy lakásán mindig két 12-es kaliberű, ötlövetű automata Browning vadászfegyvert tartott csőre töltve, ám akadtak ennél vadabb és szürreálisabb történetek is.
A legenda szerint „egyszer elcsábította egy világhírű osztrák tenor feleségét, akinek egy egész kastélyt bérelt ki, az egyik szobába pedig beköltöztetett egy drága fejőstehenet – merthogy az asszony igen szerette a friss tejet.” – írja Szabó Sz. Csaba Az igazi Noszty fiú: orgiák és botrányok övezték Szemző főispán életútját című írásában.
Noha Szemző Gyulának mindössze négy elemije volt, mégis kinevezték főispánnak. Csupán négy évig töltötte be a pozíciót, ennek ellenére élete végéig hivatkozott erre a címére. Se szeri, se száma a bácskai haramiának is nevezett Szemző gyerek körüli botrányoknak.
A korabeli feljegyzés szerint egyik budapesti napilapban egyszer egy hirdetést adott fel, hogy kolozsvári cukorgyáros, és tiszta múltú lányt keres könyvelőnek. Miután kiválasztotta a neki legjobban tetszőt, egy kassai lányt, Duboka-pusztai birtokára vitte, másfél hónapig szórakozott vele, majd amikor megunta, harminc koronát nyomott a kezébe útiköltségre, és kidobta.
Az első világháborúban is folytatta duhajkodását. Esze ágában sem volt bevonulni, inkább otthon maradt, és vigasztalta a katonák hátrahagyott feleségeit.
Ungár Piroskáról az Ungár-birtok egykori alkalmazottai Penovácz Antalnak beszéltek. Ezek szerint „Piroska nagyon szép vót. Az apja egyik unokatestvérének szánta, de a lány nem akart zsidóhoz menni. Pesten megismerte Szemzőt…” „Kissé csámpás vót.” „Arcra szép vót, csak két ballábas…”
Noha Piroska részéről nagy volt a szerelem, a házasságuk nem sikerült, illetve nem lehetett Szemző Gyuszit (a háta mögött így nevezték) megzabolázni. Neki nem Piroska kellett, hanem a pénze. „Engedély nélkül be sem léphetett férje lakrészébe, ami érthető, hiszen a volt főispán a hírek szerint valóságos bacchanáliákat tartott a zombori rezidenciáján.”
Házasságukból egy fiú született. Egyes források szerint Tutunak, mások szerint Pucinak becézték. Szemző Gyula kényes volt a megjelenésére, elegáns, derék embernek tartotta magát, bár az iratok szerint egyáltalán nem volt szép. Nehezen viselte, hogy a fia hízékony. Rendszeresen mérlegre állította a fiút, és ha több volt 85 kilónál, büntette : „Kérem, Puci, maga most nyolcvankilenc kiló. Maga disznó. Szóval zabál? Négy napra bezárom, nem eszik, nem iszik. Vonuljon a szobájába!” – írja Szabó Sz. Csaba. „Puci később, a harmincas években Dél-Amerikába szökött az atyai gondoskodás elől, ott lett előbb pincér, majd jogi szaktekintély, illetve a negyvenes évekre konkrétan 145 kiló.
Piroska már kevésbé volt szerencsés: férje egy ízben el is vált tőle, majd amikor valami gyanús ingatlanügyhöz újra szüksége volt az Ungár-féle milliókra, gond nélkül visszacsábította. Az asszony évtizedekkel később tönkrement, pengős kölcsönöket kunyerált az utcán, majd egy súlyos betegség után meg is halt. Férje, persze, nem ment el a temetésére.” – olvasható Szabó Sz. Csaba cikkében.
Kíméletlen volt ellenségeivel is. A majd kétméteres Szemzőnek nem lehet tartozni, nem rendezni a kártyaadósságot, nem lehetett róla az újságíróknak rosszat írni, akiket csak firkászoknak nevezett, és nem lehetett a nőügyeibe beleavatkozni, vagy akaratának ellentmondani. Semmit sem hagyott megtorlatlanul. Látszólag nagyvilági gavallériával intézte a dolgait, de tulajdonképpen brutális és aljas húzásai voltak.
Történt egyszer, hogy nézeteltérése lett egy bécsi nyúlkereskedővel. Meghívta a birtokára, hogy rendezzék az adósságot, s az üzletembert 10 napra bezáratta a vendégszobába, ő pedig ez idő alatt Budapesten kaszinózott.
Egy másik hitelezőjét szintén meghívta magához, az ebédlőben meztelenre vetkőztette, s az intézője jelenlétében tárgyalt vele, ezt követően pedig egy hétre bezárta a vendégszobába.
Bevett eljárásnak számított, hogy amikor valami okvetetlenkedő újságírók rosszat találtak írni róla (ami gyakran megesett), rájuk küldte az embereit, akik lefogták a szemtelen firkászokat, és a nyílt utcán emberi (vagy állati) ürüléket tömtek a szájukba.
A legnagyobb port talán a majd egy teljes évtizedig húzódó 1921-es Léderer-botrány verte fel. Egy szerencsétlen balek, a dúsgazdag bécsi Léderer szeszgyáros fia nem törlesztette megfelelő ütemben a kártyaadósságát, így Szemző előbb nyilvánosan sértegette és felpofozta a fiút egy pesti szórakozóhelyen. “Sie Schweinehund!”– mennydörögte a halálra rémült, vézna fiatalembernek a majd’ kétméteres, robusztus testalkatú Szemző, majd felküldte két verőemberét Bécsbe, hogy robbantsák fel pokolgéppel a Léderer-palotát.
A merényletben a szakácsnőn kívül senki nem sérült meg, de ez sem lombozta le a volt főispánt. Egy korabeli lap beszámolója szerint “Szemző valóságos kémszervezetet létesített, amely állandóan megfigyelte, hogy Lédererék mikor távoznak el Bécsből. Ily módon aztán Szemző emberei mindenhová követték Lédereréket, akiket hol Csehországban, hol Győrben, hol pedig Budapesten inzultáltak. De még Bécsben is megverték egyszer őket, még pedig oly módon, hogy a Sacher-szálló éttermében, Szemző egyik bérence, egy Szirti nevezetű, állítólagos török, megpofozta Lédereréket. Ugyanezt cselekedték Lédererékkel akkor, amikor ezek Pesten, a Royal-szállóban tartózkodtak.”
Ekkoriban meglehetősen sűrűn cikkeztek róla a lapok. Rendszeresen tárgyalták, hogy temérdek szabadidejében éppen kit és milyen célszerszámmal vert vagy veretett össze – Marschalko Teofil olimpikon és sporthírlapíró fején például a sétapálcáját törte darabokra –; hogy budapesti lakásaiban illegális kaszinókat üzemeltetett; hogy kibérelt egy egész vasúti kocsit és egy komplett cigányzenekart, hogy a hangszerekben magyar koronát csempészhessen Bécsbe; és különösen kéjes örömmel cikkeztek arról a kínos esetről, mely szerint egyik szeretőjétől, Lábass Juci színésznőtől a szakítás után visszakövetelte az ajándékait.
A bácskai nábobról senki sem tudta, hogy mekkora a vagyona, de az nyilvánvaló volt, hogy pompás lovai voltak, értékes autógyűjteménnyel rendelkezett, és gyémántokról meg hatalmas kártyanyereményekről is legendák keringtek, de bármennyi pénze, vagyona volt is, nagyon értett annak az elköltéséhez is. A tivornyái messze földön híresek voltak.
A botrányhőst egy idő után nem szívesen fogadta be az úri társaság. Megérezte ezt a zombori nábob, és váltott. 1920 táján strómanjai révén vendéglőt nyitott Párizsban, Antwerpenben, Berlinben és Ostendében. Magyaros ételeket szolgáltak fel, és cigányzenészeket telepített a vendéglőibe.
A Színházi Élet 1931-es riportjában így ír az egykor szertelen dzsentri és rettegett főispán vállalkozásáról: „Eljöttem Párizsba, kihozattam a Horváth Feri bandáját, és most kocsmároskodom. Látja, kérem, finom kis hely, és olcsó árak, jó koszt, meg jó muzsika. A vendégeim franciák, angolok, olaszok, németek, meg magyarok, persze. A legnagyobb boldogságom, ha látom, hogy a vendégeim megelégedettek. Hát kérem, ez az egész. Így lettem én főispánból kocsmáros.”
A jónak induló biznisz azonban néhány év után becsődölt. Ő visszatért a magyar fővárosba, és megint rulettezett, kártyázott. „A második világháború elején azonban Budapestről kiutasították. Vidéken húzta meg magát. Csak az ötvenes évek elején tért vissza. Fehér cérnakesztyűben, elegánsan, japán selyem ingben, csokornyakkendőben, zsebeibe varrt gyémántokkal és vadászszékkel a hóna alatt járta a várost; néha, ha elfáradt, kinyitotta, és leült az út közepére. Szemző Gyula volt főispánként mutatkozott be a kíváncsiskodóknak. Vele egyívású ismerősei már mind meghaltak, eltűntek vagy Nyugatra távoztak, a világ pedig, amit valaha olyan jól ismert, gyakorlatilag nyom nélkül süllyedt el. Mintha csak egy másik bolygóról érkezett volna. 1955-ben aztán leesett a villamosról, kórházba került, s ott kiderült, hogy agyér-elmeszesedésben szenved. Pár hónappal később, 74 éves korában halt meg.”
Majoros Sándor mesélte: A mi családunk büszkélkedésre nem alkalmas, földöntúli módon kötődik az irodalomhoz. Apai nagyapám annak a Kamjonkai Szemző famíliának volt uradalmi sofőrje, ahonnét a Mikszáth-regény Noszty Ferije ihletődött. A múlt század harmincas éveinek elején már nemcsak a magyar irodalomban kiharcolt kétes hírű pozíció, hanem az egyre haragvóbb hitelezők is szorongatták ezt a családot. A Noszty fiú, vagyis Szemző Gyula ekkorra már faképnél hagyta a regényben Tóth Marinak nevezett Ungár Piroskát, és a családi ékszereket egy nagybőgőbe rejtve meg sem állt Párizsig. De sofőr még egy ilyen széthululófélben lévő dzsentri famíliának is dukált.
Nagyapám a róla megmaradt kevés adat szerint igen sokoldalú, tehetséges ember volt. Szépen tudott hegedülni, még szebben rajzolni, és kiválóan értett a technikához, aminek folyományaként nem is annyira gépkocsivezetőnek, mint inkább ezermesternek vették föl a Kamjonkai Szemzők, ő pedig igyekezett megfelelni az elvárásoknak. Halála után embargós lett minden vele kapcsolatos történet, de azt például sikerült kinyomoznom, hogy valósággal elkápráztatta a béreseket meg a cselédlányokat, amikor 1928-ban detektoros rádiót fabrikált. Az is igaz, hogy nagy nőcsábász volt az én nagyapám: gyakran és szívesen teperte rá a szakácsnőket a csirizszagú konyhaasztalokra, sőt az egyiket teherbe is ejtette. Szerencsére ez a malőr valahogy megbocsátódott és tán el is felejtődött, mert amikor leendő nagyanyám megjelent a birtokon, a nagyapám azzal a fesztelen könnyedséggel kezdett neki udvarolni, ahogy a vadgerlice bólingat a tapasztalatlan és közömbös tojónak. Szóba sem került, hogy ekkor már túl volt egy elkapkodott házasságon is, vagy ha a konok és munkamániás nagymamám ezt mégis kiderítette, a legmélyebb titkai közé spájzolta be, és soha senkinek nem beszélt róla. Nem hiszem, hogy ez nehezére eshetett neki, hiszen valódi művésze volt az elhallgatásnak. Elképzelni sem tudom, milyen praktikákkal kötötte maga mellé a nagyapámat, mert már fiatal korában sem tartozott a férfiszívet megdobogtató szépségek közé. A róla készült fényképeken mindig dacosan, összeszorított szájjal látható, mint aki nem képes lelkesedni semmiért.
De a nagyapámat, úgy látszik, ez nem idegesítette. Talán az is közrejátszott ebben, hogy nem mindegyik hanyatt döntött szakácsnő és cselédlány nyugodott bele a mellőzöttségébe, és ezek a nőcskék az idő előrehaladtával egyre kuszább viszonyokat teremtettek szerencsétlen sorsú nagyapám körül. Végül az előző házasságához hasonló hirtelenséggel elvette a teljesen tisztességes és legalább ennyire naiv nagyanyámat. Abban az időben – 1929-et mutatott a naptár –, ha egy lány elvált férfihez ment feleségül, annak nagyon komoly, többnyire elhallgatni való oka kellett, hogy legyen. Nagyanyám ezt ügyesen hozzácsatolta a már meglévő titkaihoz, és a nem emlegetés ősi fegyverét használva majdnem teljesen meg is semmisítette, de csak majdnem. Hetven évvel később, amikor a családi papírokat leltározgatta, a húgom véletlenül megtalálta apai nagyszüleink házassági anyakönyvi kivonatát. Nagyon óvatosan kellett bánnunk a rétestésztaként repedező, barnára színeződött papírlappal, ám azt még ebben a borzasztóan sérülékeny mivoltában is kideríthettük belőle, hogy nagyapánk második frigyének következményei vagyunk. Némi kuncogás után a húgom megjegyezte: az történhetett, hogy az önmagával szemben végtelenül következetes nagymamánk szinte két kézzel kapott ez után a férfi után, akiben Petőfi méltósága keveredett Jávor Pál sármos eleganciájával. Akármennyire is kajánkodtunk ezzel a Kamjonkai Szemző Gyula és Ungár Piroska esetéhez képest nyúlfarknyi szenzációval, azt el kellett ismernünk: ebben a szégyellni való körülményben is akadt egy kis jóság. Ha más nem, hát az, hogy Csáti-Szabó dédnagyapám megúszhatta a hét határra szóló lakodalom költségeit.