ELMONDJUK A HARMADIK VILÁGHÁBORÚ INDOKAIT ÉS CÉLJAIT
A háború valójában egy nagyméretű erőszakos fegyveres konfliktus amelyek a történelem során jelen voltak a törzsi háborúktól a birodalmak közötti konfliktusokig. A háború célja a területszerzés, gazdasági erőforrások megszerzése, vallási vagy politikai ideológia terjesztése.
Az államok kialakulásától lehet igazán háborúról beszélni, abban az értelemben, ahogy ezt ma értjük; népes országok népes hadseregei csapnak össze, hosszú és nagy áldozatokat követelő küzdelemben.

Egyre több európai politikus szeretné a háborút, a női politikusok pedig azt kívánják, hogy minél több vér folyjon.
A most folyó ukrajnai háború csak a nyitó színtér egy sokkal szélesebb dinamikában, amely a világot két egymással ellentétes gazdasági szövetségre osztja. Időközben a németek Amerika gazdasági szatellitjévé váltak, és az utóbbi években, a globális törésben a legtöbb járulékos kárt ők s – azaz indirekt módon Magyarország szenvedi el.
Ez a globális törés húsz éves küzdelemnek ígérkezik Ennek során eldől, hogy a világgazdaság egy egypólusú, USA-központú, dolláralapú lesz-e, vagy egy többpólusú, több valutát használó világ váltja fel, amelynek központja Eurázsia szíve lesz.
Amerika tipikus kettős beszéddel osztja meg a szereplőket demokráciákra és autokráciákra. A demokráciák alatt értve a Nyugat pénzügyi oligarcháit, akiknek célja a világ infrastruktúrájának privatizációja és az amerikai technológiától, olaj- és élelmiszerexporttól való függőség megteremtése. Az autokrácia alatt pedig azokat az országokat értik, amelyek ennek ellenállnak. A gyakorlatban az amerikai retorika tehát a saját gazdasági növekedésének és életszínvonalának előmozdítását szolgálja, a pénzügyek és a bankszektor közüzemi szolgáltatásként való megtartását. A növekedés kulcsa Németországban, akárcsak más országokban, az egy dolgozóra jutó energiafogyasztás – mégis belementek az orosz gáztól való elzárkózásba, iparuk leépítésébe. Várhatóan megnő a német vállalati csődök száma, a foglalkoztatás csökkenni fog. A legtöbb politikai elmélet azt feltételezi, hogy a nemzetek saját érdekeik szerint cselekszenek. Ellenkező esetben csak szatellit-országok, amelyek nem irányítják saját sorsukat.

Az Egyesült Államok sosem költött még olyan jól el pénzt, mint azt az összeget, amit Ukrajnának adtak, mert oroszok halnak meg Amerika támogatásával – mondják az amerikaiak.
Néha könnyebb megérteni a napjaink dinamikáját, ha kilépünk a saját közvetlen helyzetünkből, és történelmi példákat keresünk. A legközelebbi párhuzam majdnem ezer éves, helyszín középkori Európa, a római pápaság és a német császárok közötti harcok. Ez a konfliktus a maihoz nagyon hasonló vonalak mentén osztotta meg Európát. A pápa kiátkozta II. Frigyest és szövetségeseket mozgósított, hogy harcoljanak Németország ellen. Akkor is felszítottak egy Kelet és Nyugat közötti ellentétet a keresztes hadjáratokkal (1095-1291), ahogyan a mai hidegháború is keresztes hadjáratnak nevezhető az USA világuralmát fenyegető gazdaságok ellen. A középkori háború Németország ellen arról szólt, hogy ki irányítsa a keresztény Európát: a pápaság úgy, hogy világi császárokká válnak vagy az egyes királyságok világi uralkodói.
A középkori 1054-es nagy szkizma (nagy egyházszakadás, illetve kelet–nyugati egyházszakadás) szintén analógia a jelenlegi megosztásra. Akkor a kereszténység feletti egypólusú ellenőrzést követelve IX. Leó, egyszerűen kiátkozva a Konstantinápolyban központosított ortodox egyházat és a hozzá tartozó teljes keresztény lakosságot.
Ez az elszakadás politikai problémát jelentett az akkor már egykori önmagának csak árnyékát jelentő Róma számára: miképp tartsa ellenőrzése alatt az összes nyugat-európai királyságot, és hogyan követelje meg tőlük az egyház pénzügyi támogatását. Ehhez megvolt a megoldás: a világi királyokat alá kellett rendelni a pápai vallási hatalomnak. 1074-ben VII. Gergely, 27 pápai diktátumot hirdetett ki, amelyekben felvázolták azt a közigazgatási stratégiát, amellyel Róma rögzíteni tudta hatalmát Európa felett. Ezek a pápai követelések feltűnő párhuzamot mutatnak a mai amerikai diplomácia törekvéseivel. Mindkét esetben a katonai és világi érdekeket kellett beöltöztetni egy ideológiai keresztes hadjárat formájába, hogy megszilárdítsák a szolidaritás érzését, amelyet bármely birodalmi uralom megkövetel.
A logika időtlen és egyetemes. Nézzük mélyebben a párhuzamot. A pápai diktátumok két fő szempontja is figyelemre méltó:
Először is Róma püspökét minden más püspökség fölé emelték, létrehozva a modern pápaságot. Eszerint egyedül a pápának lett felhatalmazása a püspökök kinevezésére, illetve leváltására vagy visszahelyezésére, nem pedig a helyi uralkodóknak. Ezen kívül a pápának adták a császárok leváltásának jogát, kötelezve minden fejedelmet, hogy behódoljon a pápának.
Hasonlóképpen, ma az amerikai diplomaták igényt tartanának arra a jogra, hogy megnevezzék, kit kell elismerni egy nemzet államfőjeként. 1953-ban megdöntötték Irán választott vezetőjét, és felváltották a sah katonai diktatúrájával. Ezen elv alapján az amerikai diplomaták feljogosítva érzik magukat, hogy színes forradalmakat robbantsanak ki, latin-amerikai katonai diktatúrákat szponzoráljanak, amelyek kliens oligarchákat hoznak létre az amerikai vállalati és pénzügyi érdekek szolgálatában. A 2014-es ukrajnai puccs és a kiválasztás csak a legújabb példája ennek az amerikai gyakorlatnak. Nemrégiben pedig az amerikai diplomaták Juan Guaidót nevezték ki Venezuela államfőjévé a megválasztott elnök helyett, és átadták neki az ország aranytartalékait.
Biden elnök ragaszkodik ahhoz, hogy Oroszország eltávolítsa Putyint, és egy Amerika-barát vezetőt ültessen a helyére. Az államfők kiválasztásának ez a joga az Egyesült Államok politikájának állandó eleme volt a második világháború óta tartó, a mások politikai ügyeibe való politikai beavatkozás hosszú története során. Ők a tévedhetetlenek.
A második jellemző a pápai diktátumok formája, hogy minden olyan ideológiát és politikát kizártak, amely sértette a pápai tekintélyt. Csak a pápát lehetett egyetemesnek nevezni, bármilyen ettől eltérő vélemény a dogma szerint eretnekké vált. Sőt, pápai felhatalmazás nélkül egyetlen írás vagy könyv sem volt kánoninak tekinthető.
Hasonló követelést támaszt a mai, USA által támogatott pénzelvű és privatizált szabad piacok ideológiája. A mai új hidegháborúban az egyetemesség iránti igényt a demokrácia nyelvezetébe burkolják. De a demokrácia definíciója a mai Új Hidegháborúban egyszerűen USA-pártit jelent. Különösen ilyen a neoliberális privatizáció, mint az USA által támogatott új gazdasági vallás. Ezt az etikát tudománynak tekintik, ez a modern eufemizmus a neoliberális chicagói iskola ócska közgazdaságtanára, az IMF megszorító programjaira és a gazdagok adókedvezményére.
A pápai diktátumok egy stratégiát fogalmaztak meg a világi birodalmak feletti egypólusú ellenőrzés rögzítésére. A pápai elsőbbséget biztosították a világi királyokkal szemben. A diktátumok felhatalmazták a pápákat, hogy kiátkozzanak mindenkit, aki nem áll békében a római egyházzal. Ez az elv lehetővé tette a pápának, hogy feloldozza az alattvalókat a gonosz emberekkel szembeni hűségük alól, Ez adta a színes forradalmak középkori változatát az akkori rendszerváltás előidézésére.
A pápai ellenőrzés alá tartozó országokban kialakult a szolidaritás, az egyesítéshez a többi országgal szembeni ellenszenv adta az alapot. Lehetett utálni a Jeruzsálemet birtokló mohamedán hitetleneket, a francia katarokat vagy bármely más eretneket. Mindenekelőtt ellenségek lettek azok a régiók, amelyek elég erősek voltak ahhoz, hogy ellenálljanak a pápai adófizetésnek.
Az engedelmességi és adózási követeléseknek ellenálló eretnekek kiátkozását manapság a Kereskedelmi Világszervezet, a Világbank és az IMF végzi, amely gazdasági gyakorlatokat diktál, és feltételeket szab. Ezeket minden tagország kormányának követnie kell, különben várhatják az Egyesült Államok szankcióit, az amerikai fennhatóságot el nem fogadó országok kiátkozásának modern változatát.
A pápai diktátum kimondta, hogy a pápát senki sem ítélheti el – ahogyan ma az Egyesült Államok sem hajlandó alávetni tevékenységét a Világbíróság döntéseinek. Hasonlóképpen ma az USA diktátumait a NATO-n és más fegyvereken (például az IMF-en és a Világbankon) keresztül az amerikai szatelliteknek kérdés nélkül követniük kell. A kereskedelmi szankciók a kiátkozás egy mai formája. Biden pedig úgy jellemzi az amerikai beavatkozást, mint a demokrácia biztosítását az autokrácia ellenében.
Konstantinápolyban, a központosított ortodox egyház és keresztény lakosságának kiközösítésével a nagy szkizma létrehozta azt a végzetes vallási választóvonalat, amely az elmúlt évezredben elválasztotta a Nyugatot a Kelettől. Ez a szakadás olyan fontos volt, hogy Vlagyimir Putyin 2022. szeptember 30-i beszédének részeként idézte, amelyben leírta az USA és a NATO központú nyugati gazdaságoktól való mai elszakadást.
A középkori nyugati egyházat megfosztották alamizsnáiktól és adományaiktól, hogy hozzájáruljanak a pápaság péterfilléreihez és más pápai követeléseknek ellenálló uralkodók ellen vívott háborúkhoz. Anglia játszotta azt a fő áldozati szerepet, amit ma Németország játszik. A hatalmas angol adókat, amelyeket állítólag a keresztes hadjáratok finanszírozására vetettek ki, II. Frigyes, Konrád és Manfréd szicíliai harcára irányították át. Ezt az eltérítést az észak-itáliai pápai bankárok finanszírozták, és az egész áthárított királyi adóssággá vált.
A pápaság más országok feletti hatalmának a Kelet elleni háború befejezése vetett véget. Amikor a kereszteslovagok 1291-ben elvesztették Akkót, az akkori Jeruzsálem állam fővárosát, a pápaság elvesztette az irányítást a kereszténység felett. Nem volt többé gonosz, ami ellen harcolni lehetett volna, a jó pedig elvesztette jelentőségét. 1307-ben a francia IV. (Szép) Fülöp lefoglalta az egyház nagy katonai bankárrendjének, a templomosoknak a párizsi templomban lévő vagyonát. Más uralkodók is privatizálták a templomosok vagyonát, és a pénzrendszereket kivették az egyház kezéből. A Róma által meghatározott közös ellenség nélkül a pápaság elvesztette Nyugat-Európa feletti egypólusú ideológiai hatalmát.
A templomosok és a pápai pénzügyek elutasításának modern megfelelője az lenne, ha az országok kilépnének az amerikai Új Hidegháborúból. Elutasítanák a dollárszabványt és az amerikai bank- és pénzügyi rendszert. Figyelmeztető jel, hogy egyre több ország látja úgy, hogy Oroszország és Kína nem ellenfelek, hanem nagyszerű lehetőségeket kínál a kölcsönös gazdasági előnyökre.
A 12. és 13. században Anglia, Franciaország és más országok normann hódítói, valamint a német királyok többször tiltakoztak, többször kiátkozták őket, de végül mégis engedtek a pápai követeléseknek.
A 16. századig tartott, amíg Luther Márton, Zwingli és VIII. Henrik végül protestáns alternatívát teremtett Rómával szemben, és ezzel a nyugati kereszténység többpólusúvá vált.
A keresztes hadjáratok az erkölcsi reform spirituális fókuszát teremtették meg azáltal, hogy a másik – a mohamedán Kelet, és egyre inkább a zsidók és a római irányítással szemben ellenszegülő európai keresztény másként gondolkodók – elleni gyűlöletet mozgósították. Ez hasonlatos az amerikai pénzügyi oligarchia mai neoliberális szabadpiaci doktrínáival és a Kínával, Oroszországgal és más, ezt az ideológiát nem követő nemzetekkel szembeni ellenségeskedéssel. A mai új hidegháborúban a Nyugat neoliberális ideológiája félelmet és gyűlöletet mozgósít a másikkal szemben, és a független utat követő nemzeteket autokratikus rezsimekként démonizálja. A népekkel szemben nyílt rasszizmust táplálják, amint az a Nyugaton jelenleg uralkodó ruszofóbiában vagy a Cancel-kultúrában is megmutatkozik.
Ahogyan a nyugati kereszténység többpólusú átmenetéhez szükség volt a 16. századi protestáns alternatívára, úgy az eurázsiai szívföldnek a bankközpontú NATO Nyugattól való elszakadását is egy alternatív ideológiának kell megszilárdítania a vegyes köz- és magán-gazdaságok és azok pénzügyi infrastruktúrájának megszervezésére vonatkozóan.

Új intézmények kellenek, amelyek alternatívát jelentenek a neoliberális bankközpontú viselkedéssel szemben
A Szovjetunió 1991-es felbomlása a hidegháború végét ígérte. A Varsói Szerződés felbomlott, Németország újraegyesült, az amerikai diplomaták pedig a NATO végét ígérték, mivel a szovjet katonai fenyegetés már nem létezett. Az orosz vezetők elmerültek abban a reményben, hogy egy új páneurópai gazdaság jön létre Lisszabontól Vlagyivosztokig. Különösen Németországtól várták, hogy vezető szerepet vállaljon az oroszországi befektetésekben és az ipar hatékonyabbá tételében. Oroszország ezt a technológiatranszfert gáz és olaj, valamint nikkel, alumínium, titán és palládium szállításával fizetné meg.
Nehéz megmagyarázni, hogy a kölcsönös előnyök látszólag logikus lehetősége Nyugat-Európa és a volt szovjet gazdaságok között miért alakult át oligarchikus kleptokráciák szponzorálásává. Az Északi Áramlat gázvezeték megsemmisülése dióhéjban foglalja össze a dinamikát. Közel egy évtizede követeli Amerika, hogy Németország utasítsa el az orosz energiától való függőségét. Victoria Nuland, Biden elnök és más amerikai diplomaták bemutatták, hogy ennek módja az Oroszország elleni gyűlölet szítása. Az új hidegháborút új keresztes hadjáratként állították be. George W. Bush is így jellemezte Amerika Irak elleni támadását, hogy elfoglalja az olajkutakat.
Az eredmény Hudson szerint az, hogy a világ két táborra szakad: az USA-központú NATO-ra és a kialakulóban lévő eurázsiai koalícióra.
Amerika új hidegháborújának másik mellékterméke az volt, hogy véget vetett a globális felmelegedés megfékezésére irányuló minden nemzetközi tervnek. Az USA gazdasági diplomáciájának egyik alapköve, hogy olajvállalatai és NATO-szövetségesei a világ olaj- és gázellátásának ellenőrzését biztosítsák. Erről szólt az iraki, líbiai, szíriai, afganisztáni és ukrajnai NATO-háború. Ez nem annyira elvont, mint a demokráciák kontra autokráciák.
Az új hidegháború jó versus rossz narratívája nélkül az amerikai szankciók elveszítik létjogosultságukat. Ez a kontextusa a mai ukrajnai harcnak, amely csupán az első lépés lesz az USA várhatóan 20 évig tartó harcában, hogy megakadályozza a világ multipolárissá válását.
A nyugati kormányok nem szólítottak fel a háború tárgyalásos befejezésére, mert Ukrajnában nem hirdettek háborút. Az Egyesült Államok sehol sem hirdet háborút, mert ahhoz az amerikai alkotmány értelmében kongresszusi beleegyezésre lenne szükség. Így az amerikai és NATO-hadseregek bombáznak, színes forradalmakat szerveznek, beleszólnak a belpolitikába és szankciókat vezetnek be, amelyek szétszakítják Németországot és európai szomszédait.
Hogyan lehet tárgyalásokkal befejezni egy olyan háborút, amelynek nincs hadüzenete, és amely a totális egypólusú világuralom hosszú távú stratégiája. A válasz az, hogy addig nem lehet vége, amíg a nemzetközi intézmények jelenlegi, USA-központú halmazát nem tudják felváltani. Amíg nem hoznak létre olyan új intézményeket, amelyek alternatívát jelentenek a neoliberális bankközpontú viselkedéssel szemben.

De nézzük meg közelebbről a háborúk ideológiáját
A hadviselés, mint sok minden más, különféle értelmezéseken ment keresztül a világtörténelem során. Napjainkban szükséges rosszként vagy visszaszorítandó gonoszként is tekintenek rá sokan, annyi azonban tény, hogy Európára a második világháború óta már nem jellemző a fegyveres konfliktus. A középkorban, mint tudjuk, ez egészen másképp volt – különböző szinteken, a helyitől a nemzetköziig meglehetősen gyakran zajlottak kisebb-nagyobb háborúk. E kérdéshez Hippói Szent Ágoston (354-430) írásait érdemes megvizsgálni.
Ágoston az ember bűnbeesésének következményeként tekintett a háborúra. Szerinte a bűnbeesés előtti időben az emberi társadalom rendezett és békés volt, minden ember természeténél fogva engedelmeskedett a béke kötelékeinek, a versengés pedig nem létezett. E körülmények között nem volt szükség sem a kényszerítő jellegű államra, hogy a helyes irányba terelje az embereket, sem az erővel való versengésre, amely az önös érdekek érvényesítésére való rendezetlen törekvés eredménye.
Az emberiség bűnbeesésével és a két városra való osztásával azonban a háború visszavonhatatlanul bekerült az emberi viszonyok rendszerébe. Ez Ágoston szerint azért történt, mert az emberi város lakói – akiket Isten városának lakóitól az különböztet meg, hogy földi javakra és mások feletti uralomra vágynak – felfedezték, hogy egyéni és csoportos erőszak segítségével jobban elérhetik céljaikat. Más szóval sikeresen törekedhettek igazságtalan és romlott céljaik felé a háború által. Ágoston tehát alapvetően a bűn következményének tekintette a háborút – az ember Isten elleni lázadása és saját bűnös önzése folyományának. Talán nem meglepő módon a háborús állapotot gyakoribbnak is tekintette, mint a békéset. Ágoston úgy gondolta, a háború az a természetes és normális állapot, amelybe a bűnbe esett emberiség leereszkedett; a béke, amikor létrejött, aligha volt több egy szünetnél a folyamatos erőszakos konfliktus és versengés közepette.
Ágoston azonban amellett, hogy a bűnbeesés következményének tekintette, egyúttal a bűnre szabott büntetésként és orvosságként is gondolt a háborúra. Büntetésnek tekintve úgy érvelt, a háború által előidézett fájdalom, szenvedés és veszteség a méltó jussa az emberi városnak, amelynek lakosai eleve erkölcstelenek, és lázadnak Isten ellen. Orvosságként értelmezve azt írta, a háború mód az erkölcstelenek és lázadók fenyítésére, azaz a jobb belátásra térítésükre. Saját szavaival: Az ellenségtől szenvedett sanyart és csapásokat az isteni gondviselésnek kellene tulajdonítaniok, mely hadakkal szokta az emberek romlott erkölcseit megrendíteni s megjavítani, s hasonlókép a halandók jámbor s dicséretes életét is hasonló gyötrelmek által szokta megkisérleni, és a kisérletet kiállottakat vagy jobb hazába szólítani, vagy még e földön továbbra is bizonyos cél miatt megtartani.
Ágoston számára tehát a háború a bűnösök megbüntetése és a bűnbánás és megjavulás felé történő elmozdításuk módja volt. Abban az esetben, ha nem idézett elő ilyen változást a bűnösben, szolgálhatta a kisebb, de szintén fontos másik célt, az igaztalanok legyőzését és erkölcstelen tetteik elkövetésétől való visszatartásukat.
Egy másik szinten Ágoston a közös közbenső értékek elérésének eszközét is látta a háborúban. Eme értékeket az állam mind az emberi város, mind Isten városa számára biztosította: a béke, az egyetértés, az anyagi szükségletek kielégítése, a támadásokkal szembeni biztonság és a rendezett társadalmi érintkezés. Ágoston azt ugyanis elvetette, hogy az állam alkalmas az arisztotelészi vagy a cicerói értelemben vett közös jót szolgálni, azaz a jó életet, az erényt vagy a tökéletességet előmozdítani az emberek körében. Mindössze annyi lehetséges érvelése szerint, hogy a két város lakói feltételes egyetértésbe bocsátkoznak korlátozott számú közös érték mentén, amelyeknek közös haszna van.
Ennek megfelelően Ágoston számára az állam morális célja mindössze a biztonság és az elegendőség biztosítása. E kontextusban a háború egy minőségében más orvosságként is szolgál a bűnbeesés következményeire: egyszerre eszköze a nem tökéletes, de erkölcsileg még védhető állam külső támadásokkal szembeni védelmének, valamint az Ágoston által földi békének nevezett állapot helyreállításának. Mivel a biztonság és a földi béke elősegítik az Istennel való minél bensőségesebb kapcsolatra való keresztény törekvést, úgy gondolta, az e célból folytatott háborúk nem csupán törvényesek, de időről időre könyörtelenül szükségesek is.
Érdemes kiemelni, hogy Ágoston éles különbséget tett – a magánjellegű erőszak és a közösségi háború között. Az előbbi – érvelése szerint – azzal járt, hogy magánszemélyek erővel érvényesítik saját érdekeiket. Ágoston számára ez a fajta erőszak bűnös és tiltott volt, még akkor is, ha önvédelemből történne. Az utóbbi ezzel szemben azzal jár, hogy a jogszerű közösségi hatóságok erővel védik meg a közösséget és annak legitim jogait és érdekeit, s mint ilyen, eredendően igaz és törvényes. Ágoston szerint a legitim uralkodónak nem csupán joga van hadat viselni a politikai közösség nevében, de morálisan kötelező is neki. A közösség védelmében a hadviselés elmulasztásával az uralkodó megszegné kötelességét mind a közösség, mind Isten felé.
Végső soron Ágoston tiszta lételméleti különbséget tesz az igaz és az igaztalan háborúk között. E választóvonal meghúzását legfőképpen az motiválta, hogy a korai keresztényeket – akiknek aligha volt esélyük elszigetelni magukat az emberi város folytonos konfliktusaitól – némi iránymutatással lássa el, hogy miként ítéljék meg és igazolják a háborút. Miután a pacifizmus melletti érveket elutasította, Ágoston amellett érvelve, hogy a háborúk igazak és engedélyezettek – ezáltal érdemesek a keresztény királyok és alattvalóik támogatására –, feltéve, hogy megfelelnek néhány kritériumnak.
Ágoston első feltétele az igaz háborúnak, hogy azt egy kompetens és legitim hatóság hirdeti meg – ez alatt természetesen a királyokat, illetve császárokat értette, akik egy politikai közösség nevében cselekszenek.
Ágoston második feltétele szerint a háború csak akkor tekinthető igaznak, ha igaz célja van – mint például az állam védelme a külső agressziótól, az állam elleni vétkek megbosszulása, egy másik állam megbüntetése azért, mert nem képes jóvátenni a polgárai által okozott sérelmeket, a törvénytelenül szerzett tulajdon visszajuttatása jogos tulajdonosának, vagy az állam védelme az eretnekséggel szemben.
Ágoston harmadik feltétel szerint egy háború csak akkor lehet igaz, ha igaz szándékkal vívják – azaz a belső szándék a béke visszaállítása kell, hogy legyen, nem pedig a területfoglalás vagy népek meghódítása, és a cselekedeteket a keresztényi szeretet kell, hogy vezényelje, nem pedig a gyűlölet, mohóság, büszkeség vagy uralkodási vágy. Az e feltételeknek meg nem felelő háborúk Ágoston szemében igaztalanok voltak.