Osztróvszky József (Szeged, 1818.-Budapest, 1899.) bíró, ügyvéd, politikus, kúriai tanácselnök, országgyűlési képviselő, polgármester, a vaskoronarend vitéze.
A reformkor és 1848/49 Szegednek primus inter pares szerepű vezető személyisége – kormánybiztosként Kossuth híve. 1848-ban Szeged első tanácsnokává, majd országgyűlési képviselőjévé választották. 1849-ben kormánybiztos volt, amiért is kolera és börtön lett a jutalma. 1850-i halálos ítéletét 1851-ben császári kegyelemből várfogságra változtatták. A politikai enyhülés idején hazatérve a Deák Ferenchez húzó szegedi polgárság vezetőjeként 1861- ben polgármesteri tisztet viselt.
Osztróvszky pályafutása:
A gimnáziumot Szegeden, a jogot Pozsonyban végezte. Az 1839-40. évi országgyűlés idején Somogyi Pozsony megyei aljegyző mellett jurátuskodott. Amikor 1840-ben letette az ügyvédi szigorlatot, szülővárosába költözött és ügyvédi irodát nyitott.
Csakhamar vezérszerepet vitt a városban. Amikor Klauzál Gábor Szegedet meglátogatta, éjjeli zenével tisztelte meg a polgárság és Osztróvszky mondta az üdvözlő beszédet.
Többekkel együtt megalkotta az első polgári casinót és a szegényápoló-intézetet. Ennek köszönhető, hogy Szegeden megszűnt a koldulás, de csak 1850-ig, amikor Bach báró megszüntette ezt a jótékony intézetet.
1848-ban a város első tanácsosának választották.
Még ez évben a szegedi belváros és felsőváros képviselőnek választotta az országgyűlésre.
A magyar kormány 1849 telén Szeged kerületére kormánybiztosnak nevezte ki.
A világosi katasztrófa idején ő is a táborban volt. Kötélhalálra ítélték őt is, de ítéletét fogságra változtatták. 1855-ben kegyelmeztek meg neki és ekkor hazatért Szegedre.
Az ügyvédségtől eltiltották. A trieszti biztosító társaság főügynöke lett, majd 1856-ban Pestre költözött és egyik megalapítója és felügyelője volt az első magyar biztosító társulatnak.
Amikor az 1850-es évek végén tisztulni kezdett a politikai láthatár, ismét Szegeden telepedett meg és más név alatt ügyvédi irodát nyitott. Lelke volt a szegedi Deák-pártnak és 1861-ben megválasztotta a város polgármesterének.
Neve elválaszthatatlanul összefügg Szeged történetével és fejlődésével. Amikor az alkotmányos közgyűléseket fölfüggesztették, leköszönt. Az alkotmányosság fölvirradása idején, amikor a bíróságokat szervezték, az igazságszolgáltatás szolgálatába lépett és a kúriai tanácselnöke lett.
Osztróvszky levele Nagy Sándornak (1836-1919):
Kedves Sándorom!
Kívánta Ön, hogy kormánybiztosi működésemről írjak, s a Szegeden alakult honvéd zászlóaljakról. Az előbbiről csak kényszerűségből, mert Ön kívánja – de utóbbiakról, főleg a 3-ik zászlóalj (fekete sipkások) alakításáról örömmel beszélek, s csak azt sajnálom, hogy jelenlegi szörnyű elfoglaltságom miatt csak dióhéjba szorítva mondhatom el, a mit különben terjedelmesen szerettem volna megírni. Azonban Varga úrnak ügyes tolla kellően ki fogja egészíteni ama történelmi epizódokat, melyeknek én csak rövid vázlatát adom.
Midőn az 1848-ik év tavaszán a Batthyány minisztériuma 10 honvédzászlóaljnak toborzás útjáni felállítását elhatározta – melyek azután a 200.000 főre szaporodott ma- gyar hadseregnek magvát képezték, – a híressé lett 3-ik zászlóalj székhelyéül Szeged tüzetett ki. A városi tanács az illető ministeri rendelet vételével néhai Rengei Nándor tanácsnok, majd országgyűlési képviselőtársammal engemet küldött ki toborzásra: Rengeit a város alsó, engemet pedig a felső részére. Társam alsóvároson nem nagy sikerrel működhetett – de annál nagyobb lelkesedéssel özönlött a harczszomjas ifjúság az én zászlóm alá, legnagyobb részben iparos segédek, főleg asztalosok, úgy hogy némely asztalos műhely, hol 8-10 segéd dolgozott, teljesen kiürült. Az első szegedi fi, ki nálam magát besoroztatá, az akkor alig 17 éves, technikus tanuló, jelenleg Szeged városi telek- könywezető-ellenőr Szabó Mihály volt, ki később mint őrmester a 3-ik zászlóaljtól a Győrött alakult 29-ik honvédzászlóaljhoz hadnagykép[p] tétetett át, mely zászlóaljnak a világosi fegyverletételkor parancsnoka volt. Amint említém, annyira özönlött a fiatalság a zászló alá, hogy alig 8 nap alatt a ministerium által megállapított 1000 főnyi szám nem csak együtt volt, hanem még annak daczára, hogy az orvosi vizsgálatkor – az akkori osztrák tisztek és katonai orvosok túlnehézkesek lévén, – majd minden harmadik ember mint alkalmatlan visszautasíttatott, 400 fiúnál több – miután már honvéd nem lehetett, – a Tursky ezredbe soroztatták be magukat. Azonban a lelkét e zászlóalj- nak azon mintegy 150 főnyi újoncz-csapat képezés, mely Nagyváradról és Szolnokról jött. Ezek között volt Gorove Antal, a 3-ik zászlóaljnak későbbi parancsnoka, Fluck Ferenc s több mások, kik a hós Damjanics vezetése alatt e zászlóalj győzhetetlensége méltán megérdemelt hírnevének kivívásában legfőbb tényezők valának.
Nem hagyhatok megemlítés nélkül e vitéz zászlóalj alakulása idejéből egy jelenetet, melyre visszaemlékezve, most is sebesebben érzem lüktetni ereimben a vért.
A Batthyányi-ministeriumnak, miként köztudomással van, főhibája volt, hogy túlbecsületességében a bécsi camarillát nem hitte oly gonosznak, mint a milyen valóság- gal volt, másrészről pedig túl óvatosságánál fogva, nem helyezett a magyar nép lelkesedésébe annyi bizalmat s nem várt tőle annyi áldozatkészséget, mennyit szabadságharczunkban tanúsítva méltán megérdemelt. Ez volt az oka, hogy a Batthyányi-ministerium az első tíz honvédzászlóalj felállításához is, mondhatni, oly félve nyúlt, mert nem hitte, hogy csak önkéntes toborzás útján kiállíthatok legyenek. E bizalmatlanság következménye volt azután az is, hogy a zászlóaljak szükséges felszereléseire a kellő intézkedések mindenütt hiányoztak. Mert – a mint említém – a 3-ik zászlóalj létszáma alig nyolc nap alatt betellett, de az újonczok számára nem csak fegyverfről és ruháról nem volt gondoskodva, hanem még azon pénzöszveg sem utalványoztatott, melyből a felavatottaknak ígért 8 pgő ft előpénz fedezendő lett volna, úgy hogy Szegeden, toborzótársammal, Rengeivel azon pénzekből fizettük a zászló alá felesküdött hon- védeknek az előpénzt, melyet a lakosságtól – e részbeni hivatalos kiküldetésünknél fogva, – a haza megmentésére adakozás útján gyűjtöttünk. így történt, hogy a zászlóalj már hetek óta kiállítva lévén, fegyver, ruházat s mi legfőbb vala, tisztek nélkül hevert Szegeden, türelmetlenül várva a pillanatot, melyben a csatatérre szólíttassék. Végre talán az ötödik hétben jött Szegedre Utasy Károly, ki a császári huszároknál mint hadnagy szolgálván, ott lemondott, s a 3-ik zászlóaljhoz főhadnagynak neveztetett ki.
Ez alatt a fellázadt ráczok Szent Tamásnál és a római sánczokban mindinkább gyülekeztek, s a vész, mely aztán oly iszonyú mérvben kitört, napról napra fenyegetőbb alakot öltött. Ekkor történt, hogy a kormánynak egy küldöttje s megbízottja Szegeden megjelenvén, Vadász Manó akkori polgárnagyot felszólítá, hogy 5-600 szegedi nemzetőrt mozgóvá tévén, a ráczok ellen Ó-Becsére küldjön, Vadász Manó úr még akkor éjjel (1848. június 10-én) tanácsülést gyűjtvén, előterjeszté a kormány megbízottjának kívánságát. Mire elhatároztatott, hogy a Ferencz Károly magyar gyalog sor ezrednek egy egész zászlóalja állomásozván Szegeden, igen rossz vért szülne a polgárságban, ha a nemzetőrök mint családapák, tűzhelyeiktől elszakasztatva ellenségre vitetnének, a rendes katonaság pedig az alatt Szegeden heverne, miért is eszközölje ki a kül- dött úr a kormánytól, hogy előbb a rendes katonaság menjen; s ha szükséges lesz, menni fognak majd a nemzetőrök is. Úgy is lón. Alig telt bele 3 nap, s a Ferencz Károly zászlóalj – mely azután az egész harc folyama alatt vitézül viselte magát – Szent Tamás alá küldetett; a nemzetőrök pedig teljesítették ezen időtől kezdve a háború végéig a helyi katonai szolgálatokat.
A 3-ik zászlóalj pedig még folyvást Szegeden hevert, öltözet, fegyver és tisztek nélkül. Ez alatt a Budapesten alakult 1-ső és 2-ik honvéd zászlóalj is leszállíttatott Becsére, teljesen felruházva és felfegyverezve. Lélekemelő volt e daliás alakokat látni abban a gyönyörű honvéd ruhában. Egy napig pihentek Szegeden, s meg- jelenésük annyira felvillanyozta Szeged fiait, hogy akár még 3 zászlóaljat kiállíthattuk volna rögtön; de annál jobban elkeserítette a 3-ik zászlóalj vitézeit, hogy a míg társaik a dicsőség mezejére vitetnek, ők Szegeden kényteleníttetnek heverni.
Azonban alig telt pár nap, ismét felhívás érkezett Szeged város hatóságához, hogy egy zászlóalj nemzetőr indíttassák Szent Tamás alá. De már erre a 3-ik zászlóalj tökéletesen elvesztette béketűrését. A szó szoros értelmében ostrom alá vették a városházát, hangosan követelve, hogy adják nekik a nemzetőrök fegyvereit, mert nem tűrik, hogy a míg ők itt tétlenségben hevernek, addig a nemzetőrök mint családapák harcba menjenek.
A polgármester úr rögtön tanács ülést tartatott (1848. június 11-én), melyben Utasy Károly is jelen lévén, a zászlóalj nevében annak elindítását erélyesen sürgette, közmegegyezéssel elhatároztatott: hogy a 3-ik zászlóalj a mennyire lehetséges felfegyvereztetvén, Utasy Károly főhadnagy parancsnoksága alatt haladék nélkül gőzhajón Becsére szállíttassék; s a kormány eme szükség parancsolta intézkedésről a felelősség elvállalása mellett, azonnal tudósíttassák; s minthogy a zászlóaljbeli legénység legnagyobb része a legszükségesebb ruházatot nélkülözé, a város minden részeibe küldöttséget menesztettek, a zászlóalj számára csizmákat, fehérruhát gyűjteni.
Míg a tanácskozás tartott, a zászlóalj minden tagja a városháza elé gyűlve várta az eredményt, szüntelenül hangoztatva: „Szent Tamásra!” S midőn Utasy Károly főhadnagy a határozat kimondása után a tanácsból eltávozott, s a lent váró bérkocsijára felállva elkiáltá: „Fiúk, holnap reggel megyünk Szent Tamás alá!” – ekkor adta elő magát azon lélekemelő jelenet, melyről fentebb érintést tevék. Ezer toroknak eget verdeső „éljen” kiáltása udvözlé Utasy szavait. A honvédek – ki csak hozzá férhetett – felugrottak a kocsiba, ölelték, csókolták a főhadnagynak még a ruháját is, s annyian özönlöttek fel hozzá, hogy a kocsi a szó szoros értelmében leszakadt terhe alatt. Ekkor pedig karja- ikra emelve vitték szállására. Szóval: a zászlóalj örömét s azon boldogságot, mely minden egyes tagjának arczárói sugárzott, leírni lehetetlen. És miért örültek e jó fiúk oly kimondhatatlanul?… Mert végre elmehettek Szent Tamás sáncai alá, a hazáért … meg- halni! – Mert bizony ezen 1030 fiúból a szabadságharcz végével alig volt még életben 100 vitéz, s ezek is sebekkel terhelve.
Másnap reggelre annyi fehérruha és lábbeli gyűlt öszve a lakosoktól, hogy az illetők teljesen elláttattak e részben; Szeged város tanácsa pedig az egész zászlóalj számára nyári zubbonyokat és nadrágokat készíttetvén, ezeket rövid idő múlva utána küldé a táborba.
Az indulás napján (1848. június 14-én ) a nemzetőröktől beszedett fegyverekkel 4 század, 2 század pedig a kifeszített kaszákkal lett ellátva s eképp felszerelve szállíttatott el a zászlóalj gőzhajón Becsére, a szegedi népnek őszinte üdvkivánattól kísérve.
A zászlóalj eltávozása után harmadnapra megjelent Szegeden Damjanics János őrnagy tisztikarával együtt, hogy átvegye zászlóalját, s bámult, midőn hűlt helyét találta. Felkeresett, s tréfálkozva tőlem kérte számon. Ekkor láttam e hőst először, s fájdalom utoljára is! … Daliás és férfiasan szép alakja, első tekintetre teljes rokonszenvemet megnyeré. Egész elragadtatással kérdezé tőlem, hogy a Pestről jött honvéd zászlóaljakat láttam-e? „Mily isteni gyereket azok!” – mondá; hozzá téve: „hej! ha az én zászlóaljam is olyan lenne!” – „A mi a külsejöket illeti – felelém -, ha majd egyenruhába öltöztetik őket, ezek is oly gyönyörű gyerekek lesznek, mint amazok; lelkületüket illetőleg pedig meg merem jósolni őrnagy úrnak, hogy aligha lesz párja a hadseregben.” – Ekkor az- után elbeszéltem, hogy mily lelkesedéssel indultak el a táborba, s megvallom, élvezet volt szemlélnem a Damjanics arcán azon, mondhatni szellemi felmagasztaltságot, me- lyet elbeszélésem benyomása idézett azon elő. Forró hévvel szorítá meg jobbomat, s csak arra kért, hogy rendeljek számára kocsikat, mert nincs nyugta, míg a fiúkat meg nem láthatja. Még akkor nap estve – egy vasárnapon – elutazott tiszttársaival Becsére.
Mi lett Damjanicsból! … és keze alatt az ő kedves fiaiból, a 3-ik zászlóaljból? Szükségtelen elmondanom. Száz csaták diadala tanúskodik Damjanics és a 3-ik zászlóalj di csőségéről, melyet a történelem örökített meg.
Csak annyit említek még meg, hogy a legelső magyar, ki Szent Tamás sánczai alatt elvérzett, szabadságharczunk első áldozata, a 3-ik zászlóaljnak egyik közvitéze, egy szegedi fiú: Baurnfeind Gyula volt. Illő, hogy legalább Szeged népe el ne felejtse nevét!
S ez a 3-ik honvéd zászlóalj alakulása történetének rövid, de hűséges vázlata, azon dicső zászlóalnak, melyhez a szolnoki csata után Damjanics ezredes ezen történelmi nevezetes szavakat intézte: „Fiúk – úgymond – úgy viseltétek magatokat, hogy egytől egyik megérdemlitek, hogy tisztek legyetek, de akkor hova lenne az én 3-ik zászlóaljam.”
Szeged város történetében, véleményem szerint, helyt kellene foglalni azon ténynek is, hogy Szeged város hatósága az 1848-ik év nyarán egy 4 századból álló önkénytes csapatot is állított ki saját költségén és csupa szegediekből.
E csapat tisztjeit a tanács nevezte ki, s csak az egyik századosának emlékszem a ne- vére, ez Pataky János volt, azelőtt röszkei tanító. E csapat – mely csak 4 havi időtartamra volt kötelezve szolgálni – arról nevezetes, hogy legelső contingense volt ama kisded hadtestnek, amely 1848. év nyárutólján Szolnoknál gyűlt táborba, s mellyel aztán Görgey, mint e csapatnak parancsnoka, megkezdé dicsőségteljes, de végzetszerű pályáját. E csapat tevékeny részt vett az ozorai lefegyverzésnél is.
Ugyanekkor alakíttatott Szegeden a 33-ik zászlóalj, mely szinte nagyrészben szegedi fiúkból állott, s egyike lett a legvitézett zászlóaljaknak. Dicsőén nevezetes arról, hogy midőn Görgei [sic!] a bányavárosokon át ama bámulatos, majdnem lehetet- lenséggel határos visszavonulást szerencsésen keresztül vitte, Guyon tábornok vezérlete alatt a windischachti szorosnál a 33. zászlóaljnak kellett legelső sorban Windischgrátz herceg egész hadserege ellen küzdenie, hogy az alatt a magyar sereg elvonulhasson. Ekkor az 1300 emberből álló 33-ik zászlóaljnak több mint fele részint elesett, részint fogságba jutott. Ott esett el többek között Krammer nevű szegedi születésű zsidó fiú is, alig 18 éves gyermek. Társaitól haliám, hogy oroszlánként harcolt, s mikor lehetett volna sem hátrált. Végre nyolcz ellenséges katonától vétetvén körül, ezek felszólítot- ták, hogy adja meg magát. De nem tette, sőt új erővel ment nekik; míg végre agyon- szúratva és vagdaltatva, fegyverrel kezében adta ki nemes lelkét! Ha nem csalódom, ugyanott vesztette el karját a jelenleg Gráczban lakó földink, Czimeg György is, midőn az elesett zászlótartó kezéből a zászlót felkapá, egy ellenséges golyó karját szakasztá el. Ott volt e zászlóalj Budavár bevételénél is, hol egyik hadnagya, a szinte [szintén] szegedi felsővárosi Hódy lelte dicső halálát.
Nem tudom, mennyiben fog megemlékezni t. Varga Ferencz úr Szeged város történelmének megírásában ama önkénytes zászlóaljról, melyet szinte Szeged város, tisztán szegedi fiúkból állított ki, s melynek hős parancsnoka Földváry Sándor volt? De csak amúgy futtában megemlíteni, vagy épen elhallgatni, szerintem vétek lenne, de hiába is, a mennyiben legérdekesebb történelmi epizódjától fosztaná meg a művet.
Én, amennyire a hős csapat történetével meglehetősen ismerős vagyok, szívesen leírnám vázlatát, de elhigyje, édes Sándorom, nincs annyi physikai időm, hogy a legjobb szándék mellett is tehessem. Most is, midőn ezeket e sorokat írom, éjfél van, – s az éjet is nem magamtól vonom meg, hanem hivatalos munkámtól …. mert ha ezt nem írnám, sem lehetne aludnom most, hanem a pörökben dolgoznám, melyeknek halmaza körülöttem némán, de még is hangosan ordítja füleimbe a kötelességet! … Igaz, hogy csak e hó végéig fog tartani ezen veszett mulatság, de Varga úr nem várhat addig. Ugyan miért is nem szólított fel édes öcsém még úr koromban Szegeden, mikor reá értem volna az írásra.
Azonban van egy ember, ki a szegedi gerillák történetét leghitelesebben megírhatná, mert velők $ köztük élt, s mondhatni, míg Földváry Sándor a feje, ő a lelke volt e vitéz s elszánt csapatnak, s ez Schmidt Nándor sógorom. Sőt úgy tudom, hogy egyszer említette is, vagy azt, hogy megírta, vagy hogy megírni szándékozik?
Egyébiránt ha az ő tollából kaphatnák is meg annak leírását, a mennyire szerénységét ismerem, bizonyosan elhallgatná belőle azon részt, mely az ő személyére vonatkozik; pedig a nélkül csonka lenne.
Felemlítek tehát abból egypár érdekes jelenetet.
Köztudomásul van, hogy midőn 1849-ik évi április 3-án a hős Perczel tábornok Szent Tamást bevette, a szegedi önkénytes zászlóalj, még pedig maga Földváry Sándor ragadván kezébe a zászlót, legelső[ként] ment be a sánczokba, ezrével öldösvén le a Ferencz csatornán lévő hidat védelmező szerbeket, s gróf Batthyányi Kázmér mint országos kormánybiztos erről, hivatalos jelentésében Kossuthoz, határozottan kimondotta, hogy Szent Tamás bevételének dicsősége legnagyobb részben Földváry Sándort s az általa vezényelt szegedi önkénytes zászlóaljat illeti. Voltak a rendes seregbeli tisztek között, kik e dicsőséget irigyelvén, azzal igyekeztek érdeméből levonni, hogy azt vak szerencse véletenének tulajdonították, sőtt a diadalt követő áldomásnál, úgy poharak között, Földvárynak értésére is adták. Ennek sem kellett több, hanem ott nyomban e lakoma alatt felkérte Perczeit, hogy engedje meg, miképp az adandó legközelebbi alkalomkor az ő csapata mehessen legelői az ostromra; mit Perczel meg is ígért, s ígéretét csak ha- marosan be is váltá, mert harmadnapra már a hírhedt római sánczok legveszedelmesebb ponjánál, Goszpodinczénél utóbb Boldogasszonyfalva, állván seregével, Földváry zászlóaljának adta ki a támadásra a parancsot. Földváry pedig igen meghitt barátja lévén Schmidt Nándornak, ez előre kikötötte, hogy ő mehessen századával legelői. Úgy is történt. Megadatván támadásra a jel, az egyik szárnyon maga Schmidt volt a legelső, ki a sáncz tetején termett, a másik szár- nyon pedig ugyanakkor főhadnagya, Zsótér Andor kapott fel. Magától értetődik, hogy mindez a sánczokat védő rácok folytonos tüzelése között történt.
Midőn Schmitdt Nándor a sánczra felugrott, egy vele szemben álló granicsár reá sütötte puskáját, de szerencsére oly közelről, hogy kardjával a szuronyt félreütvén, a lövés füle mellett ment el. Ekkor az athletai rácz szuronyával döfött feléje, de Schmidt ismét kiparírozván azt, a szurony oldala és balkarja közé szorult; azonban a rácz lökése oly hatalmas volt, hogy Schmidtet a sáncz tetejéről hanyatt letaszította… Az esés pilla- natában azonban egy hang alulról kiáltja: „Ne féljen kapitány uram, itt vagyok én!” S ezzel két erős kar közé esett. Pintér János nevezetű újszegedi ember volt, ki felfogta; különben fejére esvén, kétség kívül nyakát szegte volna. Persze mindez sokkal rövidebb idő alatt történt, mint leírni vagy csak elgondolni is lehetne; úgy hogy Schmidt a másik pillanatban Pintér János segítségével újra a sáncz tetején termett, hol említett támadóját agyon is vágta.
Megjegyzendő Pintér Jánosra nézve, hogy Szent Tamás bevétele is nagy részben neki köszönhető. Mert midőn a hídfő-sánczban lévő ráczok és szerbek már látták, hogy azt tovább megvédeni nem képesek, odahagyva visszavonultak, s hogy a mieink utánuk a városba ne mehessenek be, a híd kapuját ki akarták tolni, mi által a bejutás lehetetlenné lett volna téve. Azonban ekkor is ott termett Pintér János egy társával, s hajós létére el- találván a ráczok szándékát, a kapu kinyitásával foglalkozó ráczokat hirtelen leölték, miáltal nyitva maradván a hídi út, azon a mieink halált szórva be is mentek.
De térjünk még egy kissé vissza Goszpodinczba, hol egy igen megható jelenet adta elő magát. Alig hogy Schmidt másodízben is felment a sánczra, s ellenét leölte, látja, hogy gerillái közül néhányan egy megrémült embert tartanak körülvéve, ki tér- delve kér tőlük kegyelmet… még pedig magyarul. Hát biz az szegény, takács mester-ember volt, ki valamikor Dorozsmáról elszármazván Goszpodicz[e]on, megtelepedett, s végre ott szorulva, kénytelen volt fegyvert fogva velük együtt harczolni. A szörnyen indignait gerillák csak azért nem ölték meg mindgyárt, mert mint hazaárulót annak rendje szerint kívánták volna felakasztani. így menekült meg a jámbor. Mert Schmidt- nek néhány szava elég volt a gerillák lecsillapítására, – sőt visszaadván fegyverét, meg- hagyta neki, hogy közelében maradjon.
Ezen kis intermezzo után tovább indulván a század, egyszer csak Schmidtnek háta mögül megszólal egy énekhang: „Feltámadt Krisztus ez napon. Alleluja, alleluja! az Istennek!” S utána ezer ajakról emelkedik a feltámadás magasztos szent éneke a minden- hatóhoz! … Nagy szombat volt éppen, a megváltó feltámadásának nagy napja, midőn vitéz seregünk a római sánczot bevette, s a dicséneket ama szegény megmentett takács-mester kezdette meg; azok a bosszúindulattól lihegő, véres gerillák levett kalappal térdre borulva folytatták.
Mondja Schmidt, hogy sokszor volt feltámadáson, de soha nem hatott reá úgy az alleluja, mint akkor, a római sánczok között.
Végre az 1849-ik évben alakíttatott még Szegeden 104-ik honvédzászlóalj. E zászló- alj emlékezete is tanúságot tesz azon áldozatkészségről, melynek Szeged város a szabadságharc alatt annyi magasztos bizonyítványait adá.
Ugyanis az országgyűlés 50000 újonc kiállítását határozta el, Szeged város a maga részéről nem 50000 hanem 200000 főre eső contingenst ajánlott fel a kormánynak, vagy is a törvényparancsolta egy újonc helyett hármat, csak arra kérvén a kormányt, hogy a Szegeden alakítandó új zászlóaljnak Földváry Sándor, a sz. tamási hős legyen parancsnoka, tisztekül pedig a már feloszlott gerilla csapatnál szolgált tisztek alkalmaz- tassanak. E méltányos kívánság természetesen a legnagyobb készséggel lőn teljesítve. Eképp alakult azután a 104-ik zászlóalj, kevés kivétellel merőben szegedi fiúkból. Alig alakult meg, azonnal a harcztérre is indult, s legelőször is a szeghegyi véres ütközetben vett részt, mégpedig jelentékenyen, mert Jellacsics roppant seregének támadásával e szűz zászlóalj állott legelső sorban szemközt. Földváry Sándor akkor súlyos beteg lé- vén a zászlóaljat nem vehette át, minélfogva a szeghegyi csatában Schmidt Nándor mint legidősb százados, vezényelte a zászlóaljat. S a zászlóalj kartács és puskagolyó zápora között hősiesen harczolt egymaga Jellacsicsnak egész serege ellen, s daczára hogy az első támadásnál mitegy 60 ember hullott el, megállotta helyét mindaddig, míg Guyon tábornok a derékhaddal a csata színhelyére érkezvén, Jellacsicsot oly dicsőségesen megverte. Csataközben Schmidt Nándor, látva, hogy zászlótartója ingadozik, leugrik lováról, s kiragadva kezei közül a zászlót, maga rohant zászlóalja élén az ellenségre, de ekkor egy golyó felső lábszárába fúródván, a csatatérről visszavonulni kényszerült, de ez szerencsére azon pillanatban történt, midőn Guyon megjelenvén az ütközet sorsát el- döntötte. Schmidt Nándor sebje miatt aztán a zászlóalj további működésében nem ve- hetett részt. A zászlóalj ott volt a szerencsétlen szőregi csatában (1849. augusztus 5.), hol számosan elhullván soraiból, még akkor úgyszólván gyermek Bérczy Kálmán hadnagy, az öreg Bérczy Antal fia is, egy ágyúgolyótól derékon szakasztva szét dicső halált halt. Végre ott volt e zászlóalja a végzetes kisbecskereki ütközetben is (1849. augusztus 9.). Azután szerteszét oszlott. Vigasztaló, hogy legalább zászlója nem került Szent Pétervárra. Ez Fekete Nándor főhadnagy érdeme, ki a lobogót lefejtvén rudjáról, dereka körül tekerve mentette meg.
S most kormánybiztosi működésemről kellene írnom.
De mit mondjak erről? Talán tapasztalásomat? Ezt nagyon rövidre foghatom, mert csak ennyiből áll: hogy forradalomban kormánybiztosnak lenni a leghálátlanabb provincia. Arra nézve, ki feladatának lelkiismeretesen meg akar felelni: egy folytonos gond, munka s fáradságteljes állás, párosulva roppant erkölcsi felelősséggel isten, ember és saját lelkiismeretünk előtt. Az ügy győzelme esetén a diadal érdeme a katonáé, ki életét koczkáztatva küzdött a hazáért; bukás esetén pedig a győző azokon tölti bosszúját, kik a dolog intézői valának, s ebben igaza is van.
No de hiszen ez nem tartozik Szeged város történelmébe. Beszéljünk hát az én kormánybiztoskodásomról.
Belejutottam bár én abba, mint Pilátus a credoba, ámbár mi tagadás, reám is alkalmazható e részben eme közmondás: „Könnyű Katót tánczba rántani.”
Midőn 1849-ik évi Január 1-ső napján a magyar kormánnyal és képviselőkkel (a kik t.i. hűk maradtak a nemzet ügyéhez) Pestet elhagyva, súlyos betegen Debreczenbe mentem, csak hamar eljutott oda a rémhír a bácsi és bánsági ráczok kegyetlenségéről, s tudva, hogy a déli magyar hadsereg onnan felfelé indíttatott, aggodalomban valék Szeged és családom sorsa miatt, nem csak a közelben lévő ráczok gyáva kegyetlenkedésétől tartva, de magától az anarchia kitörésétől Szegeden, a mire már azon időben is, főleg az alsóvárosiakban megvolt a hajlam.
Engedelmet kértem tehát 8 napi hazamenetelre a ház elnökétől. Február hó elején érkeztem Szegedre, elborzadva azon zilált társadalmi állapot szemléletén, melyet találtam.
Éppen azelőtt néhány nappal lövette agyon gr. Vécsey tábornok haditörvényszékileg Dobó Istvánt, alsóvárosi nemzetőri lovasszázad kapitányát és Borbás nevű főhadnagyát.. A Bánságból és Bácsból menekült magyarok ezrenkint gyűltek egybe Szegeden, borzasztónál borzasztóbb híreket hozva és terjesztve a ráczok kegyetlenkedéséről. Február 9-én Szőregről az ott helyőrségen levő szegedi nemzetőri századot a szerbek megtámadva, hazakergették; 11-én pedig Szegedet ágyúzták Újszegedről; noha – mint tudva van – e szemtelen vakmerőségüknek megadták az árát, mert a szegedi nemzetőrök egy része a már szotyékos Tisza jegén életveszély közt átmenve vagy 70-et leöldöstek, mire a sereg futásban keresett és talált menedéket, meg sem állva Szőreghig. Haradnapra pedig gr. Hadik Gusztáv ezredes foglalta el ostrommal Szőreghet és Szentivánt, leégetve mindkét helységet. A szerb és rácz had itt futásban találta egyedüli menekvését, elvesztve egypár ágyút s számos halottat.
Ugyanekkor érkezett Szegedre a bánsági országos kormánybiztos, Vukovics Sebő is. Meglátogatám. A mint beléptem hozzá, ezzel fogadott: „Éppen jókor jöttél. Tegnap írta Kossuthnak, hogy rögtön küldjön haza, mert amint az itteni viszonyokat látom, szükség van reád.” – Nem telt belé négy nap, már megkaptam Kossuthtól a rendeletet, hogy hon maradjak, s a Szeged vidékére országos biztosul kinevezett gr. Batthyány Kázmér mellett mind segédkormánybiztos foglaljam el helyemet.
Batthyány mindössze is 8-10 napig tartózkodott Szegeden, s aztán Szabadkára tévén át székhelyét, többé vissza se jött, s én maradtam azután kormánybiztoskép mindvégig Szegeden.
Ez genesise az én kormánybiztosságomnak.
Tényeket nem mutathatok fel működésemből; mert miként minden közigazgatási hivatal, úgy a kormánybiztosi állás is csak azzal tűnhet ki, vagy inkább különböztet- heti meg magát a jó rossztól, ha dolgait ügyesen és szorgalmasan intézi, s működéseiben a lehető legtöbb erélyt tanúsít. Azt tudom, hogy kora reggeltől késő estig, de gyakran egész éjen át el valék foglalva. Igaz, más collegáim példáját követve, én is szerezhettem volna magamnak némi kényelmet vagy legalább könnyebbséget, s ez hiba is volt, hogy nem tevém. No de én azt képzeltem, hogy az én takarékosságom, mondhatnám kormánybiztosi zsugoriságom fogja megmenteni a hazát! … Pedig mindöszve is csupán annyit értem el vele, hogy Duschek pénzügyminiszter „az ő legolcsóbb kormánybiztosának” nevezett. No de hiszen megvallom, ezen beismerése az öregúrnak jól esett akkor nekem, de még most is jól esik reá emlékeznem, valamint egyáltalán azon bizalomra, melyet a kormány részéről irányomban mindvégig tapasztalék. Szóval talán nem szerénytelenség tőlem, ha mondom, hogy Kossuth s a kormány meg voltak velem elégedve, a minek nem egyszer adták kétségtelen jelét, s a minek tulajdoníthatom egyedül azt is, hogy tudtom s megkérdezésem nélkül Kossuth kinevezett az országos főtörvényszék (kir. tábla) közbírójává. (S amely kinevezést most 20 év után Ferencz József szankcionált … Bizony furcsa dolgokat értünk két évtized alatt!) – Sőt midőn a kormány már Szegeden volt, Szemere, bár kértem, még akkor sem mentett fel a kormány- biztosságtól, míg csak a cholera meg nem szabadított tőle, s egy hajszál híján az élettől is. Szóval: cholera és börtön lett a vége és jutalma kormánybiztosi működésemnek. De még is nem! Jutott nekem valódi jutalom is: az öntudat, hogy kötelességem teljesítém, szerényen működve, keveset tehettem, de tettem annyi, amennyi tőlem tellett, s többet nem is kívántak.
Mindezekből láthatja, kedves Sándorom, miképp a kormánybiztosi működés nem olynemű cselekmények terén forog, melyen a történetíró megörökíteni való tetteket találhat. Az olyan, mint amikor Boczkó Dániel aradi kormánybiztos az aradi nemzetőröket egy pálczával kezében vezette a városba betört ráczok ellen, véletlen szüleménye s utóvégre is olyatén volontéri vállalat, mely a katonai térre tartozik.
De talán még is nem lesz érdektelen, ha egy episodot elmondok kormánybiztosi életemből, már csak azért is, mert soha nem éreztem magamat úgy megszorulva, mint akkor; még pedig a magyar szabadságharcz születésének évforduló napján: 1849-iki márczius 15-én.
Tudva van, hogy ez idő tájon volt hazánk a legválságosabb állapotban, Szeged pedig minden oldalról környezve ellenségtől. Délkeletről a ráczok, észak nyugottról pedig az osztrák sereg. Jellacsics, Urbán és Ottinger tábornokok vezérlete alatt fenyegették. Az osztrákok főhadiszállása Kecskeméten volt, s márczius 14-én délután egy vasas lovas ezred már Félegyházára jött. Természetesen mindenfelé voltak kémjeim, kik az ellenséges hadimozdulatokról tudósítottak. Kecskeméten figyelő megbízottam Némedi Imrétől, igen életrevaló fiatal embertől a legbiztosabb tudósításokat kaptam. Azonban midőn az ellenség Kecskemétet megszállotta, Félegyházáról küldötte tudósításait. Eddig tehát még csak hagyján lett volna a dolog, azonban márczius 14-én este, midőn éppen vacsorához ültem volna, futár érkezik, s levelet hoz Némeditől… Kistelekről. Mi tagadás, egyszerre elmúlt az étvágyam! írja, hogy egy lovas ezred megszállván Félegyházát, ő emiatt Kistelekre jött. Egyébiránt bevárva ott mégis az ezred bevonulását, megtudott annyit, hogy Szeged felé szándékoznak jönni. Perczel Mór tábornok, a Szeged és Szabadkán hagyott kisded déli sereg vezéréül kinevezve lévén, ép[p]en e napon érkezett Szegedre. Mentem tehát tüstént hozzá. Későn lévén, már ágyban találtam. Némedi tu- dósítását olvasá, s egyszersmind Szeged stratégikus fekvésével megismertetém, megjegyezve, hogy Félegyházáról az ellenség másnap Szegeden teremhet, sőt Szatymazról egy osztályt Algyőre küldve, az egyetlen visszavonulási utat, mely Szegedet Debreczennel összeköttetésben tartja – elvághatja, rögtön, még akkor éjjel, az általam jelzett vidékre figyelő előőrsöket állíttatott ki.
Másnap Vadász Manó polgárnagy rendeletéből márczius 15-ének megünneplésére is- tentisztelet tartatott a Mars mezőn. Nagyon havazott, de azért még is tömérdek nép jelent meg az ünnepélyen. Tisztelendő Szabados József, most apátfalvi plébános, tartá a misét, s utána egy hazafias lelkesedéstől lángoló egyházi beszédet mondott. Nem tudta, hogy az osztrák sereg előcsapata már Félegyházán van, közeledve Szeged felé, de nem is tudta kívülem s Perczelen kívül senki, s ez jó volt. … Estve felé ismét levelet kaptam Némeditől. Örültem, hogy nem személyesen jött maga … de még jobban örvendettem, midőn láttam, hogy az ellenség már nem volt ott. Még 15-én visszamentek Kecskemétre. Csak később tudtam meg e hirtelen visszavonulásnak okát. Ez alatt történt meg ugyanis a czibakházi csata, mely az osztrák sereget haditervének megváltoz- tatására kényszeríté. így nem jöttek Szegednek.
Végre megemlítem még, hogy az április 14-én Debreczenben kimondott függetlenségnek megünneplése Szeged város közönsége által ugyanazon hó 29-én tartatott meg nagyszerű „Te Deum”-mal, szinte [szintén] a Mars mezőn mely alkalommal az egyházi szószékről tartottam beszédet a néphöz. E rögtönzött beszédben elmondottam biz én mindent, a mi a lelkemet nyomta s a minek századrésze is elég lett volna az osztrák cs. kir. haditörvényszék előtt arra, hogy kötélre ítéljen. Ezt csupán azért hozom fel, mivel később e beszédem miatt a haditörvényszék meghagyása folytán 62 előkelő szegedi polgár hallgattatott ki, többnyire tisztes öreg urak, kik mint a nemzetőri öreg század tagjai, közvetlen a szószék közelében állván, legjobban hallhatták, a mit beszéltem. Azonban egytől egyig azt vallották, hogy nem érthették szavamat, mert akkor nagy szélfújt. Kedves jó öregjeim, nyugodjatok békével! mert már mindnyájan elköltöztek ama jobb világba, hol a becsületes embert nem kényszerítik, éppen azért, hogy becsületes maradhasson – hazudni. Azonban él még egy a 62 közül, ki akkor még korombeli fiatal ember volt. Nem hívta] fel [senki, hogy tanúskodjék ellenem, ő maga ajánlkozott, az az hogy feltolta magát. De ő nem volt akkor jelen a függetlenségi ünnepélyen – már hogy is lehetett volna! … S így nem is szólhatott semmit, de azért mégis ellenem vallott. Képzelem, mennyire bánthatja ezt a magyarfaló – most, természetesen legszélsőbb szélbali hazafit, hogy jó szándéka és terhelő tanúskodása daczára sem akasztottak fel, sőt… Számoljon lelkiismeretével, ha tud, vagy inkább ha van?
S ezzel elmondtam, a mit mondani akartam, vagy inkább elmondanom, időm korlátoltsága engedte.
E hó 13-án fogtam e sorok írásához, s ma 17-e van, ebből is láthatja, hogy csak lopva az időt írhattam, pedig bizony eléggé vasvillával hánytam öszve hamarjában. Egyébiránt úgy is csak a használhatót fogják belőle kivenni.
Osztróvszky
Arany János NEMZETŐR-DAL Süvegemen nemzetiszín rózsa, Ajakamon édes babám csókja; Ne félj, babám, nem megyek világra: Nemzetemnek vagyok katonája. Nem kerestek engemet kötéllel; Zászló alá magam csaptam én fel: Szülőanyám, te szép Magyarország, Hogyne lennék holtig igaz hozzád! Nem is adtam a lelkemet bérbe; Négy garajcár úgyse sokat érne; Van nekem még öt-hat garajcárom... Azt is, ha kell, hazámnak ajánlom. Fölnyergelem szürke paripámat; Fegyveremre senki se tart számot, Senkié sem, igaz keresményem: Azt vegye hát el valaki tőlem! Olyan marsra lábam se billentem, Hogy azt bántsam, aki nem bánt engem: De a szabadságért, ha egy íznyi, Talpon állok mindhalálig víni. (1848 ápr.)
Magyar Nemzetőrség országos parancsnok, elnök: lovag Dr. Dohány András nőr. altábornagy
Magyar Nemzetőrség országos parancsnok helyettes, elnökségi tag: Sir Dr. vitéz Czapáry-Martincsevics András nőr. altábornagy
Magyar Nemzetőrség – Kollár Ferenc, vezérőrnagy