2023. Június 29.- Horthyt sem Anglia, sem az USA, sőt még Sztálin sem tekintette háborús bűnösnek

írta | jún 29, 2023 | Vírusnapló, Archívum, Háború, Hazafiasság, Kutatás, Politika, Portré, Szeged, Történelem

084eb5d45abe07b18a75c9c6d8fa248f

Valahányszor előtérbe kerül vitéz nagybányai Horthy Miklós neve Magyarországon, azonnal megszólal az a hisztérikus kórus, amely antiszemitizmust és fasizmust emlegetve gondoskodik a volt kormányzó nevének lejáratásáról. Ez a gyakorlat a kommunista-szocialista időkből ered, amikor szó sem lehetett tárgyilagos vélemények és elemzések hangoztatásáról. A marxista–leninista diktatúra több mint három évtizede letűnt, ám egy szűk kör vonatkozásában továbbra is erős a Horthy Miklóssal kapcsolatos negatív beidegződés.

A rágalomhadjárat részének volt tekinthető az a csaknem húsz évvel ezelőtt megjelent könyv is, amelynek a bemutatóját 2004 őszén a budapesti Holokauszt Emlékközpontban tartották. A Titkos alku című, magánkiadásban megjelent könyv nem állított kevesebbet, mint hogy Hitler és Horthy között Klessheimben, 1944. március 18-án titkos alku jött létre, amelynek értelmében Horthy kormányzó vállalta a magyarországi zsidóság mielőbbi, maradéktalan deportálását, cserébe Magyarország szuverenitásáért. A szerző koncepcióját megvilágította ez a kijelentése: „Ha Horthyt oda lehetne helyezni, ahová való, akkor a magyar politikától jelentős erőt vennénk el.”

Ez a megjegyzés jól jelezte a magyar kormányzóval szembeni elfogultságot. Horthynak a zsidósághoz fűződő viszonya nem volt ellenséges, miként azt egyesek mániákusan ismételgetik.

A korábbi zsidótörvények miatt a zsidóság jogosan neheztel Horthy Miklósra, azonban a kormányzó épp ezekre hivatkozva utasította el Hitler deportálásokra vonatkozó követelését. Horthy Miklós nem volt háborús bűnös, ilyen vádat akkor sem emeltek ellene, amikor a győztesek nagyítóval keresték a bűnösöket. Portugáliai emigrációja alatt nyugaton élő, jómódú zsidó családok is támogatták. A becsületes magyar kormányzó ugyanis hosszú hivatali idejében nem gyarapította vagyonát, és külföldi bankszámlákat sem hozott létre − ellentétben sok más vezető politikussal.

Annak idején felkerestem Stark Tamás történészt, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének főmunkatársát (1995-től 1996-ig a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeum ösztöndíjasa volt), és arra kértem, nyilatkozzon az Adolf Hitler és Horthy Miklós második klessheimi tárgyalásával kapcsolatos feltevésekről. Kíváncsi voltam arra, hogy szerinte az 1944. március 18-i találkozó szólhatott-e másról, mint amiről a történészek eddig tudtak. Stark Tamás akkor közölte, hogy a történészek a második klessheimi tárgyalásokról elég pontos információkkal rendelkeznek.

Nincs okunk feltételezni, hogy olyan titkos, szóbeli megállapodásokra is sor került, amelyekre azóta ne derült volna fény – mondta a történész. – Ezeken a tárgyalásokon nem a magyarországi „zsidókérdés” német típusú megoldása volt az elsNémet ügynökök ugyanis korábban már felderítették, hogy a Kállay-kormány titokban tárgyalásokat folytatott a nyugati hatalmakkal annak érdekében, hogy kivezesse az országot a háborúból. Hitlerék a Kállay-kormány elmozdítását és egy számukra megbízható új kormány felállítását akarták elérni. Elsősorban erre akarták rávenni Horthyt.

A történész szerint a zsidóság totális deportálásáról nem volt szó, ez a tárgyalásokon nem merült fel. Arra a kérdésre, hogy helytálló-e a feltételezés, miszerint Horthy sürgette a deportálásokat, Stark Tamás így felelt: – Horthy ez idő tájt a zsidókérdésben passzivitást mutatott. A zsidókérdést teljes mértékben a kormány hatáskörébe utalta. Korábban több zsidótörvényt is életbe léptettek Magyarországon, de amikor a német megszállás után a holokauszt teljes valóságában kibontakozott, akkor már nem törvények, hanem rendeletek születtek. Horthy a rendeleteket sem írta alá. Később viszont feladta a passzivitását.

Horthy az úgynevezett csendőrpuccs időszakában ismét aktívvá vált. Ezzel kapcsolatban a történész a következőket mondta: Ennek sok oka lehet. Tudjuk, hogy még a csendőrpuccs előtt, kerülő úton eljuttatták hozzá az auschwitzi jegyzőkönyvet. Ezen keresztül szembesült a Magyarországról elszállított zsidók tömeges megsemmisítésének valóságával. Horthy a koronatanács június 26-i ülésén kezdeményezte a deportálások leállítását, valamint Endre László és Baky László belügyi államtitkárok menesztését. A július 7-i úgynevezett csendőrpuccs még inkább ebbe az irányba mozdította. Az esztergomi páncéloshadosztály néhány egységének segítségével eltávolította a csendőröket, és megakadályozta a fővárosi zsidóság elhurcolását.

Arra a kérdésre, hogy az ország, illetve a zsidóság szempontjából miként alakult volna a helyzet, ha Horthy Klessheim után lemond, Stark Tamás ezt válaszolta: Horthy játszott a lemondás gondolatával, de azután elállt ettől, mert Hitler ügyes taktikával azt ígérte neki, hogy ha Magyarországon a belpolitikai helyzetet, illetve a frontot stabilizálják, akkor a német csapatok elhagyják az országot. Horthy azt gondolta, hogy a németek kivonulását követően visszanyerheti a cselekvési szabadságát, és kivezetheti az országot a háborúból, aminek persze nem volt realitása. A zsidóság szempontjából feltételezhetően rosszabb lett volna a helyzet, mert ebben az esetben a deportálást, ami addig rekordsebességgel zajlott, teljesen végrehajtják, és annak a budapesti zsidóság is áldozatául esik.

Elérkezett az ideje Horthy Miklós tisztességes és tárgyilagos megítélésének, érdemei elismerésének. Eleget hallottunk a „bűneiről”, de nem kellene örök időkre eltűrni azokat a marxista ihletésű rágalmakat, amelyeket radikális hangoskodók szűk csoportja rendre ismételget, valahányszor Horthy történelmi szerepének megítélése szóba kerül. (Bánó Attila)

Horthy Miklos es csaladja 2

Horthy István, ifj. Károlyi Gyula, Horthy Miklósné, Horthy Miklós, Horthy Paulette, ifj. Horthy Miklós

Horthy Miklós 1944. október 16-án, a sikertelen kiugrási kísérletet követően de facto kilépett a magyar történelemből. Kikényszerített lemondása után a németek őt és családját a bajorországi Weilheim melletti Hirschberg kastélyba internálták, a háború végén itt érte őket az amerikai hadifogság is. A nürnbergi tárgyalások során csupán tanúként hallgatták ki Edmund Veesenmayer perében, bár Tito még 1948-ban is kérte kiadatását Jugoszláviának az újvidéki „Hideg napokra” hivatkozva. Kérését elutasították, Horthyt sem Anglia, sem az USA, sőt még Sztálin sem tekintette háborús bűnösnek.

A család – a volt kormányzó, felesége Purgly Magdolna, öccse Jenő, valamint menye Horthy Ilona és annak gyermeke István – bajorországi tartózkodását követően, 1949 januárjában a portugáliai Estoril városában telepedett le. A fogadó ország kiválasztásában szerepet játszott a kormányzó feleségének betegsége, valamint Horthy személyes szimpátiája a Salazar-rendszer iránt. Portugália emellett mentesnek tűnt a kommunista befolyás alól, így a kiadatástól sem kellett tartani. 

Mivel a család vagyontalanként hagyta el Magyarországot, már bajorországi tartózkodásuk alatt adományokból voltak kénytelenek megélni. Ebben segítették őket korábbi magánkapcsolataik, sőt XII. Pius pápa is, de az igazi könnyebbséget a – gróf Apponyi Antalné és Ifj. Chorin Ferenc alapította – Horthy-alapítvány havi négyszáz dollárja jelentette. Horthy Miklós az emigrációban már csak elvétve foglalkozott politikával, főként volt tábornokaival tartott kapcsolatot, és katonai kérdésekben foglalt állást. Az 1956-os forradalom híre fellelkesítette, de a bukás után mély apátiába zuhant. 1957. február 9-én hunyt el végelgyengülésben, földi maradványait 1993. szeptember 4-én temették újra Kenderesen.

51652249 2056639091038667 8264592013328908288 n

Horthy Miklós és felesége, Purgly Magdolna

Vitéz nagybányai Horthy Miklós (Kenderes, 1868. június 18. – Estoril, Portugália, 1957. február 9.) az Osztrák–Magyar Haditengerészet tengerésztisztje, 1909–1914 között Ferenc József szárnysegédje, ellentengernagyként a flotta utolsó főparancsnoka. Az első világháborút követő proletárdiktatúra összeomlása után megszilárdította az államhatalmat. 1920. március 1-jétől 1944. október 16-áig a Magyar Királyság kormányzója. Portugáliai emigrációban halt meg 1957-ben. 1993. szeptember 4-én temették újra Kenderesen.

A Horthy család egyik őse, Horti István, még 1635-ben kapott nemesi oklevelet II. Ferdinánd királytól. Az ekkor már Északkelet-Magyarországon élő, székely eredetű család nevéről azonban már jóval korábban, a 16. század végén említést tesznek Debrecen város jegyzőkönyvei. Szerepük azonban nem lehetett jelentős, mivel nevükön kívül más adatot nem jegyeztek fel róluk. A nemesítésre Kolozs vármegyében került sor 1657. június 21-én. Miklós apja, Horthy István (1830–1904), a magyar főrendiház tagja, egy 1500 holdas birtok tulajdonosa igen szigorú ember volt – még saját gyermekeivel is. 1857-ben kötött házasságot dévaványai Halassy Paulával (1839–1895). Kilenc gyermekük született (sorban: István, Zoltán, Béla, Paula, Miklós, Erzsébet, Szabolcs, Jenő [kétéves korában elhunyt] és Jenő). Horthy fivérei közül István (1858–1937) lovassági tábornokként szolgált az első világháború során és számos magas kitüntetést kapott. Miklóshoz hasonlóan ő is a Mária Terézia-Rend birtokosa volt. Az ellenforradalom idején Székesfehérvárott szolgált, és támogatta öccse törekvéseit, visszavonulásától haláláig pedig Jász-Nagykun-Szolnok vármegye törvényhatóságának képviselője volt.

Horthy Miklós 1901. július 22-én Aradon kötött házasságot jószáshelyi Purgly Magdolnával (1881–1959), Purgly János és Vásárhelyi Ilona leányával. Négy gyermekük született: Magdolna (1902–1918), fiatalon meghalt vörhenyben. Paulette (1903–1940), előbb vitéz Fáy László földbirtokos, majd gróf Károlyi Gyula neje. István (1904–1942), a MÁV gépgyár főmérnöke, rövid ideig kormányzóhelyettes, hadirepülőgép-szerencsétlenségben halt meg Ukrajnában. Felesége Edelsheim-Gyulai Ilona (1918-) volt. Miklós (1907–1993), feleségül vette Károlyi Mária Consuelo grófnőt (1905–1976).

Gyermekkorát nyolc éves koráig a családi birtokon, Kenderesen töltötte. A családi visszaemlékezések szerint eleven és kalandszerető gyermek volt. Emlékirataiban így ír erről: „[Atyám] nem sok megértést tanúsított csínytetteim iránt sem, pedig élénk képzeletem és kalandvágyam el-elcsábított. Így történt aztán, hogy elnéző édesanyám vonakodása ellenére már nyolc éves koromban elszakadtam a meleg családi körből. Debrecenbe kerültem két bátyámmal közös szállásra. Elemi iskolai tanulmányait magánúton végezte: Kenderesen (1874–1876), majd a Debreceni Református Kollégiumban (1876–1878). Gimnáziumi tanulmányait Sopronban, a Lähne-tanintézetben (1878–1882) végezte, ahol németül oktatták. Béla bátyja a fiumei tengerészeti akadémia növendéke volt. Hadapróddá avatása előtt két hónappal, hadgyakorlat közben halálos baleset érte. A családi akarattal szembeszegülve 1882 őszén Miklós saját elhatározásból lépett bátyja helyére a fiumei tengerészeti akadémián. A 612 jelentkező közül csak 42 nyert felvételt az akadémiára, köztük Horthy is. Az akadémia szigorúságát az jellemezte a legjobban, hogy a hallgatók harmada kibukott vagy kimaradt. Az akadémia során a matrózoktól megtanult olaszul és horvátul is. Emellett németül, angolul és franciául is beszélt. 1886. október 7-én avatták az osztrák-magyar hadiflotta II. osztályú tengerész-hadapródjává.

Horthy katonai karrierje

Szolgálatát a háromárbocos, segédgőzgéppel felszerelt vitorlás Radetzky fregatton kezdte meg. 1890-ben már sorhajózászlósként szolgált a Konstantinápolyban horgonyzó Taurus állomáshajó fedélzetén. Kiváló sportember lévén nagy tekintélyt vívott ki a helyi úri körökben. Kiválóan vitorlázott és eredményes középtávfutó volt. Vívásban hadseregbajnoki címet nyert. Emellett kerékpárversenyzőként és teniszben is kiemelkedően teljesített (párosban legyőzte az angol hadseregbajnok párost), valamint első osztályú lovas volt. Fenti sporteredményei, jó tánctudása, megnyerő modora és az általa beszélt nyelvek a társasági körökben szívesen látott emberré tették.

Ezen években ismerte meg későbbi feleségét Purgly Magdolnát. Magdolna egy vidéki földbirtokos családba született az Arad közelében található Kürtösön 1881. június 10-én. Édesapja Purgly János 1500 hold földbirtok felett rendelkezett, valamint országgyűlési képviselő volt. Édesanyja Vásárhelyi Ilona volt. A véletlennek köszönhetően találkozott Horthy Miklóssal. Nemcsak Horthy egyenruhája keltette fel érdeklődését, hanem a világot járt ember érdekes történetei is. A vonzalom kölcsönös volt kettejük között. 1901. július 22-én Aradon házasodtak össze. Nászútjukat Semmeringen, Ausztriában töltötték.

1892–1894-ben mint beosztott tiszt vett részt a Saida kelet-ázsiai és óceániai útján, amelynek során érintette Indiát, Ausztráliát és Melanéziát. Útja során csodálattal töltötte el a brit flotta nagysága. 1908-ban és 1909-ben sorhajóhadnagyként (százados) a Taurus parancsnoka volt. Később pedig 1909 és 1914 között I. Ferenc József király szárnysegédje volt – emlékirataiban hangsúlyozott tisztelettel emlékezett meg az uralkodóról. 1914. január 20-án, alig 46 évesen érte el a sorhajókapitányi rendfokozatot, amely a szárazföldi hadseregben az ezredesinek felelt meg és már igen komoly titulusnak számított!

Az első világháborúban

Az első világháború kitörése után 1914-ig a Pólában (ma: Pula) horgonyzó 8300 tonnás Habsburg csatahajó parancsnoka, majd a flotta egyik legkorszerűbb egysége, a frissen épült Novara gyorscirkáló kapitánya lett. Az Olasz Királyság árulása után a flotta olasz kikötők elleni 1915. május 23-ai támadásában a Novara vezette hajóraj parancsnokaként Porto Corsini bombázását irányította, majd több hasonló, kisebb akcióban vett részt.

1916. július 9-én a Novara egymaga elsüllyesztett két felfegyverzett brit halászhajót, illetve kettőt megfutamított, kimentve a 9 túlélőt. 1917. május 15-én vezetésével a Novara, az Helgoland és az SMS Saida cirkálók, valamint a Balaton és a Csepel torpedórombolók áttörték az otrantói záróövet, és 12 gőzöst süllyesztettek el. A visszaúton megütközött az Acton ellentengernagy vezette antant-hajórajjal (HMS Darthmouth és Bristol brit és a Marsala olasz cirkálók és 5 olasz romboló). A harcban, amelyben az adriai hadviselés történetében először mesterséges köd bevetésével is próbálkozott a Novara-csoport parancsnoka, maga Horthy is fej- és lábsérülést szenvedett, de sebei ellátása után hordágyon a parancsnoki hídra vitette magát, ahonnan tovább irányította a csatát, amíg el nem veszítette eszméletét. A több találatot kapott Novarát a Saida vette vontába, és a lassan haladó menetet csak a Budapest csatahajó valamint a SMS Kaiser Karl VI. és a SMS Sankt Georg páncélos cirkálók vezette erősítés megjelenése mentette meg. Felépülése után, 1918. február 1-jén a Prinz Eugen csatahajó parancsnoka lett. A cattarói matrózlázadás elfojtásában (a Sankt Georg, Kaiser Karl VI. és Gäia hadihajókon) a hiedelmekkel ellentétben nem vett részt. 1918. február 27-én, épp 50 évesen ellentengernaggyá, és több, rangban felette álló sorhajókapitányt és tengernagyot megelőzve a császári és királyi flotta parancsnokává nevezték ki.

1918 júniusában a teljes flotta élén ismét kifutott, hogy az otrantói védőzárat megtámadja, de a – másik hajóegységet vezető – Szent István csatahajó megtorpedózásának hírére visszafordult. 1918. október 31-én végül IV. Károly király utasítására átadta a flotta hajóit a Szerb-Horvát-Szlovén Nemzeti Tanácsnak; november 1-jétől altengernagy lett. Az összeomlás után kenderesi birtokára vonult vissza. Horthyról mint tengerésztisztről a szövetséges és ellenséges erők tisztjei egyaránt nagyon jó véleménnyel voltak, több megemlékezésben kiemelték „lovagiasságát”.

Horthy az ellenforradalomban

A Tanácsköztársaság idején csatlakozott a francia megszállás alatt álló Szegeden zajló ellenforradalmi szervezkedéshez, gróf Károlyi Gyula ellenforradalmi kormányában hadügyminiszter lett. Az antant nyomására a testületet leváltották, Horthy pedig kimaradt az új, P. Ábrahám Dezső vezette ellenkormányból. Ekkor függetlenítette magát a szegedi hadügyminisztériumtól, és a Nemzeti Hadsereg élére állt Fővezérként (az alakulat létrehozását még Horthy hadügyminisztersége előtt kezdte meg Gömbös Gyula honvédelmi államtitkár kommunistaellenes tiszti különítményekből). A Tanácsköztársaság bukása idején, 1919 augusztusának elején József főherceg vette át a kormányzást, ám hamarosan le kellett mondania a tisztségről, mert az antant-hatalmak nem nézték jó szemmel a Habsburg-család bármely tagjának politikai szereplését. Horthy Miklós 1919. augusztus 18-án a Szövetséges Katonai Misszó előtt jelentette be, hogy amint arra engedélyt kap, négy napon belül tényleges haderővel rendelkezik, és helyreállítja a rendet Magyarországon. Csapataival az antant engedélyének birtokában a Dunántúlra vonult, főhadiszállását pedig Siófokon rendezte be. Halsey E. Yates ezredes augusztus 24-i jelentése az első, amely Horthy fegyveres erejéről beszámol: 8000 katona géppisztolyokkal és 19 tábori ágyú alkotta a haderőt.

Horthy deklarálta, hogy nem tartozik felelősséggel a budapesti Friedrich-kormánynak, ennek ellenére rendszeresen részt vett a kormányüléseken. A Dunántúlon saját katonai igazgatást vezetett be, körzetparancsnokai teljhatalommal bírtak. Kemény cenzúrát vezettek be, ellehetetlenítették a polgári igazgatás kiépítésére irányuló törekvéseket és az igazságszolgáltatásba is beavatkoztak E körülmények között zajlott a többek között Prónay Pál, Ostenburg-Moravek Gyula és Héjjas Iván nevével fémjelzett fehérterror, amelynek kegyetlenségeit az antant képviselői is szóvá tették (igaz, ezzel ellentétes vélemények és jelentések is születtek). A fővezérség az akciókat népítéletnek vagy egyéni kilengésnek titulálta (való igaz, hogy parancsot sosem adott ki a megtorlásokra). Horthy emlékirataiban elismeri, hogy bűntettek történtek, de utólag is a körülményeket, a háborús világ kifordult törvényeit tartja igazi felelősnek: „A földre szabadult poklot még senki sem csendesítette le azzal, hogy angyalszárnyakkal legyezgette” – írja portugáliai emigrációjában.

Horthy bevonul Budapestre

Horthy helyesen ismerte fel, hogy a zűrzavaros helyzetben kizárólag egy összefogott fegyveres erő képviselhet reális hatalmat: George Russel Clerk brit diplomata végül vele állapodott meg arról, hogy a román kivonulás után a Nemzeti Hadsereg vegye át az ellenőrzést Budapesten. A katonai diktatúra felállításának tilalmát Horthyval elfogadtató Clerk-misszió eredményeként 1919. november 16-án, miután a román hadsereg gondos ellenőrzés mellett távozott a kifosztott Budapestről, Horthy a viseletéről „darutollasnak” nevezett haderő élén bevonult a fővárosba.

Főhadiszállását ideiglenesen a Gellért Szállóban rendezte be, a különítményesek pedig több saját központot alakítottak ki saját maguknak. (Később Horthy szálláshelye a Sándor palota lesz) 1920. március 1-jén előzetes tárgyalások után a Nemzetgyűlés Magyarország kormányzójává választotta Horthy Miklóst (1920. évi II. törvénycikk).

A fővezérség kérdése

A Nemzeti Hadsereg felkészült, hogy ünnepélyesen bevonuljon a fővárosba. Jövetelük híre kisebb pánikot váltott ki a zsidóságban. Attól tartottak, hogy Horthy katonái Budapesten pogromokat fognak rendezni. Ezért a pesti Izraelita Hitközség delegációt menesztett a főparancsnokság főhadiszállására, Siófokra. Barátságosan fogadták őket. Horthy nyomatékosan biztosította a küldöttséget, hogy nem enged Budapesten pogromot rendezni.

Sokak szerint a Nemzeti Hadsereg főparancsnokaként Horthy Miklóst felelősség terheli a különítményesek kegyetlenkedéseiért – az úgynevezett fehérterror egyesek szerint több száz, mások szerint több mint 1000 főre (Böhm Vilmos, a Tanácsköztársaság hadügyi népbiztosának erős túlzása szerint mintegy 5000-re) becsült áldozatáért, akik főként nem a kommunista rémtettek (a vörösterror) elkövetői, hanem a Tanácsköztársasággal rokonszenvező közemberek voltak. Emellett gyakran a Tanácsköztársasághoz nem köthető zsidó származású személyek is áldozatául estek a megtorlásoknak. Ennek fő oka az volt, hogy a különítményesek előszeretettel azonosították a zsidóságot a Tanácsköztársasággal azon az alapon, hogy vezetőinek döntő többsége és sok kommunista is zsidó származású volt. A fehérterror bűncselekményei folytatódtak a budapesti bevonulás után is. A Nemzeti Hadsereg tagjai kereskedőket fosztogattak, a nyílt utcáról hurcoltak el embereket, akiket a különítmények szállásain kínoztak, sokukat meg is gyilkolták. Számos nemi erőszakot is elkövettek. „Olyan dokumentum, amely minden kétséget kizáróan bizonyítaná, hogy Horthy fővezérként utasítást adott volna kivégzésekre, mindmáig nem került elő”.

Újabb vélemények szerint a helyzet ennél bonyolultabb. A Magyarországon lévő brit katonai és civil megfigyelők támogatták Horthy tevékenységét annak érdekében, hogy végre konszolidálja az ország helyzetét. Thomas Sakmyster történész szerint Horthy ideiglenes kormányzóvá tételét a szövetségesek katonai missziójának vezetője, Yates ezredes már 1919-ben javasolta a NH siófoki főhadiszállásán. Sir George Clerk, a brit külügyminisztérium 1919. október végén – november elején Kelet-Európába küldött megbízottja azt kérte Horthytól: ha hatalomra kerül, számoljon le mind a szélsőjobboldallal, mind a szélsőballal. Nem mellékes szempont, hogy a Nemzeti Hadsereg egy frissen alakult, meglehetősen szervezetlen testület volt, amelynek tagjai az amúgy is zűrzavaros időszakban akadály nélkül cselekedhettek, parancs nélkül, saját belátásuk szerint (amint ezt a későbbiekben a Rongyos Gárda Sopron környéki tevékenysége is igazolt). Horthy parancsa így szólt a budapesti bevonulás előtt: „ha Budapestre megyünk, mindenki jól tartson össze, tartson fegyelmet, hogy parancsom és reményem ellenére olyan ne történhessék, amit ránk fognak…”, ám ez a kilengéseket nem akadályozta meg.

Megemlíthető, hogy Horthy hatalma a kormányzóvá választásáig az antanttól és a Nemzeti Hadseregtől függött. A forradalmak után bekövetkező, Magyarország kisantant általi katonai megszállása hatalmas károkat okozott. A román megszállás alatt megindult az ország módszeres kifosztása, amely során a becsült kár 1,5 milliárd aranykorona volt. Megemlítendő még, hogy a magyar vöröshadsereg és a Tanácsköztársaság felszámolásában, valamint a fehérterrorban döntő szerep jutott a román hadseregnek. Emellett az is tény, hogy Horthy több esetben vizsgálatot rendelt el a gyilkosságok kivizsgálásának érdekében.

Horthy fővezérből kormányzó lesz

Horthy budapesti bevonulása után nyolc nappal, 1919. november 24-én a keresztényszocialista Huszár Károly vezetésével új kormány alakult, melynek gerincét a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja politikusai alkották, de részt vett benne például a Keresztény Földmíves Párt, továbbá a parasztdemokrata (Nagyatádi) Szabó István és a szociáldemokrata Peyer Károly is. E kormányt ‑ a Tanácsköztársaság bukását követően első ízben ‑ az Antant haladéktalanul elismerte, és december 1-jén felszólították a miniszterelnököt, hogy küldje el képviselőit a békekonferenciára. Ez a konszolidáció fontos lépése volt, mivel megszűnt az ország nemzetközi helyzetének teljes bizonytalansága. A belső helyzet stabilizálásához szükséges következő két lépés a nemzetgyűlési választás és az államfő kérdésének rendezése volt.

Az első ügy, a nemzetgyűlési választás megrendezése volt a viszonylag egyszerűbb. Az ehhez szükséges jogi hátteret már az előző, a Friedrich-kormány megteremtette 1919. novemberében kiadott választójogi rendeletével, mely Magyarországon korábban soha ‑ és majd 1945-ig ismét ‑ nem látott demokratikus alapokon nyugodott. Titkos, egyenlő, kötelező és a nőkre is kiterjedő választójogot adott, és a 24 év feletti felnőtt lakosság 74 százalékára terjedt ki. A választást 1920. január 25-26-ára hirdették meg. A kormány elkötelezett volt a választások tisztességének és a pártok szabad működésének biztosítása mellett. Azonban az egyetlen szervezett fegyveres erőt vezető Horthy különítményesei és az általuk meg nem fékezett különböző jobboldali szervezetek a fehérterrort folytatva ellehetetlenítették a kormány szándékát, emiatt Peyer Károly január 15-én távozott a kormányból és az SZDP bejelentette, hogy nem indul a választáson. Részben ennek volt köszönhető, hogy a körzetek közel negyedében “egyhangú” volt a választás, vagyis csak egyetlen jelölt indult, az érvénytelen szavazatok aránya pedig meghaladta a 10 százalékot. A Kisgazdapárt és a KNEP biztos többséget szereztek a Nemzetgyűlésben, alig jutott mandátum a többi pártnak.

Az államforma kérdésében a Nemzetgyűlés teljes egységben volt: mindenki elutasította a forradalmakkal összekapcsolódó köztársaságot. A királyság egyöntetű támogatása mellett azonban nagy volt a megosztottság a IV. Károlyt támogató legitimisták és a velük szemben álló szabad királyválasztók között. Az előbbiek nagy része ideiglenes államfőnek valamely Habsburg főherceget támogatta volna, az utóbbiak többsége viszont a Habsburg-házzal való teljes szakítást kívánta. Az Antant és a szomszédos országok háborús okként tekintettek Károly esetleges visszatérésére, és még ideiglenesen sem támogatták volna egy Habsburg államfővé választását.

Mindez tovább erősítette az Antant által amúgy is támogatott Horthy pozícióját. Ő nem kívánt király lenni, mert elvileg elismerte Károly trónigényének jogosságát, az ideiglenes államfői tisztség azonban nagyonis kedvére való volt, és ehhez éppen Károly iránti lojalitásának hagsúlyozásával végül megszerezte a legitimisták egy részének támogatását is. A Nemzetgyűlés februárban ült össze, elfogadta az állami főhatalom ideiglenes gyakorlásáról szóló törvényt, mely a közepesen erős köztársasági elnökökéhez hasonló jogkört adott a leendő kormányzónak. Horthy ezzel elégedetlen volt, ezért jelölésekor ragaszkodott a hatáskörök későbbi kiszélesítéséhez. Horthy Miklós 1920 március 1-én Magyarország kormányzója lett! A választásra ugyanis ezen a napon került sor, és ez a különítményesek utolsó politikailag jelentős tette is volt egyben: Horthy a biztonság kedvéért fegyvereseinek jelenlétében rendeztette meg a szavazást. A kormányzóválasztáson a 141 szavazatból 131 -et kapott, 9 szavazat gróf Apponyi Albertet támogatta, egy szavazat pedig érvénytelen volt.

Horthy kormányzói tevékenysége

Horthy kormányzósága kezdetén IV. Károly király kétszer is visszatért Magyarországra. Ezek voltak az úgynevezett királypuccsok. A király első visszatérési kísérlete 1921. március 26-án kezdődött: a Svájcba települt király néhány főnemesi támogatójával megjelent Szombathelyen, és tárgyalni kezdett Teleki Pál miniszterelnökkel. A nemzetközi politikai konstelláció (bizonytalan francia támogatás, a környező államok ellenségessége) és a magyar ellenállás miatt (Teleki belebukott a gyanúba, hogy támogatja a király visszatérését) végül lebeszélték a restaurációról, és ismét Svájcba küldték, ezúttal messzebb a határtól, Hartensteinbe.

Károlyt az események nem tántorították el attól, hogy legitim uralkodóként megpróbálja visszavenni a trónt: október 21-én már jelentős támogatói bázist tudhatott maga mögött, amikor a dénesfai Cziráky-birtokon landolt repülőgépével. Budapest felé menet több katonai alakulat, az ellenforradalom több vezetője (Ostenburg-Moravek Gyula, báró Lehár Antal, gróf Sigray Antal), valamint a magyar arisztokrácia helyi képviselői Batthyány-Strattmann László vezetésével szintén felesküdtek rá. Károly saját kormányt is kinevezett.

Horthy úgy döntött, hogy a csehszlovák külügyminiszter, Eduard Beneš azonnal intervencióval való fenyegetőzését komolyan kell venni, így gyorsan le kellett számolnia IV. Károllyal, akinek korábban kétszer is hűséget esküdött, és aki többször felszólította a hatalom átadására. Az uralkodó Ostenburg-Moravek Gyula és Lehár Antal által vezetett csapatai kíséretében október 23-án érkezett meg Budaörsre, ahol megkezdődött az ún. budaörsi csata. A király szentmisét celebráltatott a vasúti síneken, majd látva az ellene kivezényelt diákcsapatokat és halottakat, a vérontást elkerülendő beszüntette a fegyveres harcot. Másnap vidéki alakulatok érkeztek a fővárosba, és azonnal Budaörsre vezényelték őket, ahol bekerítették a királyhű erőket. A király második visszatérési kísérlete is kudarccal végződött: előbb október 25-én Tihanyba internálták, október 31-én pedig családjával együtt az angol Glowworn hadihajón száműzték Madeira portugál kézben levő szigetére. Az Antant elvárásainak megfelelve november 6-án a Nemzetgyűlés – a magyar történelem folyamán harmadszor – kimondta a Habsburg-ház trónfosztását Magyarországon (1921. évi XLVII. törvénycikk). A törvényt nem jegyezte ellen a király, Horthy pedig az uralkodó kormányzójaként hirdette ki azt, ami paradox közjogi helyzetet teremtett. A tényleges hatalmi viszonyokat ez már nem befolyásolta, Horthy kormányzósága végleg megszilárdult.

A kormányzói jogkört többször bővítették az idők folyamán, ám az egyre idősödő Horthynak sosem volt diktatórikusnak mondható, totális hatalma. Utódlásának megoldása érdekében is tett lépéseket: 1942-ben kormányzóhelyettessé tette idősebbik fiát, Horthy Istvánt (1942. évi II. törvénycikk), aki még abban az évben elhunyt repülőbalesetben a szovjet hadszíntéren. Halála után nem avattak új kormányzóhelyettest.

Horthy belpolitikája

Miután 1920. március 1-jén megválasztották kormányzónak, Horthy kezdettől a Teleki Pál és Bethlen István nevével fémjelzett mérsékeltebb politikusokat támogatta, akik felszámolták a továbbra is önkényeskedő különítményeket, majd 1921 nyarán államfőként gróf Bethlen Istvánt nevezte ki miniszterelnökké, s ezzel hozzájárult a húszas évek konszolidációjához.

Horthy kormányzóvá választása után visszavonult a mindennapi politikai életből. Elsőként Teleki Pált tette meg miniszterelnökké, aki megkezdte a helyzet konszolidálását. A különítmények nagy részét feloszlatta (nem egyszer katonai akció keretében számolta fel központjaikat). Ugyanakkor Horthy személyes kezdeményezésére létrejött a “vitéz rend“, mely a legmegbízhatóbb elemeket, volt harcostársakat tömörítette egy megkülönböztetett és nagy megbecsülésnek örvendő csoportosulásba. A vitézzé avatott katonatisztek, (később rendszerhű hivatalnokok) és méltóságok, jelképes vitézi birtokot kaptak (tisztek 50 holdat, közkatonák 12 holdat) mely ugyan nem volt örökíthető, vagy eladható, ám a vezetéknév előtt használható “vitéz” címmel együtt igen nagy társadalmi presztízzsel ruházta fel a megadományozottat.

Nagyatádi Szabó István kisgazda földművelésügyi miniszter földreformot hirdetett. A reform érintetlenül hagyta a nagybirtokokat, azonban körülbelül 2 millió embert földhöz juttatott (1920. évi XXXVI. Törvénycikk). Ez többnyire 1–5 holdas birtokot jelentett. Az országtól elcsatolt területekről hazánkba menekülő értelmiségiek tízezreit munkához kívánta juttatni, ezért fogadtatta el az országgyűléssel a numerus clausus („zárt szám”) törvényt, aminek értelmében a nemzetiségek csak etnikai arányuknak megfelelően nyerhettek felvételt felsőoktatási intézményekbe.(a tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra)(1920. évi XXV. törvénycikk 3.§). A törvényt, amely elsősorban a zsidóságot sújtotta, a Bethlen-kormányzat 1928-ban hatálytalanította (1928. évi XIV. törvénycikk). A kommunista mozgalmat az állami és társadalmi rend védelmének érdekében törvényen kívül helyezték (1921. évi III. törvénycikk).

Teleki ugyanis 1921-ben belebukott az I. királypuccsba, ekkor a szintén mérsékelt konzervatív irányzatot képviselő Bethlen István lett a miniszterelnök (1921–1931). Kormányzása első évében kiegyezett a szociáldemokratákkal (Bethlen–Peyer paktum), így azok legálisan működhettek, ám visszafogták tevékenységüket. A miniszterelnök az erős kormánypárti többség létrehozása érdekében néhány támogatójával együtt 1922-ben belépett a a Keresztény Nemzeti Egységpárttal egyesült Kisgazdapártba, amit röviden Egységes Pártnak hívtak. Ezzel sikerült létrehoznia az 1932. október 27-éig kormánypártként működő Keresztény Kisgazda, Földműves és Polgári Pártot. Egy 1922-ben hozott miniszterelnöki rendelet garantálta az EP fölényét: vidéken visszaállította a nyílt szavazást, ami manipulálhatóvá tette a választásokat (1925-ben Sopronban, Székesfehérváron és Baján is), és jelentősen szigorított a cenzuson. A szabályozás 1939-ig maradt érvényben. 1922. szeptember 18-án lépett be hazánk a Népszövetségbe, ahonnan 1923-ban nagyarányú hitelt vett fel, mellyel megkísérelte talpraállítani a magyar gazdaságot: 1924-ben felállt a Magyar Nemzeti Bank, 1927-ben pedig új, értékálló pénzt vezettek be, a pengőt.

A nagy gazdasági világválság hatására mindaz, amit Bethlen majdnem tíz évig épített, összeomlott. A gazdaság tönkrement, az egységes kormánypárt felbomlott (az „örökös” kisgazda miniszter, Mayer János lemondott). Bethlen kénytelen volt lemondani, a kormányzó pedig Károlyi Gyulát nevezte ki miniszterelnökké, aki szintén nem ért el jelentős eredményt, noha szigorú takarékossági intézkedéseket foganatosított. Az új miniszterelnök a biatorbágyi merénylet hatására bevezette a statáriumot. Emellett a világválság hatására megerősödtek a szélsőségek is. 1931-ben Böszörményi Zoltán újságíró megalapította a Nemzeti Szocialista Magyar Munkáspártot, tagjait röviden kaszáskereszteseknek nevezték. 1932-ben Meskó Zoltán (korábban egységes párti politikus) pedig megalapította a Magyar Nemzeti Szocialista Földműves- és Munkáspártot. Politikai súlyuk azonban ekkor jelentéktelen volt.

A válságból Gömbös Gyula dinamizmusa és 95 pontból álló Nemzeti Munkaterve tűnt kiútnak, így Horthy régi harcostársát, a diktatórikus ambíciókat dédelgető, feltétlenül olaszbarát politikust tette meg miniszterelnöknek (1932–1936). Gömbös fajvédő múltja miatt a zsidósághoz kapcsolódó nézeteinek nyilvános felülvizsgálatára kényszerült. A pénzügy tekintetében az is megkönnyítette a dolgát, hogy 1932 nyarán a Lausanne-ban megtartott konferencián Magyarország jóvátételi kötelezettségeit eltörölték. Gömbös a kapcsolatok erősítésére törekedett Németországgal és Olaszországgal, valamint 1934-ben felvette a kapcsolatot a Szovjetunióval. A német és az olasz kapcsolatok gazdasági sikert hoztak, azonban a Szovjetunió esetében nem sikerült kihasználnia a kapcsolatban rejlő lehetőségeket az ideológiai különbségek miatt. A gazdaságot fasiszta mintára korporatív (hivatásrendi) rendszerbe akarta kényszeríteni. Emellett igyekezett a kormánypárt Bethlen vezette mérsékeltebb köreit kiszorítani az országgyűlésből, amit jelzett Imrédy Béla és Kállay Miklós miniszterek eltávolítása is. 1935-ben elérte, hogy a kormányzó feloszlassa a parlamentet, majd a csalásokban és terrorban (endrődi sortűz) bővelkedő választásokon igyekezett visszaszorítani az FKgP-t, így a mandátumok 70%-át pártja szerezte meg az újjáalakuló parlamentben. Hatalmi ambícióit és egyéb törekvéseit mind a munkásságot képviselő szociáldemokrata, mind a kisiparosok és az állami alkalmazottak egy részét képviselő keresztényszociális szakszervezetek is elutasították. Bethlen és köre kibuktatásával azonban Gömbös kivívta Horthy ellenszenvét is, a miniszterelnököt csak azért nem mondatta le a kormányzó, mert az halálos beteg volt, és 1936-ban el is hunyt.

Darányi Kálmán kormányának (1936–1938) már nemcsak a nácik, hanem a magyarországi támogatóik, a különféle nyilas és nemzetiszocialista mozgalmak fenyegetésével is meg kellett birkóznia. 1938-ban hirdette meg a miniszterelnök a hadseregfejlesztésre irányuló győri programot, amely egymilliárd pengőt áldozott a trianoni békeszerződésben kikötötteknek megfelelően kis létszámú és katasztrofális felszereltségű magyar hadsereg fejlesztésére. A tervet 1940-re vitték véghez, ám a királyi honvédség továbbra is igen alacsony szinten állt, és kis erőt képviselt.

Imrédy Béla, a Darányit követő miniszterelnök (1938–1939) – bár a létező mozgalmaktól és pártoktól külön úton – a szélsőjobb irányába sodródott (a „csodás forradalom” megvalósítása az általa alapított Magyar Élet Mozgalomra várt volna). Az eseményeket nyugtalanul figyelő Teleki–Bethlen–Horthy-csoport végül 1939-ben leváltotta a német érdekeknek megfelelően politizáló miniszterelnököt. Magyarázatként azt hozták fel, hogy egyik dédszülője zsidó származású. A sors fintora, hogy épp Imrédy alatt fogadták el a I. zsidótörvényt, amely vallási alapon maximálta az egyes értelmiségi pályákon a zsidók létszámát, illetve ekkor terjesztették be a másodikat, ami már nemzetiségi alapon szigorította az előző intézkedést.

Horthy külpolitikája

Horthy – és általában a magyarországi pártok – fő külpolitikai törekvése a diktátumnak tekintett trianoni békeszerződés revíziója volt. Módszere azonban csak óvatoskodó és tapintatos lehetett a környező államok ellenséges gyűrűje miatt. Jellemző, hogy még 1927. október 19-én is Bethlen István kijelentette, hogy az időt nem tartja alkalmasnak arra, hogy a békerevízió kérdését a Nemzetek Szövetsége előtt felvesse. 1929-ben a Lord Rothermere által generált eufórikus hangulatban is: a kormány csak megfelelő nemzetközi helyzetben hajlandó revíziós követelések felvetésére.

Az ügy támogatására szövetségesekre volt szükség. A környező kisantant-államok természetesen mindvégig ellenségesen viszonyultak Magyarországhoz, és mivel elsősorban Franciaország és Nagy-Britannia felé orientálódtak, a meggyőződéses antikommunista Horthyék számára a Szovjetunió pedig nem jöhetett szóba partnerként, mindössze Olaszország és (a későbbiekben) Németország maradt meg potenciálisan támogató szándékú nagyhatalomnak. Benito Mussolini ugyanis a Duna-medencében akart olasz befolyási övezetet kialakítani, elsősorban Ausztriában és Magyarországon. A Bethlen-kormány 1927-ben kötötte meg a magyar–olasz örökbarátsági szerződést, 1928-ban pedig a lengyelekkel történt meg ugyanez, akik biztosították Magyarországot a revízió támogatásáról.

A húszas években a németek igyekeztek együttműködni a franciákkal, csak a nagy gazdasági világválság hatására 1933-ban hatalomra kerülő nácik foglaltak állást a versailles-i békék ellen. A Gömbös-kormány alakított ki először jó kapcsolatot Berlinnel: 1934-ben a német piac megnyílt a magyar termékek előtt. Adolf Hitler kijelentette, hogy csak a Csehszlovákiával szembeni revíziós igényeket hajlandó támogatni, ez pedig nem volt elegendő a politikai elit számára – így továbbra is jelentős maradt az olasz kötődés, sőt gazdasági érdekek miatt a Szovjetunióval is felvették a kapcsolatot. Mivel a nemzetközi események bebizonyították, hogy Olaszország a hitleri Németország segítségére szorul, egyértelművé vált, hogy Gömbös tevékenysége a Harmadik Birodalom érdekszférájába sodorta Magyarországot. Gömbös halála után a kormányzó utasította Darányi kormányát, hogy igyekezzen elhatárolódni a németektől, így az a brit és olasz kapcsolatot ápolgatta.

1938 augusztusában Adolf Hitler hivatalos látogatásra hívta Horthyt és Imrédyt. A tárgyalások során Hitler közölte velük, hogy küszöbön áll a Csehszlovákia elleni támadás időpontja. Azt várta a magyar féltől, hogy játssza el az agresszor szerepét, aminek fejében Szlovákia teljes területét felajánlotta Magyarország részére. Ezt Horthyék egyhangúlag elutasították. Az ott tartózkodó Kánya Kálmán szerint Horthy figyelmeztette Hitlert, hogy újabb világháborút fog kirobbantani, amit el fog veszíteni, mivel nem rendelkezik tengeri hatalommal. Hitler ezt követően kiabálni kezdett vele. Horthy figyelmeztette, hogy távozni fog, mivel ez a hangnem megengedhetetlen egy önálló, ezeréves állam képviselőjével szemben. Hitler nyugodt, tiszteletteljes hangnemre váltott, azonban ettől kezdve gyűlölettel viseltetett Horthy irányában.

Horthy végül azért mondatta le Darányit, mert az tárgyalni kezdett a nyilasokkal és parlamenti képviseletet ígért nekik (a cél az volt, hogy ezzel megszelídítsék őket, ám nem értek el eredményt). Imrédy Béla miniszterelnöksége alatt végül az időközben szövetkezett német és olasz politika támogatójává vált, főleg miután az I. bécsi döntés értelmében részleges revízióra került sor a Felvidéken.

A revíziós tárgyalásokat Magyarország kezdeményezte, Hitler és az angol kormány között Mussolini közvetített. A revíziót az angolok, a franciák és a németek írták alá egyhangúlag. Az itthon is hatalmi pozíciót kereső Imrédyt Teleki Pál váltotta a miniszterelnöki poszton. Az ő idején szállta meg a Wehrmacht a cseh és morva területeket, Szlovákia függetlenedett, a magyar haderő pedig – kihasználva az alkalmat – megszállta az inkább stratégiai, mint etnikai szempontból fontos Kárpátalját.

A második világháború 

Bár Horthy Miklós az 1920-as és 30-as években visszahúzódott a napi politikától, szerepe a területvisszacsatolások kapcsán ismét megnőtt a magyar hadsereg főparancsnokaként. Teleki Pál miniszterelnök kormányzata igyekezett elszigetelődni a német befolyástól: a II. világháború kitörésekor megtagadta, hogy a Wehrmacht csapatai Lengyelország felé menet áthaladjanak Magyarországon. Emellett nagyszámú lengyel menekültet engedtek át Jugoszlávia felé. Egy részük azonban Magyarországon maradt, ahol anyanyelvükön oktatási lehetőséget biztosítottak számukra. Horthy egyetértésével a fegyveres semlegesség jegyében kívánt politizálni, hogy a magyar haderő megmaradjon a háború utáni rendezés idejére. A britekkel szemben is semlegességi kötelezettséget vállalt, illetve a német megszállás esetére ellenállást. Ennek nagyon reális esélyeit mutatja, hogy 1940 folyamán pénzt helyeztek el az amerikai magyar nagykövetségen, hogy esetleg emigráns kormányt alakíthassanak. Teleki belátta, hogy sem a Jozef Tiso vezette Szlovákia, sem az Ion Antonescu által irányított Románia nem számít kiútnak az Anschluss miatt egyre szorultabbá váló helyzetből, így örökbarátsági szerződést kötött Jugoszláviával, ahol érezhető volt a németellenes tendencia fölénye. 1940-ben a Szovjetunió szövetséget keresett Magyarországgal Románia ellenében, amely során Erdélyt ajánlották fel a magyar félnek. Erre azonban végül a kompromittálódástól való félelem miatt nem került sor. Még ebben az évben Erdélyt illetően a németek javára billent át a mérleg: a II. bécsi döntés részleges revíziót biztosított Magyarország részére.

A jugoszláviai helyzet

1941-ben Teleki politikája végleg csődöt mondott: tavasszal német támadás kezdődött Jugoszlávia ellen, Horthy pedig beleegyezett, hogy átengedje a Wehrmacht seregeit Magyarország területén. Mivel azonban az örökbarátsági szerződés még érvényben volt, a britekkel pedig már az átengedés megrontotta a kapcsolatot, a kormányzat csak azután indított támadást dél felé, hogy a jugoszláv állam hivatalosan megszűnt. Teleki ezt már nem érte meg: búcsúlevelet maga után hagyva, feltételezések szerint öngyilkos lett április 3-án. Magyarország április 11-én lépett be a világháborúba, amikor megszerezte Bácskát, a Muraközt és a Dráva-háromszöget. A késlekedés miatt Hitler nem járult hozzá további területek visszacsatolásához.

A magyar honvédség a függelemsértő, németbarát tisztek parancsára (a német hadvezetés utasítása szerint) elkövette az újvidéki mészárlást (az ún. Hideg Napokat). Az áldozatok száma 3800 körül volt. A magyar kormány elrendelte a bűnösök megbüntetését, amely során négy tisztet halálra ítéltek. Azonban a németek a kivégzés előtt Németországba menekítették őket, ahol az SS-ben kaptak szolgálati beosztást. Ehhez kapcsolódóan megemlítendő, hogy a jugoszláv partizánok 1944 és 1945 között, illetve az azt követő időszakban etnikai alapú népirtást hajtottak végre. A délvidéki népirtás során 40-50 ezer (egyes források szerint akár 70-80 ezer) ártatlan, magyar nemzetiségű személyt végeztek ki. Sokakat megkínoztak és koncentrációs táborba hurcoltak, ahol éhen haltak. A 332 ezres német kisebbséget felszámolták. Emellett a horvátokat is érték atrocitások. Az áldozatokat „háborús bűnösként” tüntették fel és a népirtást államilag is támogatták. Fentiekre való hivatkozással, a Horthy-rendszerrel ellentétben meg sem kísérelték a tettesek felelősségre vonását.

A magyar hadba lépés körülményei

A villámgyors német sikerek hatására a magyar vezetés – Horthy-t is beleértve – feladta korábbi aggályainak egy részét. A német megrendelések felvirágoztatták a magyar gazdaságot, megszűnt a munkanélküliség, így a szélsőségek támogatottsága is visszaesett ebben az időben. A kormány az Egyesült Államokba kihelyezett összeget is visszavonta. Teleki utódja Bárdossy László lett a miniszterelnöki székben (1941–1942). Miniszterelnöksége idején, 1941. június 22-én indult meg a Barbarossa terv megvalósítása: a németek és szövetségeseik (Románia, Szlovákia, Finnország, Olaszország és a megszállt államokban toborzott légiók) támadása a Szovjetunió ellen. Június 26-án ismeretlen felségjelű repülőgépek bombázták Kassát, illetve megtámadtak egy vonatot Rahónál, – a körülmények arra utaltak, hogy a támadást szovjetek követték el, – ezért Horthy és Bárdossy kinyilvánította, hogy a beállt fegyveres konfliktus miatt hadban állónak tekinti magát a Szovjetunióval. A döntés meghozatalakor nagy súllyal esett a latba, hogy a feltételezett német győzelem esetén a magyar állam rendkívül hátrányos helyzetbe került volna szomszédaival szemben. Kevesek előtt ismeretes, hogy a szlovák kormány 1941. június 13-án biztosította Hitlert Szlovákia fegyveres részvételéről egy a Szovjetunió ellen indított háborúban. Ennek viszonzásaként a Magyarország elleni területi követeléseinek teljesítését kérte cserébe. A háborúban már résztvevő Romániának szintén területi követelései voltak a magyar állammal szemben. A szlovákiai közállapotokat a Hlinka-gárda magyarok elleni szélsőséges magatartása jellemezte, amely során a szlovákiai magyarok elpusztítását követelték. Egyesek közülük már a trianoni Magyarország északi területeire is igényt tartottak. Ilyen plakátokat ragasztottak ki az utcákra: „Váctól-Miskolcig-Poprádig minden a mienk! Ázsia a tietek, ez a föld a mienk!…” Magyar hadbalépéssel Hitler nem számolt, azonban vele szemben a német katonai vezetés szükségesnek ítélte azt. Ennek oka az volt, hogy a Magyarországgal szomszédos Szovjetunió esetleges támadása esetén (Kárpátalja ellen) a gyenge magyar erők veszélyeztették volna a Lemberg térségében harcoló német erők oldalát és hátát is. Emellett a gyors sikerekben bízó magyar katonai vezetés is nyomást gyakorolt a kormányra a hadbalépés érdekében. Molotov külügyi népbiztos június 23-án biztosította a moszkvai magyar követet a Szovjetunió békés szándékáról és a magyar revíziós törekvések támogatásáról. Bárdossy azonban ezeket (Werth Henrik vezérkari főnök véleményének hitelt adva) elhallgatta mind a kormányzó, mind a parlament előtt.

Magyarország hadbalépése a környező országoknak is érdeke volt, mivel a háborúban való részvétel magyar haderőt kötött le, amely biztosítékként szolgált arra, hogy a magyar kormány addig sem tervezhet irredenta jellegű kárpát-medencei konfliktust. E körülmény miatt kérdéses a mai napig is, hogy a felségjel nélkül Kassát bombázó repülők hová tartoztak: eltévedt szovjet gépek voltak-e (a Szovjetuniónak nyilván ne volt érdeke Magyarország hadba lépése), vagy szlovák, esetleg román provokáció volt-e. Bármelyik volt is, Werth Henrik és Bárdossy László ezt használták fel casus bellinek.

Eleinte csak csekély létszámú haderő ment keletre: a kárpátaljai gyorshadtestet rövid frontszolgálat után megszálló feladatokra rendelték vissza Ukrajnába. 1941 végén Moszkvánál megtört a német támadás ereje, mire a magyar vezetés azonnal visszakozni kezdett. Bárdossy László német nyomásra, a kormányzó és a parlament jóváhagyása nélkül, december 12-én hadat üzent az Egyesült Államoknak. Az 1942 elején egy egész hadsereg (2. magyar hadsereg) Szovjetunió ellen indításába beleegyező és a már nemzetiségi alapon hozott III. zsidótörvényt elfogadtató Bárdossyt leváltották. Helyére Kállay Miklós került (1942–1944), aki nem vonhatta vissza a németeknek tett felajánlásokat (sem a katonai, sem a gazdasági jellegűeket): továbbra is folytak a külföldi szállítások (ekkor már jobbára hitelre), áprilisban pedig 200 000 katona és 50 000 munkaszolgálatos ment a doni frontra, ahol 1943 elején katasztrofális vereséget szenvedtek.

Mind Horthy Miklóst, mind a magyar politikát súlyos veszteség érte, amikor a frontszolgálatát teljesítő Horthy István kormányzóhelyettes 1942. augusztus 20-án repülőbalesetben elhunyt. A baleset körülményei ma sem tisztázottak: Horthy István náciellenes nézetei és angolbarátsága közismert volt; egyes vélemények szerint a balesetet is németek idézhették elő, viszont az általa is repült Héja RE2000 típus tervezési hibája, a repülőgépek rossz fordulékonysága is gyakran okozott balesetet.

Tárgyalások a háborúból való kilépés érdekében

Horthy parancsára Kállay titkos tárgyalásokat szervezett a britekkel Isztambulban. A tárgyalásokkal Szentgyörgyi Albertet bízták meg, aki 1943. február 7-én érkezett meg Törökországba. A németek jóval professzionálisabb hírszerzése előtt jól ismert volt a tárgyalások ténye, azonban jelentős szerepe volt ebben Eduard Benesnek is, aki a londoni rádióban nyíltan beszélt a magyar béketapogatózási kísérletről. Hitler követelte is a többször Klessheimbe látogató Horthytól, hogy váltsa le miniszterelnökét és szigorítson a zsidókkal szemben alkalmazott bánásmódon. A kormányzó azonban kiállt Kállay mellett. A zsidóságot érintve antiszemitizmusát bizonygatva próbálta kikerülni Hitler kérését a deportálásukra vonatkozóan. Mivel Hitler hajthatatlan maradt ebben a kérdésben, így Horthy saját meggyőződésének megfelelően kénytelen volt kérését megtagadni.

A háború, mint 1943-ra bizonyossá vált, elveszett a németek számára. Amikor nyáron Olaszország is kiugrott (mint az első világháborúban), felcsillant a remény, hogy az angolszász csapatok előbb érik el hazánkat, mint a Vörös Hadsereg – azonban az új olasz kormány és a szövetséges hadvezetés sorozatos hibái, késlekedése révén Olaszország északi fele hadszíntérré vált, amit a német erők 1945-ig védelmeztek. A britek még a balkáni partraszállás esélyét is felcsillantották a magyar tárgyalófelek előtt, de Sztálin ellenállása miatt ez nem valósult meg. 1944. február 12-én Horthy a Hitlerhez írt levelében követelte a magyar honvédség hazaengedését a keleti frontról.

A magyar zsidóság helyzete és a német megszállás

1939 és 1941 között több tízezer menekült érkezett Magyarországra Németországból és a németek által elfoglalt csehszlovák, osztrák, lengyel területekről. Nagy részüknek menedéket nyújtott az ország, nem így jártak el azonban a menekülő zsidókkal. 1941 nyarán a magyar hatóságok közreműködésével 16-18 000 „hontalan”, „rendezetlen állampolgárságú” zsidó származású személyt a Németország által megszállt Galíciába toloncoltak ki embertelen körülmények között (marhavagonokban, szinte mindenféle ellátás nélkül szállítva őket). Az állítólagos cél a „hontalanoknak” a részben magyar csapatok által megszállt Ukrajnába való áttelepítése lett volna. A kitoloncoltak nagy részét azonban 1941. augusztus végén a Kamenyec-Podolszkij mellett állomásozó SS-alakulatok és ukrán milicisták lemészárolták. 2-3 ezer főnek sikerült csak visszamenekülnie Magyarországra. A német hatóságok ellenzésének és a magyar közvélemény nyomásának hatására a további kitoloncolásokat leállították.

Az átállást tervezgető Magyarországot 1944. március 19-én német csapatok szállták meg. (Előtte Horthyt tárgyalni hívták Klessheimbe, ahol elzárták a külvilágtól, így nem tudott ellenállásra utasítani). Kállay Miklós miniszterelnök március 19-én, a már megszállt országba visszatért kormányzót arra kérte, hogy ne mondjon le. Ez egyébként a németeket kiszolgáló nyilasok azonnali hatalomátvételével fenyegetett volna, ami a zsidóság szempontjából és az ország részéről is katasztrofális lett volna. A katonai ellenállás szakértők szerint hősies, de tragikus esemény lett volna. Erre az eshetőségre a németek, saját egységeik mellett készenlétbe állították a román, szlovák és kisebb horvát csapatokat is. Ez a haderő nemcsak számszerűleg, hanem a felszerelés minőségében is felülmúlta a magyar csapatokat. Kállayt leváltották, utóda Sztójay Döme lett, aki hűségesen kiszolgálta a megszállókat. Ellenkezése dacára Horthy megmaradt ugyan kormányzónak, de gyakorlatilag az ország élére kinevezett Edmund Veesenmayer birodalmi biztos kezében volt az irányítás. Új hadakat menesztettek a rohamosan közeledő keleti frontra.

1944-ig Magyarországon a zsidóságot érintő pogromokra és atrocitásokra nem került sor, szemben Romániával, Jugoszláviával, Szlovákiával. Ezekben az országokban a deportálások már 1942-ben megkezdődtek. Ezekre való tekintettel kb. 100 000 zsidó menekült a szomszédos országokból Magyarországra. A német megszállást követően azonban itt is megkezdődött a zsidók gettókba gyűjtése, kötelezték őket a sárga csillag viselésére, végül pedig áprilisban a magyar adminisztráció készséges segítségével megkezdődtek a deportálások. 1944 júliusáig 445 ezer polgárt deportáltak, közülük 437 402 személyt Auschwitz-Birkenauba. A kormány semmilyen dokumentációt nem kért róluk. Itt megemlítendő, hogy 1944. április 10-én Rudolf Vrba és Alfred Wetzler, két zsidó származású személy megszökött az auschwitzi koncentrációs táborból. Zsolnába eljutva felvették a kapcsolatot a helyi cionista körökkel. A pozsonyi cionista központ munkatársa április 25-én és 26-án meghallgatta őket. Ez alapján elkészült az úgynevezett Auschwitz-jegyzőkönyv, amely tájékoztatást nyújtott a táborban történtekről. Ezt eljuttatták az isztambuli, genfi, londoni és budapesti cionista körökhöz és a magyarországi zsidótanácshoz is. Az egy hónappal később deportáltak viszont nem is sejtették, hogy mi vár rájuk. Vrba és Wetzler következtetése szerint így az általuk készített jegyzőkönyvet a fenti szervezetek elhallgatták. Fentieket megerősítette a budapesti születésű Ernest Stein cionista ellenálló is. Elmondása szerint Kasztner Rudolf cionista vezető Adolf Eichmannal 1,5 millió dolláros egyezséget kötött 1685 zsidó származású személy kiváltása érdekében (köztük voltak családtagjai, barátai, írók, művészek, rabbik, cionista vezetők). Az általa szervezett „Kasztner-vonat” 1944. június 30-án hagyta el Budapestet és utasai bergen-belseni kitérővel épségben megérkeztek Svájcba. Stein állítása szerint Kasztner a fenti egyezségre való tekintettel nem volt hajlandó továbbítani a jegyzőkönyvet. A zsidótanács szintén elhallgatta a birtokában lévő információkat és csak június közepe után juttatták el a jegyzőkönyvet a kormánynak, az egyházi vezetőknek és Horthynak is.

A normandiai partraszállás, az erősödő külföldi nyomás, valamint az ekkor már általa is ismert Auschwitz-jegyzőkönyv hatására Horthy június végén le akarta váltani a deportálásokat szervező Baky László és Endre László belügyi államtitkárokat és a koronatanácson június 26-án javasolta a transzportok leállítását. Ezek azonban folytatódtak, amíg a kormányzó parancsára a hozzá lojális katonai erők – Koszorús Ferenc vezérkari ezredes vezetésével – 1944. július 6-án meg nem akadályozták Baky úgynevezett „csendőrpuccs”-át; Horthy ekkor tiltotta meg a budapesti zsidóság deportálását. A kormányzó és a magyar katonák akciója volt az egyetlen eset a Hitler által megszállt Európában, ahol egy Németországgal szövetséges ország reguláris hadseregét arra használták fel, hogy megmentsék a zsidókat.

1944 július 18-án Horthy kezdeményezésére a magyar kormány ajánlatot tett a még nem deportált zsidó származású magyarok (különösen a gyermekek) külföldre történő evakuálása érdekében (főként Palesztinába és Svédországba), valamint a nemzetközi segélyszervezeteket a koncentrációs táborokba irányuló segélyszállítmányok küldésére ösztönözte Svájc budapesti külképviseleténél. A kezdeményezés, amelyhez meglepő módon a németek is hozzájárultak, elbukott, mivel az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság politikai okokból sokáig késlekedett a döntéssel és így a hadihelyzet változása miatt végül nem kerülhetett sor az akcióra. A Jad Vasem szerint azonban a kudarc ellenére a Horthy-ajánlat jelentős hatással volt a magyarországi zsidómentő tevékenységre.

A pesti zsidók megmentése

A pesti zsidók szervezett kiirtásának elkerülésében kétségkívül fontos szerepet játszott Horthy határozott fellépése. Bár hatalma 1944 nyarán már inkább szimbolikus mint valós volt csupán, a németek fronthelyzete olyan ingataggá vált, hogy maradék befolyása is elegendőnek bizonyult a nyilas csendőrök és Adolf Eichmann akcióinak leállítására. De mi is történt pontosan? 1944 június 27-én Baky László belügyi államtitkár (és túlbuzgó nyilas) német bátorításra csendőregységeket rendelt Budapestre a fővárosi zsidóság azonnali deportálására. Horthy azonban mikor tudomást szerzett a dologról rögtön közbelépett és egy páncélos illetve egy gyalogos ezred mozgósításával kényszerítette ki a csendőrök távozását. Később, 1944 július 7-én hivatalosan is rendelkezett a fővárost érintő deportálások tiltásáról. Horthy 1944 nyarán még Adolf Eichmannal is szembeszállt, amikor az megpróbálta kijátszani Horthy rendeletét. (A zsidó ügyekben Európa szerte “mindenhatónak” tartott Eichmann 1944 július 15-én még elszállíttatott 2000 zsidót a Keleti-pályaudvarról, akik korábban a kistarcsai internálótáborban raboskodtak.) Végül a kormányzó kemény fellépésére 1944 augusztusára abbamaradtak a pesti zsidók elszállítására tett kísérletek és Horthy 1944 szeptemberében felmentette a deportálásokért felelős nyilas államtitkárokat is, így Baky Lászlót illetve Endre Lászlót. Horthy “zsidómentő” akcióit illetően azért ki kell emelnünk: a pesti zsidók megmentésére tett lépései mögött már a politikai előrelátás gondolata is meghúzódhatott. Horthynak ekkor már ugyanis – a háború nyilvánvaló elvesztésének küszöbén – gondolnia kellett arra, hogy saját szerepét a háború után jobb színben kell majd feltüntetnie. (Nem beszélve a nemzetközi nyomásról, melyet 1944 nyarának végén, már bőrén érezhetett.) A pesti zsidóság egyébként 1944 telén még egy nehéz időszakot végig kellett hogy szenvedjen, mégpedig a nyilashatalom 177 napját. Ezen hónapokban, 1944 októbere és 1945 februárja közt a fővárosi zsidók tízezerszám  estek áldozatául a halálmeneteknek, és a nyilasok által elkövetett Dunába lövéseknek. (Bár ezekhez értelemszerűen már semmi köze nem volt Horthynak, hiszen a nyilas hatalom alatt Németországban őrizték.)

Horthy Miklós kiugrási kísérlete

A kormányzó a román kiugrás (augusztus 23.) keltette káoszban lemondatta Sztójayt (helyére Lakatos Géza került). E lépéseknek köszönhetően átmenetileg megmenekült a Budapesten összezsúfolódott közel negyedmillió zsidó állampolgár. Immár nyilvánvalóvá vált, hogy Horthy a Szovjetunióval lesz kénytelen tárgyalni. Faragho Gábor vezérezredes előzetes fegyverszüneti bizottsága Moszkvába ment, ahol október 8-án elfogadta a feltételeket (hadüzenet Németországnak, visszavonulás az 1937-es határok mögé), október 15-én pedig megkezdődött a kiugrási kísérlet, a kormányzói hadparancs beolvasásával kezdődött, de a nyilas és németbarát tisztek ellenállásán az egész akció elbukott. Ennek kudarcában jelentős szerepet játszott az, hogy a nyilas puccskísérletről szerzett információk alapján annak időpontját az eredetileg tervezett október 20-áról 15-re helyezték át. Idő hiányában így a szükséges előkészítést végrehajtani nem lehetett. Idézet Horthy Miklós kormányzó, 1944 október 15-én megjelent proklamációjából (forrás: Magyar Távirati Iroda – 1944 október 15.):

„ … Ma már minden józanul gondolkodó előtt kétségtelen, hogy a Német Birodalom ezt a háborút elvesztette … Történelmi felelősségem tudatában meg kell hogy tegyek minden lépést abban az irányban, hogy a további felesleges vérontást elkerüljük … Elhatároztam, hogy a magyar nemzet becsületét megőrzöm a volt szövetségessel szemben is, midőn az a kilátásba helyezett megfelelő katonai segítség helyett a magyar nemzetet legnagyobb kincsétől, szabadságától, függetlenségétől akarja végleg megfosztani. Ezért közöltem a Német Birodalom itteni képviselőjével, hogy eddigi ellenfeleinkkel előzetes fegyverszünetet kötünk, s velük szemben minden elleségeskedést beszüntetek. Bízva igazságérzetükben, velük egyetértésben kívánom a nemzet jövő életének folytonosságát és békés céljainak megvalósítását biztosítani. A honvédség elöljáróit megfelelően utasítottam, ezért a csapatok esküjükhöz híven, egyidejűleg kibocsátott hadparancsom értelmében az általam kinevezett parancsnokoknak kötelesek engedelmeskedni. Minden becsületesen gondolkodó magyar embert pedig felhívok, hogy kövessen a magyarság megmentésének áldozatos útján.”

A Gestapo 1944. október 15-én elrabolta Horthy fiát, ifjabb Horthy Miklóst és a mauthauseni majd a dachaui koncentrációs táborba szállították. A kormányzó pedig október 16-án kénytelen volt visszavonni parancsait és lemondani; a hatalmat Szálasi Ferencnek, a nyilasok vezetőjének adta át. Másnap Horthyt családjával együtt a németországi Hirschbergbe internálták. Szálasi Ferenc hatalomátvétele után, ilyen Horthyt gyalázó propaganda plakátok jelentek meg az utcákon „Horthy Miklós, Magyarország zsidóbérenc, hazaáruló volt kormányzója…”. Szálasi hatalomra kerülésével kezdetét vette a nyilasok 170 napos rémuralma Magyarországon, a budapesti zsidóság üldözése, a kimerült ország végső erőforrásainak tönkretétele.

A lemondás utáni évtizedek

A kormányzói családot a meghiúsult kiugrási kísérlet után a németek foglyul ejtették, és a bajorországi Weilheim közelében található Hirschberg kastélyba internálták. A szögesdróttal körbezárt kastélyt egy SS-század őrizte, a kormányzói párt sétáikon kutyás őrök kísérték. A külvilággal semmi kapcsolatot nem tarthattak, még a Vöröskereszt levelét sem bocsátották rendelkezésükre. 1944 decemberétől ellátásuk egyre rosszabb lett. A kormányzó és családja gyakorlatilag éhezett. A fogságban 1945. január 3-án önként csatlakozott a kormányzói családhoz a kormányzó öccse, Horthy Jenő, aki be tudott csempészni rádiót is a kastélyba, így tudomásuk volt a külvilág eseményeiről.

1945 márciusában Heinrich Himmler kiadta a parancsot: mihelyst a szövetségesek megközelítik a kastélyt, a poltikai foglyokat, így a kormányzói családot is ki kell végezni. Ezt azonban Oberführer Klein ellenállása miatt nem hajtották végre: az amerikai csapatok bevonulása előtt két nappal az őrség polgári ruhába öltözve szétszéledt.

Az amerikai fogság

Az amerikai csapatok 1945. május 1-jén érték el a hirschbergi kastélyt, ezzel a volt kormányzó amerikai hadifogságába került. Horthy a fogságban magyarokkal is találkozott és így híreket kapott a szovjet „felszabadításról” is. A kormányzó ebben a korábbi félelmei beigazolódását látta. Több hadifogolytáborban tartották fogva (Spa, Wiesbaden, Frankfurt) változó körülmények között. A nemzetközi hatóságok nem tekintették háborús bűnösnek, amikor 1945 szeptember 24 és december 24 közt kihallgatták a háborús bűnösök nürnbergi perében. Döntésükben szerepet játszott XII. Pius pápa közbenjárása, és Sztálin azon véleménye is, hogy nem lehet háborús bűnösnek tekinteni valakit, aki fegyverszüneti tárgyalásokat kezdeményez, és hivatalosan is bejelenti országa átállását. A szovjet vezető szemében a legtöbbet számító mentő körülmény tehát az volt, hogy Horthy 1944 őszén szembefordult Hitlerrel, és fegyverszüneti delegációt küldött Moszkvába. (A Horthy által Moszkvába menesztett békeküldöttség vezetője, Faragho Gábor vezérezredes 1944 október 11-én írta alá az előzetes fegyverszüneti feltételeket.) A bíróság így végül nem ítélkezett Horthy felett, de azért hazatérni sem engedték. (Sokat nyomott megítélésében az is, hogy lépéseket tett a pesti zsidók megmentéséért.) Élete hátralévő részét hazájától távol kellett leélnie.

Horthy emigrációban

A hadifogságból szabadulás után Horthy a Weilheimben élő családjához tért vissza. Pénzadományokból éltek szűkösen – nagyobb támogatást csak a Vatikán nyújtott. Emellett az Egyesült Államok két utolsó nagykövete rendszeresen küldött csomagokat a család részére. 1948 nyarán volt magyar tábornokok részéről felkérés érkezett, hogy álljon a Magyar Harcosok Bajtársi Szövetsége élére – amely szervezet a szovjet csapatok kivonását próbálta elérni. Ezt visszautasította azzal az indokkal, hogy ígéretet tett a politikai tevékenységektől tartózkodásra – bár ilyen ígéretéről írásos feljegyzés nem készült. Horthy belátta, hogy életének aktív szakasza lezárult és innentől kezdve ragaszkodott a magánember szerepéhez.

Egy ideig Bajorországban élt, majd felesége romló egészsége miatt a salazari Portugáliába költözött, Estoril városába. John Flournoy Montgomery, az Egyesült Államok volt budapesti nagykövete 1949-ben alapítványt hozott létre a család anyagi támogatására. Ebben több zsidó származású személy részt vett, többek között ifjabb Chorin Ferenc is. Portugáliában írta meg az emlékiratait, amit 1952. augusztus 20-án fejezett be. Először Buenos Airesben adták ki 1953-ban, a magyarországi kiadásra 1990-ig kellett várni. A német és magyar fordítás mellett még franciául (Mémoirs de l’admiral—de, Hachette, Paris 1954), finnül (Muistelmat, Otava, Helsinki, 1955) és angolul (The Admiral Horthy Memoirs, Spellers, New York 1957) adták ki visszaemlékezéseit.

Az 1956-os forradalom híre előbb fellelkesítette, ám annak későbbi kudarca nagyon megviselte a mindvégig jó egészségnek örvendő Horthyt. A forradalom leverése után apátiába zuhant, bár az orvosok szerint szervi bajban nem szenvedett, nemsokára elhunyt. Estorilban halt meg 1957-ben. Végakarata szerint addig nem szállíthatták haza holttestét, amíg a szovjet csapatok ki nem vonultak Magyarországról. 1993. szeptember 4-én temették újra Kenderesen, a család és a kormány egybevágó szándéka szerint nem állami szertartás keretében. (Harmat Árpád Péter)

15435

HORTHY ÉS SZEGED

Az 1919. június 6-án Szegedre érkező tájékozatlan úriember, Horthy Miklós a ferences-rendi Zadrovecz Istvántól tanult mielőtt a Tisza-parti városból augusztusban a Dunántúlra indult.

Az alsóvárosi ferences házfőnök szobájában órákon át beszélgettek. Majd estefelé – mint például július 27-én is – Zadravecz házfőnök és Horthy ellentengernagy átballagott a Földműves utca 7.-be, az Alsóvárosi Népkör épületébe, ahol az esti órákban az alsóvárosi gazdák, földművesek egy-egy sör mellett megtárgyalták, hogy mit kéne csinálni. Horthy beült közéjük, és így folytatták a beszélgetést. Horthy, aki az élete nagy részét hajón töltötte, Szegeden megismerkedett az itteni öntudatos, a hazáról felelősen gondolkodó, azért tenni akaró gazdálkodókkal – az 1919-es magyar valóság egy darabjával.

Zadravecz a több nyelven beszélő, intelligens, művelt ferences szerzetest 30 éves korában, 1914-ben rendi elöljárói a szegedi Mátyás téren lévő kolostorba küldték. 1919-re tevékenysége messze túlterjedt a kolostor falain. Zadravecz sokat tanult az alsóvárosi gazdáktól, és azok is tanultak tőle. Azt látták, hogy nagyon nem jó az, ahogy az ország sorsa fordult. Különösen, amikor 1919 elején a kommün hatására Szegeden is meg akarták szervezni a Tanácsköztársaságot. Akkor ezekkel az alsóvárosi gazdákkal együtt Zadravecz nekiállt, hogy a leghatározottabban fellépjen ellenük. Így Alsóváros több ezer parasztpolgárának, e nagyon öntudatos, színmagyar, katolikus, paprika- és egyéb mezőgazdasági termelésből élő gazdatársadalomnak a vezéregyénisége, sőt a szegedi szellemi élet meghatározó egyénisége lett. A szegedi Hunyadi-emlékek hagyományaiból táplálkozva új Kapisztránnak képzelte magát, aki vezéregyéniséget keresett a kommunisták elleni küzdelemhez.

Zadravecz úgy látta: Horthy az a személy, aki alkalmas a vezér feladatra. Ezért felkarolta Horthy Miklóst és bevezette a magyarságtudományba, a magyar állam problémáinak és vezetésének kérdésébe. Amikor 1919. augusztus 13-án Horthy felült a repülőre, akkor egy magyarságtudatában, saját felelősség- és küldetéstudatában naprakész, az ország sorsát felvállalni akaró és mindazt a megpróbáltatást, ami ezzel jár, magára vállaló ember indult el Szegedről, és ez nem akármilyen változás!

1937-ben elkészült Szegeden a Hősök kapuja, amelyet május 30-án, a hősök napján avattak – Horthy Miklós jelenlétében. Az ünnepély után Horthy a feleségével együtt otthagyta az ünneplőket, és kíséretével 3 órakor lehajtatott Alsóvárosra, a Földműves utca 7. számú ház elé. Ott egy bronz emléktáblát lepleztek le, melyen két bronzangyal tartja a magyar címert, alatta három portré látható: balról jobbra haladva Zadravecz István, Horthy Miklós és Vajas József – azért, mert az alsóvárosi népkör épületéből indult ki a nemzeti hadsereg toborzása, amelyben ennek a három embernek meghatározó szerepe volt. A népkör előtt a kormányzó párt hatalmas tömeg várta, és megérkezésükkor igen melegen ünnepelte. Deák János köri elnök üdvözölte a kormányzót, aki meleg szavakkal köszönte meg az üdvözlést, megtekintette az emléktáblát, majd a gazdák csoportjához lépett, s velük hosszasan elbeszélgetett.

A bronztábla arra is emlékeztet, hogy Horthy miként jutott el Szegedországtól Magyarországig.

Kategóriák