Az európai régiók gazdasági osztályozása az EU átlagában : Legkevésbé fejlett régiók (PIROS) – Átmeneti régiók (SÁRGA) – Fejlett régiók (KÉK)
Az Európai Unióban felerősödő nyugati–keleti törésvonal az imperialista és a nemgyarmatosító országok határainak nyomvonalán halad, amelyet a Vasfüggöny csak elmélyített. A brüsszeli rendszer működésében egyre inkább megjelenik a gyarmati attitűd.
Az 1989 után Európában uralkodó politikai hangnemet mindenestül a nyugati országok határozták meg, akik a leomló Vasfüggöny mögötti országok számára egyoldalú politikai, intézményi, gazdasági és kulturális elvárásokat fogalmaztak meg. A kizárólag az Unió keretei között értelmezett európai egységesülés mércéjét, sebességét és feltételeit azok a szövetséget létrehozó országok határozták meg, amelyek a kontinens északi és nyugati felén helyezkednek el.
A rendszerváltoztatásoktól kezdve az uniós bővítési hullámokon át egészen napjainkig mintha a gyarmatosító nagyhatalmak 19. századi attitűdjei térnének vissza, csak más formában: szociáldarwinizmus helyett neoliberális kurzus érvényesül, a mára már szégyellnivaló orientalizmus helyett pedig az egykor Vasfüggöny mögötti országokat leckéztetik, ráadásul ugyanazon nyugati országok, amelyek annak idején gyarmatbirodalmakat hoztak létre.
Egyes elemzők szerint az orientalizmus nem egyéb, mint a Kelet meghódítását, átformálását és a felette való uralom megszerzését célul kitűző nyugati viselkedésminta. A történészek szerint a 19. században a nyugati gyarmatosító nagyhatalmak egy olyan összefüggő igazgatási, tudományos és mentális kultúrát hoztak létre, ezt nevezi orientalizmusnak, amelynek segítségével igazolni és működtetni tudták az imperializmus pusztán gazdasági–politikai gyakorlatát.
A gyarmatokon élőkkel kapcsolatos korábbi orientalista sztereotípiák (despotizmus, elmaradottság, érzékiség, önállótlanság) 1989 óta rendre Közép- és Kelet-Európával kapcsolatban térnek vissza. A 20. század végén és a 21. század elején persze az imperializmus elméletét már máshogy hívják, például demokrácia-deficitnek, jogharmonizációnak, közösségi kohéziónak, tranzitológiának vagy uniós alapelveknek, és a gyarmatosító gyakorlat is más formában jelentkezik (úm. 7-es cikkely szerinti eljárás, forrásmegvonás, privatizáció, Tavares- és Sargentini-jelentések). Bár a nyugati dominancia kevésbé nyers, inkább rejtett és nehezebben megfogható, de mégis dominancia. A klasszikus kolonializmus minden elméleti és gyakorlati ismérve megjelent a ’80-as évek vége óta azzal kapcsolatban, ahogyan a Nyugat térségünkre néz és viselkedik vele.
Az Európai Unió alapító tagországai és az 1973-as és 1986-os bővítési körök nyertesei szinte mind (Belgium, Dánia, Franciaország, Hollandia, Nagy-Britannia, Németország, Olaszország, Spanyolország, Portugália) gyarmattartó birodalmak voltak. 1913-ban ezek az országok a Föld lakható szárazföldi területének együttesen 46 százalékát birtokolták, amely az akkori összes gyarmatterület háromnegyedére rúgott. A kilenc egykori gyarmattartó ország az Unió összlakosságának 72 százalékát teszi ki, GDP-jének pedig együttesen 83 százalékát termelik meg. Utóbbi összehasonlításban a hat nyugati magállamhoz tartozik az EU GDP-jének 61 százaléka, míg a három latin országhoz kicsivel több mint az ötöde. Napjainkban Dánia, Hollandia, Franciaország, Spanyolország és Portugália még mindig rendelkezik tengerentúli gyarmati területekkel.
z európai országok közül csak és kizárólag a nyugat-európai országoknak voltak gyarmatterületei, a közép- és kelet-európai országok közül egyiknek sem. Ez utóbbiak a kolonialista diskurzusnak kétszeresen sem (voltak) részesei: sem nekik nem voltak gyarmataik, így azok áldásait sem élvezhették és sem igazgatási gyakorlatukban, sem kultúrájukban nem jelent meg soha a gyarmati attitűd, ám őket sem gyarmatosították. Az Európai Unióban felerősödő nyugati–keleti törésvonal valójában az imperialista és a nemgyarmatosító országok határainak nyomvonalán halad, amelyet a Vasfüggöny reprodukált, a leomlása óta eltelt harminc év pedig új árnyalatokkal gazdagított és mélytett.
Az Európai Unió működésében egyre inkább és egyre kevésbé eltéveszthetetlenül jelenik meg a gyarmati attitűd és a rá jellemző intézményi, igazgatási és kulturális felfogás. Az imperialista szándék szelídült, kivitelezése finomodott, kulturális legitimálását pedig eljogiasítják. Szlovákia nem Szomália, Magyarország nem Marokkó, Lengyelország nem Líbia, de a nyugati végcél olykor nagyon hasonló velük.
A Nyugat saját elveit kívánja egyetemessé tenni, amelyet következetesen civilizálásnak tart és egész Európa értékeinek győzelmeként ünnepel. Ám tévednénk, ha azt hinnénk, hogy azokról a mélyeurópai értékekről van szó, amelyek a zsidó–keresztény és a görög–római hagyomány kereszteződéséből álltak elő, amihez az évszázadok alatt minden európai nemzet hozzáadta a magáét. A nyugati univerzalizáció – amelynek legújabb kiadása a globalizáció – segítségével ugyanis azon hígerurópai értékek egyetemessé tétele zajlik, akár a világ másik felén, akár a kontinens középső és keleti részén, amelyek kifejezetten a felvilágosodás és a modern liberalizmus sajátjai.
Ennek srófjára jár az a szokás, pontosabban nyelvi fegyver, hogy Európát és az Európai Uniót szinonimaként kezelik, vagy hogy amikor európai országokról beszélnek, akkor csúsztatnak, mert valójában csak az EU tagállamaira gondolnak. Holott több nyugat-európai ország (Izland, Norvégia, Svájc) nem tagja a föderációnak, számos nyugat-balkáni országgal elhúzódó csatlakozási tárgyalásokat folytatnak, újabb és újabb feltételeket szabva nekik (Albánia, Bosznia-Hercegovina, Szerbia, Macedónia, Montenegró), az európai kultúrkörhöz tartozó kelet-európai országok szándékos figyelmen kívül hagyásáról már nem is beszélve (Belorusszia, Oroszország). Ennek oka, hogy ha egész Európáról lenne szó, akkor tarthatatlanná válna a nyugati politikai–pénzügyi–gazdasági dominanciájú Európa képzete, mert beszélni kellene a kontinens középső és keleti felének kulturális igényeiről is.
Sőt, akár még az is előfordulhatna, hogy a teljes Európa súlypontja a mostaninál sokkal keletebbre helyezkedne el! A tényleges méretében felfogott kontinens mértani közepe ugyanis nem Strasbourg lenne, mint most, hanem Budapest. Ez az összefüggés magyarázza azt is, hogy az előszobáztatással és jogharmonizációs lépcsőkkel tarkított folyamat végé engedélyezett többkörös integrációt (2004 – balti országok, Ciprus, Málta, Szlovénia, visegrádi négyek; 2007 – Bulgária és Románia; 2013 – Horvátország) következetesen keleti bővítésnek hívják és nem mondjuk Európa egységesülésének vagy kontinentalizációnak.
A földrész nyugati és keleti fele közötti uniós harmonizáció nem csak gazdasági és jogi, hanem elvi és politikai közös nevezőre hozást is jelent, amely következetesen nem új szintézis kialakítását jelenti, hanem a keletiek részéről a nyugati standardok egyoldalú elfogadásának követelményét. Ennek az a magyarázata, hogy az Európai Unió történeti teleológiája szerint a kontinens történelmi fejlődésének értelme a föderális egység létrejötte, amely azonban a régebb óta uniós tagsággal rendelkező – és ismét hangsúlyozzuk: gyarmattartó múltú – nyugati országok szemszögéből nézendő és az ő vezetésükkel történik. E helyzetet még egyértelműbbé teszi, hogy Párizs és Brüsszel felől nézve a keleti országok a 20. század egészében a rossz oldalon álltak – tekintetük tükrében az egykori Vasfüggöny mögötti országok a két világháború tettes és vesztes oldalán helyezkednek el, de a hidegháborúban is a rossz oldalra kerültek. Az nem zavarja ezt a látképet, hogy a szovjet megszállás akaratuk ellenére történt, szabadságküzdelmeiket a szabad Nyugat nem támogatta és rendszerváltoztatásaikat is önerőből hajtották végre.
Az uniós értékek nem jelentenek többet, mint a tőke, az áruk, a szolgáltatások és a humán erőforrás puszta áramlását, hosszú ideje elmaradozó definiálásuk pedig a velük kapcsolatos érdektelenség után mára kiváltotta az ellenük való nyílt lázadást is. Az a megfogalmazás, amely rendre visszatér a brüsszeli–strasbourgi tárgyalásokon, konferenciákon és workshopokon, miszerintis „our common values, that we all share”, nem jelent semmit: definiálásuk azért maradozik el notóriusan, mert ha meg kellene határozni, hogy mi a jelentésük, akkor kiderülne, hogy e fogalmak üresek és sem erő, sem gondolat nincs azokban, akiknek tartalommal kellene megtölteni őket. Inkább rejtegetik az értékeket, mintsem pontosan meghatároznák őket, hiszen tudják, hogy erre már nem képesek. Azok ellen viszont, akinek markáns elképzeléseik vannak az európai értékek tartalmáról (kereszténység, szülőföld, anyanyelv, családi kötelék, szolidaritás, szuverenitás), nem véletlenül lendülnek támadásba.
Európában értékharc és szuverenitásküzdelem zajlik, amelynek nem az az elsődleges tétéje, hogy mik az értékek, hanem hogy egyáltalán vannak-e. Lezárulni látszik az a harminc esztendős korszak, amelyet a transznacionális keretek, a politikai kérdések eljogiasítása és az értéksemlegesség konfliktuskerülése jellemzett. Közép- és Kelet-Európa népeinek dekolonizációja még várat magára, de azok a jelek, amelyek ennek a folyamatnak a tudatos vagy öntudatlan elkezdését jelentik (a visegrádi együttműködés mélyülése, a migráció megfékezése, a magyar és a lengyel nemzeti kormányok ereje, Olaszország eltávolodása a nyugati konszenzustól), dühödt reakciókat váltanak ki Nyugaton. A gyarmati iga lezárása mindig kétirányú folyamat: a kolonizációt folytató országok elbizonytalanodása és erőtlensége mellett a gyarmatosítottak öntudatra ébredése és saját politikai–kulturális önmegfogalmazása is szükséges hozzá. Most mindkét lehetőség adott.
Brit világbirodalom gyarmatai
HAT UJKORI GYARMATOSÓ VILÁHBIRODALOM TÜNDÖKLÉSE ÉS BUKÁSA (1492-2022)
Birodalmon alapvetően egy olyan, az államiság jegyeit viselő nagy földrajzi egységet értünk, ahol egy adott politikai csoport, hadvezér, vagy egy egész nép úgy dönt, hogy terjeszkedni akar, ezért új területeket hódít meg, ahol más népek élnek, így ezeket befolyása alá vonja. A birodalmak története végigkísérte az emberiség történelmét az első államalakulatok létrejöttétől a közelmúltig.
Amikor birodalmakról beszélünk, két típust különböztetünk meg: az első, amely évezredeken át jellemző volt: egy adott csoport vagy nép a szomszédos területeket kebelezte be, persze ennek során akár több kontinensre kiterjedő óriás államalakulatot is létrehozhatott.
A másik eset, ami csak bő fél évezredes múltra tekint vissza: a gyarmatbirodalmak létrejötte, aminek feltétele volt a távolsági hajózás fejlődése, így fejlettebb gazdaságú és fegyverzetű, szinte kizárólag európai népek, illetve kezdetben csak néhány kalandor, távoli földrészekre indult a tengereken, óceánokon, és ott foglaltak el az anyaországtól távoli területeket, amely királyaikat illette. Ezekből később világbirodalmak lettek, amelyek többsége a második világháborút követő évtizedekben szünt meg.
Az újkori gyarmatosítás kora 1492-ben kezdődött és 1949-ben nem igazán zárult le. Miután az európaiak felfedezték az Afrikát délről megkerülő tengeri útvonalat (1488) és Amerikát (1492). A felfedezésekkel, a hódítással és betelepítéssel az olyan államok, mint Portugália, Spanyolország, Hollandia, Franciaország és Anglia gyarmatosítottak szerte a világon, terjesztve az európai intézményeket és kultúrát. Nézzük meg a legnagyobb gyarmatosítók teljesítményét: PORTUGÁL 10,4 millió km2 – SPANYOL 20,4 millió km2 – 68,2 millió lakossal, – HOLLAND gyarmatai Brazilia, Ceylon, Tajvan, India, Dél-Afrika, Indonézia, – FRANCIA 13,5 millió km2, 150,8 millió lakosa, – BRIT 35,5 millió km2, 531 millió lakossal, – USA 9,8 millió km2, 106,7 millió lakossal.
Kezdetben a portugálok fejlődtek leginkább a hajózásban, így képesek lettek körülhajózni Afrikát és így eljutni tengeren a Távol-Keletre, és eközben telepeket létesítettek, melyekből később Afrikában gyarmataik lettek. A spanyolokkal ugyanakkor már osztozkodni kezdtek a nyugatra lévő ismeretlen területeken még az előtt, hogy Kolumbusz meglelte volna őket, ezt aztán nagyjából be is tartották, így lett Brazília portugál gyarmat, majdnem az összes többi pedig spanyol terület Közép-, és Dél-Amerikában. Az 1700-as évektől kezdődött a franciák és britek nagy gyarmatosítási hulláma Afrikában és Ázsiában. A legnagyobb messze a Brit Birodalom lett, mivel magában foglalta Kanadát, Ausztráliát és Új-Zélandot, Indiát, amely akkor még magában foglalta Pakisztánt és Bangladest, Burmát, Afrikában pedig egy hosszú sávot Dél-Afrikától Egyiptomig.
Eleinte az európai gyarmatosító országok a merkantilizmus politikáját követték, amelynek célja a hazai gazdaság megerősítése volt, így a megállapodások általában az anyaországgal való kereskedésre korlátozták a gyarmatot. A 19. század közepére azonban a Brit Birodalom feladta a merkantilizmust és a kereskedelmi korlátozásokat, és elfogadta a szabad kereskedelem elvét, kevés korlátozással vagy vámmal.